Logo

Szabadság vagy/és egyenlőség

SCHLETT ANDRÁS egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Alexis de Tocqueville: A politikatudomány Kolumbusza

Alexis de Tocqueville születésének 200. évfordulójára emlékkonferenciát rendeztek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a kar és a Politikai Filozófiai Közhasznú Alapítvány (mókás rövidítésben POFA, bár a POFIKA pontosabb lenne) égisze alatt. Tocqueville eredetiségének titka, hogy ő fedezte fel a politikai gondolkodás számára Amerikát, rá hivatkozni ma minden modern szociológus és politológus számára kötelező. Hírneve nem halványul, irányfény, sőt újra fellobbanó vita tárgya, hogy ő alapította-e a politológiát vagy politikai szociológiát.

Bátor vállalkozás volt a konferencia, mivel hazánkban is nemes elődök örökségét vállalta és viszi tovább. Közismert, hogy Tocqueville munkássága a 19. századi reformnemzedék ihletője volt, egyes munkáit – nincs belőle túl sok, ez is nagyságának titka, hogy néhány alkotásból hozta ki a nem halványuló világhírnevet – katekizmusként forgatta Kossuth, Eötvös, Szalay vagy Trefort.

Tocqueville 1831-ben, 26 éves korában több hónapos utazást tesz a fiatal Amerikai Egyesült Államokban, és lelkesítő élményeit 1835-ben „A demokrácia Amerikában” című könyvében adja közre. Ebben jelenik meg a nagy kérdés: mivel a társadalom feltartóztathatatlanul halad a jogegyenlőség felé, a születő jogegyenlőség összeegyeztethető- e a szabadsággal? Ez a konferencia, valamint a belőle készült tanulmánykötet címe is. Az elhangzott előadások a tocqueville-i életműhöz méltóan sokszínűek, és kiegyenlítetten magas színvonalúak voltak.

A nyitóelőadást a hazánkban már szinte slágergyanúsnak számító John Lukacs tartotta. A tiszteletreméltó professzor, aki világszínvonalon szövi nemes textúráját, előadásában nagyon „magasra tette a lécet”. Tocqueville-ről elmondható, hogy világhírnevét első, bár nem a legjobb művének „A Demokrácia Amerikában”-nak köszönheti. Lukacs kérdésként teszi fel: hősünk liberális volt-e vagy konzervatív? Egy arisztokrata előkelő könnyedséggel lehet liberális, de mikor lesz egy liberális arisztokratikus? Tény, hogy minden társadalomtudományi diszciplína számára zsinórmérték. A katolicizmusáról vallott nézeteinek elemzése már átköt a klasszika liberális nagyasszonyának, Ludassy Máriának értekezéséhez. Mindenesetre így összegez: Tocqueville szerint a demokrácia és szabadság nem ellensége a hitnek. Ludassyt érdemtelenül mellőzik a kereszténydemokrata forrásmunkák, pedig Lamennaisról és kortársairól készült munkái megkerülhetetlenek kell hogy legyenek a jövő nemzedékek képzésében. Előadásának címe: Isten és szabadság. Ez Lamennais és társainak jelszava volt, amely összeköti a katolikus univerzalizmust az emberjogi egyetemességgel. Tömören: Tocqueville a tolerancia és pluralizmus híveként nem a Szent Szövetség reakcionárius trón és oltár, hanem Isten és szabadság rendező elvében hitt.

A minden konzervatívok orákulumának számító Edmund Burke gondolatvilágával Horkay-Hörcher Ferenc veti egybe Tocqueville- nek a francia forradalomról írott könyvét. A mindent megrengető esemény természetesen az egész világirodalmat és emellett a tudósok világköztársaságát is megihlette. Burke szerint az állam szervesen nőtt képződmény, melyet nem lehet és nem is szabad életidegen doktrínákkal átalakítani. Szerinte nem a választások legitimálják a hatalmat (hiszen az egyének balgák és esetleg rosszul választanának), hanem az emberi nem kollektív tudását kifejező szokások és erkölcsök. Horkay arra a következtetésre jut, hogy mindkettejük gondolatvilága angolszász ihletésű.

Tocqueville élményeit nem pusztán szalonokból, jobb-rosszabb újságokból szerezte. Behatolt a politika sűrűjébe, köztudott, hogy képviselő, sőt külügyminiszter is volt, de Amerikában is fáradhatatlanul rótta az országot, az „epidermiszen” akarta érzékelni az új amerikai valóságot. Botos Máté „Egy barátság anatómiája” című tanulmánya nemcsak Ampére-hez, a nagy fizikus gyermekéhez fűződő barátság dokumentuma, de kellemes személyiségének is tanúságtétele, miként annak is, hogy milyen pontosan dokumentálta egy öntudatra ébredő tudós fegyelmével a fárasztó utazásait.

Gángó Gábor a magyar követőkre fókuszál, köztük is a legnagyobbra, Eötvösre. A két főúr, a magyar báró és a breton gróf együtt vallják, hogy a demokrácia anarchiát szül. Eötvös és a centralisták Tocquevillere hivatkoznak, amikor megfogalmazzák a megyerendszert elvető gondolataikat. Szintén a francia forradalom kontextusában elemez Hahner Péter. Tocqueville biztató üzenetét így fogalmazza meg: a történelem nem előre lefutott játszma, a demokrácia megállíthatatlan, és minden akadályt elhárít. Tocqueville néhány nagyon fontos megjegyzést tett a történettudomány problémáiról a kibontakozó tömegdemokrácia korában. Egyebek között felvetette, hogy a kézenfekvő várakozásokkal ellentétben a népek történetének helyes rekonstruálása nehezebb feladat lesz, mint amilyen a történelem rekonstruálása az arisztokratikus társadalmak idején. Csizmadia Sándor szerint Tocqueville egy liberális geopolitikus, míg Balázs Zoltán „Amerika és a nagyság a gyakorlati politizálás terepén” című művében elemzi Tocqueville-t. Napóleon Szent Ilona szigetén arzénrágta szívvel kesergett azon, amit Tocqueville már szentenciaként hirdetett: a jövő két világhatalma Amerika és Oroszország. Fontos pszichológiai megfigyelése, hogy az elnyomottak sosem akkor kezdenek lázadásba, amikor a legrosszabb a sorsuk, hanem amikor már kezd jobbra fordulni. (Franciaországban drágább volt a kenyér 1801-ben és 1802-ben, mint az 1789-es sorsdöntő esztendőben, Napóleon népszerűsége mégis ezekben az években, a „Konzulátus arany tavaszán” volt a legnagyobb.) Molnár Attila Károly „Tocqueville esete a demokráciával” című írásában védelmezőleg jegyzi meg, hogy bár Tocqueville nem találta túl szépnek a demokráciát, de nem lehet „átpasszírozni” (sic) a demokrácia ellenségeinek táborába. Nyirkos Tamás „Politika és vallás az amerikai demokráciában” című írásában kitapintja azt a homályos félelmet, amit Tocqueville érez, azaz, hogy a tömegdemokrácia maga alá gyűri a vallásos szellemet.

Napjaink taktikajellegű pártharcaiban, amikor a populizmust, mint szitkot és átkot „közelkartácsként” használják a szemben álló felek, üdítő erővel hat Pogonyi Szabolcs „Tocqueville, populizmus, demokrácia” című írása. Pogonyi visszautal John Lukacs nemrég megjelent „Demokrácia és populizmus” című könyvére, amelyben a szerző úgy érvel Tocqueville időszerűsége mellett, hogy a szabadság és demokrácia összefüggésével kapcsolatos kérdései ma is időszerűek. Populizmustörténeti eszmefuttatása bravúrosnak mondható. Tocqueville úgy látta, az anyagi jólétre, a gazdasági növekedésre való túlzott koncentrálás miatt az emberek depolitizálódnak. Az amerikai tapasztalatból kiindulva szólt a nivellálódás veszélyeiről, szerinte a nevelésben, a művelődésben, a művészetekben, az irodalomban, a nyelvben és az érzelmekben megfigyelhető egyfajta konformista hajlam. Ezek a beállítódások, uralkodóvá váló érzületek azután roppant nyomást gyakorolnak az egyénekre, akik hajlamossá válnak az ettől eltérő gondolkodásmód kirekesztésére. A többség véleményével kapcsolatban kifejtett álláspontja ma még inkább elgondolkodtató lehet, mint saját korában. A sajtót(!) és a pártok, egyesületek által közvetített uralkodó többségi véleményt egy új zsarnokság előszelének tartotta. Szavai mélyre hatnak: „Az Úr nem azt mondja már: úgy fogsz gondolkodni, mint én, vagy meghalsz; hanem így szól: szabadon gondolkodhatsz másképpen, mint én; életed, vagyonod, mindened megmarad, de ettől a pillanattól kezdve idegen vagy közöttünk” – vagyis a többség újfajta zsarnoksága elengedi a testet, s egyenesen a lélekre támad. Ez az újfajta „cezarizmus” (ahogy Tocqueville több alkalommal nevezte) itt-ott már a 19. században felbukkant. Húsz évvel azután, hogy Tocqueville írt róla, Louis Napóleon népszavazási győzelmével elérte Franciaországot.

A könyvet két rövidebb bravúretűd zárja, az egyik Fülöp Endre „A vízfej gondolkodása”, a másik Ocskay Gyula „A hatalom térbelisége” című műve. Tocqueville gondolatmenetének fontos eleme, hogy a nagy forradalmak kora elmúlt, mert a demokratikus társadalmak polgárai nem fogékonyak a forradalmi eszmékre, és hajlamosak elfogadni, hogy mindennapi életüket nagyméretű bürokráciák irányítják. Jellemző, hogy ma, mikor döntően demokratikus korban élünk, egyre szükségesebbé válik a demokráciával kapcsolatos politikai szóhasználatok újragondolása. „Az új világnak új politikatudományra van szüksége” – írja Tocqueville, ami azóta sem jött létre. A 19. század elején felbukkant „jobboldali” és „baloldali” kifejezések, valamint a pártokra és politikára alkalmazott „konzervatív” és „liberális” jelzők a mai napig használatosak, pedig az 1830-as évek óta nagyot változott a világ. E kifejezések jelentése annyira megváltozott és felhígult, hogy ezek sokszor használhatatlanná váltak.

Tocqueville sohasem porosodik meg, és ha látótérbe jut, nem leporolják, hanem mint egy visszatérő csillagkép újra meg újra felizzik a tudomány és a demokrácia csillagsátorában. Az egyetem konferenciája büszke pillanata volt a magyar tudósköztársaság történetének, a nyomában megjelenő tanulmánykötet méltó lenyomatát adja ennek.

© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány