Az államháztartási hiány társadalompolitikai összefüggései (Tézisek)

GAZSÓ FERENC, a Corvinus Egyetem professzora (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.). A cikk az Országos Civil Fórum 2006. október 24-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

1. Az elmúlt néhány esztendőben egyfolytában növekvő államháztartási hiány és adósságráta fiskális krízisbe torkollott. Közvetlen ok: a neoliberális koalíció a kormányzati pozíció megőrzését fedezet nélküli költekezésre építette. A kormányzati cselekvést a gátlástalan volumentarizmus jellemezte. (Egyébként a hatalomért folytatott kiélezett pártküzdelem logikájához és a szavazatgyűjtés igényéhez igazodó ígéretlicit és túlelosztás a hazai pártokrácia magatartásának domináns jellegzetessége. A most következő években Orbán Viktor és a Fidesz legyőzésének árát fizettetik meg a kormányon maradt pártok.)

2. A szinte permanens államháztartási hiány alapvető okai azonban strukturális természetűek, a makroviszonyokban gyökereznek. Az országban kialakult újkapitalista rezsim olyképpen működik, hogy kizárja a közfeladatok ellátásához (elsősorban a humángazdaság és a szociális rendszerek fenntartásához és fejlesztéséhez) szükséges erőforrások folyamatos biztosításának lehetőségét. Az országban akadálytalanul érvényesülő profitmaximálás elszívja az erőforrásokat a szociális-jóléti szférától éppúgy, mint a humánerőforrást (tudástermelés, oktatás, egészségügy, nemzedéki reprodukció stb.) újratermelő rendszerektől. A tőkeérdekek és a piaci logika olyan univerzális társadalomszervező elv, amely az újratermelés minden szféráját uralja.

Kissé részletesebben:

2.1. Az országban kialakult tőkegazdaság dominánsan multinacionális karakterű. A profittranszfer sokszorosa a tőkebeáramlásnak. Az országban megtermelt tőkehozadék túlnyomó része kiáramlik. A globális tőke – túlsúlyos erőpozíciója és a hazai uralkodó elit kiszolgáló magatartása következtében – jórészt mentesül a közteherviseléstől, sőt beruházási támogatást élvez, megkaparintja a közbeszerzési erőforrások nagy részét, tehát az állami költségvetést is megcsapolja.

2.2. A hazai tulajdonú gazdaság közteherviselő képessége igen korlátozott: gyenge jövedelemtermelő-képesség, állandó erőforráshiány, szűkös piaci mozgástér, gyenge versenyképesség jellemzi. Ugyanakkor a foglalkoztatásban domináns szerepet tölt be. Az adóterhek növelése ezt a szférát válságba sodorja.

2.3. Az országot kritikusan beszűkült munkaerőpiac jellemzi. A foglalkoztatási ráta mintegy 10 ponttal elmarad az uniós átlagtól. A munkaképes lakosság közel fele nem adóztatható, sőt a keresők mintegy 20 százaléka sem adóköteles. A többi munkavállaló adóterhei rendkívül magasak, a bérjövedelmek 60 százaléka létminimum közeli, illetve alatti életfeltételeket biztosít.

2.4. A feketegazdaság igen kiterjedt és virulens rendszer, a hatalom elnézően kezeli az adókerülő magatartást.

2.5. A közteherviselést torzult szerkezet jellemzi: a munkajövedelem túladóztatott, a tőkejövedelmek jórészt adómentesek, nincs vagyonadó, rengeteg a kedvezmény.

2.6. Az állami redisztribúció prioritásai nincsenek egybehangolva a fő funkciókkal: oktatás, egészségügy, szociális ellátás, nemzedéki újratermelés. A költségvetési forrásokból indokolatlanul sok pénz áramlik a gazdasági szervezetekhez (útépítés, PPP-programok), túlduzzasztott az állami bürokrácia és a klientúra (közalapítványok, háttérintézetek stb.), óriási az intézményes korrupció.

Nem indokolt sem az oktatás, sem az egészségügy piacosítása.

3. A lényeg azonban a következő: a hiány okainak mértékadó elemzése egyértelműen megalapozza azt a tézist, hogy a magyar társadalom a teljesítőképesség mai szintjén is megtermeli az erőforrás-fedezetet ahhoz, hogy a humánerőforrást újratermelő rendszereket (oktatás, egészségügy, a generációs újratermelés intézményei), továbbá a társadalmi szolidaritást fenntartó szociális-jóléti szolgáltatásokat (ésszerű változtatásokkal) közpénzekből lehessen működtetni. Nem indokolt sem az oktatás, sem az egészségügy piacosítása. Mint ahogy nincs semmiféle egyértelmű bizonyíték arra sem, hogy a szociális integráció alapintézményeinek fenntartása veszélyeztetné a gazdaság teljesítőképességét, rontaná versenyesélyeit.

4. Problémát sokkal inkább az okozhat, ha a profitmaximáló törekvések következtében a szociális integráció fenntartásának állami erőforrásai annyira lecsökkennek, hogy megszűnnek bizonyos, mindenkit megillető ellátások állami garanciái. Ez politikai instabilitást, a társadalmi tűrőképesség felbillenését, konfliktusok sorozatát generálhatja. Számos jel szerint ez a folyamat szabadult el az országban. Az általános csalódottság hatására az eddigi apatikus tűrést egyre inkább destabilizáló megmozdulások váltják fel. A neoliberális társadalompolitika felborítja a tűrésre épülő stabilitást. Következésképp ez a társadalompolitika immár nyílt társadalmi elutasításba ütközik.

Kiút és alternatívák

5. Az államháztartási krízishelyzet irányváltást követel a társadalompolitikában. Ez általánosan elfogadott tézis, mindenki a reform szükségességét emlegeti. A stratégiai elképzelések (ezek nem koherensek és kevéssé kidolgozottak) divergálnak. A kormánypártok a neoliberális opciót tekintik egyedül lehetségesnek és célravezetőnek. Alaptézisük a következő: a nagyra duzzadt államháztartási hiányt az állam társadalmi szerepvállalásának minimalizálásával, a közszolgáltató intézmények piacorientálásával, illetve privatizálásával, az intézményes szolidaritás lehető legnagyobb mértékű szűkítésével, illetve az öngondoskodás radikális kiterjesztésével kell feloldani. Az állam eszköztelenedik, a redisztribúció zsugorodik, miközben a társadalmi újratermelés minden szférájában a piaci megoldás, illetve a tőke alapú működés válik uralkodóvá. Más alternatíva nincs. A jóléti állam maradványai felemésztik a gazdasági verseny erőforrásait. Nyitott kérdés, hogy a növekvő társadalmi ellenállás közepette ezt a neoliberális paradigmát – a kibontakozó reformdiktatúra és a megfélemlítés sokféle módjának latba vetésével – sikerül-e a társadalomra kényszeríteni.

6. A koherens paradigmának jelenleg nincs pártpolitikai képviselete. Az értelmiség körében felismerésekről és törekvésekről van szó. Ez a megközelítés a hazai újkapitalizmus analíziséből indul ki. A lényeg a következő: a globálkapitalista befolyás és a neoliberális társadalompolitika domináns hatásrendszerében lezajlott rendszerváltozás mélyreható társadalmi megosztottságot eredményezett. Ebben a folyamatban a tőkeérdek minden más érdeket maga alá gyűrt. Az országban mélyreható társadalmi megosztottság alakult ki. Hatalmas tömeg került ki a társadalmi integrációból. A foglalkoztatottság beszűkült, a munkaképes népesség alig több mint fele tudott megkapaszkodni a munkaerőpiacon.

A társadalmi javak és esélyek eloszlása szélsőségesen egyenlőtlen. Kialakult a társadalomban egy, a fejlett nyugati országok felső középosztálya szintjén élő csoport, míg nagy tömegek létminimum közeli, illetve annál is jóval kevesebb jövedelemből, sokan alkalmi munkákból, segélyekből, bizonytalan járadékokból élnek. Élethelyzetüket a létbizonytalanság, a nélkülözés, a reménytelenség jellemzi. ők a rendszerváltozás vesztesei. Társadalmi emelkedésük esélyei minimálisak.

A privatizációs folyamat vagyoni polarizációt eredményezett. Kisszámú csoport rövid idő alatt óriási termelővagyont halmozott fel, míg az emberek túlnyomó többsége eleve kirekesztődött a tulajdonszerzés lehetőségéből. Az országban nem alakult ki tulajdonosi középosztály. Mindössze a lakosság 6 százaléka tett szert valamilyen termelőtulajdonra. Nem érvényesült a tulajdonformák alkotmányban deklarált egyenértékűsége. A közös tulajdon minden formáját diszpreferálták, az államot pedig kártékony tulajdonossá nyilvánították.

Polarizálódtak a munkaerő-piaci esélyek is. Az alacsony iskolázottságú, illetve nem megfelelő szakképzettséggel rendelkező tömeg kiszorult a munkaerőpiacról, ahová legfeljebb alkalmilag, jobbára azonban sehogyan sem tud visszatérni. Élethelyzetük fő jellemzője a nélkülözés és a nyomor. A mélyszegénység mintegy félmillió embert érint. A társadalmi polarizálódás a települési metszet mentén is érvényesül. Míg az ún. „kapuvárosokban” és környezetükben, ahová a nemzetközi tőke betelepült a munkalehetőségek kedvezően alakultak, a depressziós térségekben, amelyeket a kül- és belföldi tőke egyaránt elkerült, a munkanélküliség és a tömeges nyomor állandósult.

A társadalmi és területi egyenlőtlenségek összekapcsolódása szélsőséges egyenlőtlenséget eredményezett. Az országban több száz olyan település létezik, ahol a kereső foglalkozásúak aránya nem éri el a 20 százalékot. A kistelepülések egyre inkább elveszítik a nélkülözhetetlen szolgáltatások fenntartásának lehetőségét.

Mindez olyan társadalomban történt, ahol az állampolgárok túlnyomó többsége a szociális biztonság értékeihez igazodik. Mindennél fontosabbnak tartja a létbiztonságot, továbbá az egyenlőtlenségek elviselhető keretek között tartását, valamint azt, hogy a társadalmat alkotó egyének szocioökonómiai státusuktól függetlenül vehessenek részt az esélyt adó iskolázásban és képzésben, hogy valamilyen esélye legyen mindenkinek az egyenlőtlen pozíciókért folyó rendkívül kiélezett versenyben. A strukturális átalakulás eddigi menetében tehát a szociális értékek primátusát valló társadalom egy olyan berendezkedés felé sodródott, amire a társadalom többsége sem nem vágyakozott, sem annak neoliberális értékeit nem hajlandó elfogadni. Egybehangzó kutatási tapasztalat, hogy az állampolgárok többsége nem találja a maga helyét és perspektíváját a kialakult struktúrában.

Természetesen a rendszerváltozás nyerteseket is teremtett. A társadalom jó egytizede az életfeltételek alakulása szempontjából kifejezetten a változások haszonélvezőjeként, nyerteseként definiálja önmagát. Elsősorban a tőketulajdonos, a vállalkozó-menedzser, továbbá a banki-pénzforgalmi szférában dolgozó csoportokról van szó. Végeredményben arról a felső decilisről, amelynek a regisztrálható összjövedelme mintegy kilencszerese az alsó jövedelmi tizedbe tartozóknak. Miközben a társadalom egytizedének életfeltételei és társadalmi esélyei határozottan javultak, az állampolgárok további kétötöde lényegében megőrizte korábbi társadalmi státusát és életminőségét. E társadalmi csoportot az jellemzi, hogy pozitív és negatív hatásokat egyaránt érzékelt a rendszerváltozás menetében, e hatások azonban kiegyenlítődtek, nem okoztak egyértelmű pozícióvesztést, lesüllyedést, igaz, emelkedést sem. A kollektív cselekvésre és nyomásgyakorlásra leginkább képes társadalmi csoportok jórészt kompenzálni tudták az őket ért veszteségeket, következésképp körükben nem halmozódott fel olyan mérvű elégedetlenség, ami radikális szembenállást vagy nyílt konfrontációt gerjesztett volna. A 10 százaléknyi nyertes és további mintegy kétötödnyi státusőrző az egyéni érdekérvényesítés célravezető módját választotta, a kollektív cselekvés a státusőrzésben nem játszott számottevő szerepet.

Bár a rendszerváltozás bőségesen termelte a veszteseket, hiszen minden második állampolgár kárvallottnak tekinti magát, a rendszer stabilitása nem forgott veszélyben. A kárvallottak által is eltűrt, de el nem fogadott társadalmi berendezkedés alakult ki, s a vesztesek életfeltételeik drasztikus romlása ellenére is tartózkodtak a destabilizáló kollektív megnyilatkozásoktól.

A társadalmi elitek a vesztesek érdekeit konzekvensen kirekesztették a politikai mezőből. Az elmúlt évtizedben nem akadtak olyan aktorok, hatalmi csoportok, amelyek felkarolták volna a vesztesek érdekeit, sokkal inkább a vesztesek eszköztelenítésére törekedtek. Nagy szolgálatot tett a kialakult pártrendszer is, hiszen a pártkínálat és a pártok között kiéleződött hatalmi küzdelem a büntetőszavazásra motiválta az állampolgárokat, s a kormányváltások erőteljesen oldották a felhalmozódott társadalmi feszültségeket is.

Könnyen belátható, hogy a kialakult társadalmi szerkezetre nemigen épülhet tartós stabilitás.

Maga a rendszerváltozás egészen más strukturális előfeltevésekkel indult. Az államszocialista hatalmi-uralmi berendezkedés felszámolása azzal a feltételezéssel kapcsolódott egybe, hogy Magyarországon kibontakozhat egy olyan strukturális folyamat, amelynek a társadalom többségét integráló középosztályosodás lesz az alapvető jellegzetessége. A társadalmi viszonyok gyökeres átalakítása azzal a feltételezéssel is egybefonódott, hogy szociális piacgazdaság felé haladunk, amelynek keretei között a munkamegosztási pozíciókhoz kötődő kereseti-jövedelmi viszonyok is középosztályi létforma kialakítására adnak lehetőséget. A hazánkban kiépülő új piacgazdaságban tehát az egyének által birtokolt tudás, a munkavégzőkészségek és -képességek olyan társadalmi pozíciókra válthatók, amelyek egy emelkedő ország képét rajzolják ki, ennélfogva a tömegek élethelyzetének alakulása is perspektivikus növekedési pályára kerül. Voltaképpen ez a feltételezés adta a rendszerváltozás vonzerejét és hitelét, mint ahogy ezeknek a reményeknek a meghiúsulásával függ elsősorban össze az állampolgárok negatív közérzetének kialakulása és rögzülése is. Ebben az új világban az egyén kardinális tapasztalata, hogy az emberi lét bizonyos feltételeinek mindenki számára történő biztosítása nem közös törekvés és cél.

7. A társadalmi kohézió erősödése olyan közpolitikát igényelne, amely a társadalmi státus- és esélyvesztés lefékezésével, a területi egyenlőtlenségek mérséklésével megállítja a társadalom szétszakadásának folyamatát, és az életviszonyok növekvő biztonságát az emberek egyre inkább megélhető tapasztalatává teszi. Egy ilyen társadalmi folyamat keretei között reális esélyként jelenne meg az individuális törekvések és a társadalmi összfolyamat szerves találkozása, hiszen a társadalom egészének növekedési pályája az egyének felemelkedése és boldogulása útján valósulna meg. Mindez igazi hajtóerőt, motivációs bázist teremtene ahhoz is, hogy a társadalom erőit közös célok elérése érdekében lehessen mobilizálni.

...társadalompolitikai fordulat lenne szükséges.

8. Ha társadalmi újraelosztás politikai döntési rendszerében olyan társadalmi célok, értékek és törekvések fogalmazódnának meg, amelyek javítanák a társadalom működési módját, akkor változtatni lehetne a dolgokon, de ezek jelenleg ütköznek a domináns csoportok érdekeivel. Ma elsősorban a politika szintjén kellene változás, azaz társadalompolitikai fordulat lenne szükséges. Új szerkezeten belül kell kialakítani a társadalmi újraelosztást és a teherviselést, biztosítani kell, hogy a magyar társadalomban működjenek az emberek számára elérhető erőforrás-gyarapító rendszerek. De mindez csak úgy képzelhető el, ha a politika szintjén a teljes társadalmi újraelosztásra vonatkozó döntéshozatal és a mögötte lévő érdekszféra átrendeződése valamilyen módon bekövetkezne. A politika módosítani tudná a társadalmi működésmódot. Nem arról van szó, hogy belátható időn belül jóléti rendszert építene ki, ez illúzió. De a szélsőséges társadalmi polarizálódást ellensúlyozni lehetne, meg lehetne akadályozni, hogy ezek ne termelődjenek újra, ráadásul bővített formában.

9. A gazdaságban meglévő dinamizmusok megőrzése alapvető társadalmi cél, de ez nem egyenlő azzal, hogy el kell fogadnunk a piac mindenhatóságát, s azt, hogy a társadalom minden szférájában a piac logikája érvényesüljön. A társadalompolitika nem épülhet sem a tőkeérdekek abszolút primátusára, sem a profitmaximalizáló gazdaság működésének valamiféle korlátozására. Nem veheti készpénznek azt, hogy az aktuális profitérdek azonos a társadalom érdekeivel. Egyensúlyra kell törekednie a piaci hajtóerők, valamint az emberi létfeltételek és esélyek között, úgy, hogy a gazdasági erőforrások gyarapodása az utóbbit szolgálja. Nem indulhat ki abból, hogy az új tőketulajdonosok és a jómódba emelkedettek karitatív érzékenységére szociálpolitikát lehet alapozni. Abból meg végképp nem, hogy a fellendülő piacgazdaság automatikusan megoldja a szegénységgel, a társadalmi státusvesztéssel és a szociális lesüllyedéssel összefüggő gondokat. Ennél jóval szilárdabb biztosítékok kiépítésére szükséges törekednie.

10. Elkerülhetetlen például, hogy a következő évtizedben a tágan értelmezett humánerőforrások karbantartására és fejlesztésére fajlagosan többet költsünk, mint Európa fejlett országai. Továbbá olyan foglalkoztatáspolitikai programot szükséges kidolgoznia, mely esélyt ad a munkanélküli tömegeknek. El kell utasítania az olcsó munkaerőre alapozó gazdasági prosperitás tézisét, mert a társadalmi jólét emelkedése nem következhet be, ha nem biztosított a piacon realizált munkajövedelmek folyamatos gyarapodása. Ha a gazdaság jövedelemtermelő-képessége javul, nem maradhat el a munkajövedelmek arányos növekedése sem. Mindez persze elképzelhetetlen a globálkapitalizmusra épülő piaci viszonyok humanizálása nélkül.

11. Összegezve: a neoliberális paradigmával szakító társadalompolitikának a szociális integráció megerősítésének céljait kell követnie. Kulcskérdés az állampolgárok számára nyújtott közszolgáltatások megerősítése, a mindenki számára elérhető színvonalas közoktatás és az egészségügyi ellátás garantált biztosítása, ami egyértelműen állami feladat. Az állam jelenleg nemhogy túl nagy, de máris túl kicsi és főként túl gyenge. (Természetesen nem a bürokráciát kellene növelni.) Olyan állam kiépítését kellene célnak tekinteni, amely valóban alkalmas az oktatás és az egészségügy hatékony működtetésére, a szociális szolidaritás és integráció célszerű intézményrendszerének kiépítésére és fenntartására, a szolgáltatási funkciók megerősítésére. Ehhez az állam erőforrásainak gyarapítása, nem pedig erodálása, lerontása szükséges. Aki politikai stabilitást kíván, annak el kell fogadnia a szociális integrációt szolgáló állam szerepének erősítését.