Hatalom és Demokrácia

A Konferenciára 2006. október 25-én, a Kodolányi János Főiskola Budapesti Intézetének előadótermében (Budapest VI., Lendvay u. 5.) kerül sor. További információk: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

PETHő BERTALAN: ELőSZÓ

Korunkban a hatalom és a demokrácia gyakorlata és jelentése globálisan és lokálisan egyaránt különbözik mind a megelőző korok gyakorlatától és jelentésétől, mind a napjainkban deklarált elvek szerinti elvárásoktól. A hatalom nyers, tömeges, erőszakos formáit egyre inkább uralja vagy (részben) felváltja a különféle kódhálózatok szövevényében érvényesülő mediális hatalom. A többségi és népképviseleti demokrácia pedig egyre inkább olyan irányban változik, hogy egyfelől a „nép”, másfelől a nép által választott különféle testületek közötti mediáció uralma jellemzi.

Ily módon mediális Hatalom és mediális Demokrácia működik együtt egymással, egyre inkább a Média közvetítésével.

Kettősük, illetve Hármasuk legitimációjára elégtelenné válik a Népszuverenitás érvényesítésére való törekvés, ezért Népfelelősség terminusában is kellene gondolkodni. Ami azt jelenti, hogy a nép tartozzon felelősséggel (önmagának) azért, hogy az általa választott tisztségviselőket elszámoltassa. Az elszámoltatás kritériuma pedig az a terv, amelyik a népben a saját jövőjének alakításáról él. Ha ez a terv nem több mint minél élvezetesebb élősködés a globális elit hulladékain és juttatásainak jóvoltából, akkor az adott nép nem érdemel többet, mint amit a választottjaitól a redisztribúció törmelékeiként kap, miközben a (re-)disztribúció zömét a választottjai magukra irányítják.

A Hatalom és Demokrácia Konferenciát a kérdések újratárgyalásának történelmi esedékességét felismerve szervezte meg a KJF Posztmodernológiai Kutatóközpontja és a Professzorok Batthyány Köre.

Vitaindító téziseink és kérdéseink a következők:

  1. A prospektív önrendelkezést felváltotta a rövid távú felélésstratégiája.
  2. A Média-retorika kiszorította a mérlegelő ítéletalkotást.
  3. A többségi szavazatokkal megszerzett kormányzás gazdasági-adminisztratív eszközökkel gyakorolhat túlhatalmat az egész országban a következő választás megnyerése céljából.
  4. A Hatalomra törő Akarat az ökonomicitás elve szerint érvényesül, politikai marketing révén.
  5. Kérdés, hogy a prospektív önrendelkezés híveinek van-e érdekérvényesítő potenciálja?

POKOL BÉLA: VEGYÜK KOMOLYAN A DEMOKRÁCIÁT!

A demokrácia – az általunk szem előtt tartott központi államhatalom viszonylatában „népfelség” – fogalma alatt Rousseau óta az elmúlt évszázadokban a közösség döntésén alapuló állami hatalomgyakorlást értjük, részletesebben pedig azt, hogy a közösségek a közügyeket és tagjaik közötti kapcsolatokat rendező törvényeket (népszavazással vagy képviselőik útján) többségi döntéssel hozzák létre. Az 1900-as évek közepétől azonban több változási folyamat indult be, melyek a demokrácia legalább elvi szintű kiszolgálását a társdalom széles rétegeinek tendenciózusan visszametszik, és mi már ebbe az átalakult formába léptünk be az 1989-es váltás után.

E visszametszés két fő folyamatát a választások útján létrejövő parlament törvényeit megsemmisítő alkotmánybíróságok létrehozása, illetve ezen túl a törvények eseti alkalmazását végző rendes bíróságok törvényszövegtől elszakadása jelenti. De e torzítások mellett továbbiak is említhetők. A demokrácia ugyanis néhány egyszerű előfeltevésén nyugszik, és az itteni deformációk sajátos akcentusokat adnak ennek az eszközrendszernek. Pontosítsuk ezeket az előfeltevéseket, majd nézzük meg, hogyan lehetne közelíteni a gyakorlatot a demokrácia elveihez.

1. Az egyik ilyen előfeltevés, hogy az állampolgárok közösségén belül egyenlően oszlik el a politikai véleményalkotás erőtere. Az itteni torzulás veszélye: egy szűk réteg – személyileg, pénzügyileg és esetleg szervezetileg összefűzve – a minden állampolgár számára nyitva álló politikameghatározási utakon túl, privilegizált összeköttetéshez jut a politika meghatározásában. Ennek következtében a parlamentarizmus intézményei – állam, parlament, kormány, alkotmánybíróság – között a funkciójuktól eltérő súlypontok alakulnak ki, mivel ezek alapvetően a választásokon szerezhető szavazatok arányain nyugszanak, és ennek akár részleges felfüggesztődése érinti belső viszonyaikat.

2. További előfeltevés – már a felvilágosodás eszméi között megfogalmazottan –, hogy az állampolgárok a világos és közérthető nyelv birtokában önállóan ki tudják alakítani politikai véleményeiket, és ezeket vitákban közvéleménnyé tudják formálni. Az itteni torzulás veszélye abban áll, hogy szűk csoportok a nyelv politikai célzatú formálására és átformálására specializálódva mintegy kihúzzák a talajt a demokrácia alól, amennyiben a célzatos politikai nyelvi átdefiniálásokkal és ezek sulykolásával „preformálják” a közvélemény alakulását.

3. Végül harmadik előfeltevés a XX. század végi demokráciákban a sajtó és a tömegkommunikációs médiumok többkevesebb fokú politikai neutralitása, vagy legalábbis a szabadon alakuló közvélemény politikai áramlatainak kiegyensúlyozott képviselete. Az itteni torzulás veszélyét úgy lehet összefoglalni, hogy valamelyik szűkebb társadalmi réteg – és ez a gyakorlatban a pénztőke és rajta keresztül a média és a szellemi szférák felett rendelkező nagytőkés csoportokat jelenti – politikai véleménye túlnyomóan domináló helyzetbe kerül a tömegkommunikációs szférában. Összegezve ezeket az előfeltevéseket: a formáljogi síkon biztosított egyenlő választójogon túl a tényleges politikabefolyásolási esélyek egyenlőségének többé-kevésbé fenn kell állnia ahhoz, hogy a parlamentarizmus eszközrendszere nagyobb zavarok nélkül működni tudjon.

Hogyan lehetne a jelzett dimenziókban eltorzult demokráciát közelebb vinni az eszméihez? Mit kellene tenni, ha komolyan vesszük a demokráciát?!

1. Ki kellene küszöbölni, vagy legalábbis nagymértékben csökkenteni a pártok eltérő finanszírozási háttérbázisát. Ennek eszközei: a választási kampányok rövid időre szorítása (pl. tíz napra), és e kampányok közös, pártok feletti semleges szerv általi megszervezése.

2. A kampányfinanszírozás egyenlősítése mellett a teljes pártfinanszírozásban is az egyenlőségre kell törekedni, ha komolyan akarjuk venni a demokrácia elveit. Az adomány lehetőségét teljesen meg kell szüntetni a politikai pártok felé, és helyette az állami pártfinanszírozást kell kizárólagossá tenni.

3. A parlamenti frakciók apparátusellátottságát növelni kellene, és ezt minőségi paraméterekhez kötni, hogy ide ne pusztán a pártbarátok kerüljenek.

4. A demokrácia alapja a közvélemény formálódása és ehhez a tömegmédiumok központi szerepet játszanak. Így ha komolyan vesszük a demokráciát, akkor nem elég csak az egyenlő választójogot biztosítani, hanem a közvéleménnyé formálódás eszközeit, a tömegmédiumokat is be kell vonni a szabályozásba. Pl. egy nézettség felett az összes televíziós csatorna politikailag releváns műsorát egy negyedévenként ismétlődő kiegyensúlyozottsági ellenőrzésnek vetné alá az államfő által a parlamenti pártok jelöltjei közül paritásosan kinevezett központi médiatanács, és e tanács a kiegyensúlyozottsági mutató egy előre rögzített alacsony száma esetén felfüggesztené a csatorna működését, és ezzel a nagyfokú elfogultság csökkenthető lenne.

5. Az alkotmánybíráskodás eredeti eszméjéhez visszakanyarodás megkövetelné, hogy e szerv csak az alkotmány szövegébe közvetlenül beleütköző törvényi rendelkezést nyilváníthassa alkotmányellenessé.

6. Egy ily módon feljavított demokrácia törvényhozása már megérdemelné, hogy erősebben védjük a törvényi rendelkezéseit, és a rendes jogalkalmazó bírákat is erősebben kössük a törvény szövegéhez. A nyilvánossági kontroll óvatosságra intené a felsőbírákat, és a törvényhez kötöttséget jobban biztosítani tudná – ahogy azt a felvilágosodás éveiben ideálként megfogalmazták.

BOGÁR LÁSZLÓ: VÁLSÁGOK ÖRVÉNYEIBEN

A magyar társadalom történelmi mélypontra süllyedt. Ez a megállapítás akár drámai túlzás is lehetne, de nem az. Ha ugyanis 2010-ből visszatekintünk, nagyjából a következőket mondhatjuk el honunkról. A népesség száma az ötven évvel az előtti szintre esik vissza, és a lélektani határnak számító 10 millió alá csökken. Az általános egészségmutatóink a negyven évvel az előtti szinten stagnálnak, és a Nyugat civilizációs terén belül messze a legrosszabbak közé tartoznak. Közel 50%-kal többen halnak meg minden évben, mint amennyien születnek, és jó úton vagyunk, hogy Ukrajna és Oroszország sorsára jussunk, ahol már majdnem kétszer annyian. Az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban pontosan azonos lesz az 1978-as, tehát harminc évvel az előtti szinttel.

Ha lenne pontos képünk az „öko-szociokulturális” nemzeti vagyonunk komplex állapotáról, eszerint valószínűleg egy évszázaddal maradnánk el attól a civilizatórikus szinttől, amelyre az országot és népét történelmi adottságai alkalmassá tennék. Joggal tehetjük hát fel a kérdést, mi az oka nemzetünk mély válságának, és milyen módon találhatnánk meg a kiutat belőle.

Az alábbiakban egy olyan modell felvázolására teszek kísérletet, amely talán segíthet a helyzet jobb megértésében. A nemzetválság négy rétegét különböztetem meg. Az első a közbeszéd válsága és ezalatt húzódik meg a rendszerválság, a rendszerváltás rendszerének a válsága. A harmadik szint az az átfogó társadalom-újratermelési válság, amely a rendszer válságának közvetlen kiváltója. És végül a negyedik szint, a western globalitás létmódjának az általános civilizatórikus válsága, illetve ennek tükröződése a magyar társadalom létmezőiben.

A hétköznapi lét felszínén is közvetlenül átélhető válságszint a közbeszéd válsága. Inkoherens, inadekvát elbeszélési módok konfúz örvényei teszik lehetetlenné, hogy egyáltalán szembesülhessünk helyzetünkkel. A narratívákat olyan rejtett értelmező és tematizációs hatalmak sajátították ki, amelyek stratégiai érdeke, hogy ne is alakulhasson ki a helyzet tisztázására alkalmas beszédmód. Mindez egyre inkább egyfajta „verbális polgárháború” felé sodorja az országot, amely tovább rombolja a kiút megtalálásának esélyeit.

Sajnos, és ez már átvezet minket a második válságszintre, a rendszerváltás rendszerének válságához, a politikai, gazdasági és kulturális elitek közösen vállalt cinikus érdeke, hogy a diskurzus ezen állapota fennmaradjon, ez ugyanis elfedi a második krízisszintet. Ezek az elitek pedig azért érdekeltek a rendszerváltás rendszere válságának elleplezésében, mert ezzel kapcsolatban valamennyiüket „bűnsegédleti bűnrészesség” terheli. A rendszer ugyanis a globális hatalomgazdaság (erre majd a negyedik szintnél térünk vissza) lokális komprádor- kollaboráns elitjeinek a rejtett diktatúrája és mint ilyen, semmi köze ahhoz az apologetikus önbemutatáshoz, amely ezt „demokráciának és jogállamnak” próbálja feltüntetni.

A rendszer urai nemcsak megválaszolni nem tudták a magyar társadalom most már lassan egy évszázada tartó reprodukciós válságának fő kérdéseit, hanem ezek megfogalmazására sem voltak képesek. És ez az egyre mélyülő reprodukciós krízis jelzi a válságtér harmadik szintjét.

A magyar nemzet spirituális talapzatának a roncsolódása, a demográfiai lejtőn való megállíthatatlan lecsúszás, az egészségvagyon fokozatos lepusztulása, és végül a társadalom intergenerációs kohéziójának veszedelmes csökkenése jelentik ezt a válságszintet. A spirituális talapzat roncsolódásának fő oka az a máig is feldolgozatlan traumasor, amelyet a Trianontól 1956-ig tartó 38 év során a nemzet elszenvedett. Bár minden azóta regnáló berendezkedés minden elitje igyekszik azt a hamis látszatot kelteni, hogy a „feldolgozás” megtörtént, vagy legalábbis hogy ő képes ehhez jó esélyeket teremteni, ez nem így van. A többi három elem inkább már csak a hétköznapi lét materiális struktúráiban is visszatükröződő következménye a magyar nemzet mentális, morális, intellektuális lepusztulásának.

A feldolgozhatatlanság legvégső oka pedig, és ez a válság legmélyebb, negyedik szintje a western globalitás létmódjának a válsága. Ez a létmód a modernitás deszakralizációs válságára adott hamis válasz. Nem a reszakralizáció irányába vezető egyetlen lehetséges utat választja, hanem kísérletet tesz a deszakralizáció minden elképzelhetőnél intenzívebb elmélyítésére. Ennek fő eszköze az a gigantikus techno-evolúciós hatalmi gépezet, amely a „mesterséges valóság” felépítésének abszurd célját tűzte ki maga, uralmán keresztül, az egész emberiség elé. Ennek „objektivációja” a „műanyag”, a „mű-élet” (génsebészet), és a „mű-lélek” (a globalomédia identitásgyára), amellyel az élettelen, az élő és az emberi természet „leváltása”, és ezzel lázadási potenciáljának végleges megsemmisítése készülődik.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mit kezdhetünk ezzel a válságtérrel, van-e mód a magyar társadalom helyzetének javítására. Egy ilyen új nemzetstratégia alapját csak egy olyan új „nyelv” jelenheti, amely képes mindezzel úgy szembesíteni a nemzetet, hogy ezzel nem az önpusztító reménytelenség lefelé tartó spirálját erősíti, hanem az új önépítés energiáit szabadítja fel.

A lételbeszélés ilyen módjának megtalálása és a nyilvánosság tereiben való uralkodóvá tétele teszi lehetővé, hogy ennek alapján számvetés készüljön a nemzet erőforrásairól, a „nemzeti vagyonról”. (Anyagi, ökológiai és humán tőkéiről.) Ezt követően lehetne elindítani azt a nemzetstratégiát, amely megkísérli „újratárgyalni” a rendszerváltást megalapozó összeomlóban lévő egyezségrendszert, amelynek legitimitását a magyar társadalom eleve nem fogadta, nem fogadhatta el, hiszen soha meg sem nyílt az ezt lehetővé tenni képes diskurzustér.

KISS ENDRE: GLOBALIZÁCIÓ, AKTOROK, MEGOSZTOTTSÁG

Maga a globalizáció mára már lassan leírható jelenséggé válik és a maga hasonlíthatatlan interpretatív gazdagságban le is írható. Magából a globalizációból – és ez a fentebb jelzett teoretikus kérdés lényege – még egyáltalán nem következik a nemzetközi rendnek, a nemzetközi politikának egy konkrét szerkezete vagy felépítése. Nincs tehát szükségszerű, mechanikus, különösen pedig metafizikus kapcsolat a globalizáció helyes interpretációja és egy konkrét, egyedül lehetséges vagy egyedül optimális nemzetközi politikai szerkezet, azaz „világrend” között.

Rendszerelméleti összefüggésben ugyanis világos, hogy mivel a globalizáció a nagy funkcionális rendszerek globalizációja, és a politika nem funkcionális rendszer, az új politikai világrendet ezért a politika eszközeivel lehet létrehozni. Magának a globalizációnak tehát nincs közvetlen köze az új világrend kialakításának elveihez, a globalizáció funkcionális elemei nem alkalmasak arra, hogy beleszóljanak a nem funkcionális politikai világrend kialakításába. Politikai világrendet a globalizáció korszakában is csak politikai eszközökkel lehet létrehozni.

A globalizáció jelenségének számos vonása, különösen azonban a globalizáció úgynevezett aktoriális szerkezete okozzák ugyanis, hogy ez a szélsőségesen kényszerítő és koherens elmélet és logika a leírandó teoretikus mező, az előlegezendő folyamatok és trendek konkrét kialakításának során e jövő folyamatainak nagyfokú kontingenciájával, a valódi előrelátás erőteljesen korlátozott lehetőségeivel, az egyes releváns aktorok szabadságfokának kiemelkedő mértékével szembesülnek.

Ez az ellentmondás, ennek megértése és feldolgozása sorsdöntő lehet a jövő politikatudományi, de politikai paradigmáinak kialakításakor is. Meg kell értenünk és vitákban védelmezni kell tudnunk ezt a hallatlanul releváns és teljesen nyilvánvaló paradoxont. Az egyik oldalon ugyanis a globalizáció rendelkezik a maga koherens elméletével, a másik oldalon az aktorok szabadságfokának mértéke, mintha fittyet hányna egy szép, kerek elmélet lehetőségének. Az egyik oldalon erőteljes harcot kezdtünk meghatározó módszertani iskolák ellen azon az alapon, hogy irányultságuk tautológikus, hogy nem írják le tudományos tárgyukat egy komplex és szofisztikált elemzési eljárás végeredményeként. A másik oldalon mi magunk vagyunk azok, akik e hibátlan, sőt, optimálisnak tekintett megismerési módszer korlátaira felhívjuk a figyelmet (amely „korlátok”-at a globális aktorok kiszámíthatatlan cselekvési szabadsága jelent akár még a globalizáció fő trendjeivel szemben is, azaz e „korlátok” maguk is igazolják az elméletet).

Ennek vizsgálata azért is különösen nehéz, mert a globalizáció keretei között gyakorolt politika egyáltalán nem fér bele tudományelméletileg a hagyományos demokráciaelmélet, a tradicionális bürokráciaelmélet vagy éppen a hagyományos szociális kérdésfeltevések heurisztikus terébe.

Az új politikai játékterek alakítják a politikai törésvonalak meglévő rendszereit, kölcsönösen integrálják egymást. A magyar politikai helyzet kiindulásként például jól jellemezhető a törésvonalak elméletével, ez azonban nem bizonyul elégségesnek a valóságos folyamatok elemző leírására. A magyar helyzetben a törésvonalak megosztottsággá (szakadássá, Spaltunggá) válnak.

E tézis, kissé részletesebb kifejtésben, így hangzik:

  • Magyarország e pillanatban a politikatudományi értelemben vett megosztottság sajátos állapota miatt érdemileg szinguláris politikai környezetnek tekinthető;
  • e megosztottság korábbi formáit mind a kutatás, mind a társadalom igen korán felismerte,
  • a gyakorlati korrekciós kísérletek korán meghiúsultak;
  • a megosztottság ténye és feltűnő következményei közismertek, további elmélyült kutatására éppen ezért mindenekelőtt azért van szükség, mert Magyarországon a jelenség pillanatnyilag annyira meghatározónak számít, hogy elhanyagolása az összes lehetséges többi kérdést is eljelentékteleníti;
  • nyomatékos tények és folyamatok szólnak amellett, hogy a megosztottság magyarországi jelenleg kivételes fontossága a nemzetközi politika más helyszínein is lehetséges lehet;
  • nyomatékos tények és folyamatok szólnak amellett, hogy a megosztottság alapjelenségének, illetve alaptényének „primér” bázisán egy sor olyan „szekundér” és „tertiaer” jelenség és folyamat is létrejöhet, amelyek gyakorlatilag értelmezhetetlenek az alapvető és minősített megosztottság ténye nélkül.

A megosztottság, mint általános meghatározás és értelmezési hipotézis, természetesen a lehető legnagyobb hatással van a benne szerepet kapó aktorok szerepeinek meghatározására, miközben önmaga is számos aktor tevékenységének eredője. A megosztottság aktoriális valósága azonos az aktorok megosztottságon belül elfoglalt helyének valóságával. Mindenki számára nagy kérdés, hol helyezkedik el az egyes aktor a társadalomban, a megosztottság szinte teljesen kész szerepeket kínál fel az aktoroknak, ezzel már önmagában az aktoriális szabadság erőteljes korlátozásaként értelmezhető. Ez a mozzanat az egyik konkretizációja annak az alapvető tendenciának, hogy a megosztottság ennyire befejezett ténye egyben önbeteljesítő jóslat is, a megosztottság erőteljes hatása az aktoriális oldal meghatározására maga is növeli és kiteljesíti a megosztottságot.

NÁRAY-SZABÓ GÁBOR: MERRE TART A NYUGATI CIVILIZÁCIÓ?

Oswald Spengler híres művében, a Nyugat alkonyá-ban már száz éve felhívta a figyelmet arra, hogy a nyugati civilizáció hanyatlik. Szerinte a civilizációk az évszakokhoz, vagy egy ember életéhez hasonlíthatók, felívelő, érett és hanyatló fázisokon mennek át, és valamennyien egy nagy vallásban gyökereznek, ez Nyugaton a kereszténység, Keleten az iszlám, távolabb a hinduizmus vagy a konfucianizmus. A mi civilizációnk világos célra, a világ megváltoztatására irányul, ezt szolgálja a vallási térítő tevékenység, erre utal a klasszikus képzőművészeti alkotások egy irányba mutató perspektívája, és több más jel is. Hozzátehetjük még ehhez a fehér ember célratörő tevékenységét, mely gyökeresen különbözik a Kelet belenyugvó életérzésétől. Spengler szerint civilizációnk hanyatlását a hatalmas városok kialakulása, a pénz hatalma, a közös eszmék eróziója, a hagyományok tagadása, a művészeti stílusok állandó változása, a vallástalanság jellemzi.

A harmadik évezred hajnalán vaknak kell lenni annak, aki nem látja be, hogy Spenglernek igaza volt. A neves amerikai közgazdász, Huntington adatokat sorol fel, melyekből látható, hogy a hanyatlás nemcsak a kultúrára korlátozódik. Bár a nyugati országok a fő fogyasztók a világon, nálunk a legfejlettebb a technológia, mégis visszaszorulóban vagyunk. A Nyugat befolyási övezetének nagysága közvetlenül az első világháború után tetőzött, politikai fennhatósága akkor a világ területének majdnem felére terjedt ki, mára ez az arány 25 százalékra esett vissza. 1920-ban a nyugatiak népesítették be a Föld majdnem felét, a népességrobbanás következtében a fehér emberek aránya mára 15%-ra esett vissza. Hasonló csökkenés tapasztalható az ipari termelésben, ami a húszas években meghaladta a nyolcvan százalékot, mára viszont alig éri el az ötvenet. A gazdasági erő mellett csökken a katonai is, míg a csúcson a világ aktívan szolgáló katonáinak majdnem fele a nyugati civilizációhoz tartozott, ma már csak alig több mint ötödéről mondhatjuk ezt el. Vége a korábbi rivális nélküli egyeduralomnak, újjáéledtek a nem nyugati civilizációk. Árnyalja a képet a döntő arányban nyugati kézben lévő transznacionális vállalatok hatalmas gazdasági és politikai befolyása világszerte, és az, hogy az USA igen sikeresen alkalmazza a puha (nem nyílt erőszakon alapuló) módszereket kultúrájának terjesztésére. Amilyen mértékben azonban átveszik más országok is a modern technológiát, olyan mértékben függetlenednek a Nyugattól és mennek inkább saját fejük után, mintsem elfogadnák a nyugati értékeket és megfelelnének a nyugati érdekeknek.

A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a mai fogyasztói társadalomban fokozatosan fellazultak a sok ezer év alatt kikristályosodott zsidó-keresztény értékek. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, sokan nem hisznek abban, hogy a létnek értelme van. Nem marad más hátra, mint a mát élvezni, mégpedig a lehető legteljesebben. Széles körben uralkodott el az a meggyőződés, hogy az egyén üdve fontosabb, mint a közösségé, de nagy árat kell fizetni azért, ha az egyén tartósan a közösség fölé kerekedik. A történelem során számos esetben volt megfigyelhető, hogy az emberi közösségek közül azok győzedelmeskedtek hosszabb távon, melyek szervezettebbek voltak, melyekben az egyének nagy számban képesek voltak alárendelni magukat a csoport érdekeinek. Burjánzik a verseny, a rivalizálás mára túlhajtottá, öncélúvá, ugyanakkor kíméletlenné is vált. Ezért jelentősen nőttek a különbségek nemcsak a gazdag országok és a szegények között, hanem a gazdag országokon belüli társadalmi csoportok között is. Susan George francia közgazdász szerint krízisben van a demokrácia, mert a nemzetközi pénzpiacok kivonják magukat az ellenőrzés alól, és óriási összegeket csoportosítanak át a szegényektől a gazdagokhoz anélkül, hogy erről bárkit megkérdeznének. Áthághatják a demokrácia szabályait a multinacionális nagyvállalatok is, melyek a nyereség optimalizálása érdekében mindenre képesek, szemrebbenés nélkül bújnak ki az adózás alól, szüntetnek meg tízés tízezer munkahelyet. Súlyosbítja a veszélyt a média, mely különösen akkor, ha magánkézben van, teljesen kikerülhet a demokratikus ellenőrzés alól, hogy minden felelősség nélkül propagálhassa a fogyasztás legelvadultabb formáit is.

Riasztó jelenség a családok szétesése. A család a társadalom alapegysége, fontos gazdasági funkciója mellett az utódok nevelésének legalkalmasabb, mással nem helyettesíthető színtere. Míg száz évvel ezelőtt általános volt a nagy család, sok gyerekkel, nagyszülőkkel, befogadott közeli vagy távoli rokonokkal, mára elterjedt a nukleáris családmodell, mely csak a szülőkre és egy-két gyerekre korlátozódik, ha egyáltalán létrejön, és a helyzet folyamatosan romlik. Megjelentek és egyre többen vannak a szinglik, akik bár jó fogyasztók, nem képesek reprodukálni a társadalmat.

Riadó! Meg kell találnunk a módját, hogyan kerüljünk ki a fogyasztás zsákutcájából. Ha engem kérdeznek, egy mondat a válasz: kevesebb autó, több szeretet.