Rendszerváltás – rendszerválság

BOGÁR LÁSZLÓ egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Gondolatok a magyar társadalmi-gazdasági fejlődés feltételeiről és távlatairól

A magyar társadalom történelmének egyik legsúlyosabb válságát éli át. A távlatokról beszélni csak akkor tudunk, ha előbb minél pontosabb képünk van mindarról, amit magyar valóságnak látunk. Az itt következő gondolatok nagy része így kényszerűen a fennálló viszonyok elemzéséről szól, mert amíg legalább hozzávetőleges egyezség sincs (márpedig, mint bizonyítani igyekszem, nincs!) az értelmezést illetően sem, addig elég nehéz magabiztosan távlatokról elmélkedni.

A krízis első szintje ugyanis a közbeszéd kommunikációs felülete, ahol egy hamis fogalmakkal zajló hamis értelmezési keretekre épülő romboló párbeszéd zajlik, egyre pusztítóbb örvényeket keltve. Ez a VERBÁLIS POLGÁRHÁBORÚ. A magyar nemzetet már nem először zárják külső erők és belső támogatóik a hamis tematizáció ketrecébe, olyan rejtett értelmező és véleményhatalmi diktatúrát gyakorolva, amelyet, mint most is, akár demokráciának is lehet álcázni. A magyar értelmiség is „büszke” lehet magára, hiszen csak három jelentéktelen „apróságot” mulasztott el „írástudóként” tisztázni. Hogy honnan jövünk („szocializmus”?), hogy hová tartunk („kapitalizmus”?), és, hogy mi ez a zavaros, embertelen világ, ami önmagát „rendszerváltásként” reklámozza 16 éve.

A második szinten, az első szinthez szorosan kapcsolódva tehát, értelemszerűen a „rendszerváltás” rendszerének válsága húzódik meg, pontosabban az az egyelőre kevésbé elterjedt felismerés, hogy a rendszer nem egyszerűen megbukott, hanem „ab start meg van (volt?!) bukva”. Ez tehát a RENDSZERVÁLSÁG szintje. A verbális polgárháború ezt kívánja leplezni, egyre kevesebb sikerrel! A mind nyilvánvalóbb kudarctól és annak következményeitől megrettent politikai elitcsoportok ugyanis egyelőre kétségbeesetten ragaszkodnak ahhoz a hamis rögeszméhez, hogy a „rendszerváltás” valójában „sikeres projekt”, csak a sajnálatos módon még mindig létező ellenfél akadályozza folyamatosan, hogy ennek pompája kiteljesedjék. Holott valójában mindnyájan tudják, hogy a rendszerválság azért volt eleve „kódolva”, mert az „új rendszer” valamikor a 80-as évek első felében olyan külső és belső hatalmi csoportok egyezségeként jött létre, amelybe a magyar nemzet döntő többségének nemhogy beleszólása nem volt, de sejtelme sem arról, hogy mi zajlik a színfalak mögött. A döntő többség most már pontosan érzi, hogy az ígéretekkel szemben nemhogy „szabadságot és jólétet” nem hozott számára az „új rendszer”, de még az igen szerény létfeltételek látszólagos biztonságától is megfosztotta. A magyar társadalom többsége tehát megvonta támogatását a „rendszerváltás” rendszerétől, azt illegitimnek tekinti, és csak azért nem tudja megbuktatni, mert a választásokon erre alkotmányos keretek között nincs módja. (Legalábbis egyelőre…)

...1989-től a magyar statisztikai számbavételi rendszerből nyomtalanul eltűnt a „nemzeti vagyon” fogalma.

A harmadik szint a magyar társadalom, pontosabban a MAGYAR NEMZET egy évszázada mélyülő REPRODUKCIÓS VÁLSÁGA. Trianon óta, rövid időszakoktól eltekintve, a magyar társadalom spirituális talapzata, demográfiai újratermelése, komplex értelemben vett egészségének helyzete, generációs kohéziója, ökológiai egyensúlya, illetve a mindezekkel való gazdálkodásra épülő szűkebb értelemben vett „gazdasága”, tehát egész „létállapota” folyamatosan romlik. A rendszer pedig éppen azért van válságban, mert nem tud mit kezdeni mindezzel! A „rendszerváltás” látványtechnikai szakaszában, vagyis 1988 és 1990 között, amikorra egyébként már minden lényegi kérdés régen eldőlt, a kijelölt régi-új elitek anélkül barkácsolták össze az „új rendszer” jogtechnikai vázát, hogy ügyet sem vetettek arra a jelentéktelen semmiségre, hogy ennek a váznak egy évszázada süllyedő nemzet felemelkedésének tartalmait kellene hordoznia. Beszédes tény például, hogy 1989-től a magyar statisztikai számbavételi rendszerből nyomtalanul eltűnt a „nemzeti vagyon” fogalma. Pedig addig semmilyen változásnak elkezdődnie sem szabadott volna, míg nem tisztázzuk, hogy a magyar nemzet fizikai, mentális, intellektuális, spirituális készletei, egészségvagyona, társadalmi kohéziója, ökológiai állapota, vagyis sokdimenziós komplex vagyonmérlege mit mutat. A kollaboráns régi-új elitek cinkos egyezsége mindmáig sikeresen akadályozta meg a kérdésnek még a felvetését is.

És végül a negyedik szint a GLOBÁLIS LÉTMÓD VÁLSÁGA, illetve ennek tükröződése a magyar szocietális térben. A rendszerváltás elitjei azért hagyták-hagyják figyelmen kívül a magyar nemzet reprodukciós válságát, mert komprádor-kollaboráns elitekről van szó. A feladatuk éppen az, hogy Magyarországot bármilyen áron, de betagolják abba a világhatalmi rendszerbe, amelyben nagyjából a latin-amerikai országok státusa adódik számunkra. Itt valójában egy fél évezrede húzódó, egyre súlyosbodó válság megjelenéséről van szó. Az európai tradicionális szakralitás, az „Occidens” évszázadokon át zajló szépreményű kísérlet volt arra, hogy Európa képes legyen olyan létmód felépítésére, amely az igen hosszú távú „folytathatóság” esélyét hordozza. Máig sem pontosan feltárt módon azonban, a reneszánsz és a felvilágosodás eszmei előkészítése nyomán a „szabadság” létroncsoló irányba mutató újraértelmezésével, brutális deszakralizáció vette kezdetét. Az erre épülő diadalmas western modernizáció az Isten szerint való lét szabadsága helyett a „The business of the business is the business” totális „piacszabadságával”, vagyis „Isten privatizálásával” vélte sikerre vinni az európai ember géniuszát.

Ám siker helyett a saját „élőhelyét”, Európát is reprodukciós válságba hajszolta. A XVII–XVIII. századtól azonban a saját maga által előidézett létkrízis „árát” folyamatos és egyre súlyosbodó mértékben, a világ többi része („The West and the Rest”) felett gyakorolt diktatúrával próbálja ellensúlyozni. Mikor a XX. századtól ez a diktatúra világméretű és permanens Nyugat-ellenes polgárháborúval fenyegetett, a kikerülhetetlen „reszakralizációs” fordulat helyett a deszakralizáció minden eddiginél súlyosabb elmélyítésével és kiterjesztésével válaszolt. A planetáris dimenziójú média hamis értelmező hatalma segítségével e fordulatot, „globalizáció” néven, mint az emberiség felemelkedésének újabb fontos állomását igyekszik reklámozni. Az ún. „rendszerváltás” valódi célja tehát az volt, hogy a helyi komprádor elitek „kollaborációjával” Magyarországot e függési rendszer „táplálékláncába” mint zsákmányállat-csordát illesszék be. Pontosabban illesszék vissza, hiszen az ún. „szocializmus” csak átmenetileg nehezítette meg a térség értékmezőinek „kiaknázását”. A magát szocializmusnak nevező berendezkedés valójában egyfajta oligarchikus politikai kapitalizmus volt, amelyet feltételezhetően azért „engedtek megtörténni”, mert a térség országaiban a tradicionalitás maradványait olyan brutálisan kellett felszámolni, amit a Nyugat a XX. században, legalábbis Európában és nyíltan, már nem szívesen vállalt volna. A „hazánk területén ideiglenesen állomásozó” keleti modernizációs birodalom és helyi támogatói (akik javarészt ugyanazok, akik ma az „új birodalmat” is buzgón kiszolgálják) azonban szívesen vállalták ezt a feladatot, és mikor ennek eljött az ideje, a visszaillesztést is. (Utunk a Warsaw Treaty-től a Washington Treaty-ig.)

A „globalizáció” végletekig vitt deszakralizációs stratégiája egyre mélyebb öko-szocio-kulturális válságba hajszolja a világot, és evolúciós zsákutcát jelent az emberiség számára.

Feladatunk tehát „mindössze” annyi volna, hogy koherens hosszú távra szóló nemzetstratégiát építsünk e négyrétegű válságtér kezelésére. A feladat roppant nehézségére már Bibó István is felhívta a figyelmet, amikor arról ír, hogy a hamis realizmus és a túlfeszült lényeglátás végleteit elkerülve a lényeglátó realizmus létkarakterének megteremtésével kellene nekivágnunk e hatalmas munkának.

A negyedik létréteg planetáris méretű fél évezredes válságának kezelésében egy nemzet mozgástere kétségtelenül csekély. Csekély, de nem nulla! Az Európai Unió tagjaként ugyanis megnyílt a reális lehetősége annak, hogy világhatalmi szereplőként tételeződő konstrukció részeként bekapcsolódjunk egy eddig előlünk hermetikusan elzárt diskurzus térbe. Európában ugyanis, a jelek szerint, többségben vannak azok az erők, amelyek hajlandók és képesek is egy világméretű „reszakralizációs” folyamat kezdeményezőivé válni. Mind a „szociális Európa” védelme, mind a kiotói egyezmény támogatása arra utal, hogy az ehhez szükséges ökoszociális érzékenység erősödőben van. A világméretű átrendeződés megkezdéséhez pedig arra van szükség, hogy Európa nyíltan vállalja is ezt a fordulatot, vagyis a Washingtoni Konszenzus „Liberalizálj, deregulálj, privatizálj!” világot szétroncsoló erőivel való nyílt szembefordulást, és ebben bizton számíthasson Kelet-Európa nemzeteire is.

A harmadik létszint, tehát a magyar nemzet reprodukciós válsága azért kapcsolódik ehhez a legközvetlenebb módon, mert kizárólag egy ilyen fajta európai fordulat adhat eszmei és anyagi támogatást minden olyan hazai nemzetstratégiai fordulathoz, amely megkezdi a spirituális talapzatnak, a demográfiai reprodukciónak, az „egész”-ség rendszerének, a nemzedékek közötti szolidaritási kötéseknek, az ökológiai egyensúlynak a helyreállítását. És amely világossá teszi, hogy a sikeres gazdaság e folyamatoknak nem előfeltétele, mint azt a globalitás hamis logikája beállítani igyekszik, hanem kizárólag következménye lehet!

A második létszint, a „rendszerválság” szintjén az erre a nemzetstratégiai fordulatra képes és hajlandó eliteknek világossá kell tenni, hogy a „jobbés baloldal” csupán hamis metafogalmak. A hamis tematizáció ketrecében vergődő magyarság drámája éppen az, hogy mind az ún. jobboldal, mind az ún. baloldal nagyjából egyformán meghasított, és mindkét oldalon jelen vannak a globalo-komprádor és a nép-nemzeti erők egyaránt.

Most már sokkal nehezebb feltételek között, mint 1988–89-ben, de újra el kell kezdeni a „nemzeti nagykoalíció” létrehozására irányuló roppant munkát. 1989 októberében az MSZP és az MDF új vezetőivé lett személyeket egyforma történelmi felelősség terheli az első ilyen kísérlet kudarcáért. Mindketten fokozatosan szorították háttérbe az akkor még mindkét pártban többségben és meghatározó pozícióban lévő nép-nemzeti erőket, és tették lehetővé, hogy a törpe kisebbséget képviselő liberális globalo- komprádor erők meghatározó szerephez jussanak, amelyet ezek azóta is kezükben tartanak.

...el kell kezdeni a „nemzeti nagykoalíció” létrehozására irányuló roppant munkát.

A 2006-os választások újra egyértelműen jelezték, hogy a magyar társadalom egyre kisebb része képes már megérteni az itt vázolt nemzetválság lényegét, és így újra az őt kifosztó kollaboráns eliteknek adott felhatalmazást „művük véghezvitelére”. Ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a globalitás hatalmi szereplői is ezt a stratégiát támogatják. Hatalmas munka vár tehát mindazokra, akik meg kívánják állítani a társadalmunk további kifosztását és süllyedését. Az egyetlen lehetőség csak az lehet, ha megkíséreljük az ország irányítását valójában kézben tartó globális hatalom-gazdasági szereplőkkel megértetni, hogy a bukott rendszerváltás helyére új alkurendszert kell illeszteni. Ennek lényege pedig aligha lehet más, mint részükről annak az elfogadása, hogy az eddigieknél nagyobb mértékben kell részt vállalniuk a szellemileg és gazdaságilag éppen általuk lepusztított magyar társadalom reprodukciós mezőinek „újjáépítésében”.

Tudatában vagyok annak, hogy ez ma még módfelett utópisztikus ábránd csupán, de meggyőződésem, hogy ennél csak az utópisztikusabb, ha valóban azt hisszük, hogy e nélkül is van bármilyen esély a válságból való kijutásunkra.