Logo

A visszazárkózás magyar gazdaságpolitikájáról

TÖRÖK ÁDÁM egyetemi tanár, Pannon Egyetem, Budapesti Műszaki Egyetem, az MTA–BDF Regionális Fejlődéstani és Mikrointegrációs Kutatócsoport vezetője (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A magyar gazdaság több mutató szerint is komolyan teret vesztett a régió országai között a szükséges költségvetési kiigazítások késleltetése és a reformok 2002 utáni elmaradása miatt. A 2006 júniusában bejelentett költségvetési kiigazítások csökkenthetik ugyan a költségvetési deficitet és az államadósság növekedési ütemét, más maastrichti kritériumok teljesítésétől viszont éppen távolabb vihetik az országot. Az adóemelések inflációs hatása közismert, a gazdasági növekedés lelassulása pedig a külső adósságállomány/ GDP mutató javulását fogja akadályozni.

Miért visszazárkózás?

Az Európai Unió lisszaboni programjának fő célkitűzésére rímelve a magyar gazdaságpolitika kulcsszava a „felzárkózás”, azaz az EU átlagának elérése a jövedelmi, az ellátottsági és a fejlettségi mutatókban. A lisszaboni cél persze az integráció egészére vonatkozik és az unió tengerentúli konkurensei, az Egyesült Államok és Japán utolérését jelenti. Az uniós felzárkózási célok teljesítéséből Magyarországnak is ki kell vennie a maga csekély részét (az EU teljes GDP-jéből a magyar részarány nincs 2 százalék sem), de eközben nem feledkezhet meg a szűkebb régión belüli térvesztése korrigálásáról. A „visszazárkózás” célját épp azért szükséges 2006-ban előtérbe helyezni, mert tudatosítani kellene a magyar gazdaság szereplőiben, hogy a gazdaság- és a fejlesztéspolitika mércéje már mindinkább az a néhány más új EU-tagország (kivált Szlovénia, Szlovákia és a balti államok), amely a csatlakozás óta eltelt időben folyamatosan javította az integráción belüli gazdasági pozícióit és bőven 2010 előtt az euróövezet tagjává válhat.

A visszazárkózás gazdaságpolitikai lehetőségeinek áttekintésekor nem lehet megkerülni a 2006 júniusában bejelentett, s a szakmai okok mellett a választási ígéretektől való komoly eltérései miatt is sokat támadott kormányzati megszorító csomagot. Az államháztartás egyensúlyának a helyreállítása már 2004-ben, a miniszterelnök-váltáskor sem várathatott volna magára. Felelős politikusoktól nem elfogadható érv a beavatkozások halogatására a választási felkészülés, márpedig a magyar költségvetési egyensúly kritikus romlásának az időszaka éppen a 2004 és 2006 közepe közötti időszakra esik. Ettől függetlenül a 2006. júniusi csomag szerkezete és tartalma is szükségessé tesz néhány megjegyzést. Ezek a megjegyzések ugyanakkor az euró bevezetéséig tartó időszak gazdaságpolitikai alapdilemmáira is vonatkoznak.

...az elkövetkező 2–4 év fő magyar gazdaságpolitikai teendői költségvetési jellegűek.

Mindenekelőtt világos dolog, hogy az elkövetkező 2–4 év fő magyar gazdaságpolitikai teendői költségvetési jellegűek. Ez nem a szó szoros értelmében vett költségvetési politikát jelenti, hanem azt, hogy a gazdaságpolitikának az erős költségvetési kapcsolatok mellett működő szektorokra kell koncentrálnia. Más szóval azokra, amelyek a költségvetés jelentős befizetői vagy támogatottjai.

Mérce és átláthatóság

A 2006. júniusi csomag kidolgozói ugyancsak az ilyen szektorokra koncentráltak, de nagyrészt valóban csak szűk költségvetési szemléletben. Az egészségügy tényleges reformja helyett tovább növelték az amúgy is magas járulékokat, az adóemelésekkel rontották a vállalkozási szféra jövedelmi pozícióit, a kampányszerű vagyonosodási vizsgálatok ígérete pedig – a gyakrabban hangoztatott korrupción túl – felveti a magyar állami szféra másik súlyos működési problémáját, az egyenlő mérce és a transzparencia kérdését. Jelenleg gyenge a társadalmi ellenőrzés a kormányzat és az üzleti szféra pénzügyi kapcsolatai fölött, mert személyiségi jogokra és az üzleti titok védelmére hivatkozva szinte minden valóban releváns állampénzügyi információ elzárható a köz elől. Ugyanakkor törvényes következmények nélkül nyíltan nem bírálható az a kormányzati álláspont, hogy a magyar igazságszolgáltatás és jogalkalmazás a leginkább pártatlanok, illetve akár a legjobbak között van a világon1.

A jogrendszer jó működése annyiban mégis fontos eleme a gazdasági reformoknak, hogy erősíti a kormányzat szavahihetőségét. Az adóellenőrzések erkölcsi alapja nem lehet a „fizessenek a gazdagok” jelszava, hanem csakis az őszinte törekvés annak feltárására, hogy kik jutottak illegális jövedelemhez az elmúlt években. Akkor viszont sajátos paradoxonhoz jutunk: egyes nagy vagyonok gyanúba keverése jelentős tőkemenekülési hullámot indíthat el, azaz gazdaságpolitikai szempontból csak bizonyos határig lehetnek célszerűek az átfogó vagyonosodási vizsgálatok. Ebben az esetben pedig ismét felléphet a szavahihetőségi probléma.

A lépéssorrend és a súlypontok

Az államháztartás rendbetétele az első feladat, rendezett állapotának fenntartása rögtön a második. Ez a lépéssorrend teszi szükségessé, hogy a reformlépések kedvező költségvetési hatásai fenntarthatóak, azaz ne csupán egyszeriek legyenek, illetve, hogy a költségvetési egyensúly mellett a gazdaság más fontos mutatóira rövid, de hosszabb távon is ugyancsak kedvező hatásokkal járjanak. Így tehát minden egyéb tényezőt változatlannak tekintve (ceteris paribus) azokat a költségvetési konszolidációs eszközöket célszerű előtérbe helyezni, amelyek az infláció csökkentését, a gazdasági növekedés és ezzel összefüggésben a foglalkoztatottság növelését segítik elő.

Az adóemelések legnagyobb része éppen az említett célok elérése, s így két fontos maastrichti követelmény teljesítése ellen hat. Ebben a logikában látható, hogy miért kellett volna, illetve kell a költségvetési konszolidáció súlypontját a kiadások csökkentésére helyezni. Ott is vannak tételek (például autópálya- vagy lakásépítés), amelyeknél az állami kiadások visszafogása a gazdasági növekedést fékezi. Ugyanakkor ezeknél a tételeknél ugyanúgy, ahogy például a nyugdíj- vagy az egészségügyi kiadásoknál komolyabb politikai érdeksérelmek és makrogazdasági károk nélkül lehetne csökkenteni a kiadásokat bizonyos feltűnő veszteségforrások kiküszöbölésével. A veszteségforrások a következők:

  • az állami lakástámogatás rendszerében (ahol végső soron magánvagyonok képződését támogatja a költségvetés úgy, hogy a támogatási rendszer jelenlegi formájában ár- és költségfelhajtó hatású, miközben mesterségesen fenntart egy részben súlyosan versenyképtelen építőipari szektort és finanszírozza egy oligopolisztikus pénzintézeti rendszer részben fiktív költségeit),
  • a nyugdíjrendszerben (ahol világszerte ritka dolog, hogy a nyugdíjkorhatár elérése után a kereső foglalkozás fenntartásával lehet nyugdíjba menni),
  • az autópálya-építéseknél (ahol a nemzetközi összehasonlításban feltűnően magas költségszintet rendszeresen az üzleti titokra hivatkozva védték meg),
  • a mezőgazdaságban (ahol gazdaságossági vizsgálatok nélkül, pusztán a társadalmi békére hivatkozva emelték meg nagyban az állami támogatásokat),
  • az egészségügyben (ahol a szolidaritási elvre hivatkozva olyan rendszert finanszíroztatnak a társadalommal, amelyben – régmúlt kommunista jelszavak szerint – a fogyasztást részben a szükségletek határozzák meg, miközben a kereslet össztársadalmi szinten csak kevéssé fizetőképes),
  • az energiaáraknál (ahol az energiatakarékosság már régóta nagyban háttérbe szorult, a fogyasztók ragaszkodnak bevált fogyasztási szokásaikhoz, az ár pedig nem tölti be keresletszabályozó szerepét), vagy
  • a vasúti közlekedésben (ahol egy elaggott és túlbürokratizált állami nagyvállalat bevallott éves veszteségei is egy-egy súlyosan népszerűtlen adóemelési intézkedés bevételnövelő hatásának többszörösével egyenlőek, de a kormányzat sem átfogó korszerűsítésébe, sem komolyabb áramvonalasításába nem mer belefogni, miközben a kamionforgalom egyre nagyobb anyagi és személyi károkat okoz a magyar utakon).

A fenti felsorolást persze lehet a demagógia vagy a szakszerűtlenség vádjával illetni egyes elemeiben, de az elemeknek van egy közös vonásuk. A magyar kormányzat mindeddig a politikai hangzavartól, illetve a társadalmi ellenállástól való félelmében nem nyúlt hozzájuk. Pedig ez az ellenállás minden esetben csakis részjellegű volt, olyan csoportoktól, amelyek rövid idő alatt meg tudtak szerveződni és effektív ellenállásra voltak képesek. A pedagógusok, a kisnyugdíjasok vagy akár a rendszeres adó- és járulékfizetők társadalmi szintű megszerveződésére persze nincs esély, ezért ők – legalábbis a kormányzat irányadó tényezői szerint – még tovább terhelhetők.

További terhelésük természetesen még jó ideig nem fenyeget nyílt politikai elégedetlenséggel. Azt azonban nem lehet kizárni, hogy az ellenszolgáltatás nélkül megsarcolt (ugyanis a több adóbefizetésért cserébe több és jobb állami szolgáltatáshoz nem jutó) emberek növekvő része a gazdaságpolitika irracionalitását érzékelve, s a kiútban nem bízva maga is a gazdaság irracionális szereplőjévé válik. Azaz csak az alapvető szükségleteihez szükséges jövedelmet kívánja megszerezni, egyre kevésbé gondol a jövőre (azaz még jobban elveti a takarékosságot és a gyermekvállalást), és mindinkább a gazdaságon kívüli szférákban keresi elégedettségét és örömét. Ez pedig az irracionális nézetrendszerek tömeges elterjedését és a gazdaságpolitika társadalmi hatókörének a jelentős szűkülését vetítheti előre. Az említett magatartásnak már ma is vannak példái szűkebb körben – gondoljunk arra a nem csekély esetre, amikor munkanélküliségtől komolyan sújtott területeken sem sikerül betölteni tömegesen meghirdetett új állásokat.

Stratégia, jövőkép és gazdaságpolitikai távlatok

A 2006-os magyar gazdaságpolitikában igen nagy cikcakkjai ellenére is van egy tartós elem. Mégpedig, hogy egyelőre teljesen hiányzik belőle a stratégiai kitekintés. A maastrichti kritériumok teljesítését és az euró magyarországi bevezetését ugyanis nem tekinthetjük jövőképnek, legföljebb a kívánt gazdasági jövő egyik szükséges alkotórészének. A stratégiai jövőképben meg kellene határozni például azt, hogy mondjuk 2015-ben milyen lesz a magyar gazdaság makroszerkezete, közlekedési, egészségügyi és oktatási rendszere, vagy hogyan alakulnak a regionális különbségek.

Tágabb értelemben pedig választ kell adni olyan alapkérdésekre is, hogy mennyi foglalkoztatott és általában jövedelemtulajdonos tartja majd el a fiatalokat, a nyugdíjasokat és az államot, mekkora lesz a tudás, mint erőforrás szerepe a magyar gazdasági fejlődésben, és milyen lesz a második 2000-es évtized közepének mezőgazdasága. Nem lehet eleve számolni azzal sem, hogy az európai integráció csak kedvező feltételeket biztosít majd a magyar gazdasági és társadalmi fejlődéshez, hiszen a következő tíz évben dől majd el az is, hogy az Európai Unió érdemben túl tud-e jutni versenyképességi, piaci integrációs nehézségein és közjogi válságán. Márpedig a magyar kormányzati stratégiában kulcsszerepet kellene adni az integráció elmélyítését és fejlesztését célzó, szakmailag és politikailag egyaránt megalapozott erőfeszítéseknek. Ne feledjük el, hogy Magyarország az unió közepes méretű tagja, amelynek sikere vagy kudarca néhány százalékban része az EU sorsának is.

Bármilyen ésszerű stratégiai jövőkép megvalósulása azonban feltételezi a középtávú visszazárkózási törekvések maradéktalan megvalósítását, a vezető magyar pozíció visszaszerzését a 2004-ben csatlakozott tagországok között. Ehhez pedig minél hamarabb a kormányzati gazdaságpolitika szavahihetőségét és szakszerűségének legalább a látszatát kellene megteremteni.

Jegyzetek

  • 1. Mindeddig azonban nem volt lényegi nyilvános magyarázat az autópálya-építések hirtelen látványos költségcsökkenésére a versenyhivatali vizsgálatok után. Az igen lassú bírósági ügymenet sokszor illuzórikussá teszi a tényleges jogorvoslat igényét a gazdaságban és a társadalomban, a magyar rendőrség pedig általában nem az autópályákon rendszeres súlyos sebességtúllépéseket bünteti, hanem sokszor kisebb forgalmú lakott helyeken vagy vasúti átkelőknél helyezi el sebességmérő készülékei, miközben úgy tesz, mintha a társadalomnak nem tartozna semmiféle magyarázattal azért, hogy miért nem méri egyenlő mércével az autósokat. Mindez csak néhány példa, hiszen a cikk nem a magyar jogbiztonság és igazságszolgáltatás rendszeréről szól.
© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány