A globális média szerepe a globális térben

CSÁSZÁR ZOLTÁN okleveles politikai szakértő
(Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A Polgári Szemle áprilisi számában felvillanyozó írás jelent meg Pethő Bertalan tollából, A Média regulája címmel. Habár a szerző cikkének mondanivalójával túlnyomórészt egyetértek, mégis érdemesnek láttam, hogy – egykori médiamunkásként – néhány konkrétummal egészítsem ki, támasszam alá Pethő írását. Mindezt tettem úgy, hogy a mai média jelentőségét, felelősségét, szerepét a globalizáció jelenséghalmazába, összefüggésrendszerébe ágyazva elemeztem.

Elszigetelt, önálló, egymástól függetlenül létező spirituális univerzumok

Pethő Bertalan írásában a média kialakulásának előzményeit Platón idejére teszi – én egy „kicsit” még korábbra tenném elemzésem kiindulópontját. Kezdjük talán ott, hogy az emberi történelem kezdetén egyáltalán nem volt szüksége az emberiségnek a „médiára” vagy bármilyen közvetítő mezőre: mindezt a régmúlt emberének életkörülményei magyarázták. Nevezetesen, harminc-negyvenezer éven át – tehát az eddig eltelt történelmi idő döntő többségében – javarészt százfős hordákban élt és közlekedett az ember, legfeljebb harminc-negyvenévenként találkozott össze másik embercsoporttal. Egy-egy ilyen csoport külön és önálló univerzumot jelentett, amelyen kívül más valóság számukra nem létezett. Önálló, komplex világok voltak ezek, biztos támpontokkal. A ma sokat emlegetett gondolati szabadság egyszerűen nem létezett: a gondolkodás határait a környező spirituális univerzumról alkotott ismeretek határozták meg (és határolták be).

Csak négy-ötezer évvel ezelőtt nyílt meg annak a közvetítő mezőnek a lehetősége, amelyet ma médiának hívunk. Média és társadalom kapcsolata tehát az emberiség történetének háromnegyede folyamán nem volt értelmezhető. A fent említett százfős csoportokban a viszonyok – társadalmi és spirituális értelemben is – átláthatóak voltak: a számukra egyetlen létező univerzum okán nem volt mit közvetíteni, így tehát a média közvetítő szerepére sem volt szükség.1

Az evolúció egyszerűen nem arra „hangolta” az embert, amivel végül a jelen globalizált világában szembesülnie kell(ett). A mai ember feszeng a globalitás korában (az egyre terjedő mentális nyavalyák ezt jól jelzik), mivel ma pontosan fordított a helyzet: egyetlen létező univerzum helyett, ma nagyon is eltérő világértelmezési logikák érvényesülnek. A frusztráció annak köszönhető, hogy évezredeken át megélt természetes létmód (egyetlen univerzum) és az, ahogyan ma az ember létezik, éles ellentétben vannak egymással.2

Fogalmi kitérő: szakralitás és deszakralitás3

A szakralitás (sacrum) szó jelen írásban azt akarja jelenteni, hogy mind a külső (fizikai), mind pedig a belső (szellemi) természet „a szentség védelme alatt áll”. Ez a szakralitás „világegyetemeket”, szocietális univerzumokat hozott létre (Egyiptom, Kína, India). A fentiekkel szemben a deszakralitás viszont már „világbirodalmakat” épít, és puszta erőforrásként kezeli a szellemi és fizikai természetet.4 Ezen felfogás szerint a létező természetnek nincsen „szelleme”: a deszakralizált világot megfosztották spirituális erőitől és puszta „dologgá” csupaszították. (Heidegger ezt a folyamatot Entgötterungnak, vagyis „elistentelenítésnek” nevezte.)

A média, mint közvetítő mező, értelmezési keret

A média a szakralitás felől a materializálódás felé vezető folyamat sajátos léthelyzetében jelent meg. A fentiekben esett szó arról, hogy a kezdetben még szükségtelen volt bármiféle közvetítő mező, a deszakralizáció folyamatának sikeréhez viszont éppen egy közvetítő mezőre, értelmezési keretre van/volt szükség, ugyanis (a jelek szerint) a belső és a külső természet igencsak ellenkezik a deszakralizációs folyamattal, ha az közvetlenül, brutális formában kerül felszínre. A deszakralizált lét (vagyis a mentális és külső természet nyersanyagként való tételezése), nem valósulhatott volna meg, ha nincsen egy olyan tematizáló hatalom – a média –, amely virtuális identitásokat, valóságokat épít fel, közvetít.

Az, hogy a mindenkori ember hogyan értelmezi saját múltját, jelenét (és jövőjét!), attól függ, hogy melyik társadalmi valóság narratívája (elbeszélési módja) a domináns. Az internetnek és más alternatív médiumoknak köszönhetően azonban ma már többféle lét- és valóságértelmezés is elérhető, ami a ma emberének személyiségében a valóságok harmóniáját avagy diszharmóniáját eredményez(het)ik. Pethő nagyjából hasonló mondanivalóval bír a média határainak bővülése kapcsán: „[…] a médiumok határtalanná szaporodott sokaságáról az emberek sokaságának nincs közvetlen ismerete. Még kevésbé van közvetlen ismeretük ezek működéséről és működéseik határbővítő vagy egyéb eredményeiről. […] a világról való informálódás túlnyomó, és egyre növekvő hányadában az emberek ki vannak szolgáltatva az információközvetítőnek.”

Természetesen, aki kritizálni meri a (globális) média természetét, működését, az számolhat azzal, hogy „kiírja” magát a politikailag korrekt, mainstream diskurzus elfogadott keretei közül. Pethő Bertalan is megjegyzi, hogy „(…) a tudományos vizsgálódásokban nem szokták emlegetni a Média Hatalmát. Sőt a kommunikációs globalizáció »puha diktatúrája« és hatalma legitimitása kérdésének felvetése eleve marginalizálódik a Médiáról folyó diskurzusban, amelyik a Médiához igazodik. Ugyanis a Birodalom a bírálat ura.” A hatalmi önkény a globalizáció és a vele szervesen összefonódó média döntő eleme; az ellenőrizetlen hatalom ugyanis degradálódik, erre elég példa akad a történelemben: „[…] a monetáris erőszakra, értelmezési erőszakra és azonosság meghatározási erőszakra épített hatalmak kettős – modern és globalizációs – értelemben sem legitim intézmények. […] mert a bankok, befektetési alapok, világtőzsdék, világtévék, világmozik, világreklámozók, pártépítési szakértők, családi és baráti közösségeket felváltó csoportosulásszervezők és az azonosságmeghatározás mechanistái közül egyetlen egynek sem kellett a választópolgárok ítéletére bíznia magát.”5

Az emberi természet dekonstrukciója a média segítségével

Egy huszadik századi példát előhúzva, George Orwell 1984 című könyvében szintén brutális formában tárja elénk a domináns társadalmi valóság létezését, amelynek kulcsintézménye a „múltátíró hivatal”, amelynek a főszereplő maga is tevékeny résztvevője – köszönhetően a fegyelmező hatalmaknak –, annak ellenére, hogy érzékeli a domináns narratíva és a maga valósága, belső sprirituális univerzuma között feszülő ellentétet. Orwell tulajdonképpen leírta a mai valóságot, igaz, a mai forma (még) nem olyan brutális, mint az 1984 világában, de a technikák ugyanazok: a valóságos identitás egy új, hamis identitásra való lecserélése. Bogár László erről így ír: „E – talán legrafináltabb – szimbolikus erőszak nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az értelmező képességüktől megfosztott alávetettek elfogadják alávetettségüket és megfosztottságukat, hanem azt is, hogy aktívan részt vegyenek a köréjük épülő ketrecvilág kivitelezésében és üzemeltetésében […]. A csúcs valószínűleg a Big Brother nevű kukkoló-show, melynek segítségével a globalokrácia értelmezési erőszakrészlege azt tudja tesztelni, mi történik akkor, ha brutális módon, cinikusan röhögve egyszerű tükörré csupaszítja a tévét. Ha a »néző-nyomorult« a »szereplő-nyomorulttal« szembesül, vagyis ha a kiürített minimál-én saját magát látja a riasztó tükörben. Ha őrjöngve és hatalmas reklámbevételeket6 termelve jól szórakozik, sikeres volt a nagytörténelmi mutatvány: […] a tükör egyik oldalán már végleg képtelenné vált annak felismerésére, hogy a gladiátor, akinek szörnyű kínok között zajló elpusztítását kéjesen élvezi, nem más, mint ő maga, a tükrön túli világban.”7

...egy ép közösség, mint egymással kommunikációban lévő egyének csoportja rendkívül veszélyes a globalokrácia számára, mert egy ilyen csoportnak saját, külön identitása, narratívája, létértelmezési módszere van...

Mindeközben a fősodorbeli média egyben igyekszik elterelni a nyilvánosság figyelmét azokról az ökológiai válságokról is, amelyek a globalizáció „áldásos” tevékenységének következményei. A fizikai természet rombolásának a ténye „csak” egy dolog, amely azonban végzetes kombinációt alkot azzal, ahogyan a média kiszorítja a biológiai pusztításokról szóló híreket. Ezen a ponton feltétlenül muszáj megemlítenem és egyetértenem Pethő Bertalan azon kijelentésével, mely szerint a média egyik gyökere az, hogy „az Igazságosságon nem lehet többé az Igazságot számon kérni”. (Pethő az Igazságosság-Igazság fogalompárral az emberi társadalom és a kozmikus világrend közötti különbséget igyekszik megragadni.) A valóságshow- k főszereplői nemi életének részleteihez szokott médiafogyasztóknak esélye sincsen, hogy értelmezze vagy észlelje – példánknál maradva – a Föld ökológiai rendszerének lassú (vagy gyors?) összeomlását, mert kiszorítják olyan témák, amelyek a (globális-amerikai) média és annak közvéleménye számára éppen fontosak.

Visszatérve az egyén-közösség viszonyhoz, felmerül a kérdés, hogy miért van szükség a hagyományos emberi közösségek szétroncsolására? Nos, egy ép közösség, mint egymással kommunikációban lévő egyének csoportja rendkívül veszélyes a globalokrácia számára, mert egy ilyen csoportnak saját, külön identitása, narratívája, létértelmezési módszere van, amelynek következtében az adott csoport ellenállóvá lesz a médiát működtető tematizációs hatalommal szemben.8 A folyamat leírható akként is, hogy egy nemzet szakrális struktúráit „kommunikációs egészséggócok” (alkotóközösségek) működtetik, a globális média ezeket bontja le. De mi haszna származik a rejtett globalizációs hatalmaknak abból, ha a média segítségével szétzilálnak olyan a tradicionális közösségeket, mint például a család vagy a nemzet? A magyarázat az, hogy az egyén a(z) (atomizált) társadalomban sokkal nagyobb képességekkel bír a fogyasztói felszívást illetően. Ez az engedelmes, tömeges fogyasztás oda vezet, hogy akkor is költenek az emberek, ha nincsen pénzük (2002 óta hazánkban is ötszörösére nőtt a lakosság tartozása!). Pethő szerint „Az Egyén végső soron akár ingyenfüggelék a Médián. A drága Kód ingyenfedezete. […] ha nem kéri, és nem akarná, ugyanúgy találja el őt a Média szórása általában, amennyiben a Média mindenáron igyekszik beléje ültetni az érdekeit közvetítő üzenettermékeit. Ingyenszolgáltatást nyújtva. […] Szórakoztatás, híradás és reklám három nagy Média-ágazata kapcsolt üzenetárujaként.” A fentieket a Brad Pitt hollywoodi színész által játszott, zavarodott elméjű környezetvédelmi aktivista egy elmegyógyintézeti jelenetben, a lényeget tekintve hasonlóan fogalmazta meg: „Ott a televízió, minden benne van. Nézd, hallgasd, térdelj, imádkozz! Reklámok! Már nem csinálunk semmit, nem is várják el tőlünk, minden automatizált. Akkor mi minek kellünk? Fogyasztónak! Ha sokat vásárolsz, mintapolgár vagy, de ha nem vásárolsz sok mindent, akkor mi vagy? Kérdem én, mi vagy? Komplett elmebeteg! Ha nem vásárolsz vécépapírt, új kocsit, turmixgépet, elektromos szexsegédeszközt, agyba operált sztereófejhallgatót, csavarhúzót beépített radarrendszerrel, hanggal vezérelt számítógépet…”9

Hosszan sorolhatnánk azt is, hogy a közbeszéd-, a reklám- és fogyasztási kultúra, a nyugati társadalmak népesedéspolitikája mely elemeiben találhatjuk meg az elszigetelt egyénekből álló, atomizált társadalom (minta)képét visszaköszönni. A szingli életmód nagyon jól illeszkedik a mai agyonhajszolt fogyasztási struktúrába: a magyar statisztikai hivatal hat éve (2000) végzett felmérése szerint átlagosan húszmillió forintba kerül egy gyermek felnevelési „költsége”, amely érték ma huszonötmillióra rúg. Ám mivel ötvenezerrel kevesebb gyermek születik, mint amennyire a népesség fenntartásához szükség lenne, a felnevelésre fordítható összeget, mintegy 1400 milliárd forintot fogyasztásra költi az ország.10 A folyamat ma már ott tart, hogy a reklámpiac „egyedülálló lehetőséget” lát a(z elsősorban nőnemű) szinglikben.11

Pethő szerint a XX. század harmadik harmadában a médiát már az ún. ökonomicitás jellemzi, „amikor már sem a mediálandók (a Média tényleges vagy elérendő vevői), sem a mediátorok (a Média trendjeinek kiválasztói és kitalálói), sem a Médiát kivitelező munkatársak és ügynökök nem követnek, nem igényelnek végső soron más célt, mint a tulajdon működésük folytatását, hatékonyságának növelését, és a maguk kezdeményező és kivitelező alanyiságukra való előnyös visszacsatolását”. Pethő ezután úgy folytatja, hogy „a Média ökonómiája az átmediálódást forgató gazdaság. Nem tart másfelé, hanem önmagára irányul; haladás helyett berendezkedik; szívesen bővül, de örömest stagnál, sőt a zsugorodással is beéri, ha közben jólesően teheti-veheti magát; közömbös az iránt, hogy működése közben funkcionál-e éppen valaki/valami javára vagy kárára, és hogy generál-e bármit is, vagy sem”. Ezzel szemben én azt állítom, a gazdaság és a média nincsen meg egymás nélkül, és hogy a (globális) média nem (csak) saját örömére funkcionál: a médiaipar a gazdaság egyik központi szereplője, hatalmi eszköze.

A természetes közösségek lerombolása után azonban megoldást kell találnia a globalokráciának arra a problémára, hogy az ember nem létezhet önazonosság nélkül, ezért az egyén reménykedve belekapaszkodik minden, (a média által) felkínált azonosulási „tárgyba”: „A szentségét, egy egész generáció benzint pumpál. Kiszolgál. Irodai rabszolga. Kocsit és ruhát hajkurászunk, ahogy a reklámok előírják. Gürcölünk egész álló nap, hogy megvegyük mindazt, ami nem is kell. A történelem középső gyermeke vagyunk. Nincs célunk, nem tudjuk a helyünk. Nem volt nagy háborúnk. Sem gazdasági válságunk. A mi nagy háborúnk a lélekért folyik. A mi nagy gazdasági válságunk az életünk. A televízión nőttünk fel mind, s azt hisszük, egy nap milliomosok leszünk, filmcsillag vagy rocksztár. De nem leszünk. Lassan ez kezd derengeni. És k..va mód begurulunk.”12

A neves színész szájából elhangzott fenti idézet rendkívül kifejező abban a tekintetben, hogy milyen ellentét feszül a globalizáció által, a média segítségével megkonstruált (új) létkarakter és a globalizáció gazdaságos működtetéséhez szükséges létmód között. A globalizáció nemcsak a külső környezetet, hanem a belső, szocietális környezetet is kifosztja: olcsó munkaerőt keres. Sőt! Érdeke, hogy a helyi munkaerő a lehető legigénytelenebb, fogyasztásra koncentráló „állat” legyen. A két törekvés között azonban óriási ellentmondás feszül: az engedelmes, primitív fogyasztó kinevelése, aki kész teljes jövedelmét azonnal fogyasztási cikkekre költeni, ám eközben a globális cégek munkaerő-színvonalát illetően minél magasabb szintet követelnek maguknak. Csakhogy az emberek nem képesek kétféle létkaraktert működtetni! Pethő Bertalan találóan úgy fogalmaz, hogy „az ember a Média extenziója. Az »ingyen«-Médiáért a létével fizet.” Termelőként olyan létkarakterrel bíró munkaerőre lenne szükség, amely intelligens, empatikus, mentálisan és spirituálisan rendezett. Ám a globális média törekvését és az utóbb emlegetett munkaerőigényt lehetetlen a fenti kettő létkarakterben egyszerre működtetni!

A rengeteg televíziózás ugyanis a munkamorálra is kihatással van; a mai tévés produkciók, mozifilmek többségében egyfajta kizárólagos jelenidejűség imperatívusza visszhangzik, ezért egyre kevesebb médiafogyasztó (akik a gazdaság működtetéséhez szükséges „munkaerőállatok” is egyben) bír koherens képpel a jövőt illetően és a tömegek egyre kevésbé hisznek a kemény munka szükségességében. Márpedig ez a gazdaság mindenhatóságát hirdetőket is érzékenyen érinti. A statisztikusok szerint ma a tévéhasználat az egyes társadalmi csoportok minőségi időfelhasználásának legfőbb indikátora; a televízió tehát nagyon fontos „újratermelési” tényező, az emberi identitást illetően.

Egy magyar példát véve, az AGB Hungary médiafigyelő cég 2004. májusi felmérése szerint a magyar lakosság naponta 4-5 órát fordít tévénézésre. Az ilyen társadalmi csoportok bizonyos körülmények között önként vagy helyzetüknél fogva lemondanak a rendelkezésre álló idő nagy részének autonóm használatáról és a sugárzott műsorfolyam kiszolgáltatottá, elszigeteltté teszi őket. A fenti jelenséget a Reeves és Nass-féle „egyenlet” úgy fogalmazza meg, hogy média = valóság, ugyanis az emberi agy ugyanúgy reagál a közvetített médiavilágra, mint a valóságra, így egy idő után a média által felépített „valóságot” fogadja el „igazi” valóságnak, hiszen a televízióval a négy fal közé bezárva esélye sincsen az egyénnek, hogy közvetlen környezetével érintkezzen. Mindez jól rímel Pethő Igazság-Igazságosság ellentétpárjára…

Magyarország médiaviszonyai a globális környezetben

Pethő a médiaszabályozás minimumkövetelményeként tételezi (az általa felállított követelményrendszert alapul véve) a „Média idomítását az adott lokalitásba.” Mindez a szerzőnél annyit jelent, hogy „az adott Média ne a szórástartományába eső populáció szétzüllesztéséből éljen (…), hanem működése (kibernetikai és rendszerelméleti értelemben) pozitívan csatolódjon vissza a szórástartományába eső populációra (…).” Hogy ez most mennyire nincsen így (esetünkben Magyarországon), érdemes egy rövid kitekintést tennünk a honi médiahelyzet felé. Megállapítható, hogy a globális média technikái nálunk ugyanolyan profizmussal működnek, csak „kicsiben”. „Talán felesleges hangsúlyozni, hogy a médiapiaci erők törvényszerűségei nálunk szintén érvényesülnek, ezek hatásai alól Magyarország sem vonhatja ki magát. A média globális ágazat, ezért a kis- és közepes országokban törvényszerűen ott vannak, és jelentős szerepet játszanak a globális és/vagy a regionális médiabirodalmak (…). Nálunk, mondhatni a rendszerváltozás sajátos körülményeinek következményeként, a külföldi szakmai befektetők nem egyszerűen erősek, hanem szinte mindent meg tudnak szerezni a médiapiacon; (…).”13

A kereskedelmi TV2 indulásakor például, az akkor még ennél a csatornánál dolgozó hírolvasó Pálffy István szerint jött egy tévés ember a tengerentúlról, hozott a hóna alatt egy könyvet, amelyben fel voltak sorolva – hónapra lebontva – azon témák, hogy milyen fogyasztóbarát ügyekkel kell foglalkozni, a szezonalitástól függően. „Az infotaintment (vagyis amikor az elvileg objektív hírműsorokból is szórakoztató műsorszámok válnak – Cs. Z.) tehát csökkenti a demokratikus fundamentumot, tartalmilag több tény (vér, baleset, katasztrófa, bűnügy), de a társadalmi folyamatok megértéséhez kevesebb információs muníció. (…) Sokszor nem az a fontos, amit az újságírók bemutatnak, hanem az, amit elhallgatnak, vagy meg sem tudnak. A híradókat nem jótékonysági szervezetek készítik azzal a nemes céllal, hogy a néző tájékozódjon a világ dolgairól. Nyílt és nyilvánvaló gazdasági és politikai csoportok állnak a média mögött, és ezt a nézők nagy többsége nem veszi figyelembe tévénézéskor.”14

Így aztán például a másik kereskedelmi csatorna, az RTL Klub „bulvárhíradója”, a Fókusz arcátlanul közszolgálati magazinként aposztrofálja magát. A médiamunkások nagy része mindezt annyival elintézi, hogy „az embereknek erre van igénye” vagy fejbe kólintják az embert azzal, hogy „értelmiségi nyafogás” a valóságshow-kat és az elbulvárosodott televíziózást kárhoztatni. Ezzel szemben, amikor az olasz televíziónál felhangzott egy vers, az olaszok három napig nem nézték a brazil sorozatokat, vagy amikor késő éjjel Caravaggio festészetét magyarázták, egész Olaszország ébren maradt. Umberto Eco szerint a hírek „tömegesítése” egyáltalán nem a tömegek kikupálódását jelenti, éppen ellenkezőleg; a kommunikációs átalakulás egyetlen eredménye, hogy a tömeg tovább butul és egyfajta kulturális arisztokrácia jön létre.15

Jegyzetek

  • 1. A fenti gondolatokat vö. Bogár László a Károli Gáspár Református Egyetemen „Média és társadalom” szemináriumán 2004. február 25-én elhangzottakkal.
  • 2. A fenti gondolatokat vö. Bogár László a Károli Gáspár Református Egyetemen „Média és társadalom” szemináriumán 2004. március 3-án elhangzottakkal.
  • 3. Az alábbi gondolatokat vö. Bogár László a Károli Gáspár Református Egyetemen „Média és társadalom” szemináriumán 2004. március 15-én elhangzottakkal.
  • 4. Ugyan a deszakralizáció eredményeként jelentkező ökológiai rombolás csak a jelenben vált igazán „látványossá”, például a görög szigetek – a hajóépítésre használt fák kiirtása miatti – elsivatagosodása már jól jelezte – igaz nem olyan brutálisan mint ma –, a külső természet „ellenkezését”. Hasonló példa a történelmi Kánaánként beazonosított, a Tigris és az Eufrátesz közötti terület esete. A görög hadtáposok rájöttek ugyanis, hogy a mezopotámiai vasfa sokkal alkalmasabb hajóépítésre. Az eredmény: ma kősivatagot találunk a Kánaán helyén…
  • 5. Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Hármaskönyv a globalizációról. Budapest, 2000, Ökotáj Kiadó, 146. o.
  • 6. Megdöbbentő, hogy a főváros paneltelepei milyen mértékben elnéptelenednek, amikor az úgynevezett „beszavazó-showk” zajlanak, amely során többszázezer emelt díjas sms érkezik egy-egy „gladiátorra”.
  • 7. Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 159. o.
  • 8. Utasi Ágnes szociológus, aki 2004-ben hatszáz fős mintán tanulmányozta a szinglitársadalmat, megállapította, hogy a közvetlen emberi kapcsolatok, illetve azok erőssége kihat a társadalom felépítésére, a társadalmi integrációra.
  • 9. 12 Majom. Universal City Studios. 1995.
  • 10. Vö. Bakonyi Ádám: Feléljük az ország jövőjét. In: Magyar Nemzet, 2004. április 27. 2. o.
  • 11. Sebők János: Egyedülálló lehetőség. Nők a médiában. In: Médiafigyelő. 2005. június 19. 16-17. o.
  • 12. A fentiek Brad Pitt szájából hangzottak el a David Fincher által rendezett Harcosok Klubja című filmben.
  • 13. Gálik Mihály: Kis magyar médiabirodalmak. In: Médiamix. 2004. április, 20. o.
  • 14. Pálffy István: Miért nyúz a news? In: Médiamix. 2004. április, 25-26. o.
  • 15. Vö. Sárközi Júlia: Az olasz kulturális arisztokrácia átkapcsol a CNN-re, sőt az Al- Dzsazírára. In: Médiamix. 2004. július, 40. o.