Polgári Szemle, 17. évf. 4–6. szám, 2021, 182–200., DOI: 10.24307/psz.2021.1213

Összefoglalás

A biztonságérzet jelentősége, valamint az azt befolyásoló faktorok a huszonegyedik századi környezeti változások hatására jelentősen átrendeződnek. Napjainkban a biztonságnak új dimenziói jelennek meg, miközben a tradicionális állami feladatként definiált biztonság megteremtésében piaci aktorok is egyre jelentősebb szerephez jutnak. Hagyományosan a vállalati biztonság a szervezet zavartalan működését támogató terület, de napjainkra egyre inkább a vállalati stratégia egyik eleme, a versenyképesség tényezője is egyben. Tanulmányunkban a biztonság vállalati társadalmi felelősségvállalásban megjelenő aspektusainak feltárásra törekszünk. Kutatásunk során a vállalati társadalmi felelősségvállalás kommunikációs eszközeit elemezzük kevert szövegelemzés módszertanával, feltételezve, hogy a biztonság feltárt aspektusait az egyes vállalati érintettek viszonyrendszerében tudjuk értelmezni.

Journal of Economic Literature (JEL) kódok: D21, D22, L2, M14
Kulcsszavak: vállalati biztonság, vállalati társadalmi felelősségvállalás, vállalatok biztonsági szerepvállalása

Examining Corporate Responsibility for Security

Summary

The importance of people’s sense of security and the factors influencing it have significantly changed as a result of the environmental changes of the twenty-first century. Nowadays, new dimensions of security are emerging, while market actors tend to play an increasingly important role in creating a secure environment, defined as a traditional public task. Traditionally, corporate security is an area that supports the smooth operation of the organization, but nowadays it is also becoming an element of corporate strategy and a factor of competitiveness. In our study, we aim to explore the aspects of security related to corporate social responsibility. In our research, we analyse the communication tools of corporate social responsibility with the methodology of content analysis and critical discourse analysis. We assume that we can link the explored security dimensions to the interests of possible corporate stakeholders.

Journal of Economic Literature (JEL) codes: O18, O32, O33, O35, O47
Keywords: corporate security, corporate social responsibility, corporate security responsibility

Bevezetés

A biztonságérzet az általános gazdasági mutatószámokkal leírható jólléten túl a posztmodern emberi boldogulásnak egyik fontos fokmérője (Tóth Horváth, 2014). A biztonságérzet jelentősége, az azt befolyásoló faktorok a huszonegyedik századi környezeti változások hatására jelentősen átrendeződnek, a biztonságnak új dimenziói jelentek meg, miközben a megteremtése és fenntartása olyan környezetben valósul meg, amelyben az eddig megszokott politika/ gazdaság, állami szabályozás/piaci egyensúly dichtonómiák felborultak, teret engedve a vállalatok szerepvállalásának.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a gazdasági szereplők áthangolják-e és ha igen, milyen formában a vállalati biztonsággal kapcsolatosan ezidáig uralkodó tradicionális felfogást. Felismerik-e a biztonság ígéretében rejlő versenyelőnyt? Hagyományosan ugyanis a vállalati biztonság elsősorban a szervezet zavartalan működését garantáló támogató funkcióként értelmezett terület, amely a vállalati stratégiai tervezésben kevéssé jelenik meg. Mindazonáltal egyértelmű jeleket látunk arra, hogy bizonyos ágazatokban a fogyasztók, üzleti partnerek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a biztonságnak, és ezért akár árprémiumot is hajlandóak fizetni, így kiemelten fontos lesz a biztonsággal kapcsolatos irányelvekről, eredményekről történő tájékoztatás, kommunikáció.

Jelen tanulmány célja megvizsgálni, hogy hogyan jelenik meg a biztonság témaköre a vállalatok társadalmi felelősségvállalásában. A kutatás során a biztonság CSR-on belül megjelenő dimenzióinak feltárásán túl, azok érintettekhez, stakeholderekhez rendelését is célul tűztük ki. A biztonság fogalmi keretének rövid áttekintését követően a társadalmi felelősségvállalás és az érintetti elméleti átfedéseit elemezzük, majd a fenntarthatósági kommunikációhoz köthető általános és specifikus eszközöket tartalomelemzés, illetve kevert szövegelemzés módszertanával vizsgáljuk. Feltételezzük, hogy az elemzések alapján beazonosíthatók lesznek a vállalati érintettekhez köthető biztonságdimenziók.

A biztonság konceptualizációja

Szociológiai kutatások tanulsága szerint a hétköznapi ember a biztonság fogalmát a szociális biztonsággal, illetve a közbiztonsággal azonosítja leginkább. Szociális biztonság alatt általában az egészség- és nyugdíjbiztosításhoz, valamint egyéb szociális juttatásokhoz való hozzáférhetőséget értjük (Gazdag Tálas, 2008), a közbiztonság a bűnmegelőzésen túl (Brooks, 2010), a társadalmi együttélés rendjének (egyének életének, személyiségi jogainak, javainak megvédése) fenntartását jeleni (Gazdag Tálas, 2008).

A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása alapján a biztonság „veszélytől, bántódástól mentes, zavartalan állapot”. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint pedig „a dolgoknak, életviszonyoknak olyan rendje, olyan állapot, amelyben kellemetlen meglepetésnek, zavarnak, veszélynek nincs, vagy alig van lehetősége, amelyben nem kell ilyentől félni... Valakinek vagy valaminek (veszélytől, kártól, jogtalan beavatkozástól, bántódástól való) védett állapota, helyzete.” A legáltalánosabb értelmezés szerint tehát a biztonság negatív definícióval leginkább valaminek (veszély, kockázat, bántódás stb.) a hiányával írható le (Király Pataki, 2013).

Ürmösi (2012) szerint a biztonság összességében átfogó jellegű, oszthatatlan, több komponensű, a katonai vonatkozásokon túlmutató objektív és szubjektív elemeket magába integráló fogalom.

A biztonság fogalmát önmagában három megközelítésben vizsgálhatjuk. A fentiekben bemutatott meghatározások a biztonság közvetlen értelmezését célozzák, de beszélhetünk a fogalom pszichológiai megközelítéséről is, amely szerint a biztonság olyan érzet/percepció, amely lehet valós, téves vagy manipulált. Ebből a szempontból a fenyegetés elemet is érdemes komplexebb módon megközelíteni, és tisztázni, hogy annak természete lehet valós vagy vélt, és ilyen formán akár nem is létező veszély. Vizsgálhatjuk továbbá a biztonságot jogi szempontból, ahol a biztonság külső és belső garanciák rendszerének kiépítését és működtetését jelenti (Deák, 2007).

A biztonság fogalom összetettsége okán jelentéstartalmát a különböző szakterületek jellemzően minősítő jelzők segítségével konkretizálják. A jelzős szerkezetekben, kontextustól függően egyaránt találkozunk a biztonság, illetve a védelem kifejezésekkel, például (a teljesség igénye nélkül) a nemzetbiztonság, nemzetvédelem; egészségbiztonság, egészségvédelem; környezetbiztonság, környezetvédelem; szociális biztonság, szociális védelem esetében. Vannak ugyanakkor olyan területek, ahol jellemzően, esetleg kizárólagosan, csak a két fogalom (biztonság, védelem) valamelyikét használják, ilyen többek között a katasztrófavédelem, illetve az üzembiztonság, termelésbiztonság (Munk, 2007).

Klasszikus közgazdasági és politikatudományi felfogás szerint a biztonság közjószág, szolgáltatásként értelmezve a közszolgáltatások körébe tartozik. A biztonság vonatkozásában a „köz” előtag nem önmagában a „magántól” való megkülönböztetést szolgálja. Ez esetben az állami és piaci szerepvállalás viszonylatában nem tisztán piaci alapon biztosított, magánszerződések alapját képező jószágról van szó, sokkal inkább az a jellemző, hogy létrejöttéhez, fenntartásához állami cselekvésre, támogatásra van szükség (Boda Scheiring, 2010). Fontos megjegyeznünk, hogy az a felfogás, amely szerint a biztonság szavatolása kizárólag állami feladat lenne, komoly diskurzus tárgya, és alapjaiban megváltozni látszik napjainkra.

A vállalati biztonság

A vállalati biztonság számtalan definíciója ismert, általánosan elfogadott, a környezet kihívásaihoz igazodó meghatározással azonban nem találkozunk a szakirodalomban. Induljunk ki abból, hogy a biztonság üzleti követelmény, a vállalati célkitűzések a biztonság garanciája nélkül nem teljesíthetők (Vasvári et al., 2006). „A vállalati biztonságpolitika fő szempontja a legfontosabb termelési tényező: az emberi élet és egészség védelme, ... a vállalat működőképessége és a szolgáltatási piacok megtartása” (Király Pataki, 2013:181).

Száz százalékos biztonság nem érhető el, a vállalati fenyegetettség addig áll fenn, amíg a kiváltó okok megszűnnek, vagy elhanyagolhatókká válnak (Király Pataki, 2013). „A vállalati biztonság elfogadható, ha a vállalat (a vállalatot alkotó alrendszerek) erőforrásai bizalmasságának, sértetlenségének és rendelkezésre állásának fenyegetettsége, azaz a kockázatok (belső és külső) megfelelnek a stratégiában meghatározott biztonsági szinten.” (Vasvári et al., 2006:21).

A napjainkban még uralkodó felfogás szerint a vállalati biztonságpolitika támogató hátteret teremt az üzleti célok megvalósításához, biztosítva a vállalati folyamatok zavartalan működését. A folyamatok jellegzetességeit figyelembe véve megkülönböztethetünk üzleti, termelési, illetve információs rendszereket, amelyek más-más erőforrásokat igényelnek működésükhöz. Az alrendszerek közötti átfedések és kölcsönhatások természetesen több területen is tetten érhetők. A biztonsági rendszer feladata pedig az, hogy gondoskodjon a biztonságról a fent felsorolt vállalati rendszerekben. „A vállalati biztonsági rendszer tehát a vagyonbiztonság, üzembiztonság és az informatikai biztonsági alrendszerekből áll, amelyek hivatottak az erőforrások (üzleti, termelési és informatikai) fenyegetettségét, a kockázatokat az üzleti célkitűzések megvalósításához szükséges mértékűre csökkenteni” (Vasvári, 2007:21).

Megállapítható, hogy a fenti definíciók kivétel nélkül kizárólagosan a vállalat külső fenyegetésekkel szembeni védelmére fókuszálnak. Egyetlen definícióban találkozunk a vállalati biztonság azon aspektusával, amely hangsúlyozza a szervezetek környezetük biztonságának megteremtésében, fenntartásában vállalt szerepét. „A vállalatbiztonság olyan állapot, amelyben a gazdálkodó szervezet képes hosszútávon fenntartani a működőképességét és értékteremtő folyamatait. A biztonság további kritériuma, hogy a vállalat jövője a stratégiai tervei alapján saját kezében van, és a vállalat tevékenysége során nem veszélyezteti a környezetét, a külső és belső érintetteket.” (Michelberger, 2014:3).

A vállalati társadalmi felelősségvállalás alapjai

Kotler és Lee (2005) szerzőpáros definíciójának értelmében a vállalatok a társadalmi felelősségvállalásuk révén hozzájárulnak a jólét, a közösségek jó közérzetének megteremtéséhez, fenntartásához. A jólét és a környezeti tényezők alakulása a biztonságérzet egyik összetevője, így a társadalmi felelősségvállalás implicite az általános biztonság egyik letéteményesének is tekinthető.

A szubjektív biztonságérzet (pszichés helyzet, nyilvánosság, környezet, tapasztalatok, intézmények és társadalmi helyzet) összetevőinek áttekintése során több ponton is egyértelmű a vállalati szerepvállalás létjogosultsága (Tóth Horváth, 2014). A vállalatok, mint munkáltatók explicite hatnak a dolgozóik pszichés állapotára, részt vállalnak a biztonságos környezet megteremtésében és olykor az állami, önkormányzati intézményeket támogatva erősítik a biztonsággal kapcsolatos intézkedések láthatóságát, átláthatóságát.

Mielőtt feltárnánk a társadalmi felelősségvállalás és a biztonsághoz köthető aspektusait, tekintsük át röviden előbbi téma szakirodalmi hátterét. Kotler és Lee szerzőpáros (2005:17) szerint a „vállalati társadalmi felelősségvállalás azt az elkötelezettséget jelenti, amely során a vállalat a közösségjólétének érdekében folytat önkéntesen, szabadon választott üzleti gyakorlatot, amit erőforrásaival is támogat.”

Az Európai Unió Zöld könyve értelmében a társadalmi felelősségvállalás lényege az, hogy „a vállalatok önkéntesen szociális és környezeti szempontokat érvényesítenek üzleti tevékenységükben és a partnerekkel fenntartott kapcsolatokban.” idézi Lukács (2017).

A felelősségvállalás dimenzióit figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a CSR a gazdasági, társadalmi, környezeti tényezőket egyaránt figyelembe vevő önkéntes, etikus vállalati magatartás (Málovics, 2009).

A CSR-nak sincs mindenki által egységesen elfogadott definíciója, eszközként, koncepcióként, sőt új üzleti modellként értelmezik az egyes teoretikusok, kiemelve, hogy megvalósítása gyökeres szemléletváltást igényel a vállalatoktól (Lentner et al., 2015). A meghatározások teljes körű citálása helyett (ami gyakorlatilag lehetetlen feladat) lényegesebbnek tűnik hangsúlyozni, hogy a vállalatok társadalmi felelősségvállalása nem írja felül a gazdaságossági szempontokat, hanem ezen felfogás szerint a nyereséges működés az egyéb érdekek figyelembevétele és vállalati célokba integrálása mentén valósul meg. Az ilyetén felelős vállalati működés alapelveit talán az Eklington által 1984-ben megalkotott „hármas alapelv” (Triple Bottom Line) elmélet ragadja meg a legszemléletesebben, amely szerint a vállalatok működésük során egyaránt teremtenek gazdasági, társadalmi, valamint környezeti értékeket (Angyal, 2008).

A definíciók területén tapasztalható bőség zavarát igyekszik feloldani Dahlsrud (2008) harminchét CSR definíciót szintetizáló közleményével. A tartalomelemzés eredményeként a szerző a vizsgált meghatározások öt olyan dimenzióját emeli ki a vállalati felelősségvállalásnak, amelyek napjainkra széleskörűen elfogadottnak tekinthetők. Ezek a következők:

A vállalati működés érintettek irányából történő megközelítése a hagyományos közgazdaságtani vállalatfelfogástól eltérően a szervezeteket a környezettel szoros interakcióban lévő entitásként határozza meg (Málovics, 2009). A vállalat ezen felfogás szerint egy organikus egység, az érintett elmélet alapvetése pedig az, hogy miközben a vállalat/szervezet működése számtalan egyéntől és csoporttól függ, ő maga is hat ezekre a szereplőkre a céljai megvalósítása során. Ennek megfelelően a vállalat tehát minden érintett csoportjának felelősséggel tartozik tágabb értelmezés szerint beleértve a civil szervezeteket, a mindenkori kormányzatot, vagy bármely más makro- és mikrokörnyezeti szereplőt. A felelősségvállalás ugyanakkor nem öncélú, az érintetti kapcsolatok tudatos menedzselése a versenyképesség és a fenntartható növekedés szükséges feltétele (Molnár, 2017).

Az érintett/érdekgazda kifejezés abban a formában, ahogyan manapság használják az elméleti szakemberek, elsőként egy belső feljegyzésben jelent meg a Stanford Egyetem kutatóintézetében 1963-ban. A kutatók azzal a céllal definiálták a fogalmat, hogy az ezen az elven nyugvó stratégiai megközelítés ellensúlyozza az akkoriban uralkodó szemléletet, amely szerint a vállalatoknak elsősorban a tulajdonosi érdekeket (stockholders), profit elvárásokat kell figyelembe venniük a működésük során (Parmar et al., 2010).

A magyar terminológiában érintettként elterjedt, de érdekgazda fordításban is megjelent kifejezés definíciójának adekvát bemutatása nem egyszerű feladat (Radácsi, 1997). Ez részben a leggyakrabban citált, de nem elsőként megjelent Freemanhoz köthető meghatározás (Freeman, 1984), a szerző szerinti szándékosan általánosító megközelítésére vezethető vissza, részben a későbbiekben a „stake” fogalmának meghatározását célzó szakirodalom túlburjánzására.

Freeman maga is több definíciót fogalmazott meg az évek során, az első, és egyben legelterjedtebb szerint „érintett/érdekgazda minden olyan szervezet vagy csoport, amely képes hatni egy vállalatra/szervezetre céljainak elérésében, illetve/vagy a vállalat/szervezet céljai elérése során hat rá” (Freeman, 1984:46).

Az érintetti kör szűkítését célzó törekvések részben az empirikus kutatásoknál tapasztalt korlátokból, részben abból a praktikus megfontolásból fakadtak, hogy a menedzserek a gyakorlatban nem képesek a vállalat minden érdekcsoportjával mindegyikük jólétével „törődni” (Málovics, 2009). A szűkebb értelmezés egyik végpontján Clarkson a kockázatvállalás mentén határozta meg az érintettek körét (Clarkson, 1995).

A fentebb ismertetett tág és szűkebb értelmezése csupán az érintetti definíciók skálájának két végpontját jelentik. Mitchell és szerzőtársai huszonöt, a témában releváns publikációt tekintettek át és ezek alapján alkották meg stakeholder elemzési keretrendszerüket (Mitchell et al., 1997). Szerintük a szűkítés irányainál általános törekvés, hogy csak releváns, a vállalat alapvető gazdasági érdekeihez illeszkedő csoportok kerüljenek be az elemzésekbe, esetleg a menedzsment munka fókuszába. Ilyen szűkítési lehetőség lehet azon csoportok kiemelése, amelyek a túléléshez nélkülözhetetlenek (Freeman, 2004; Parmar et al., 2010; Bowie, 1988), illetve azoké, amelyek valamilyen interakcióban (szerződés, követelés) állnak a vállalattal (HillJones, 1992; Cornell Shapiro,1987; Lépineux, 2005).

A stakeholdereket evidens módon meghatározhatjuk funkcióik, tevékenységi körük, a vállalathoz fűződő kapcsolatuk jellege alapján. Az első ábrázolásban Freeman (1984) tizenegy érintettet tüntetett fel, a későbbi modellek általában hét stakeholdert jelölnek, ezek: a tulajdonsok/befektetők, alkalmazottak, beszállítók, versenytársak, ügyfelek/fogyasztók, a társadalmi környezet/ közösségek, valamint a kormányzat (Fassin, 2009).

A stakeholder szakirodalom az érintettek elemzésére, kategorizálására, valamint menedzsmentjére vonatkozóan számos irányelvet határoz meg, amelyeket a vállalatok, nem az általános stratégiai menedzsment során (noha elsődlegesen ezzel a céllal születtek), hanem sokkal inkább a társadalmi felelősségvállalási programjaikban alkalmaznak a gyakorlatban.

A primer kutatás bemutatása

A fent leírtak alapján kirajzolódik, hogy a vállalatok a társadalmi felelősségvállalás keretében és stakeholder kapcsolataikban a biztonság több dimenzióját érintik, munkáltatóként, termelőüzemként, információvagyon tulajdonosaként, a vállalati biztonsághoz köthetően, illetve etikus piaci aktorként a társadalmi, politikai, nemzetbiztonsági problémák megoldásában vállalt szerepük vonatkozásában. Ezen megállapítás mentén, primer kutatás keretében áttekintjük a magyarországi kiemelkedő teljesítményű vállalatok társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos kommunikációs eszközeit, azzal a céllal, hogy megvizsgáljuk a biztonsághoz köthető szerepvállalás vonatkozásában felmerülő témákat, ügyeket, vállalati teljesítményeket. Feltételezzük, hogy

A kutatás módszertana

A mintavétel alapjául a HVG 2017-es magyarországi legnagyobb profitot termelő vállalkozásokat rangsoroló listája szolgált. Tekintve, hogy több tanulmány igazolta a pénzügyi teljesítmény és a felelős működés kapcsolatát, elfogadva, hogy a profitabilitás és a vállalatok társadalmi teljesítménye (Corporate Socail Performance) között pozitív kapcsolat áll fenn (Putzer, 2019; Deutsch Pintér, 2018) a lista megfelelő kiinduló pont ahhoz, hogy az abban szereplő vállalatok fenntarthatósági jelentései elfogadható méretű szövegkorpuszt biztosítsanak a kutatáshoz. A minta szűkítése során, az eredeti listában meghatározott tizenhat ágazat öt legprofitábilisabb vállalata került kiválasztásra, ettől csak olyan esetekben tértünk el, ha az adott ágazatban kevés volt a fellelhető anyag. Összességében 81 vállalat fellelhető anyagai kerültek górcső alá. Az áttekintett kommunikációs eszközök tekintetében elsősorban a specifikus eszközökre (Ransburg, 2011) (fenntarthatósági/CSR jelentés, nem pénzügyi jelentés, etikai kódex, magatartási kódex, a MOL csoport esetében integrált jelentés) koncentráltunk a dokumentumok nyelvétől függetlenül, és amennyiben ezek közül egyik sem volt elérhető, akkor került sor az általános eszközök vizsgálatára (pénzügyi jelentés, üzleti jelentés, weboldal). Az Európai Unió 2014-ben fogadta el a nem pénzügyi jellegű jelentések kötelező közzétételéről szóló direktívát, amely alapján a magyarországi gyakorlat 2018-ban határozta meg az első évet, amikor a több mint 500 főt foglalkoztató vállalatok számára kötelezővé vált az éves pénzügyi jelentésbe belefoglalni a környezetvédelmi, társadalmi, anti-korrupciós és sokszínűségi politikájukkal kapcsolatos információkat. Fontos kiemelni, hogy a fent leírt szabályozás nem érinti a kutatásban vizsgált időszakot, így az egyes dokumentumok hozzáférhetősége is információt hordozhat a vállalatok felelős gondolkodását illetően.

Az adatfelvétel és az elemzés folyamatában kevert szövegelemzési módszert alkalmaztunk (1. táblázat), amely a kvantitatív tartalomelemzésen túl alkalmas arra, hogy a kifejezéseket kontextusukban mélyebben, minőségibb formában értelmezze (Géring, 2017). A módszertan lényege a kvalitatív és kvantitatív módszerek együttes alkalmazásán alapuló megközelítés, ugyanakkor az eljárás nem egyenértékű a jól ismert több módszer (multi-methods) egyidejű használatával. A hangsúly ugyanis ebben az esetben a módszerek keverésén van, ez adja a hozzáadott értéket, ami a jelenségek mélyebb, átfogóbb megértéséhez vezet (Géring, 2017).

Kutatásunk során arra törekedtünk, hogy feltárjuk a vállalati felelősségvállalás témakörében kommunikált biztonsági aspektusokat, megvizsgáljuk azok egyes érintettekhez kapcsolhatóságát, illetve elemezzük, hogy az egyes témakörök milyen mélységben jelennek meg az áttekintett anyagokban.

Arra a kérdésre, hogy mit kommunikálnak a vállalatok, tartalomelemzés segítségével kerestük a választ, míg a hogyan kérdés esetében a kvalitatív diskurzuselemzést használtunk, amelyben az elköteleződés fokát feltárandó további alkódok kerültek beemelésre aszerint, hogy milyen részletességgel szerepelt a téma a szövegtörzsben ezen belül kiemelten kezelt (cél, aktivitások köthetők hozzá) vagy csak említésszinten hivatkozott rá az anyag.

Fontos kiemelni a módszertan alkalmazását illetően, hogy a kutatásban alkalmazott elemzési lépések sorrendisége némiképp eltér az elméleti ajánlásoktól. Ennek elsődleges oka a szakirodalmi és korábbi kutatási előzmények teljes hiánya volt. Tekintve, hogy a biztonság társadalmi felelősségvállalásban történő tematizálásáról, illetve a stakeholderek biztonsággal kapcsolatos elvárásairól, hozzájárulásairól elenyésző a felhasználható forrás, kutatási előzmény, első lépéseként előzetes lista híján, a „biztonság”, „védelem”, „kockázat” kulcsszavak kontextusát gyűjtöttük össze, azzal a céllal, hogy a szövegek olvasása és elemzése során kialakuljon egy lehetséges kódolási struktúra. A kutatás ezen fázisában a cél nem a top teljesítők anyagainak áttekintése volt, hanem az, hogy legyen használható, minél sokszínűbb szövegkorpusz, amiből az ágazati sajátosságokat feltáró, széles körű merítést kapunk a lehetséges biztonsággal kapcsolatos feladatok, célok tekintetében. Az elemzés alapját ebben a bevezető fázisban negyvenöt fenntarthatósági jelentés adta, amelyeket különböző ágazatokban tevékenykedő vállalatok állítottak össze. Az elemzés eredményeként a 2. táblázat szerinti stakeholderekhez köthető kategóriák rajzolódtak ki, ahol a bekategorizált kifejezések köre nyilvánvalóan nem teljeskörűen szerepelnek a felsorolásban.

Az adatvédelem kapcsán kiemelendő, hogy nem pusztán az ügyféladatok vonatkozásában volt tetten érhető az áttekintett jelentésekben, hanem megjelent az alkalmazottak, a beszállító partnerek, sőt általános társadalmi igények vonatkozásában is. A társadalom, a közösség biztonsággal kapcsolatos elvárásai a szöveges kontextuális elemek alapján különültek el az általános, elsősorban ügyfeleknek, vevőknek célzott termékbiztonság vagy szolgáltatásbiztonság témakörétől. A kategória kialakítása során figyelembe vettük a szakirodalmi ajánlásokat, valamint a jellegzetes CSR standardokat. Mindezeknek megfelelően a sokak által citált három alappillér (triple bottom line) elemekhez kapcsolható biztonsági törekvések, azaz a környezetvédelem, a társadalomhoz köthető biztonsági szerepvállalás, valamint az általános gazdasági felelősség vonatkozó passzusai ebbe a kategóriába kerültek (Angyal, 2008).

A kialakított stakeholder struktúra hiányosnak tűnhet a szakirodalom tükrében, de a feltáró vizsgálat alapján egyértelművé vált, hogy a tulajdonosok és befektetők ezekben az anyagokban nem, vagy csak elvétve jelennek meg, különös tekintettel a biztonság vonatkozásában, így a bevonásuk a további elemzésekbe indokolatlannak tűnt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tulajdonosoknak/befektetőknek ne lenne elvárása, illetve hozzájárulása ezen a területen, pusztán arra utal, hogy a kutatás ezen fázisába bevont szervezetek nem ezekben a dokumentumokban (feltehetően elsősorban pénzügyi jelentéseken keresztül, közgyűlések keretében) kommunikálnak ezzel a célcsoporttal, illetve erről az érintetti körről.

Az elemzés során fontosnak gondoltuk kitérni a szövegtörzs vállalati biztonságpolitikai aspektusé elemzésére is. Ennek keretei között részben a biztonságpolitika alrendszereinek társadalmi felelősségvállaláson belüli megjelenését vizsgáltuk, valamint a biztonsági kultúra vállalaton kívüli kommunikációjára utaló kifejezéseket kerestünk (Walby Lippert, 2014; Lazányi, 2016).

Kvantitatív tartalomelemzés eredményei

A kvantitatív tartalomelemzés során a fent leírt szempontrendszer alapján zajlott az adatok elemzése. A vizsgálatba bevont vállalatok az ágazatok legprofitábilisabb szereplői. A kiválasztás során fontos volt a megfelelő dokumentumok, források rendelkezésre állása (3. táblázat), illetve vizsgálhatók a jelentések formájában manifesztálódott (feltételezett) társadalmi elköteleződés és a bevétel, illetve az alkalmazotti létszám, mint külső adatok közötti kapcsolat.

A mintavétel módszertanát figyelembe véve az ágazati specifikumok és a társadalmi felelősségvállalás melletti elköteleződés jelének tekinthető fenntarthatósági/CSR jelentés készítési gyakorlat összefüggéseit fölösleges vizsgálni, mindazonáltal a kevés adat ellenére is kirajzolódnak az ágazatok közötti különbségek (pl. az építőipari cégeknek elvétve van fenntarthatósági riportja, miközben a távközlés szolgáltatók esetében minden szereplő elkészítette a dokumentumot). Összességében tíz olyan vállalkozás került a mintába, amelyeknek nem volt semmilyen a témához illeszkedő információs anyaga az interneten, nyolcnak weboldala sem működött. Az érintett iparágak a fémfeldolgozás, gépgyártás és építőipar voltak.

A kvantitatív módszerekkel elemezhető adatbázis a mintavétel alapját képző profitabilitás, valamint a fentebb taglalt ágazati besorolás mellett, a vállalatok további alapjellemzőit (éves nettó árbevétel, illetve létszám) is tartalmazza. A bevont változók és a fenntarthatósági jelentés elérhetősége közötti kapcsolat vizsgálata alapján megállapítható, hogy míg a jelentéskészítési gyakorlat és az árbevétel között van összefüggés, addig az állományi létszám esetében ez a kapcsolat nem igazolható (4. táblázat).

A homogenitás próba (Levene’s test) eredménye az éves nettó árbevétel esetében nem szignifikáns (F1,70)=6,095, p=0,016), tehát teljesül a szóráshomogenitási feltétel, míg az állományi létszám esetében a teszt értelmében nem homogének a szórások (F(1,70)=0,010, p=0,921). A varianciaanalízis eredménye alapján megállapítható, hogy szignifikáns kapcsolat van az éves nettó árbevétel és a vállalatok riport készítési gyakorlata között (F(1,70)=6,852, p=0,011). A kutatás korlátjainak jelzése mellett azt mondhatjuk, hogy az eredmény a szakirodalmi előzményekkel összecseng, hiszen több forrás megerősíti a felelősségvállalás és az üzleti eredmények összefüggéseit (Putzer, 2019; Deutsch Pintér, 2018).

A kvantitatív tartalomelemzési eljárás további eredménye a vizsgált biztonsági dimenziók megjelenési gyakoriságának számszerűsítése az áttekintett specifikus, illetve általános kommunikációs eszközökben. Ide sorolhatók azok a témakörök, amelyeket a kutatás előkészítő fázisában sikerült beazonosítani. Az 1. ábra diagrammjain a stakeholderekhez köthető dimenziók, illetve a vállalati biztonság aspektusé dimenziók említési gyakoriságai láthatók.

Az 1. ábra tanúsága alapján a biztonság elsősorban a munkavállalók irányában vállalt felelősségvállalás keretében érhető tetten a vállalatok kommunikációjában. Dobogóra került még a termékekhez, illetve szolgáltatásokhoz kapcsolódó biztonság, valamint a közösségek számára fontos biztonsághoz köthető ügyek támogatása is. Legkevésbé a nemzet- és közbiztonsággal kapcsolatos (politikai CSR) témák jelentek meg az anyagokban, noha a vizsgált vállalatok harmada valamilyen formában kitér erre a területre is a kommunikációjában.

A vállalati biztonságpolitika aspektusé dimenziók említéseinek száma elenyésző az előbbi megközelítés megjelenéséhez képest, ami nyilvánvalóan nem meglepő, hiszen az áttekintett anyagok determinálják, hogy az eredmények erősen stakeholder irányultságúak legyenek. Mindazonáltal a jelentések, illetve az áttekintett dokumentumok fele tesz említést az üzem- és folyamatbiztonság fontosságáról, illetve a biztonsági kultúra 27 esetben azonosítható be valamilyen formában az anyagokban (2. ábra).

A kvalitatív diskurzuselemzés eredménye

A diskurzuselemzés célja alapvetően a vállalatok biztonsági felelősségvállalásának meghatározása volt. A vizsgálat arra irányult, hogy feltárjuk, hogyan definiálják a szervezetek biztonsági felelősségüket, hogyan jelennek meg a biztonsághoz köthető célok, feladatok a fenntarthatósági jelentésekben. A diskurzuselemzés során tehát a bevezető fázisban kialakított listán szereplő területek megjelenésének mikéntjére fókuszáltunk.

Az áttekintett riportok közül három esetben jelent meg a teljes szervezetet átitató „holisztikus” biztonság koncepciója. Az érintett vállalatok kivétel nélkül külföldi tulajdonban vannak, de a kommunikáció alapján a „totális biztonság”, vagy a „biztonság az elsődleges” ideológia mentén működnek. Ezen szervezetek sajátossága, hogy a biztonság minden területén kiemelkedően kívánnak teljesíteni, minden esetben mérhető biztonsági célkitűzéseket határoznak meg, és ezekhez köthető korábbi eredményeket kommunikálnak a jelentésekben. Tudatosan építik a biztonsági kultúrát, szervezik a biztonsággal kapcsolatos oktatást és törekszenek a biztonságtudatosság fejlesztésére.

A vállalatok zöménél megjelenő, munkavállalók felé irányuló felelősség három terület köré koncentrálódott. Az áttekintett anyagok jelentős része kiemelten kezelte az egészség védelmét, a biztonságos munkakörnyezet megteremtését, valamint a mintában szereplő vállalatok ágazattól függetlenül célokat és mérőszámokat jelöltek ki az egészséges munkakörülmények megteremtésének vonatkozásában. A munkavédelem elsősorban a termelő vállalatoknál került előtérbe, és ahol megjelent a diskurzusban, ott kiemelt figyelmet kapott. A mérőszámok és célok a munkahelyi-, illetve munkavégzéshez köthető balesetek számának redukálására koncentráltak. A szociális biztonság az etikus munkáltató kontextusában elvétve érhető tetten a jelentésekben, illetve szintén említésszinten jelent meg a munkavállalók információs biztonsággal kapcsolatos érintettsége, felelőssége, valamint hozzájárulása.

A vevők, ügyfelek irányában a termék- és szolgáltatásbiztonság ágazat specifikusan tematizált. Az áttekintett jelentések többsége kiemelten tárgyalja az ebbe a kategóriába sorolható vállalati felelősséget, megjelentek a gyógyszer-, élelmiszer-, vegyipari termékek, az elektronikai cikkek, közlekedés stb. biztonságával kapcsolatos kritériumok is. Az anyagok több mint fele kitért az ügyféladatok védelmének fontosságára, a cyberbűnözés megelőzésére tett erőfeszítések bemutatására. Említésszinten (ágazat specifikusan, elsősorban a gyógyszeriparban) megjelent továbbá az ügyfelek, vásárlók egészségügyi biztonsága is a szövegekben, de az egyéb ágazatokban ez a tényező nem volt tetten érhető a diskurzusban.

A társadalom, a közösségek biztonságához köthető ügyek széles palettájával találkozhatunk a jelentések áttekintése során. Ezek egy része kapcsolódik a vállalat alaptevékenységéhez. Elmondható, hogy a telekommunikációs szolgáltatók biztonságos internethasználatot tudatosító programok, az árufuvarozás területén tevékenykedő cégek esetén pedig a közlekedésbiztonsági törekvések kerülnek előtérbe. A további tevékenységek teljesen általánosan többek között a nők, gyermekek biztonságának a problémáira hívják fel a figyelmet, vagy a vállalat profiljától függetlenül, a közétkeztetés kapcsán támogatják az élelmiszerbiztonsági kezdeményezéseket. Általános közérdeknek tekinthető a természeti környezetünk biztonsága, így az erre irányuló törekvéseket szintén ebbe a kategóriába sorolhatjuk. A kutatás alapján kirajzolódott, hogy ez a téma a jelentések elmaradhatatlan elemeként számottevő említést tudhat magáénak.

Az elfogadható biztonság egyenszilárdságú rendszereket feltételez, így a beszállítókkal, partnerekkel szemben vannak biztonsági elvárásai a szervezeteknek, ugyanakkor a jelentések tanúsága szerint a szervezetek hozzájárulnak a biztonságos ellátási rendszer kialakításához a szállítmányozás biztonságának támogatásával, illetve a beszállítói adatok védelmének garantálásával (Király Pataki, 2013). Fontos dimenzió a beszállítók vonatkozásában, hogy a vezető vállalatok alkalmazottakat érintő egészségügyi törekvéseiket ki kívánják terjeszteni a partnercégeikre is (ez különösen igaz a harmadik világ országaiba kihelyezett termelés esetén), ennek érdekében az etikus munkáltatói magatartást sürgető kezdeményezéseket indítanak, és deklaráltan lobbi tevékenységet is felvállalnak.

Az állam, a szabályozó szervek elvárásaihoz köthető biztonsági elemek elvétve jelennek meg az anyagokban, akkor is jellemzően az idegen nyelvű jelentésekben találunk erre utaló vállalati felelősségvállalást. Ezek az aktvitások a globális biztonság megteremtésében való részvételt, lobbi tevékenységet, illetve a közbiztonság fenntartásában való részvállalást jelölnek, és jellemzően csak említésszinten találunk rájuk utalást.

Összegezve a vállalatok biztonsággal kapcsolatos szerepvállalásának megjelenése a kommunikációs eszközökben összetett és több aspektusból is megragadható. Géring (2017) által meghatározott dimenziók a biztonsággal kapcsolatos diszkurzív eljárásokban csak részben rajzolódnak ki. A biztonsági szerepvállalás alanya esetünkben mindig a szervezet, a felelősség tárgya a biztonság számtalan aspektusa formájában jelenik meg, a felelősség célja pedig explicit módon egyáltalán nem szerepel a szövegekben, implicite a példamutató, megbízható vállalati imázs megteremtésének szándékával írható le.

A publikáció témája szempontjából érdemes egy új dimenzió, a felelősségvállalás érintettjeit (célcsoportját), haszonélvezőit (felelősség kinek az irányában?) beemelni a dimenziók közé. Az elemzés során kiderült, hogy a biztonsággal kapcsolatos kezdeményezések egy része egyértelműen köthető egy-egy érintetti csoporthoz, vannak azonban olyan biztonsági törekvések, amelyek több stakeholdert érintenek, ezek közül is külön figyelmet érdemel az információs biztonság, amelynek minden érintett csoport haszonélvezője lehet (5. táblázat).

A bemutatott elemzés láthatóvá tette az egyes kifejezések, aldiskurzusok közötti átfedéseket, illetve az egyes témakörök mélyebb jelentéstartalmát. Ezek alapján kirajzolódik, hogy a vállalatok biztonsági szerepvállalásához kapcsolódó kommunikáció, noha épít a társadalmi felelősségvállalás forgalomkörére és kapcsolódik a CSR stratégiákban felvázolt dimenziókhoz, mégis ágazat-, illetve vállalat specifikusan sokszínű és rendkívül összetett.

Összegzés

Összességében a bemutatott kutatási eredmények alapján megállapítható, hogy az előzetes feltevésünk (H1), miszerint a biztonság egyes érintettekhez köthető dimenziói a társadalmi felelősségvállalás kommunikációs eszközeiben megjelennek, teljesült. A kutatás feltáró fázisában a biztonsághoz köthető számtalan dimenziót sikerült beazonosítani, amelyek visszaköszöntek a kvantitatív tartalomelemzés eredményeiben is. Az említési gyakoriság alapján kialakult sorrendiség szerint az elemzett vállalatok az egészségügyi biztonságot (akár alkalmazottakhoz, akár ügyfelekhez köthetően), a termék- és szolgáltatás biztonságot, valamint a közösségek biztonsággal kapcsolatos problémáinak kezelését tekintik kiemelten fontosnak és jelenítik meg kommunikációjukban.

Szintén teljesült a második hipotézisünk (H2), hiszen a kvalitatív diskurzuselemzés rámutatott arra, hogy az egyes biztonsági kérdések sok esetben nem pusztán említés szintjén jelennek meg a szövegekben, hanem célkitűzésekkel, akciókkal és mérőszámokkal támogatva a vállalati tervekben integráltan kiemelt figyelmet élveznek a vállalat működése során.

A kutatás limitációját az alábbiak szerint határozhatjuk meg. Egyrészt, noha több kutatás igazolta a pénzügyi teljesítmény és a vállalati társadalmi elköteleződés összefüggéseit, egyes teoretikusok ezt a két irányelvet a stratégiai gondolkodás két ellenpólusaként értelmezik. A mintavétel alapját képező sokaság (HVG TOP 500 legprofitábilisabb vállalat) használatát illetően felmerülhet tehát a kérdés, hogy indokolt-e a két látszólag ellenérdekelt terület, profitabilitás/ biztonsághoz köthető teljesítmény vizsgálatának összekapcsolása. Úgy gondoljuk, hogy a mintavétel alapját képező, egyetlen év teljesítményét mutató, keresztmetszeti adat önmagában nem sokat árul el az adott vállalat stratégiájáról, és mint ilyen, a kialakult lista leginkább abban segít, hogy forrásként szolgáljon a szövegelemzés alapját adó, megfelelő terjedelmű és kellően sokszínű szövegkorpusz összeállításához. Ennek megfelelően a beemelt mutatókhoz köthető statisztikai elemzések eredményei ezt figyelembe véve értelmezendők.

A kvalitatív diskurzuselemzés tekintetében tisztában kell lennünk azzal, hogy a fenntart- hatósági/CSR riportok a társadalmi felelősségvállalás egyik legfontosabb, specifikus kommunikációs eszközei. A riportok zöme nyilvánvalóan meghatározott sablonok, sztenderdek, ajánlások (GRI) alapján épül fel, amely az egyes témák megjelenésének mikéntjét is indukálják, mindazonáltal az egyes témák kontextusa, azok megragadása minden esetben egyedi. Kijelenthető tehát, hogy az elemzések alapján kirajzolódtak a biztonság különböző stakeholderekhez köthető aspektusai.

Könnyelműség volna ugyanakkor egyértelmű következtetéseket levonni a biztonság vállalati jelentősége vonatkozásában kizárólag a külső, fenntarthatósághoz köthető kommunikáció alapján. Az azonban elmondható, hogy a szervezetelméletektől nem idegen az a fajta felfogás, mely szerint a diszkurzív keretek ténylegesen hatnak a cselekvésre, azaz, ha a szervezetek kommunikálnak, információt osztanak meg bizonyos témakörökben, annak teremtő ereje lehet (Géring, 2017). Ezek alapján feltételezhetjük, hogy azok a vállalatok, amelyek kommunikálnak a témában, a vállalati biztonságot nem pusztán a működést támogató tényezőként, hanem esetlegesen a vállalati stratégia meghatározó elemeként, lehetséges versenyelőnyként értelmezik.

=========================================================

1181

=========================================================

Polgári Szemle, 17. évf. 4–6. szám, 2021, 201–215., DOI: 10.24307/psz.2021.1214

Összefoglalás

A tanulmány a felsőoktatás rendszerszintű finanszírozását elemzi a költség-haszon és a humántőke elmélet alapján. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy hosszú távon, a képzési időn túli idődimenzióban, mely stakeholderek és miként viselik ténylegesen a felsőoktatás költségeit. Amellett érvelünk, hogy a költségek tényleges, hosszú távú megosztása nagyban függ az adórendszertől, amelyen keresztül a szereplők közvetett módon, gyakran utólagosan járulhatnak hozzá a felsőoktatás költségeihez. A költségek hasznokkal történő szembeállításával értelmezhetővé válik a finanszírozás haszonelvű egyensúlya is, amelynek implikációjaként elméleti érvek fogalmazódhatnak meg az államilag finanszírozott felsőoktatás és a progresszív jövedelemadóztatás, valamint az önköltséges felsőoktatás és lineáris jövedelemadóztatás konstrukció-párok mellett.

Journal of Economic Literature (JEL) kódok: I21, I22, I26, H52
Kulcsszavak: felsőoktatás, finanszírozás, költség-haszon elmélet, humántőke elmélet

Cost Sharing and Money Flows in Higher Education: Eventually, Who Pays the Ferryman?

Summary

This paper analyses the system-level funding of higher education (HE) based on the costbenefit approach and the human capital theory. We investigate that in the long run, taking into account the time dimension beyond the training period, which stakeholders actually bear the costs of HE. We claim that the actual, long-term costs sharing depends to a large extent on the tax system through which actors can contribute indirectly and often posteriorly to the funding of HE. Contrasting costs with benefits also makes it possible to interpret the utilitarian balance of funding, which implies that state-funded HE matches progressive income taxation, while private-funded HE fits well in countries that apply linear income taxation.

Journal of Economic Literature (JEL) codes: I21, I22, I26, H52
Keywords: higher education, funding of higher education, cost-benefit approach, human capital theory

Bevezetés

Az elmúlt évtizedek a felsőoktatási rendszerek finanszírozásában jelentős eltolódást mutatnak az állam (a közfinanszírozás) és az egyéb szereplők (stakeholderek), különösen a családok (háztartások) részvételi arányait illetően. Elég, ha Magyarországon a költségtérítéses, illetve önköltséges képzés bevezetésére és elterjedésére utalunk, ami a 2004-2006-os csúcspontján a teljes hallgatói létszám nagyjából felét jelentette. A folyamat szoros összefüggésben állt a felsőoktatás abszolút és relatív tömegesedésével, és az abszolút tömegesedés végével sem zárult le. A társadalom részéről ugyanis továbbra is folyamatos és erőteljes igény jelentkezik a felsőoktatás iránt, ami a közfinanszírozás számára jelentett és jelent nagy kihívást. Mindez indokolttá teszi a felsőoktatási rendszer finanszírozási kérdéseinek, a stakeholderek közötti pénzmozgásoknak az alaposabb vizsgálatát, hogy pontosabb képet nyerjünk arról, hogy az egyes szereplők milyen arányban, milyen elvi, elméleti alapon és módon vesznek részt a finanszírozásban.

A finanszírozás elméleti és empirikus oldalról egyaránt sokoldalúan tárgyalt téma a felsőoktatás-kutatásban mind a nemzetközi (Barr, 2004; Vossensteyn, 2004), mind a hazai szakirodalmon belül (Kováts, 2006; Temesi, 2012). Ezek tárgyalásakor a magán- és a közfinanszírozásról egyaránt szó esik. Különös figyelmet érdemel ugyanakkor a két forma, illetve forrás közötti mélyebb kapcsolat tárgyalása, és ezáltal annak megértése, hogy a különböző pénzáramlások után hogyan alakul az oktatási tevékenység tényleges „végső” finanszírozása. Ebben pedig álláspontunk szerint az adórendszernek is fontos szerepe van. Erre világítottak rá Creedy & Francois (1992), illetve Schindler (2011) munkái is, akik jóléti szempontból vizsgálták az adók és a tandíjak kombinációjának az oktatásra gyakorolt hatását. Utóbbira hivatkozva a progresszív személyi jövedelemadót Veres (2012) is az utólagos hallgatói hozzájárulások (magánfinanszírozás) egyfajta sajátos megnyilvánulásaként aposztrofálta. A költségmegosztás tárgyalásakor Semjén (2013) is érdemben foglalkozik a különböző tandíjkonstrukciók, beleértve az utólagos költség-hozzájárulási rendszerek kérdésével, és az adózás ebben betöltött szerepével. Empirikus oldalról ugyancsak ezzel hozható összefüggésbe Németh (2012) megállapítása, amely szerint a hazai jövedelem-adózás progresszívről lineárisra történő átalakítása révén csökkentek a felsőoktatás társadalmi megtérülési rátái.

Tanulmányunkban a felsőoktatás stakeholderei közötti pénzáramlásokra kívánunk fókuszálni, szembe állítva azokat az érintettek felsőoktatásból származó hasznaival. Álláspontunk szerint így teljesebb kép nyerhető, nem csak a stakeholderek közötti tehermegosztásról, hanem annak különböző időszakonkénti alakulásáról is. Megközelítésünk lényeges eleme, hogy a költségek és hasznok kapcsolatát a képzési időn túlmutató idődimenzióban, hosszú távú összefüggésként értelmezzük. Ezzel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a tényleges költségviselést, illetve költségviselőket csak hosszú távon lehet reálisan értelmezni, jóllehet, a rendszer működését folyamatosan finanszírozni kell, és ebben az összefüggésben értelmezhetők a „rövidtávú finanszírozók” is. Mindazonáltal állításunk az, hogy a teljes pénzáramlást hosszú távon vizsgálva a stakeholderek költségviselése másként alakul, mint azt ma a jellemzően rövid távú szemlélet alapján készült statisztikák mutatják (OECD, 2020). Minél inkább progresszív ugyanis a személyi jövedelemadó rendszer, és minél magasabb a fogyasztást terhelő forgalmi adó, annál inkább a végzést követően, az adórendszeren keresztül, indirekt módon, a diplomás bérprémium és az ebből származó fogyasztás adóterhelése révén utólag jelentkezik a felsőfokú végzettségűek magasabb hozzájárulása a költségekhez. A munkaadók tekintetében pedig, mivel a magasabb végzettség hozzáadott érték-többletet eredményez ami a diplomások bérprémiumában és a magasabb nyereségben jelentkezik , a bérprémium és a nyereségadó egy része fogható fel utólagos képzési hozzájárulásként.

Mindezek tükrében tanulmányunk négy további szerkezeti egységre tagolódik. Először a gondolkodási keretünk alapját adó rendszerszemléletű megközelítést mutatjuk be, amelynek segítségével a felsőoktatás finanszírozását a gazdaság más alrendszereivel összekapcsolva az alrendszerek közötti tranzakciókat is figyelembe véve tárgyaljuk. Ezután kerül sor a felsőoktatás fő stakeholdereinek beazonosítására és a közöttük végbemenő a felsőoktatásból származó hasznaikkal szembeállítható pénzáramlások bemutatására. Itt a vonatkozó elméleti összefüggések, illetve a költség-haszon elv tükrében kísérletet teszünk a felsőoktatási rendszer finanszírozását illető tehermegosztás egy teljesebb körű leírására. Ennek nyomán külön fejezetben foglalkozunk az adórendszerek és a tehermegosztás közötti összefüggések tárgyalásával. Munkánkat végül a konklúziók összegzésével zárjuk.

Rendszerszemlélet és stakeholderek

Az általunk alkalmazott rendszerszemlélet alapvetése, hogy mint azt az 1. ábra szemlélteti a felsőoktatást az oktatási rendszer egyik alszektorának tekintjük, amely a többi alszektorral (közoktatás, szakképzés, felnőttképzés) is sajátos interakciókban áll. Az ezek együtteseként értelmezett oktatási rendszer ugyanakkor szintén egyike a társadalom különböző alrendszereinek. Utóbbiakkal rendre különböző kölcsönhatásban állhat, illetve interakciókat (tranzakciók és verseny) bonyolíthat le: az oktatás biztosítja például a gazdaság számára a képzett munkaerőt, akik jövedelmük és fogyasztásuk után adóznak. A közpénzügyi alrendszer többek között a makrogazdasági realitások vagy éppen a politikai preferenciák figyelembevételével ezen bevételek egy részét juttathatja vissza finanszírozásként az oktatási rendszer, illetve annak valamely alszektora számára. Jelen tanulmányban többek között ez utóbbi folyamat mechanizmusát és jelentőségét is szeretnénk részletezni.¹

Az egyes alrendszerekben végbemenő és az alrendszerek közötti interakciók működéséről a North-féle (2010) institucionalista logikában gondolkodunk, ahol a szereplők közötti interakcióknak a vonatkozó szabályok adnak keretet, illetve strukturálják azokat. E tekintetben a felsőoktatási alrendszer és az ahhoz kapcsolódó pénzáramlások kapcsán a figyelmünket három „elemre” kell fordítanunk:

A pénzmozgások bemutatására, illetve az érintett stakeholderek beazonosítására a következő fejezetben kerül sor.

Az alrendszerek, illetve a stakeholderek közötti interakciók fontos dimenziója az idő, ami a költség-haszon megközelítésben a költségek és hasznok időben történő eltávolodásában jelenik meg. Ahhoz, hogy a költségek és hasznok egyensúlyát minél jobb megközelítéssel azonosíthassuk, az alrendszerek és a stakeholderek közötti kapcsolatokat releváns időtávon kell megvizsgálnunk. Az alrendszerek, illetve stakeholderek közötti egyensúlyt a költség-haszon arányok kiegyenlítődése jelentené. Figyelembe kell ugyanakkor vennünk, hogy az általunk vizsgált felsőoktatási (al)rendszer különböző országokban különböző mértékben működik piaci alapon (a magyar rendszer például sajátos duális finanszírozású rendszer). A stakeholderek között kiemelkedő szerepe van a közjót szolgálni hivatott államnak, amely politikai szervezet és intézményrendszer is, politikai preferenciákkal. Ennek is betudható, hogy különböző országokban különböző mértékben, de eltérnek a költség-haszon egyensúlyi állapottól.

Tanulmányunkban tárgyaljuk, illetve értelmezzük ezt az egyensúlyt, valamint egyensúly felé mozgást hosszú távon. Ehhez egy olyan keretet alkotunk, amely a felsőoktatásból származó hasznokat a különböző alrendszerek stakeholderei szintjén szembe állítja a finanszírozásként (költségviselésként) értelmezhető pénzáramlásokkal. A hasznok és pénzáramlások mögött az egyes országokra jellemző és a folyamat szempontjából releváns intézményrendszer áll, olyan elemekkel, mint például: tandíj, költségtérítés, állami támogatás vagy ösztöndíj, diákhitel rendszer, adórendszer. A fentebb kiemelt dinamikus egyensúlyi megközelítés mellett tanulmányunk másik fókusza az adórendszer szerepe a költség-haszon (finanszírozás-haszon) egyensúly létrejöttében. Azt nem állítjuk, hogy az egyensúly hosszabb távon mindig és minden országban létrejön. Azt ugyanakkor igen, hogy az általunk alkalmazott hosszabb távú szemlélet az egyensúlyhoz közelebbi állapotot ír le, mint a rövid távú szemlélettel készült statisztikák. Utóbbiak ugyanis a közvetlen forrásuk (teherviselő) alapján különböztetik meg a magán és közösségi finanszírozást (költségviselést). Lényegében azt mutatják meg, hogy a felsőoktatási intézmények költségvetésében a kiadásokat milyen közvetlenül kitől származó bevételekből fedezik. Nem vizsgálják ugyanakkor például a diplomaszerzés utáni, különböző intézményi formákban történő, többnyire indirekt hozzájárulásokat. Az állam, illetve az államháztartás, az adó- és költségvetési rendszer bekapcsolása tehát azért fontos, mert „közvetítő közegként” szolgálnak a stakeholderek közötti pénzáramlásokkor, az elemzésben pedig rajtuk keresztül követhető a tényleges, illetve végleges költségviselés.

Tehermegosztás a pénzáramlások tükrében

Az oktatás pénzáramlásban érintett stakeholderei között a következőket azonosíthatjuk: a munkaadókat, a felsőoktatásban az életük valamely szakaszában részt vevő (a továbbiakban: „hallgató”) és a részt nem vevő (a továbbiakban: „nem-hallgató”) állampolgárokat (megkülönböztetve ezáltal a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket és nem rendelkezőket), az egyetemeket és főiskolákat, illetve az államot. Ezen stakeholderek ugyanis azok, akik az oktatási szolgáltatásnak valamely „oldalán” jelen lehetnek: akár a hasznok élvezőjeként, akár a költségek viselőjeként. A nevesített stakeholdereket, a számukra jelentkező hasznokat (ez utóbbiakat rendre a vonatkozó stakeholderrel azonos „mezőben”) és a közöttük zajló pénzmozgásokat a 2. ábra szemlélteti.

Pénzáramlás és haszon a felsőoktatási intézmény és a hallgató viszonyában

A pénzáramlások elemzésekor a kiindulópontot az oktatási szolgáltatás átadása jelenti, amely tranzakció a hallgató és az egyetem, vagy főiskola² között zajlik le. A hallgató haszna ebből a humántőke elmélet alapján (Becker, 1962) a tudás, a saját humántőkéjének gyarapodása, ami gazdasági szempontból elsősorban a magasabb termelékenységében (hozzáadott értékben), és az ebből származó munkaerőpiaci előnyökben, diplomás bérprémiumban jelentkezik.

A felsőfokú végzettség további egyéni, pénzbeli és nem pénzbeli hasznairól például magasabb megtakarítási ráták, jobb egészségügyi körülmények stb. Vossensteyn (2004) ad áttekintést. Egy átlagos piaci tranzakció esetén az ilyen hasznos szolgáltatásokért többnyire a fogyasztó jelen esetben a hallgató fizetne, tehát közvetlenül ő állná a költségeket. Természetesen erre a felsőoktatásban is van példa, amikor költségtérítéses képzés esetén a hallgató a szolgáltatásnyújtással egyidőben³ tandíjat fizet az egyetem számára. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy gyakran ebben a finanszírozási struktúrában sem az igénybe vevő viseli ténylegesen a terheket: tekintve, hogy a hallgatók jelentős része a középiskola elvégzését követően, önálló kereset és anyagi egzisztencia nélkül kezdi meg felsőfokú tanulmányait. így az „önköltséget” gyakran nem ők maguk, hanem a családjuk állja. Ez utóbbi tény adott esetben a későbbi, családdal szembeni „elszámolás” kérdését is felvetheti.⁴ Azon hallgatók esetén pedig, ahol az önköltség fedezése a család bevonásával sem valósítható meg, további alternatívát jelenthetnek a különböző Magyarországon is élő diákhitel konstrukciók. Ezek esetében az utólagos elszámolás kérdése nyilvánvaló: a diákhitel törlesztése a képzési időt követően, a magasabb termelékenységből származó jövedelemből történhet meg. így ezt a mechanizmust egyfajta közvetett-utólagos finanszírozásnak is tekinthetjük, amelyben a költségek jelentős részét továbbra is a hallgató viseli.⁵

A képzés közvetlen a képzési idő alatt történő hallgatói (családi) finanszírozása természetesen a méltányosság és az esélyegyenlőség szempontjából lehet kifogásolható. A diákhitel egy lehetséges intézményi megoldás e kihívás kezelésére. Ugyanakkor az anyagi szempontból hátrányos helyzetű családok hitelfelvételi hajlandósága alacsonyabb lehet (országonként eltérő mértékben, akár kulturális okokra visszavezethetően), továbbá a hallgató eladósodásához, negatív vagyon képzéséhez vezethet, ami újratermelheti a hátrányos helyzetet az önálló élet kezdetén. Természetesen ez a negatív vagyon elméletileg a diplomás bérprémium révén pozitív szaldójúvá változtatható, azonban ehhez több külső (például makrogazdasági, munkaerő-piaci helyzet) és belső feltétel (megfelelő szakmaválasztás, megfelelő elkötelezettség és teljesítmény a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon stb.) is szükséges. Mindez pedig élesen mutat rá az oktatás kockázattal járó (humántőke-) beruházás-jellegére, illetve az egyéni felelősség fontosságára is.

Az állam szerepe, a felsőoktatás közfinanszírozása

A fent tárgyaltak és a globális gyakorlat szerint a felsőoktatási szolgáltatásért nem kizárólag a közvetlen igénybe vevők, a hallgatók, illetve családjuk fizetnek. Ez elméleti szempontból a költség-haszon elv alapján indokolható. A társadalom képviseletében eljáró államnak a felsőoktatás közjószág-jellegű és pozitív extern hatásokkal bíró természete (Veres & Golovics, 2012), azaz közösségi hasznai miatt állhat érdekében a költségek átvállalása. Ide sorolhatjuk például a magasabb nemzeti termelékenységet, a nagyobb társadalmi mobilitást vagy épp az alacsonyabb bűnözési rátákat (a közösségi hasznokról bővebben lásd Vossensteyn, 2004)⁶ Ebben az esetben a felsőoktatásban való részvétel a képzési idő alatt a hallgatók számára teljesen vagy részben ingyenes, illetve tandíjmentes, a terhek viselése pedig az államra, és rajta keresztül a társadalom többi részére, tehát azon tagjaira is hárul, akik nem vették igénybe a felsőoktatási szolgáltatást. Ekkor a költség-haszon elv érvényesülését a közösségi hasznok biztosíthatják. Annak vizsgálata, hogy utóbbiak milyen arányban vannak a felvállalt költségekkel, és ezek relációja tükrében a közösség számára mennyire tekinthető racionálisnak ez a fajta humántőke-beruházás, túlmutat jelen tanulmány keretein⁷ Az mindenesetre Németh (2012) gyűjtése alapján elmondható, hogy a felsőoktatás társadalmi megtérülési rátái rendre pozitívak az OECD-országokban, ám az is látható, hogy ezek a legtöbb esetben alacsonyabbak az egyénieknél. Ez a felvállalt költségeken túl azzal állhat összefüggésben, hogy a felsőfokú tanulmányok esetén általában a képzés egyéni hasznai is lényegesen nagyobbak a közösségi hasznoknál (Vossensteyn, 2004).

A költségmegosztás tanulmányunk által kifejtett, az idődimenziót és az adórendszert is figyelembe venni javasolt megközelítésének fontosságát a 3. ábra is megmutatja. Az ábra a hagyományos, rövid távú, a képzési időre szorítkozó és közvetlen finanszírozási megközelítést tükrözi. Mint látható, az egyes országok között jelentős különbségek vannak a közösségi- és a magánfinanszírozás arányait tekintve, ami ugyanakkor a költség-haszon elv alapján nehezen lenne magyarázható.

Az ábra alapján, hipotézisünk az lehet, hogy a nagyon magas közfinanszírozású országokban valamilyen utólagos hozzájárulást, például az adórendszeren keresztül történő indirekt magánfinanszírozást kellene találnunk. A nagyon magas magánfinanszírozású országokban viszont az adórendszer tekintetében tételezhetünk alacsonyabb marginális kulcsokat.⁸

A magyar felsőoktatásban a hallgatók háromféle — állami ösztöndíjas, állami részösztöndíjas és az önköltséges – képzésben vehetnek részt. A finanszírozási státusok közötti, teljesítmény alapú átsorolásról a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény rendelkezik. Ez mindenképpen bonyolítja a költség-haszon alapú finanszírozás érvényesülését és egyben nehezíti az értelmezését is. Amennyiben ugyanis következetesen érvényesíteni akarjuk, hogy a „haszonélvező” a költségekből is vállaljon, akkor az állami ösztöndíjas képzésben részt vevők esetén erre a képzési idő után, utólagos direkt (képzési hozzájárulásként) vagy indirekt módon (az adórendszeren keresztül) van lehetőség. Az önköltséges képzésben részt vevők magas egyéni hozzájárulásának „kompenzálására”, kiegyensúlyozására jelenleg nincs megoldás. A kétféle státusz közötti átsorolást dinamikus, azaz ösztönző-motiváló elemnek tekintjük, de jellegéből fakadóan nem a költség-haszon alapú finanszírozás egyensúlyi helyzetének elérését segíti elő.

Ha az államról, illetve a közfinanszírozásról beszélünk, akkor nem kerülhető meg az önkormányzatok szerepe sem. Utóbbiak részvétele a finanszírozásban szorosan összefügg a „belső migráció” problémájával és az egyik legkonfliktusosabb dimenziója a költség-haszon elvű finanszírozásnak. Ha az iskolai rendszer teljes vertikumát nézzük, akkor egy adott önkormányzat területéről a felsőoktatásba kerülő és ott diplomát szerző állampolgár a család és az állam részéről jelentős humántőke beruházásban részesül. A központi állam esetében a konfliktust a nemzetközi migráció okozza (Golovics, 2015). A probléma a belső migráció révén az önkormányzatok szintjén hasonló módon jelentkezik. Az önkormányzat által képviselt közösség érdeke ugyanis az, hogy a közösségből a felsőoktatásba kerülők minél nagyobb hányada visszatérjen alkalmazottként vagy vállalkozóként, és az adott önkormányzat közösségének javára is kamatoztassák humántőkéjüket. S bár hazánkban a belső migráció mértéke kirívóan alacsony, az elmondható, hogy a vándorlásra leginkább a fiatal, jól képzett polgárok hajlamosak (Sebők, 2016). Ez a tény pedig hozzájárul az országon belüli egyenlőtlen fejlődés további erősítéséhez. Reális célkitűzés lehetne ezért rövid-közép távon az ebből fakadó egyensúlytalanság csökkentése. Ehhez az önkormányzatok aktívabb szerepet játszhatnának olyan finanszírozási konstrukciókkal, amelyek érdekeltté teszik diplomásaik visszavándorlását. E tekintetben ki kell emelnünk a kormány és a helyi önkormányzatok által működtetett Bursa Hungarica Felsőoktatási Önkormányzati Ösztöndíjat, amely kifejezetten az esélyegyenlőség javítását célozza. Megemlítendő továbbá a „Magyar falu program”, amely felfogásunk szerint értelmezhető a központi állam méltányos vidékfejlesztési hozzájárulásaként, az országon belüli agyelszívás kompenzálásáért, mértékének csökkentéséért vagy akár megfordításáért.⁹

A felsőoktatás közfinanszírozása mint állampolgári teherviselés

Tévedés lenne ugyanakkor itt megállni a teherviselés vizsgálatában, s a közfinanszírozás forrásaként egyszerűen a „közpénzt” megjelölni. Az államnak ugyanis eredendően nincs „saját” pénze, s bár arra már az előző bekezdésben is utaltunk, hogy ebben a konstrukcióban a tényleges terhet a társadalom viseli, indokoltnak látjuk ennek mélyebbre nyúló tárgyalását is. Amint ugyanis a jövedelemáramlásokat szemléltető 2. ábra is mutatta, az államhoz befolyó pénzek több stakeholder irányából, adó formájában érkeznek.¹⁰

Az adózás egyik legfőbb alanya maga az állampolgár, aki mind munkája, mind pedig fogyasztása után adót fizet a közpénzügyi rendszerbe. Köztük egyaránt jelen vannak olyanok, akik életük bizonyos szakaszában részt vettek a felsőoktatásban és olyanok is, akik nem. Világos azonban, hogy a közös teherviselés révén valamilyen mértékben utóbbiak is részt vesznek a felsőoktatás költségeinek fedezésében. Erre a költség-haszon elv alapján az érv továbbra is a közösségi hasznokból való részesedés lehet. Mindazonáltal a 2. ábrán látható összefüggések azt is világossá teszik, hogy a képzésben részt vevő polgárok még az állami finanszírozású felsőoktatási rendszerekben is részt vállalnak a teherviselésben. Ez a részvállalás azonban hasonlóan a diákhitel-rendszerhez közvetett és utólagos: itt a képzés tandíjmentessé tételével az állam kvázi-hitelt nyújt a hallgatóknak, akik ezt a végzést követően, a magasabb képzettségnek köszönhető magasabb termelékenység révén elérhető magasabb fizetésükből adó formájában térítik meg. Mindez pedig arra mutat rá élesen, hogy a felsőoktatás tényleges tehermegosztásában az adórendszer kulcsfontosságú szerepet játszik, hiszen az adórendszer milyensége a különböző adótípusok egymáshoz viszonyított aránya, az egy- vagy többkulcs használata, illetve a kulcsok nagysága alapjaiban határozza meg, hogy a különböző stakeholderek milyen arányban viselik a felsőoktatási képzések terheit (ami természetesen szembeállítható az abból származó hasznaik mértékével). Ennek részleteit a tanulmány későbbi fejezetében tárgyaljuk.

A munkaadók részvétele a felsőoktatás finanszírozásában

További fontos stakeholderei a felsőoktatásnak a munkaadók: ők azok, akik foglalkoztatják a felsőoktatásból kikerülő, értékesebb humántőkéjű és magasabb termelékenységű munkavállalókat, s élvezik az ebből származó hasznokat: a magasabb vállalati termelékenységet, innovativitást és az ennek nyomán keletkező profitot. Utóbbira hivatkozva gyakran felmerül a közbeszédben, hogy a hasznok ellentételezéseként a munkáltatóknak (vállalatoknak) is szerepet kellene vállalniuk a költségek viselésében. Ez az igény-megfogalmazás azonban azt a téves gondolatot is magában foglalja, hogy ez jelenleg nincs így. Amint ugyanis a 2. ábra szemléltette, a munkaadók mind közvetve, mind közvetlenül részt vállalnak a felsőoktatási képzések költségeinek viseléséből. Egyrészt elmondható, hogy egyedi megállapodások alapján közvetlen kapcsolatban állhatnak egyetemekkel, s például ösztöndíjprogramokat, kutatási projekteket finanszírozhatnak utóbbiak számára.¹¹ Másrészt adóznak, amelynek révén ugyancsak pénzt juttatnak az állami költségvetésbe, s mivel a felsőfokú képzésből származó humántőkét „használó” vállalatok jellemzőbben profitábilisabbak, a befizetett adó mértéke együtt mozoghat a foglalkoztatott diplomások számával. Harmadrészt, s ami témánk szempontjából a legfontosabb, a munkaadók közvetlenül a diplomás foglalkoztatottaknak fizetnek azok képzettségének és értékesebb humán tőkéjének a „használatáért”. A nekik fizetett bérek pedig mint azt a 4. ábra is mutatja jellemzően jóval nagyobbak, mint az alacsonyabb végzettségűek fizetései. S tekintve, hogy a szóban forgó munkavállalók adóznak a munkajövedelmükből (vagy akár diákhitelt törlesztenek), elmondható, hogy a munkaadók ezen a diplomás bérprémiumon keresztül veszik ki részüket leginkább szintén utólag és közvetve a felsőoktatás költségeinek viseléséből.¹²

Megjegyzés: Amint az ábrán látható, a diplomás bérprémium mértéke Magyarországon kimagasló, meghaladva mind az OECD-, mind az előbbi szervezetben is tag EU-tagállamok átlagát. 2018-ban egy alapszintű diplomával több, mint másfélszeres, míg mesterszintű diplomával több, mint kétszeres fizetésre lehetett átlagosan számítani hazánkban.

A finanszírozás dinamikus elemei: ösztöndíjak, támogatások

A fentieken túl néhány további pénzáramlás is kiemelhető a stakeholderek között, amely a 2. ábrán is szerepelt. Ezek egyike az ösztöndíj, amely az egyetemtől érkezik a hallgatóhoz.¹³ Ez a juttatás alapulhat tanulmányi teljesítményen vagy szociális helyzeten, de mindenképpen hangsúlyozandó, hogy ezáltal a hallgató a humántőkéjének gyarapodása mellett újabb haszonnal járó „elemet” is kap az egyetemtől. Ennek forrása pedig az előzőekben tárgyaltakhoz hasonlóan terhelheti a társadalom különböző csoportjait. A tanulmányi ösztöndíj tanulmányunk költség-haszon logikájában felfogható egy olyan dinamikus ösztönzőként, amelynek célja a kompetenciaszint emelésével a későbbi foglalkoztatás során az egyéni- és a közhaszon növelése. Ábránk alapján az állami ösztöndíj mint közköltség a közösségi hasznokon keresztül térül meg, a magánhaszon pedig az adórendszeren keresztül ellentételeződhet a közösség számára. A szociális ösztöndíj tekintetében is a dinamikus hatást emeljük ki, ami az esélyegyenlőség elősegítésén, a tehetségesek szélesebb körének feltárásán keresztül a már bemutatott mechanizmusban vezet a közhaszon növekedéséhez, a magán, illetve munkaadói hasznok megadóztatásán keresztül is.

Ezen felül említést érdemelhetnek azon támogatások is, amelyek az állam irányából érkeznek az állampolgárok felé (e kategóriába akár a legkülönbözőbb közszolgáltatásokból való részesedést is besorolhatnánk, de a terjedelmi korátok miatt itt elsősorban a monetizált támogatások tárgyalására szorítkozunk). Ezek jelentős része noha ellenpéldák is bőven akadnak szociális alapú, s többnyire a kedvezőtlenebb anyagi helyzetben lévő polgárokat célozza. így, figyelembe véve, hogy a magasabb képzettségűek általában magasabb keresetekkel rendelkeznek (mint azt a 4. ábra is mutatta), s a kormányzattól való kisebb függést is a felsőoktatás közösségi hasznai között szokás említeni (Vossensteyn, 2004), valószínűsíthető, hogy a diplomások ezen támogatásokból kisebb arányban részesednek. S jóllehet, itt többszörös áttéten érkező pénzmozgásokról, illetve jelentős általánosítással beazonosított társadalmi csoportokról beszélünk, elvi szinten megfogalmazható, hogy ezen támogatások egyfajta kompenzációként, „kárpótlásként” értelmezhetők a felsőoktatás egyéni hasznaiból nem részesülő állampolgárok számára (amelynek fedezetét részben a diplomások magasabb kereseteiből származó magasabb adóbevételek biztosíthatják). Mindazonáltal ezen relációkban a terhek és a hasznok aránya országonként és időpillanatonként eltérő, s függ többek között az adórendszertől, a szociális juttatások rendszerétől, valamint a felsőoktatás finanszírozásának a metódusától, így minden esetben külön elemzés tárgyát képezheti.

Adórendszer és felsőoktatás-finanszírozás

Amint az az előző fejezetből világossá vált, az adórendszer kulcsszerepet játszik abban, hogy a felsőoktatás költségei miként oszlanak meg az egyes stakeholderek között. Ennek megfelelően a következőkben a különböző adózási megoldások tehermegosztásra gyakorolt hatásait tekintjük át, összekötve ezeket a felsőoktatás-finanszírozás alapvető formáival.

Elsőként a munkát terhelő, személyi jövedelemadót érdemes tekinteni, amelynek rendszere alapvetően kétféle lehet: lineáris vagy progresszív¹⁴. Progresszív adózás esetén elmondható, hogy a diplomások, akik jellemzően magasabb jövedelemmel is rendelkeznek (lásd 4. ábra), ezen magasabb keresetük után magasabb adókulccsal is adóznak. így azokhoz képest, akik nem vettek részt a felsőoktatásban, s így a nagy átlagok szintjén legalábbis alacsonyabb keresettel bírnak, az előbbiek mind számszerűleg, mind a jövedelmük arányában több jövedelemadót fizetnek. Ez pedig azt jelenti, hogy a közteherviselésből, ami a felsőoktatás költségeinek fedezetéül is szolgálhat, ceteris paribus nagyobb arányban veszik ki a részüket. így a jövedelem progresszív adóztatása elméleti szempontból jól illeszkedik az „állami finanszírozású” („tandíjmentes”) felsőoktatáshoz: ezen konstrukciók mentén ugyanis az állam (s rajta keresztül a közösség) átvállalja a felsőoktatásban való részvétel költségeit a hallgatótól, aki később, a munkaerőpiacra lépve a magasabb jövedelme nyomán fizetett nagyobb adótömeg révén „téríti meg” utólag és közvetve a társadalom számára azt. Így az ingyenes felsőoktatást biztosító országokban a progresszív jövedelemadó alkalmazása nem csak a fizetőképességi, hanem a haszonelv (Musgrave & Musgrave, 1993) alapján is méltányosnak tekinthető. Utóbbi szempontból kiemelve azt az aspektust, hogy az járul hozzá arányaiban is nagyobb mértékben a közös terhek viseléséhez, aki itt kifejezetten a felsőoktatásra fókuszálva a közszolgáltatásokból is nagyobb mértékben részesedik.¹⁵ Ezzel párhuzamosan az önköltséges felsőoktatást működtető országokban az előbbi elvek mentén, továbbra is a felsőoktatási vonatkozást helyezve fókuszba a lineáris jövedelemadóztatás mondható adekvátabbnak. E mögött az a normatív érv húzódhat meg, hogy ha az állam nem vállalt részt az egyén humántőke-beruházásából, annak „gyümölcséből”, a diplomás bérprémiumból se vonjon el többet adó formájában, mint a munkaerőpiac többi szereplőjétől.¹⁶

Hasonló szempontok alapján tekinthető át a fogyasztást terhelő adók kérdése is. Itt a kiindulópontot az jelenti, hogy a diplomások a magasabb jövedelmükből elviekben többet is fogyaszthatnak. Az általános közgazdasági megfontolások szerint azonban az emberek jelentős része a magasabb jövedelmet nem költi arányosan fogyasztásra. így, ha az állam ingyenes felsőoktatást biztosít, és a korábban említett haszonelvet kívánná érvényre juttatni a fogyasztás adóztatásában, akkor annak termékcsoportonként eltérő forgalmiadó-kulcsok lehetnének az eredményei: jelesül magasabb adókulcsok a tehetősebbek által fogyasztott termékekre. Emellett azonban fontos szempontként emelhető ki az is, hogy a magasabb jövedelműek a fogyasztásra el nem költött pénzt megtakaríthatják, befektethetik, így továbbra is a felsőoktatás finanszírozás szempontjára fókuszálva a haszonelvű adózás alkalmazása kapcsán értelmezhető utólagos visszatérítés az előbbiek magasabb kulccsal történő adóztatása révén lenne megvalósítható¹⁷ Magyarország esetében témánk szempontjából is releváns, hogy az alacsony egykulcsos személyi jövedelemadó mellett „szükségszerűen” OECD viszonylatban is magas a fogyasztás és különösen a magasabb jövedelműek által fogyasztott termékcsoportok adóterhelése.

Konklúzió

Tanulmányunk a felsőoktatás-finanszírozás több fontos, részben további kutatást is igénylő aspektusára világított rá. Vizsgálatunk elméleti alapjául a felsőoktatás rendszerfinanszírozásának költség-haszon elméletét és a humántőke elméletet tekintettük, a rendszer és intézményi paradigma kontextusában. Ennek lényege, hogy valamennyi stakeholder hozzájárulásának összefüggésben kell lennie azokkal a hasznokkal, amelyek a felsőoktatásból, illetve annak révén nyerhetők. A költség-haszon elmélet motivációs elméletnek is tekinthető, hiszen ösztönöz a felsőoktatás mint szolgáltatás közvetlen (tanulás révén történő) és közvetett (például diplomások foglalkoztatása révén történő) igénybevételére, illetve a szolgáltatásért költségek vállalására. A költség-haszon, illetve humántőke elméletek a maguk nyers formájában azonban számos problémát felvetnek. Ezek közül a társadalmi érdek szempontjából kiemelten fontos a tehetségek feltárása és gondozása, ami egyes stakeholderek (elsősorban családok) esetében költségvetési korlátokba ütközhet, illetve ütközik is. Megállapítottuk továbbá, hogy a statisztikai adatok alapján a magán és közfinanszírozás arányait, illetve technikáit tekintve jelentős eltérések tapasztalhatók az egyes országok között. Az eltérések azonban olyan mértékűek, ami ellentmondani látszik a költség-haszon elmélet alkalmazásának. A finanszírozást hosszabb időtávon vizsgálva további összefüggésekre bukkantunk, illetve a tényleges finanszírozók tekintetében is fontos megállapításokat tettünk.

A statisztikák jelenleg az egyetemek költségvetésén, azok bevételi oldalán keresztül vizsgálják a stakeholderek hozzájárulását, amit mi közvetlen finanszírozásként (tandíj, önköltség térítés, állami támogatás stb.) értelmeztünk. Hosszabb távon vizsgálva azonban a stakeholderek közötti pénzáramlásokat, nem lehet megkerülni az adórendszer bekapcsolását, ami a személyi jövedelemadó, a forgalmi típusú adók és a vállalati nyereségadó figyelembevételét egyaránt jelenti. Mindez azért is fontos, mert a közjót képviselő állam a közfinanszírozáshoz az adórendszeren keresztül „szerzi a forrásokat”. Ezért nagy a jelentősége annak, hogyan adóztatja az állam a diplomásokat és a diplomásokat alkalmazó munkaadókat, akik a felsőoktatás nyilvánvaló haszonélvezői.

A költség-haszon elmélet alapján elvárásunk az, hogy amennyiben (ahol) a közvetlen finanszírozás átlag fölötti magán-hozzájárulási arányt mutat, ott ezt az „aránytalanságot” az adórendszer korrigálhatja alacsonyabb átlagos, illetve kevésbé progresszív, esetleg egykulcsos személyi jövedelemadóval. Így az adórendszer a költségek fedezésére szolgáló pénzek egy részét nem vonja el a diplomásoktól. Az ilyen rendszerekben a tandíjak fedezésére szolgáló diákhitel természetes, dinamikus áthidaló elem. Ezzel szemben, ahol a közvetlen finanszírozásban az állami részvétel szembetűnően magas (tandíjmentesség, „ingyenes” felsőoktatás), ott a magán hozzájárulás a személyi jövedelem adóztatásán (magasabb átlagos adókulcs, többkulcsos, progresszív rendszer, magas marginális adókulcs) érvényesülhet. A forgalmi típusú adók ugyancsak játszhatnak hasonló szerepet az utólagos magánfinanszírozásban, illetve kompenzációban, ám az adónem indirekt jellegénél fogva az érintettek mozgástere nagyobb a tényleges adóteher befolyásolásában. Ezen felül rávilágítottunk arra, hogy a munkaadók részvétele a felsőoktatás finanszírozásában közvetett, s elsősorban a diplomásoknak fizetett bérprémium, másodsorban az adózás révén valósul meg.

További kutatást igényel, hogy az adórendszer bekapcsolásával valósághoz közelibb képet alkossunk a felsőoktatás költségeinek stakeholderek közötti megosztásáról az egyes országokban, továbbá az egyes mechanizmusok mellékhatásairól, különös tekintettel a tehetségek minél szélesebb körű feltárására, bevonására és gondozására, ami alapvető közérdek. A magyar duális finanszírozású rendszer „láthatóan” nehezen kezelhetővé teszi a hasznokhoz közelítő költségmegosztást. A bérprémium hazai vonatkozásban magas, azonban a diplomás bérszínvonal nemzetközi vonatkozásban alacsony, ami indokolhatja az alacsony adókulcsot az alapvetően egykulcsos rendszerben. A nemzetközi összehasonlításban magas forgalmi adókulcs ugyanakkor már a magánhaszon részbeni elvonásaként is értelmezhető.