Polgári Szemle, 16. évf. 4–6. szám, 2020, 214–229., DOI: 10.24307/psz.2020.1015

Összefoglalás

A tanulmány a Magyar László földrajzi felfedező, Afrika-kutató születésének 200. évfordulóján megtartott konferencián, Szombathelyen, 2018. december 14-én elhangzott, key note minősítésű, indító előadás szerkesztett változata, melyet a szerző kiegészített a neves kutató életrajzával és az ünnepi eseménysorozat beszámolójával. Az írás a Magyar László munkásságával kapcsolatos hazai és külföldi kutatások eredményeit adja közre, összegyűjtve a fellelhető, bőséges szakirodalmat.

Kulcsszavak: Magyar László, Afrika, Angola, ovimbundu nép, afrikai rabszolga-kereskedelem

How László Magyar Became Known in Hungary and Abroad

Summary

This study is the edited version of a keynote speech delivered on 14 December 2018, at a conference held to commemorate the 200th anniversary of the birth of László Magyar, an explorer of Africa. The study is complete with his biography and a report of the events organised for the celebration. A summary is also given of the findings of Hungarian and international research on the work and accomplishments of László Magyar, supplemented by ample references.

Keywords: László Magyar, Africa, Angola, Ovimbundu people, African slave trade

Magyar László munkásságának megismerése Magyarországon (majd nem sokkal később külföldön) akkor kezdődött, amikor 1852-ben egyik elsőként hazajutott naplókivonata (Dél-Afrika belsejében tett utazásom rövid kivonata) és apjának írt levelei a Magyar Hirlapban (sic!) megjelentek. A következő években hazai és külföldi lapok, folyóiratok sora adott hírt afrikai utazásairól. Magyarul az Új Magyar Muzeum, a Pesti Napló, a Budapesti Szemle, az Akadémiai Értesítő, az Erdélyi Muzéum, a Vasárnapi Ujság, a nagyszebeni Transylvania, a Magyar Sajtó, a Budapesti Hirlap, de még a Hölgyfutár is, idegen nyelveken mindenekelőtt a Gothában kiadott Petermanns’s Geographische Mittheilungen, valamint a Pester Lloyd, a Pest-Ofner Zeitung vagy a Mittheilungen der Kaiserlich-Königlichen Geographischen Gesellschaft, sőt, a londoni és párizsi kiadású Athenaeum, továbbá a Daily News (bár ezeket szomorúságomra a megjelölt helyeken nem találtam!), és persze hivatalos vagy szakmai portugál, francia és angol kiadványok, mint a Boletim e Annales do Conselho Ultramarino, az Oficial do Governo Geral da Província de Angola, a Nouvelles annales de voyages de la Géographie, de l’Historie et de l’Archéologie, a Revue moderne, a Le Tour de Monde vagy éppen a Journal of Royal Geographical Society adnak hírt rövidebb-hosszabb formában, esetleg naplóvagy levélrészleteket is közölve, a magyar felfedező utazóról.

Az eddigi felsorolásra figyelmezve tehát nem egészen osztozhatunk abban a megállapításban, amely már Thirring Gusztáv korai írásaiban (1884; 1888) megfogalmazódik. Már amennyiben Magyar László jeles életműve árnyékban maradt, és amelyet még inkább elhomályosított a Magyar halála után majd harminc évvel az azonos terepeken járó Serpa Pinto portugál ezredes kétkötetes beszámolója. Lásd ennek kapcsán Richard Francis Burton megjegyzéseit. Ugyanis ez a Livingstone-méretű brit felfedező utazó Pinto könyvéről írva részletes kritikát, erősen kifogásolja, hogy a portugál ezredes nem ismerte vagy nem akarta ismerni Magyar munkáját. De Ecsedy Csaba is felveti ezt a gondolatot, még szűkebbre vonva a magyar utazó hazai és nemzetközi ismertségének körét, és erőteljesen hangot adva annak, hogy a nemzetközi tudomány Magyar egyedülálló értékeit (máig csak nála bemutatott népek, a rabszolga-kereskedelemre vonatkozó egyedülálló ismeretek, a bihéi ovimbundu nép teljes körű és még a változások előtti, korai leírása stb.) a nemzetközi tudomány máig nem ismerte fel (1969; 1978).

Krizsán László is többször hangot ad ennek a kárhoztató megítélésnek. Magyar-monográfiájában (1983) a következőket írja: „…nemcsak arcképét, de életművét sem ismerjük jelentőségéhez méltóan és igazán. Nem ismeri – elsősorban nyelvi okokból – a világ tudományos közvéleménye, és nagyon keveset tudnak a legnagyobb magyar felfedezőről korunk magyarjai. Pedig Magyar László életműve nagyobb figyelmet érdemel. Nagyobb figyelmet az egyetemes Afrika-tudomány részéről, és nagyobb figyelmet azon nemzedék részéről, melynek valós értékeit és alkotókészségét az is meghatározza, hogy mennyit képes meríteni nemzeti tudományunk gazdag örökségéből és az örökhagyók példájából” (Krizsán, 1983:10–11).

Kétségkívül mindhármuknak igazuk van abban a tekintetben, hogy sem a kontinens belsejébe elsőként behatoló skót felcserhez, Mungo Parkhoz, sem még inkább David Livingstone-hoz mérhető, világszerte mindmáig élő kultusz nem veszi körül a honi berkekben oly jelentősnek tekintett magyar Afrika-kutatót. Mindemellett a kép általuk (és mások által is) túl sötétre festett, mivel – amint ezt később látni fogjuk – a csonkán maradt életmű, a hiányzó angol nyelvű fordítások mellett és ellenére Magyar László a 19. század második felében, majd a múlt században szellemi hagyatéka által mindinkább részesévé vált az egyetemes tudományosságnak.

De még mielőtt rátérnénk Magyar László művelődéstörténeti utóéletének vázlatos felvillantására, egy pillanatra tartsunk még tükröt magunk elé az ő produkcióját és sorsát számba véve. Sok éve már, hogy a kezembe került a patinás brit kiadó, a Frank Cass African Studies című katalógusa. S e füzetben több száz 18. és főleg 19. századi angol, francia, portugál, német és más nyelvű afrikai utazási beszámoló címével voltam kénytelen szembesülni. Vagyis a mi ragyogó felfedező-utazónknak egy ilyen hatalmas ismeretekkel telt hajóhad közepén kellett és kell kormányoznia saját terepmunka-eredményekkel felszerelt szkúnerét (sónerét), már ahogy ő maga említi e hajótípust a kalabári szultánra való hivatkozásai során.

Ami viszont szerencsétlen sorsát illeti, hát bizony aligha vigasztalhat bennünket, hogy hozzá hasonlóan elszánt utazók százai pusztultak el ifjú korukban a kontinens fertőzései, egészségtelen klímája, állatok vagy törzsek támadásai következtében. Hirtelenjében az egyébként is eredményeit, szemléletmódját tekintve Magyarral párhuzamba állítható és már említett Mungo Park jut eszembe, aki második útja során – keresve a Niger torkolatát –, már jóval a nagy kanyarulat után egy vélhetően hauszák indította folyami támadás során fulladt a folyóba 35 éves korában, 1806-ban, vagyis nem sikerült a deltát elérnie. Ugyanígy aligha vigasztalhat bennünket az, hogy nem Magyar az egyetlen, akinek e kockázatos expedíciók során nagy értékű tudományos anyagai, jegyzetei, gyűjteményei elvesztek.

Sajnálkozva, fájdalommal, akár mítoszokat is melengetve a szívünkben (hátha mégis megtalálható volna az a bizonyos kétládányi irat és könyv, amely a helybéliek értesítése szerint, halála után a Benguela és Mossamedes közötti, part menti házban elégett), nincs más lehetőségünk, minthogy megpróbáljuk – lám-lám, a mégiscsak rendelkezésre álló gazdag anyag folytán – legalább vázlatosan feltárni Magyar László munkásságának a megismerését, a magyar és a külföldi kulturális és tudományos élet véráramába való bekerülése útját. Ennek a folyamatnak bizonyos halovány és még nem igazán tudatos mozzanatai már Hunfalvy János, Thirring Gusztáv, Márki Sándor, Sámi Lajos, Jankó János és más 19. századi magyar szakírók műveiben is felfedezhetők. Thirring ugyanakkor a recepciókutatás talán legfontosabb területén is úttörő, amikor pl. nemcsak késői kötetében (1937), hanem egy korai tanulmányában (1888) már korabeli útleírások adataival veri vissza azt a vádat, hogy Magyar földrajzi nevei (illetve a mögöttük rejlő helység-, terület-, hegy-, völgy- és vízrajzi helyek helybéli megjelölései) légből kapottak.

Természetesen nincs módunk itt a Magyar híradásainak ideje (1852–1864), majd a halálától a századfordulóig terjedő időszak viszonylagosan reagálásokban gazdag időszakát részletesen ismertetni. Mindenesetre megemlítjük, hogy két könyvének szerkesztője, Hunfalvy János akadémikus a legszorgalmasabb a tájékoztatás területén, hiszen tőle Magyarról tucatnál több megnyilvánulás lát napvilágot magyarul és németül. Közöttük, az ismertetések mellett, kritikai hangot megütő elemzési kísérleteket is találhatunk. Különösen a nagy könyv bevezetőjében és azokhoz készült jegyzeteiben kifogásolja Magyar szakmai felkészületlensége mellett pl. nyelvi-nyelvészeti adatolásainak módszerét, és számos helyen némi didaktikussággal próbál hátteret adni a már ismert nemzetközi szakirodalomból utazónk leírásaihoz. Mindemellett ezeknek az első reakcióknak a zöme az első egy-két évtized során egyrészt rácsodálkozás az ismeretlen világra, másrészt az egzotikusnak érzékelt utazások ismertetése az immár rendelkezésre álló, hazaküldött iratok alapján, mindenféle kritikai megjegyzés nélkül.

Hadd idézzük itt Dinome abbé, az egyébként felderíthetetlen hátterű francia földrajzi szakíró megállapítását (1860), amelyet Hunfalvyra alapozva fogalmaz meg (e szerző egyébként két évvel korábban lefordította a Petermann-féle évkönyvben 1857ben megjelent, Magyar naplókivonataiból készített összeállítást is franciára): „Bár tudjuk, hogy ez a könyv nem elégíti ki azt a mércét, amint e témát illetően M. J. Hunfalvy is megjegyzi, hogy teljes mértékben megfeleljen a földrajztudomány csúcsainak (ami általában csak az utazási beszámolók nagyon kis számát jellemzi), azonban úgy véljük, hogy e mű nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy tovább építse mindazt, aminek a keresése során próbálnak (már az utazók-kutatók – B. Sz.) mindent megismerni az afrikai országokról és népekről, nemcsak azáltal, hogy szórakoztató olvasmánnyal szolgáljanak, de meg vagyunk győződve arról, hogy jelentősen szélesíthetjük velük az Afrikával kapcsolatos ismereteinket, és korrigálhatjuk azt, amit már eddig megtudtunk. Ez az útleírás három részre oszlik, az első tartalmazza a Bihe-be utazás leírását, a kimbundák által elfoglalt különféle országok fizikai, politikai és társadalmi leírását, a második foglalkozik azokkal, akik a Mun Ganguella földeket lakják, a harmadik magában a Mombuella országgal” (Dinome abbé, 1860:349–354).

Nem véletlenül idéztük az utóbbi mondatot. Számos esetben ilyen és hasonló tévedések, félreértések tarkítják a Magyarra vonatkozó, egyébként pozitív hangvételű reagálásokat ebben a korai szakaszban. Hiszen a Mun Ganguella földek és Mombuella ország leírása csak terv volt és maradt. Vagyis az ismertetett monográfia nem állt három részből. Ha a második és harmadik része valóban elkészült, akkor az, sajnos, mint említettük már, lángok martalékává vált.

Ami ezeknek az első évtizedeknek a jelentős hozadéka, az a számos híradás, ismertetés, kivonatolás, átírás mellett nem más, mint hogy német és francia nyelven is születnek Magyar könyveiből és naplókivonataiból – Dinomé említett német fordításból készített francia változata mellett – további idegen nyelvű Magyar-kiadások. Ezek szerepe azért rendkívül fontos, mert lényegében mindmáig ezek a közreadások adnak egyedül lehetőséget arra, hogy Magyar munkásságát külföldön megismerjék. A középpontban természetesen Hunfalvy monográfia-fordítása áll, illetve a két terjedelmesebb közlemény a Petermann-féle évkönyvben. A Hermann Wagner vagy Charles John Andersson (egyképpen 1863), majd Richard Oberländer (1874) szerkesztette népszerűsítő kötetekben, terjedelmesebb formában közreadott német nyelvű monográfiarészletek ugyancsak Magyar megismertetését szolgálták. És eközben, Dinomé abbé említett fordítását követően, egy kétrészes, kivonatos, francia nyelvű fordítás is született (Reclus, 1868). Viszont nem tudjuk másképpen elkönyvelni, mint egy kimaradt nagy lehetőséget, amennyiben a már ugyancsak említett Sir Richard Francis Burton lefordította Magyar könyvét a német változatból, de ennek kiadása (mivel nem a magyar szövegből született a fordítás!) megbukott az angol kiadók ellenállásán, jóllehet a német anyanyelvű Hunfalvy János készítette a német fordítást, vagyis hiba nemigen akadhat(ott) benne.

A 19. század második feléből még Ernst Behm belső Afrika földrajzi feltárásáról készített összefoglalóját (1858) említhetjük, aki részletesen megemlékezik Magyarról. A már említett R. F. Burton egy könyvében (1876) ugyancsak meleg hangon utal Magyar eredményeire. De a portugál Manuel Ferreira Ribeiro sem feledkezik meg róla könyvében (1885). Érdemes egyébként R. F. Burton sorait idézni: „Miközben a néhai Ladislaus Magyar szerint, aki korábban tájékoztatta a benguelai kormányt, a Casais (folyó – B. Sz.) mint ahogy elmondták neki, beleömlik, számos ismeretlen helyen átjutva, az Indiai-óceánba, (ő maga – B. Sz.) 1851-ben követte ezt a nagy főeret, tovább, mint bármely más ismert utazó. Megtudta, hogy legtávolabbi kutatási pontján (a déli szélesség 6° 30' 43" és a keleti hosszúság G. 22°) túl északkeleti irányt követ, és sok mérföldnyire nagy hullámokat vet, amelyek veszélyesek a csónakokra. A vizek továbbra is édesek, és egy olyan tóba ömlenek, amely más néven Mouro vagy Moura (Moráve vagy Marávi?), Uhanja vagy Uhenje (Nyanza?), és amelyről feltételezhető, hogy Urenge vagy Ulenge, amelyről Livingstone is hallott a déli szélesség 3 és keleti hosszúság (G.) 26° körülről. A magyar utazó természetesen azonosította azt a mitikus Nyassza-tóval, amely oly rettenetes kárt okozott, és amely mostanában elmaradt. Magyar azt is állítja: »A különféle beszámolókból meggyőződhettem, hogy a Kongó emelkedik, egészen a Moluwa magas fennsíkját elfoglaló Inhanha nevű mocsárig, a lubák földjéig, egyesülve a régió számos patakjával; a forrástól számított ötnapi járóföldre mély, de keskeny folyóvá válik, amely nyugat felé folyik, sűrű erdőkkel borított, sík vidéken keresztül, melynek északról és délről érkező számos patakja a folyóba torkollik; aztán északnyugat felé fordul Kuango néven.« Itt találjuk a megfulladt földeket, a Livingstone-féle »szivacsokat«, ő azonban sokkal közelebb helyezte el a forrásokat délkeleti irányban” (Burton, 1876:183–184).

Ugyanakkor mindenképpen fel kell figyelnünk itt Burton jegyzeteire is, amelyből egyrészt kiderül, hogy Magyar könyvének angolra fordítását vélhetően először nem ő tervezte elkészíteni. Másrészt, hogy a brit utazó nemcsak Magyar könyvét, hanem más írásait is ismerte: „Szükségszerűen beszereztem Pestről Hunfalvy professzor engedélyét, aki 1859-ben kiadta a magyar és német változatot, a rendkívül érdekes kötet, Ladislaus Magyar egyetlen hagyatéka, angolra fordításához, hiszen az utazó 1864. november 19-én meghalt, miután Dél-Afrika nagy és korábban ismeretlen területeit kereste fel. A munkát R. C. G. O’Callaghan konzuli káplán végezte, és remélem, hogy hamarosan az általam készített jegyzetekkel megjelenik. Ez jól fog illeszkedni dr. de Lacerda Utazás a Cazembe földjeire c. művéhez” (Lacerda portugál nyelvű könyvéből Burton publikált terjedelmes angol nyelvű kivonatot – B. Sz.).

Viszont mindezzel a gazdagságot sugárzó időszakkal szemben a huszadik század, mondhatni, egyszerzőjű első évtizedeivel kell szembenéznünk magyar vonatkozásban. Mégpedig azért, mert Thirring Gusztáv néhány ugyancsak fontos cikke, tanulmánya mellett közreadva majd fél évszázados előkészületek után már említett monográfiáját, gyakorlatilag az egyetlen ekkor, aki érdemben, újdonságokat hozva foglalkozik Magyar munkásságával. A jeles tudós, akinek folyamatosan művelt szakmája (statisztika, demográfia), jól tudjuk, lényegesen eltért ezúttal vállalt témájától, elsőként ad, máig is értékelhetően, alapos áttekintést és elemzéseket Magyar dokumentumainak földrajzi vonatkozásairól (a korábban súlyos kritika alá volt földrajzi nevek tekintetében összevető vizsgálatok sorozatával igazolja Magyar afrikai helyneveinek helyességét), sőt megkísérli értékelni a művek néprajzi adalékait is. Nem véletlen, hogy a 20. század második felében kivirágzó Magyar-kutatások főszereplői minduntalan említik, hogy az érdemi munkálatok kiindulópontja csak Thirring monográfiája lehet. Így, amint említettük, 1937-ben közreadott jeles munkájában lelhetjük meg a Magyar Lászlóra vonatkozó szakirodalom módszeres feltárásának kezdetét is. Ő nem kevesebb, mint öt sűrű oldalon sorolja a vonatkozó kritikai írások adatait, mi több, az egyes tételek kapcsán több esetben kritikai értékelést is kapunk. Így például a Pester Lloyd 1856-os közleményéről megjegyzi: „Közöl képtelen dolgokat, azt állítja, hogy Magyarnak 50-nél több gyereke van. Nagy elismeréssel szól tudományos eredményeiről.” Vagy a legutóbb Vajkai Zsófia által is elemzett Bánfi János-féle ifjúsági regényről (1892) megállapítja, hogy „Afrikai utazásait Magyar könyve és cikkei alapján ismerteti. A fiatalságát tárgyaló 1–9. fejezet, valamint a 21–25. fejezet merőben a fantázia szüleménye”.

Természetesen illenék itt még (és mégis) említeni Halász Gyula tanulmányát (1936), még inkább Bendefy-Benda László könyvét (1934), továbbá Kéz Andort, aki lexikonába (1937) beilleszti Magyar életrajzát, és könyvében is foglalkozik vele (1938). Azonban úgy véljük, a huszadik századi tudományosság jegyében a kizárólag ismertetésre és kivonatolásra alapozó, jól ismert adatokat megismétlő írások nem különösebben kelthetik fel a figyelmünket. Más kérdés, hogy az első világháború előtti évtizedekben született, esetleges külföldi reagálások mindmáig nagyrészt felderítetlenek. Csak hazánkfia, Torday Emil nevét említhetjük, aki angol nyelvű írásaiban többször visszatér Magyar Lászlóra, megkísérli útjai során megtalálni elődje terepeit, és többször foglalkozik az ún. dzsaga kérdéskomplexummal, aminek ismertetésére ezúttal nincs lehetőség. Itt említjük, hogy például sajnos mind a 19., mind a 20. századi portugál források jórészt megközelíthetetlenek, vélhetően főleg abból következően, hogy a szükséges művek digitalizálásában esetükben jelentős lemaradások tapasztalhatók.

A második világháború után kezdődő és máig tartó, mintegy háromnegyed évszázados korszakot a Magyar-recepció folyamatos hazai és külföldi bővülése jellemzi. Főleg az interneten, de folyóiratszámokban és könyvtári anyagokban újabb és újabb reagálásokra bukkanhatunk. A továbbiak során így csak egy igen vázlatos szemlét tudtunk elővarázsolni, elsőként a hazai, a következőkben a nemzetközi hozzájárulások tekintetében, törekedve persze arra, hogy a legfontosabb eredményeket hozó tudományos közlések kerüljenek előtérbe.

A nemrégiben Münchenben elhunyt Vajda László professzor értő és a nemzetközi ismertség korlátait előtérbe helyező, a néprajzi eredményekre is kitekintő életrajzi összefoglalását (1951) követően elsőként Ecsedy Csaba magyarul és angolul is megjelent dolgozatát (1969; angolul: 1984) kell említenünk, amely számos tanulságos megállapítást tartalmaz. A kongói felhajózás leírását tartalmazó naplókivonat kapcsán hívja fel a figyelmet az egykori törzsi főnökségek, királyságok leírásának fontosságára, a bomai rabszolgatelep/rabszolgapiacról adott leírását pedig igen magasra értékeli. Írásának mégis legfigyelemreméltóbb elemzéssora arra irányul, aminek feltárását egyébként már Thirring is megkísérli könyvében (1937:75–81), hogy bemutassa Magyar szellemi fejlődését, a haditengerészből hogyan válik kalandkereső utazóvá, majd pedig a földrajzi és néprajzi tények autotidakta feltárójává.

Viszont minden bizonnyal Krizsán László (1929–2006) az, aki a legtöbbet foglalkozott Magyar László munkásságával. Számos írásában és az egykor a Szovjetunióban megvédett, itthon azonban a honosítás folyamatában elakadt nagydoktori disszertációjában is Magyar Lászlónak a rabszolga-kereskedelem kapcsán fellelhető, újszerű megfigyeléseit igyekszik feltárni. Lásd a koncentrált vagy másként szűkülő rabszolga-kereskedelemre, vagy a rejtőzködő népekre, illetve a rabszolgaság elől elmenekült afrikaiak emelte titkos kilombók (tanyák) létére vonatkozó elméletét. Hazai kutatók egyfajta vulgár-marxizmust vetnek a szemére. Én megvallom, értékelve törekvéseit és figyelemfelkeltését, inkább arra gyanakszom, Krizsánnak nem állt módjában a korabeli nemzetközi kutatási eredmények szakirodalmához hozzáférni, és néha túlzó, sőt fantáziálásba hajló megállapításai elsősorban ebből a tájékozatlanságból fakadnak. Bár tegyük hozzá azt is, ezek mindig az afrikai népek nagyrabecsüléséből fakadtak. Mindemellett levéltárosi-történészi szakmájához méltóan igen sok adatfeltárással is megajándékozta a hazai tudományosságot.

A korszerű hazai kutatások korát jelenti a nyolcvanas-kilencvenes évektől keletkezett szakirodalom: Fodor István, Vajkai Zsófia, Sebestyén Éva, Nemerkényi Zsombor, Sárkány Mihály immár a legmagasabb szintű szakmai felkészültség jegyében tárt fel Magyar munkásságából egy-egy területet, szinte véglegesnek tekinthető eredményekre jutva.

Így egyedülálló Fodor István angol nyelvű könyve, amelyben a kiváló nyelvész terepmunkásunk umbundu nyelvi adalékait veszi számba, dolgozza fel azt rendkívül sokoldalú, fonetikai, lexikológiai és grammatikai szempontok szerint, ráadásul teljes képet adva az umbundu nyelv nemzetközi szakirodalmáról. Hasonlóképpen nagy értékű Vajkai Zsófia kísérlete Magyarnak a hagyományos mezőgazdaságra vonatkozó adalékai feltárása (1989) tekintetében.

Sebestyén Évának angolai terepmunkásunk kézírásával kapcsolatos, hosszadalmas grafológiai elemzéseit, őszintén szólva, nemigen tudom követni. Annál fontosabbaknak ítélem a három könyve (2008; 2008; 2012) bevezetőiben adott sokoldalú elemzéseket. Különösen nagyra kell becsülnünk a monográfia betűhív kiadásához (2012) fűzött megállapításait, amelyek hősünk kutatómunkájának különféle területeit tekinti át. Igen jelentősnek véljük az ovimbundu nép Magyar által feljegyzett eredetmítoszának elemzését, részben a Silva Porto hatalmas kéziratanyagában megtalált két másik, rövidebb változat közreadását, illetve a szöveg történelmi, néprajzi, folklorisztikai háttérvizsgálatára vonatkozó kísérletét.

Nemerkényi Zsombor látszólag egy szűk terület, a földrajzi szakirodalomban mégiscsak igen jelentős momentum, a mára már ismert két eredeti Magyar-térkép értékelésében járt kanosszát. Hiszen egyébként több szempontból is értékes disszertációjában a második térkép egy olyan változatát elemezte, amely, közben kiderült, nem az eredeti. Önkritikusan bevallva ezt (bár tudjuk, hogy az ilyen tudománytörténeti elcsúszások szinte természetesek az adatok feltárásának buktatói következtében), újabb elemzési kísérletét (2013) még újabbak követhetik. Miközben térképész kutatónk már a disszertációjában megkezdett egy olyan lényeges munkálatot, amely Magyar írásainak várva várt kritikai kiadását előlegezi: már amennyiben a nagy számban említett egykori földrajzi név mai változatainak listába szedéséből adott terjedelmes ízelítőt. Arról nem is beszélve, hogy eközben a legteljesebb szakirodalmi bibliográfiát is összeállította.

A második világháború utáni külföldi kutatási eredmények bemutatása, már amelyekre fény derült mindeddig, szinte csak nevek felsorolására szorítkozhat.

Három fontos angol kutató, Gladwyn Murray Childs (1949; 1964; 1970), Merran McCulloch (1951; 1952) és Adriann Edwards (1962) könyveit, írásait kell mindenképpen említenünk, mivel ők az ovimbunduk, illetve szűkebben a Bihé királyság történelmével, földrajzi környezetével, társadalmi berendezkedésével, rokonsági rendszerével, néprajzával foglalkoznak, sőt, általános leírását (McCulloch) is megadják. Miközben valamennyien hasznosítják Magyar László adatait.

Angola történelmének különféle korszakait és jelenségeit dolgozza fel műveiben David Birmingham brit (1965; 1976; 1981; 2015) és Beatrix Heintze német professzor (többek között 2004). Birmingham egy nemrégiben hozzám írt levelében írja, hogy Magyar könyvét még pályája elején, a hatvanas években olvasta nagy élvezettel.

De hasonlóképpen kell rövidre fogott fonalunkra felfűzni Jan Vansina neves tanítványa, Joseph C. Miller (1972; 1975; 1975; 1976; 1977; 1982), továbbá John Kelly

Thornton (1978; 1988; 1991; 2004) vagy Inge Brinkman (2000) és mások nevét, akik Angola történelmét vizsgálva gyakran fókuszálnak a jaga (dzsaga) kérdéskomplexumra. Ugyanis az Magyar választott népe, a bihéi ovimbunduk szempontjából is fontos, hiszen eredetmítoszuk ehhez a 16. századig visszavezethető, vad, erőszakos, állandóan pusztító harcokat kezdeményező, rabló, fosztogató, de erőt sugárzó néphez kötődik. Ide kell fűznünk még ugyanakkor az Oral History Research iskolateremtő tudósának, Közép-Afrika történelme egyik legkiválóbb ismerőjének, a nemrégiben elhunyt Jan Vansina professzornak (1929–2017) jó néhány munkáját, mivel azokban számos alkalommal fedezhető fel Magyar Lászlóra való hivatkozás, hiszen a több mint 50 jeles kutatót útjára indító mester a jaga-kérdéskörtől, a jagák alapította Kasanje (ejtsd: Kasandzse) királyságon át a 16–20. századi kongói–angolai történelem számos mozzanatáig sokféle téma kidolgozására vállalkozott.

A német kutató, Roma Mildner-Spindler írta minden kétséget kizáróan az utóbbi két-három évtized egyik legfontosabb Magyar-tanulmányát (1996), amelyet a Vasi Szemlében megjelent tanulmányomban ismertettem. Kár, hogy doktori disszertációja és egy másik tanulmánya nem hozzáférhető, amelyben feltételezhetően további utalások lapulhatnak Magyar Lászlóval kapcsolatosan.

Aligha feledkezhetünk meg a már a harmincas években Londonba került Judit Listowel (Márffy Mantuano Judit, 1903–2003) munkájáról (1974), amelyben a később véglegesen emigránssá lett, újságírói pályát választó arisztokrata származású magyar bárónő vállalkozott az első jelentős figyelemfelhívásra angol nyelvterületen, amikor Magyar Lászlót Livingstone-nal párhuzamba állítva mutatja fel olvasóközönségének (The Other Livingstone). A kötetet egyébként megkülönböztetett szakmai pontosság és igényesség jellemzi, mint szerzője más afrikai köteteit (lásd Tanzánia-könyvét, Making of Tanganyika, 1964, vagy Idi Amin ugandai diktátorral foglalkozó könyvét, Amin, 1973), hiszen pl. vállalkozott arra, hogy Angolában kiterjedt nyomozást folytasson Magyar nyomait felkutatandó, megtalálva annak feltételezett leszármazottait.

Természetesen igen gazdag – tematikailag kissé szélesebbre nyitott körben – a portugál kutatók hozzájárulása is vizsgálati terepünkhöz. Többek között az utazási irodalmat, a karavánkereskedelmet, a népességszám alakulását, az éhezés méreteit, az egészségügy (trópusi betegségek) problematikáit vizsgálják, és többnyire Magyar adatait is felhasználva, sokszor Silva Porto kapcsán. Maria Emília Madeira dos Santos (1986, Silva Porto kapcsán), José C. Curto (1992; 1999; 2005; 2011), Roquinaldo Amaral Ferreira (1999; 2006; 2011; 2012), az USA-ba szakadt Mariana P. Candido (2005; 2007; 2008; 2013), Maria da Conceição Neto (2012) vagy Constança do Nascimento da Rosa Ferreira de Ceita (2014) nevére hívhatjuk fel többek között a figyelmet.

Külön ki kell emelnünk Alexandra Aparíció nevét, aki nálunk tanult, több dolgozatában is (1995; 2001; 2017) foglalkozik Magyar Lászlóval, és az egyik legkényesebb kérdéssel néz szembe az egyik fontos írásában (1995): vagyis hogy miként, milyen megítélésben rajzolódik ki az afrikai, konkrétan az ovimbundu nép emberi arculata a bihéiek akkori fővárosa környezetében letelepedő és a főnöki családba beházasodó magyar kereskedő-utazó, utóbb audodidakta etnológussá lett útleíró munkáiban. Csak futólagosan tudjuk említeni, hogy számos más munka mellett sajnos nem tudtuk megszerezni többek között Ralph Delgado fontos könyveit (1940; 1944; 1945) vagy Joachim Rodriques Graça sokat hivatkozott, könyvméretű tanulmányát (1890) sem.

Szemlénk közvetlenül tudományos részének végére érve mondjuk el, hogy egy Sebestyén Évával folytatott, többmenetes eszmecsere során ő a Magyar-munkásság elterjedésének korai szakaszát látta kiemelkedően fontosnak megvizsgálni. Én véleményével ellentétben, mivel a korai korszak inkább csak Magyar kivonatolásával és ismertetésével volt elfoglalva, a 20. században készült feltárásokban, elemzésekben, e korszaknak is főleg a második világháború után kezdődő évtizedeiben látom a kutatásoknak azt az időszakát, amelyre különösen nagy figyelmet kell szentelnünk, és amelynek feltárásában még sok a teendőnk.

Vélhetően a recepciókutatás különös fejezetének tekinthetjük, hogy Magyar László immár belépett a világirodalomba is. A Vasi Szemlében idézetet hoztunk Havas Antal 1895-ös elbeszélő költeményéből, amelynek nagyobb része Magyar angolai tevékenységét jeleníti meg Arany Jánosra ütő verselési stílusban. Az utolsó évek nagy eseménye viszont Ana Paula Tavares angolai költőasszony vállalkozása, amely Ozoro és Magyar szerelmét idézi fel szép költeményében, és amely immár két magyar fordításban is létezik, hiszen Rákóczi István nívós magyarítása mellé saját próbálkozásunk is felsorakozott. Előbbi kiadásáról már tudunk, utóbbi az általunk rövidesen megindítandó új periodika, a Philologia Africana Letteraria Hungarica hasábjain lát majd napvilágot, számos néprajzi vonatkozású jegyzet kíséretében.

Nem lenne viszont teljes eme szemlénk, ha nem utalnánk meglepő mozzanatokra is Magyar László munkásságának utóélete tekintetében. Ugyanis a Magyar-szakirodalom bővelkedik sajátos tudománytörténeti furcsaságokban. Néhány buktatóról már megemlékeztünk. Krizsán is poentírozza azt az egykori hamis hírt, miszerint „Magyar László fia, miután Bihében elfoglalta anyai nagyatyja trónját, bizonyos évi járadék ellenében felajánlotta az országot a Monarchiának” (Krizsán, 1983, 583. old.).

Thirring még két hírlapi kacsáról értesít minket: 1936-ban elterjedt a híre, hogy 45 évvel azelőtt a pesti éjszakában gyakran találkozhattak azzal a kis cigánybőrű fiatalemberrel, akit királyfinak hívtak. Tóth Béla pedig arról ír, német lapok szerint Bihe trónján egy Magyar nevű fejedelem ül, illetve hogy gyönge egészsége helyreállítása céljából Kamerunban tartózkodik.

Nicolas de Kun, hazánkfia, világhírű geológusprofesszor, az afrikai ásványkincsek egyik legjobb korabeli ismerője 1960-ban francia nyelvű Magyar-tanulmányában viszont még mindig Szabadkát jelöli meg Szombathely helyett Magyar születési helyének. Isabel Burton 1893-ban, néhány évvel férje, Sir Richard Francis Burton halála után közzétett róla egy kétkötetes életrajzot, amelynek végén külön felhívja a figyelmet a Magyar-monográfia kiadatlanul maradt fordítására. Jóllehet ehhez a ma egy kaliforniai alapítványi archívumban őrzött kézirathoz nem lehet hozzájutni. (Azóta kiderült, hogy a fordítás elektronikus másolata zárt formában megtalálható az MTA Könyvtár kézirattárában.)

Többször összedugtuk a fejünket, mi, hazai kutatók, azon a furcsaságon elmélkedve, hogy vajon a kiváló Afrika-tudós, Wilfrid Dyson Hambly számos terepmunkán is alapuló és az ovimbundukra vonatkozó tanulmányaiban, illetve nagy terjedelmű könyvében miért nem használja fel Magyar adalékait, bár honfitársunk monográfiáját címként ismeri és említi.

1950-ben, az isten háta mögötti Northern Rhodesia Journal első évfolyamának első számában egy olvasó felteszi a kérdést: Richard Burton az egyik könyvében (Lacedra’ Journey to Cazembe in 1798) szereplő térképen feltüntet két, Magyar László, illetve Silva Porto utazásaira vonatkozó útvonalat, s vajon mit tudhatunk e két utazóról. A felkért könyvtáros válaszában többek között minden német nyelven ismerhető Magyar-forrást felsorol. A legmeglepőbb adat viszont: Verne Gyula, minden idők legolvasottabb ifjúsági írója az Öt hét léghajón című könyve végén, az utazási irodalmi adatok sorában felsorolja Magyar könyvét.

És utoljára: jóllehet Ferenc József, illetve a Monarchia nem nyújtott támogatást a magára hagyott Magyar Lászlónak, Alexander Brandt és Paul Kainbacher 2010-es bibliográfiájában (Österreichische Forscher und Reisende in Afrika vor 1945) Magyar László osztrák utazóvá lép elő.

Magyar László üzenete a mának

Első üzenet: együttműködés Afrikával: José Eduardo Agualusa nemzetközi hírű angolai író Tavares említett poémájára reflektálva azt írja, Magyar terepmunkája azért egyedülálló mind a mai napig, mert azt nem valamely európai állam, intézmény, társaság, vállalkozás vagy személy, hanem egy afrikai törzsi király szponzorálta. Íme, Krizsán igazolása, amikor arról ír, az első együttműködés a történelemben európaiak és afrikaiak között.

Második üzenet: a helyét kereső Magyar László ráébred az afrikai népek történelmének, kultúrájának, civilizációs produkciójának, társadalmi gyakorlatának szerepére, mint az emberiség összműveltségének alkotórészére, és ezzel akár Leo Frobenius szemléletmódjáig mutat előre, aki az afrikai kultúra felértékelésével képes volt felszabadítani a négritude híres-nevezetes főszereplői, Aimé Césaire, Léopold Sédar Senghor és Léon Damas, majd sokan mások gondolkodását.

Harmadik üzenet: amint Alexandra Aparício is kiemeli dolgozatában (1995), Magyar László, beilleszkedve egy afrikai törzsi királyság emberi kapcsolatrendszerébe, feltárja – számos kritikai megjegyzés mellett is – az afrikai emberek tehetségét, emberi jó tulajdonságait, nagy melegséggel emlékezik meg utazásaihoz kapcsolódó kíséretének tagjairól, gyermek- és családszeretetéről, vagyis utat mutat a minden (bármiféle) emberek közötti hídépítés lehetőségei és fontossága vonatkozásában.

Negyedik üzenet: az emberi kapcsolatok egy magasabb foka is megteremtődik Magyar László házasságával, amelynek Tavares ad hangot – természetesen erősen idealizálva Ozoro hercegnő és a magyar utazó szerelmi kapcsolatát – egyfajta társadalmi tablót festő poémájában.

Ötödik üzenet: napjaink nagy nemzetközi társadalmi-politikai, sőt immár szinte történelmi méretű feszültséget okozó vitáiban rendkívüli jelentősége van Magyar László azon szándékának, hogy szeretne hazatérni, fiát pedig magával hozni, mégpedig nem azért, hogy itt élhesse le az életét, hanem azért, hogy tanulhasson, majd visszatérve Afrikába népe művelt vezetőjévé válhasson, és – teszem én hozzá – bölcsebb kormányzással elvezesse az ovimbundukat saját fajuk jobb megbecsüléséig, az okosabb boldogulásig, megtanítsa őket egy humánusabb, célratörőbb, érdemlegesebb gondolkodásmódra, és felszabadítsa az afrikai emberekben is rejtőző alkotói képességeket.