Logo

Magyar gyümölcs, magyar kert, magyar ember (Egy lehetséges országkép körvonalai)

BETHLENFALVY GÁBOR újságíró, szerkesztő. A cikk részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a Magyar Szinergia Ház Egyesület gondozásában készült.

Sokan vagyunk, akik felkerestük már külhoni országok gyümölcs- és zöldségpiacait, és bizonyára sokunknak feltűnt az is: a magyar gyümölcsök sokkal finomabbak, ízesebbek, mint bármely más országéi. A magyar görögdinnye bizony sokkal különb, mint a görög görögdinnye, a magyar baracknak a zamata sokkal jobb, mint a franciáé, a holland paradicsomot pedig valószínűleg nem is nevezné senki „paradicsomnak”, aki már kóstolt magyar terméket ebben a műfajban.

Bizonyára a Kárpát-medence sajátos klímájának köszönhetjük ezt. Nyáron forrón süt a gyümölcsöket érlelő nap, de nem olyan perzselőn és kíméletlenül, mint a mediterrán országokban. Aki Magyarországon tragikus mértékű aszályt emleget, annak azt javaslom, induljon el egy nyári kora délutánon kisebb sétára egy görögországi vagy akár dalmáciai hegyoldalban, majd tegye meg ugyanezt idehaza, és hasonlítsa össze a kétféle érzést. Esők is locsolják itt a földet, de nem olyan mennyiségben, mint az óceáni éghajlat alatt. Aki „már megint esik ez eső!” felkiáltással indul reggel bosszankodva munkába, annak nem árt, ha eszébe jut: a Brit-szigeteken és a Benelux államokban az év 200-250 napján hull csapadék, azaz átlagosan csak minden harmadik napon örülhetnek „felhőtlenül” az időjárásnak. Nálunk szalagcímek tudósítanak a médiában a tízcentis hó eltakarításán hősiesen küzdő közterület-fenntartókról; az oroszok és az észak-amerikai kontinens belsejében élők valószínűleg nem értenék, mi ebben a hír. Nálunk tehát minden megvan együtt, ami más országokban külön-külön – napsütés, eső, szél, hó, meleg és hideg –, de minden lágyabban, szelídebben, mértéktartóbban. „Ez az áldott Nap nemcsak bőségesebben ontja sugarait, mint tőlünk északra, észak-nyugatra, hanem kíméletesebben, cirógatóbban is, mint a nálunknál délebbre fekvő, mediterrán tájakon. Nem illantja úgy el a legfinomabb ízek, illatok, zamatok titokzatos összetevőit, a különféle illóolajokat és finom növényi savakat. E tekintetben a földkerekség legszerencsésebb országai közé tartozunk” – írja egy helyen dr. Gyuró Ferenc, a hazai kertbarátmozgalom képviselője.

Hozzájárulhat ehhez az is, hogy az elmúlt évtizedekben az Európai Unió egységesülő piacán a régi tagországok mezőgazdasági termelésében megnövekedett szerephez jutottak a termelésen kívüli kritériumok: a logisztikai és feldolgozóipari kapacitások optimális kihasználása, a szállítási szempontok és hasonlók. Magyarán: fontosabbá vált, hogy a gazdák a meghatározott időpontra meghatározott mennyiségű terményt adjanak le a megfelelő helyen, mint azok a bizonyos titokzatos „ízek, illatok, zamatok”. Magyarország „slendriánsága” és „lemaradottsága” ezen a téren előnnyé változott: sok minden megmaradt, amit az agyoniparosított és agyonlogisztikázott nyugati gazdaság nem tűrt meg.

Ha pedig valóban, bárki által megtapasztalhatóan a birtokunkban van egy ilyen különlegesség – a magyar gyümölcs –, akkor miért ne lehetne ez egy Magyarország-kép központi motívuma? Annál is inkább, mert a gyümölcshöz egyértelműen pozitív tartalmak kötődnek minden ember fejében: a gyümölcs egészséges, vitamindús táplálék, nem hizlal, természetes, felüdülést nyújt. A „gyümölcs-érzésnek” csakis egyértelműen pozitív fogadtatása lehet egy olyan korban, amelyben kultusza van mindennek, ami egészséges, ami természetes, ami „öko”, avagy „bio”.

De mint ősi szimbólum, az európai és a világkultúrában is jelentős helyet foglal el a gyümölcs – s ez csak erősíti a pozitív asszociációkat –: az érettség, a beteljesülés, a bölcsesség, a siker, az örök megújulás, a termékenység, a szerelem, az (örök) ifjúság jelentései köthetők hozzá (lásd még Hoppál Mihály és tsai: Jelképtár, Helikon Kiadó, 1990; Mircea Eliade: A szent és a profán, Európa Könyvkiadó, 1987).

Átvitt értelemben pedig miért ne köthetnénk hozzá ehhez a kézzelfogható magyar termékhez és egyben archetipikus szimbólumhoz a magyarság évezredes kultúrájának gyümölcseit (természettudomány, technika, zene, képzőművészet, népművészet stb.), valamint gazdasági eredményeinket, a történelem kedvező korszakaiban újra és újra feltámadó alkotóerőnket? Ha bizonyos távol-keleti országokat „kistigrisként” emlegetnek, Magyarország miért ne vonulhatna be úgy a köztudatba, mint szívós, a viharok dacára is bő termést hozó gyümölcsfa?

Aligha születhetett volna más országban olyan szöveg, mint amilyen a gyümölcsök páratlan gazdagságát felvonultató Hamvas Béla-esszé, a Gyümölcsóra (a Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unikornis című kötetből, Vigilia Kiadó, 1987):

„Az én gyümölcsórám reggeli után fél órával kezdődik. Télen rendes körülmények között alma, ha jól megy, dióval, ha még jobban megy, mézzel is. Nyáron ami éppen érik, a cseresznyétől a naspolyáig. A nagy bőség ideje június vége, néhány elkésett szénfekete cseresznyeszem együtt van a szamócával, a meggyel, a ribiszkével, az egressel, a málnával, a barackkal, az őszibarackkal és a búzakörtével. Kilenc. Ilyen ünnep még az augusztus is, amikor gyümölcsórám műsorán a ringló, a szilva, az alma, a körte, az őszibarack, a szeder, a szőlő, a dinnye, a mandula szerepel. Reggeli után fél órával a kertbe megyek és körülnézek. Egy-két szem, fél fürt, csakhogy a gazdagságot növeljem, néha vérpirosra érett édes paradicsomot szedek, esetleg nagy húsos paprikát. Van úgy, hogy ténylegesen egész órát eszem így, nem sietek, leülök, bámulok és valamin gondolkozom.

(…) Azt hiszem, az egészség fogalmát előbb-utóbb tisztázni kell, nem az orvosoknak, hanem a költőknek és a gondolkozóknak. Az orvostudományra ebben a kérdésben nem számíthatunk. Amit a klinikákon egészségnek tartanak, annak fertőtlenítőszaga van. Mi lenne, ha egy szép nőt megcsókolnál és szájából szublimát párologna? Az egészség nem steril. Az egészségnek gyümölcsillata van, olyan, mint a muskotályszőlő, a fekete hamburgi, a muscat otonel. Leginkább az alma, a kanadai ranette, a belle-fleur, a kálvil vagy a jonatán.”

A gondolatmenet eleganciája, a provokatív megfogalmazás, a játékosság, a téma jellegzetesen hamvasi – és jellegzetesen magyar. Méltán lehetnének az ilyen szövegek országképünk meghatározó részei. „Az egészségnek gyümölcsillata van” – akár egy „Egészségmegőrzési programok Magyarországon” (vagy valami hasonló) című prospektus szlogenjének is el tudnánk képzelni ezt a zseniális mondatot.

Ha pedig magyar gyümölcsről beszélünk, beszélhetünk magyar kertről is. A magyar kert konkrétan utalhat a magyar mezőgazdaságra, annak hagyományaira, múltjára, hírnevére, továbbá mindazokra a termékekre és szolgáltatásokra, amelyek innét származnak: a magyar borra, a magyar gyümölcspálinkára, az őshonos magyar növény- és állatfajtákra, a hagyományos termelési módokra, a biotermékekre, a magyar konyhaművészetre és vendéglátásra, a falusi turizmusra, a népi (és népi ihletésű) építészetre, a népművészetekre.

A kert persze megint csak ősi szimbólum: a zárt, védett, romlatlan világ („édenkert”) képzete tapad hozzá, a termékenység, a nyugalom, az idill helye, mely a természeti és az emberi (avagy isteni) rend harmóniáját, a „jó gazda” eszményét is megjeleníti.

Mindez a magyar ember szívéhez, tudatához valószínűleg különösen közel áll. Ha létezik egyáltalán „magyar karakter”, „magyar jellem”, „magyar alkat”, akkor annak egyik meghatározó vonása bizonyára a magánszféra, a saját kézzel megalkotott, saját léptékre szabott „kisvilág” védelme; sőt, hozzátehetjük: többnyire előnyben részesítése a közszférával, a közügyekkel szemben. Ha angol mondásként terjedt el a köztudatban, hogy „az én házam az én váram” (my house is my castle), teljes joggal elterjedhetne az a mély tapasztalatokkal alátámasztott magyar igazság, hogy „az én kertem az én országom” (angolul se hangzik rosszul: my garden is my kingdom…).

…teljes joggal elterjedhetne az a mély tapasztalatokkal alátámasztott magyar igazság, hogy „az én kertem az én országom”.

A magánszféra hangsúlyozásának, körülkerítésének attitűdje persze kétféleképpen írható le: ostorozhatjuk magunkat, mint „széthúzó”, valódi közösségépítésre alkalmatlan nemzetet, vagy pedig beszélhetünk arról, hogy a magyarság a magánszférákban, a szó szerinti értelemben vett és jelképes „kertekben” minden külső erőszak ellenében át tudta menteni azokat az értékeket, amelyek őt nemzeti mivoltában mégiscsak megőrizték, s ebből a sajátos képességünkből adódik az, amit egyéni leleményességként, egyéni kreativitásként, szellemi termékenységként – mint magyar tulajdonságokat – büszkén emlegetünk.

Érdemes itt elővenni azokat az írásokat, amelyek kifejezetten a magyar alkat hagyományait, ősforrásait próbálták körüljárni a két világháború közötti években. A Mi a magyar? című, Szekfű Gyula által szerkesztett kötetben (megjelent 1939-ben, a kötetet reprintként közreadta a Helikon Kiadó 1992-ben) Ravasz László így ír A magyarság című tanulmányában: „A magyar embernek tagolt, tömör, kisebb összefüggéseket megtartó szelleméből, azután erőteljes egyéni hajlamaiból, továbbá abból a tényből, hogy aki az ő fajtája, az családtag, aki nem az ő fajtája, az idegen, vagy ellenség, egyszóval: a Kárpátövezte karám világhelyzetéből következik, hogy szereti a pontos határokat, akár gyepü, akár barázda, akár jogszabály. Roppant élesen vitatja: kinek meddig tart a hatásköre. A maga portáján elismeri a gazdát úrnak, de nem engedi, hogy beleszóljon a szomszéd dolgába.”

Babits Mihály az ugyanebben a kötetben megjelent tanulmányában (A magyar jellemről) szintén a körülhatároltság-, illetve körülkerítettségigényt hangsúlyozza: „A nyelv minden más nyelvtől különböző, s a nemzet »testvértelen ága nemének«, idegenül áll Európában. Mily nekivaló hely volt ez a bekerített, kisvilágnyi ország, hol külön lehetett, közel és mégis távol! Azok, akik legújabb időkben a magyar lélek titkait kutatják, sokat emlegetik a gyepűszellemet. Értve ezen azt a különös hajlamát a magyarnak, hogy elkerítse és elsáncolja magát. Ha ez sugallta az országválasztást, keresve sem találhattunk volna jobbat. (…)

A jogérzet önkényt következik jelleméből. A magyar (…) éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik. Az ilyen lelkiség természetszerűleg kifejleszti, valósággal kiválasztja magában a jogérzéket. Lényege ennek valami állandóság szükségességének érzése az emberi viszonyokban. (…)”

Kérdés persze, hogy mindezek a jellemzések mennyiben spekulatívak, és mennyiben „valóságosak” abban az értelemben, hogy konkrét tapasztalati tényeket, valamiképpen mérhető tulajdonságokat írnának le.

E felvetésre az első lehetséges válasz az: tulajdonképpen nem is fontos, hogy a leírások empirikusan igazolhatók legyenek. Szempontunkból – vagyis egy vonzó országkép felvázolásának szempontjából – bőven elegendő, hogy ezek a jellemzések viszonylag tartósan jelen vannak, hatnak a magyar (értelmiségi) köztudatban, s hogy valószínűleg kevés magyar ember érezné idegennek, netán felháborítónak, ha valaki ezzel a „kert-magatartással” jellemezné őt, mint az élete kereteit pontosan tudni szerető, belső világát, magánszféráját féltve őrző, az idilli háborítatlanságot kedvelő, formális jogaihoz akár ravaszkodás és leleményesség árán is ragaszkodó, magas fokú egyéni kreativitást felmutató embertípust.

A második lehetséges válasz: igenis vannak tapasztalataink arról, hogy a magyar általában ilyen ember. Sokan talán sokféle példát tudnánk említeni erre, s valószínűleg ott lenne ezek között a ténylegesen kertkedvelő emberek magas száma. Lehet persze, hogy ez nem csak a magyar alkatnak tulajdonítható, legalább annyira a szocialista rendszer sajátosságainak – a „vállalaton belüli munkanélküliség” gyakorlatának, a karrierek korlátozásának, vagy akár annak, hogy az egyetlen legális vagyongyűjtési lehetőség a hétvégi kert és ház megvásárlása, csinosítása volt –, de tény, hogy a „saját kert” vonzó és jellegzetes lehetőség volt (s mindmáig az) sok magyar ember számára.

László Miklós szociológus kutatásai is azt támasztják alá, hogy a magyarok otthonteremtési értékrangsorában a „kertes családi ház” áll az első helyen: 2005-ös eredményei szerint átlagosan 4,7-es osztályzatot kapott az 5 tagú skálán ez a lakásforma! Ennek jelentőségét csak fokozza, hogy a többi forma értékelése messze lemaradt ettől: a társasházi lakás 3,1-es, a lakótelepi panellakás 2,3-as, a tanya 1,3-as átlagosztályzatot kapott. Ugyancsak László Miklós kutatási eredménye, hogy a magyarok nemzetközi összehasonlításban igencsak ritkán költöznek; életük során átlagosan 2,7 lakásban laknak. Lehet ezt helyteleníteni, elmaradottságról, röghözkötöttségről beszélni – de témánk szempontjából most az a figyelemre méltó, hogy a magyar ember általában és jellegzetesen (adatokkal is alátámasztható módon) ragaszkodik magántulajdonú otthonához, mely lehetőleg kertes ház legyen… (Az említett adatok az Ingatlanszakma 2005 című budapesti konferencián hangzottak el.)

S ha már a hazai lakáshelyzetnél tartunk: emlékezhetünk, a rendszerváltás után milyen nemzeti mozgalmat indított el a tanácsi bérlakások kedvezményes megvásárlásának lehetősége. Boldog-boldogtalan mozgósította legálisan és féllegálisan szerzett megtakarításait, csak hogy jogilag is magáénak tudhassa, amit korábban az államtól bérelt. A szakemberek akkor is és azóta is számtalan alkalommal elmondták, milyen irracionális volt ez az össznépi láz – hiszen sokan olyan lepusztult ingatlanokhoz jutottak így, amelyek csak jelentős költséggel hozhatók jó állapotba –, és hogy ennek milyen hátrányos hatásai vannak mindmáig. Ám ennek ellenére nemigen találhatunk olyan magyar embert, aki megbánta volna a „vásárt”: hogy saját vagyontárgyhoz jutott, mely fölött rendelkezhet, s melyet jól megvédenek a magántulajdonhoz fűződő jogok. Hiába tehát az ésszerűnek tűnő érvek; a magyarok alkati tulajdonságai, ösztönei, szubjektív értékei – úgy látszik – felülírták ezeket.

Ugyancsak érdemes megvizsgálni, hogy milyen szerepet játszott a magyar gazdaság és társadalom történetében a szocializmus évtizedeiben egy sajátos hazai jelenség: a háztáji gazdálkodás. Szelényi Iván és Manchin Róbert 1985-ben írt közös tanulmányukban (A családi mezőgazdasági termelés a kollektivizált gazdaságokban: három elmélet, In: Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika, Európa Kiadó, 1990) azt vizsgálják a „megszakított polgárosodás” elméletének felidézésével, hogyan lehetséges az, hogy bizonyos falusi családokban évtizedek múltán is mintegy életre kelnek az egykori parasztpolgári, vállalkozói minták. „Vannak olyan falvak, amelyekben a hetvenes évek elejétől kezdve a lakosok többsége hirtelen árutermelővé vált, impozáns törpegazdaságokat hozott létre, s meggazdagodott. Más falvakban ez nem következett be, a lakosok java része továbbra is önfenntartásra termelt, vagy akár abbahagyta a gazdálkodást, és viszonylag szegény maradt. A »vállalkozó falvakban« bizonyos családok lettek a főtermelők, mások úgy viselkednek, mint a »proletárok«, nem – vagy csak késlekedve – élnek a konjunktúrával. Hogyan magyarázhatjuk meg, hogy egyes falvak és családok olyan gyorsan tanulják meg vagy tanulják meg újra, miként lehet valakiből vállalkozó, míg másoknak tőlük kell tanulniuk, vagy netán sohasem tanulnak? (…) Erős közvetlen bizonyítékok utalnak rá, hogy azok a családok, amelyek a szocialista átalakulás előtt »önállóbbak« és »gazdagabbak« voltak, manapság is többet termelnek mezőgazdasági vállalkozásaikban.

A Központi Statisztikai Hivatal által készített 1983-as jövedelemvizsgálat és társadalmimobilitás- és életútkutatás adatai szerint azok az emberek, akiknek az apja 1938-ban bérmunkás volt (többségük zsellér), havi 1662 forint értékű terméket termeltek családi gazdaságukban, míg azok, akiknek apja önálló gazdálkodó volt (többségük családi gazdálkodó), havi 2440 forintot termeltek meg. Az 1982-es családi mezőgazdasági termelés értékével szoros kölcsönhatásban van az is, hogy volt-e a családnak 1944-ben földtulajdona: a föld nélküli családokból származók havi 1820 forintot, míg a gazdagabb (több mint 26 hold földet birtokló) családok sarjai átlagban havi 3182 forintnyi értéket termeltek.”

…ez a rejtekhelyre vonuló, kiváró, az értékeket a körülhatárolt magánszférában őrző életstratégia nagyon is megfelel a magyar lelki alkatnak.

A tanulmány írói felvetik a kérdést: hogyan maradhatott fent ezekben a családokban a vállalkozói-polgári mentalitás, amikor a családi vagyon öröklése szóba sem kerülhetett? A megoldás kulcsa abban keresendő, hogy ezeknek az embereknek valamiképpen sikerült féligmeddig kívül maradniuk a szocializmus káder-proletár tagolódású „rendi szerkezetén”.

„A falusi társadalom nem olyan gyenge ellenállást tanúsít a szocialista proletarizálódás nyomásával szemben, mint a szovjet típusú társadalmak korai teoretikusai vélték. (…) A parasztmunkások az uralkodó bürokrata renden belül maradnak, de olyan búvóhelyeket teremtenek maguknak, amelyeket a káderek eltűrnek vagy nem vesznek észre. Időről időre ezekre a búvóhelyekre húzódnak vissza, s megpróbálják kigyógyítani a bürokratikus világban szerzett sebeiket.

(…) A »megszakított polgárosodás pályájára való visszatérés« csak (…) körülbelül a hetvenes évek közepén (…) vált lehetségessé. A kérdés: ki tud élni ma a visszatérés lehetőségével?

Ez jelentős mértékben attól függ, milyen életstratégiát követtek a kérdéses időszak elmúltával azok, akik a polgárosodás jelöltjei voltak. Akik nem tudtak ellenállni a proletarizálódás és káderré válás kettős nyomásának, érthető módon »elvesztek a polgárosodás ügye szempontjából«. A vállalkozás felé csak azok tudják majd folytatni útjukat, akiknek a parancsgazdaság időszakában sikerült »parkolópályára « kerülniük. Ezek a »parkolópályák«, »rejtekhelyek«, olyan munkafajták, amelyekben az emberek bizonyos fokig önállóak maradhatnak, kivárhatják a »jobb időket«, s ellen tudnak állni az alárendelődésnek.”

A háztáji gazdaság tehát – ahol gyakran csak a család egyik tagja dolgozott folyamatosan, míg a másik állásban volt valahol – ilyen „búvóhelynek”, illetve „parkolópályának” tekinthető, és a korábban elmondottak fényében azt kell gondolnunk: ez a rejtekhelyre vonuló, kiváró, az értékeket a körülhatárolt magánszférában őrző életstratégia nagyon is megfelel a magyar lelki alkatnak. A szocializmus időszakában lehetett tehát ilyen rejtekhely akár a szó szoros értelmében vett kert (háztáji gazdaság vagy akár hétvégi telek), de a mezőgazdaság világán kívül is léteztek szimbolikus „kertek”, ahová a szerencsésebb emberek viszonylagos háborítatlanságba vonulhattak vissza: szellemi szabadfoglalkozású pályák, „maszek” boltok, kutatóintézetek (bizonyos részlegei), a megmaradt egyházi intézmények és (fél)illegalitásba vonult egyházi közösségek, egyes iskolák (illetve egyes tanárok körül kialakult körök), rokoni és baráti kapcsolatok stb. Úgy tűnik, a magyar társadalomba évszázadok óta „beleszervesültek” az ilyen és hasonló búvóhelyek, „kertek”, s a magyarok hosszú nemzedékeken át megtanulták, hogyan találják meg ezeket maguknak, hogyan őrizzék meg határait.

Ennek speciálisan magyar mivoltát az idézett tanulmány szerzői is elismerik dolgozatuk témáját illetően. Rámutatnak, hogy míg egyes társadalomtudósok szerint „a legfontosabb osztálytörténés a kollektív politikai cselekvés”, addig az itteni tapasztalatok ennek ellentmondanak. „Magyarország egyedülálló sajátossága, hogy az osztálycselekvés itt a mindennapi élet gyakorlatában megy végbe. Elemzésünk hősei, a magyar falusi félproletárok sikeresen álltak ellen a proletarizálódásnak, és értek el eredményeket, de nem azáltal, hogy tiltakoztak, szakszervezetekbe vagy pártokba léptek be, hanem azzal, hogy visszatartották a termelést, újításokat vezettek be törpegazdaságukban stb. (…) ugyanez (…) bukkan fel néhány mai nyugati marxista elemző műveiben is, akik magyar ipari munkásokkal foglalkoztak. (…) meglepve tapasztalták, mekkora önállóságra tettek szert a magyar munkások »burkolt osztályharcukkal «, milyen sikeresen tudtak engedményeket kicsikarni bürokrata uraiktól.”

Talán nem lepődtek volna meg ennyire az említett kutatók, ha ismerték volna Babits fél évszázaddal korábbi írását a magyar jellemről…?

Az az érdekes jelenség bontakozik ki tehát a szemünk előtt, hogy erre a jellegzetesen magyar „kert-mentalitásra” – amelyben a jelentős teljesítmény, az alkotás a körülhatárolt kisvilágokban, magánszférákban születik – ráéreztek egyfelől a szellemtörténeti megközelítést előnyben részesítő konzervatív magyar gondolkodók, másfelől neomarxista kategóriákkal leírták baloldali szociológusok. Nem kell tehát nagy bátorság ahhoz, hogy kijelentsük: a magyar „kert-mentalitás” nem puszta fikció, hanem kézzelfogható tapasztalat, hagyományunk része.

Ennek alátámasztására idézzük még itt (a Szelényi Ivánnal alapvetően közös szellemi alapon álló) Konrád György Antipolitika című, 1982-ben született írását (kiadta a Codex Rt. 1989-ben):

„Az antipolitika elcsodálkozás, az ember furcsának, groteszknek, sőt képtelennek tartja a dolgokat. Felismeri, hogy áldozat, és nem akar az lenni. Nem szeret más emberektől életre-halálra függeni. Nem bízza életét a politikusokra, visszaveszi a nyelvét és filozófiáját tőlük. (…)

A békés stratégia a másikat nem legyőzni akarja, hanem megnyerni. Nem harcolni akar, hanem egyezkedni. Harc és alku egyaránt önérvényesítés, mikor nem megy a harc, jön az alku. De vajon jobb-e a harc, mint az alku? Vajon csak szükséges rossz, jobb híján való? Kultúránkban az alkudozó ember egyre kevesebb szégyent érez a harcoló emberrel szemben.

Kell hogy legyen valóságos, utólagos, történészi szemlélettel ábrázolható stratégiánk ma is, amit kiolvashatni viselkedésünkből. Inkább a személyek magaviseletében látom, mint a csoportokéban. Egyéni reakciók, nem igazán elemzőek és ésszerűek, nem a politika a legtermészetesebb nyelvezetük.

Törökkel, némettel, orosszal ez a nép nemcsak harcolva élt együtt, hanem a hódítót alulról, szinte hanyattfektéből meghódítva is, két tudattal szinte: az egyik a harcosé, aki szégyenli az alkudozást, a másik az alkudozóé, aki idegenkedik a harcostól, és megpróbál túljárni az eszén. A politika nyelve errefelé unott és szegényes, önérvényesítésünk annál színgazdagabb, minél távolabb van a politikától. Kifejezésmódunk érzelmes-humoros életbölcsesség, sejtető okosság, tréfa, összekacsintás, tudom, amit tudok, te is tudod, amit te tudsz. Messzebbről nézve kormánypárti és ellenzéki ismerőseimben elég sok hasonlóságot találok, feltűnően budapestiek. Vághatnak akármilyen mogorva képet, rejtett humoruk sava-borsa budapesti cinizmus. Mi az, amiről az itthonmaradók nem bírnak lemondani, s amire az elmenők vágyódva emlékeznek? Mi az, ami igazában jó nekünk az itthoni életben, mi az, ami voltaképpen tetszik nekünk magunkban? Talán az életrevalóságunk, huncutságunk, zsiványságunk, góbéságunk, csalafintaságunk.

(…) Azt hiszem, hogy Magyarországnak nem megy igazán az, ami versenyszerűen mérhető teljesítmény. A műszaki sikeresség világstatisztikáiban aligha leszünk bármikor is az élen. E téren talán jobban boldogulunk egyik-másik kelet-európai országnál, de a piacon értékesíthető műveinkkel közepesen állunk. Jobban megy az országnak az, ami megfoghatatlanabb, amit talán életművészetnek nevezhetünk. Az otthonos környezet művelése, a kellemes időtöltés, a szívélyes érintkezési mód. Némi életbölcsesség és távlat azoknak a dolgoknak a megítélésében, amelyeket mások halálosan fontosnak tartanak. Egészséges, pogány cinizmus az akarnok mániákkal szemben. Jólápolt kertekben csendesen borozgatni alkonyattájt a barátokkal ér annyit, mint nyolcsávos, zsúfolt autóutakon száguldozni.”

A kertet tehát – ahogyan konkrét értelmében egyszerre része a ház belső, intim világának, valamint az utca, a tér és a táj nyilvános szférájának – jelképes értelemben egyaránt tekinthetjük a nyíltság és a zártság szimbólumának: a „magyar lélek” nyíltságára és zártságára utalónak. A nyíltság itt a – hagyományosan a magyarságnak tulajdonított – barátságosságra és vendégszeretetre utal, míg a zártság az intimszféra akkurátus védelmét, az „életvilág” őrzését a külső „rendszerek” betörésével szemben. A kettő nyilván nem mond ellent egymásnak; ugyanannak a magyar mentalitásnak a két oldala ez, amit legtalálóbban a kerttel szimbolizálhatunk.

© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány