Logo

Új Stabilitási Paktum felé

DR. SURÁNYI GYÖRGY a BancaIntesa Group közép- és kelet-európai regionális igazgatója, egyetemi tanár. A cikk a The Banker című pénzügyi szaklap 2005. márciusi számában jelent meg. Magyarra fordította Li Éva.

Az euró sikert aratott. Még szabályozási kerete, a Maastrichti Szerződés, valamint a Stabilitási és Növekedési Paktum ellenére is. Megújításuk roppant politikai és gazdasági kockázatokkal járna. A reform elutasítása viszont még kockázatosabb. A paktumnak a fenntarthatóság elvén kell alapulnia, hogy egy-egy ország teljesítményének legfőbb kritériuma a külső egyensúly legyen. Az Európai Unió (EU) tíz új tagállamával szemben – amelyek a nem túl távoli jövőben a Gazdasági és Monetáris Uniónak (GMU) is tagjai lesznek – a paktum jelenlegi formájában szigorúbb, mint az euróövezet tagállamaival szemben, így növekedési potenciáljukat éppen az úgynevezett felzárkózási időszakban fogja vissza.

Az euró kétségtelenül a XXI. század nagy álma. Tizenkét, sőt potenciálisan mintegy 25 európai állam közös fizetőeszközeként és a világgazdaság tartalékvalutájaként a gyakorlatban óriási sikere van. Születése pillanatától villámgyorsan növekedett és érett felnőtté a Maastrichti Szerződés meg a Stabilitási és Növekedési Paktum léte ellenére is. Ugyanakkor számos ország szegte meg azokat a szabályokat, amelyeket a közös valuta említett két pillére állított fel. Nem véletlenül.

Az euró megalkotói egy átlátható, egyszerűen ellenőrizhető rendszert szerettek volna. Az azonban mesterkéltre, túlzottan egyszerűsítettre, következetlenre sikerült. Emiatt az ár- és költségvetési stabilitás szigorú, szűk értelmezése, valamint a teljes Stabilitási Paktum aláássák az összes EU-tagállam növekedési potenciálját. Az euró érdekében felépített gazdaságpolitikai keretrendszer legkirívóbb ellentmondásai a következők:

• Azonkívül, hogy a Szerződésben megfogalmazott egyetlen kritériumot sem támaszt alá komoly elméleti háttér, a Maastrichti Szerződés, valamint a Stabilitási és Növekedési Paktum főként a költségvetési politika számszerű szempontjaira összpontosít. Makrogazdasági politikákat azonban nem lehet a költségvetési politika minőségi szempontjainak figyelembevétele nélkül értékelni. A költségvetési pozíció önmagában még nem feltétlenül jelent bármit is egy bizonyos politika fenntarthatóságára nézve. Az adott politika természetét, más szóval minőségét is elemeznünk kell. Még egyensúlyi állapotot mutató költségvetés is rejthet hibás makrogazdasági politikákat, 2, 3 vagy éppen 4 százalékos GDP-arányos deficit pedig tükrözhet olyan előretekintő reformok végrehajtására irányuló, tökéletesen indokolt és alaposan átgondolt politikákat is, amelyek közép- és hosszabb távon megteremtik a fenntartható és emelkedő potenciális növekedési ütemet. Ráadásul a Szerződés teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a GDP-hez viszonyított költségvetési újraelosztás ingadozását, pedig az legalább akkora hatással lehet az inflációra, mint a változó költségvetési egyensúly.

Makrogazdasági politikákat azonban nem lehet a költségvetési politika minőségi szempontjainak figyelembevétele nélkül értékelni.

• A Szerződés és a Paktum e kritikája nem arra a gyakran emlegetett tényre irányul, hogy az értelmezés és a fiskális előírások túlságosan szigorúak. A fő probléma a politikával függ össze. Még mindig rejtély, hogy az euró alapítói miért helyeztek ilyen hallatlanul nagy, szinte egyoldalú hangsúlyt a makrogazdasági politika költségvetési oldalára. Hiszen amivel bármely makrogazdasági politika szembesül, az a külfölddel szembeni pozíció fenntarthatósága (még nagy, viszonylag zárt gazdaságokban is).

• A külső egyensúlyt kell kézben tartani. A költségvetési, jövedelmi és monetáris politikák feladata olyan helyzetet teremteni, amely egészséges külső egyensúlyi pozícióhoz vezet. Erre az alapra építhetők fel a makropolitikák. A külső egyensúly finanszírozásának szempontját kell elemzés tárgyává tenni. A megközelítés viszonylag egyszerű: a folyó fizetési mérleg pozíciója (deficit) addig tartható fenn, amíg a tőkemérlegben a nem adósságjellegű tőkebeáramlások, pl. a külföldi működőtőke-befektetések, az újrabefektetett nyereség, az EU-transzferek stb. fedezetet nyújtanak pozíciójára.

• Bármilyen hosszú távon fenntartható növekedésnek szilárd külső egyensúlyon kell alapulnia. Egy-egy ország gazdaságpolitikáiban a mozgásteret a külső egyensúlyi helyzetnek kell meghatároznia. A nemzeti gazdaságpolitikáknak figyelembe kell venniük a hagyományokat, azt, hogy mennyire hajlandók a háztartások és az üzleti szektor pénzügyi eszközök formájában megtakarítani. Azokban az országokban, ahol hagyományosan nagy a megtakarítási hajlandóság, természetesen egészen másként alakul a fenntartható külső pozíció – valamint a fenntartható költségvetési pozíció is –, mint a hagyományosan alacsony megtakarítási hajlandósággal jellemezhetőkben. Ezért még az euróövezeten belül is képtelenség a különféle országokra ugyanazokat az egyszerű, számszerűsített szabályokat alkalmazni. Valószínűleg ennek következtében ellentmondásos a költségvetések középtávú ciklikus kiegyensúlyozásának követelménye. Amint korábban említettem, egy ciklikusan kiegyensúlyozott költségvetés lehet túlságosan laza is, míg másutt egy ciklikusan igazított 3 százalékos deficit lehet teljesen indokolt, fenntartható és a makrogazdasági fejlődéssel összhangban álló.

A folyó fizetési mérleg többlete azt jelzi, hogy Németországban nem elegendő a belföldi kereslet. A belföldi kereslet hiánya viszont a gyenge fogyasztói és üzleti bizalom tünete.

Az Egyesült Államok jó példa ennek alátámasztására. Mivel a Bush-kormány az utóbbi időben elkezdte hangoztatni a költségvetési hiány csökkentésének szükségét, világossá vált, hogy nem a szövetségi költségvetés, hanem a folyó fizetési mérleg hozott létre fenntarthatatlan helyzetet. Valójában ez az Egyesült Államok költségvetési korrekciójának indítéka, nem fordítva. Ha külső nyomás nem nehezedik rájuk, a politika alakítói inkább kerülik a kulcsfontosságú döntéseket. Az Egyesült Államokban a háztartások hagyományosan alacsony nettó pénzügyi megtakarítása legalább annyira rontja a makrogazdasági stabilitást, mint a fiskális egyensúlyhiány, s ennek következtében hasonló nyomást gyakorol a külső egyensúlyokra is.

Egy másik kiváló példa Németország. Miért kellene Németországnak igen rövid időn belül a költségvetés fájdalmas korrekcióján átesnie, amikor gazdasága – az euróövezettel együtt – folyófizetésimérleg-többletet mutat? A folyó fizetési mérleg többlete azt jelzi, hogy Németországban nem elegendő a belföldi kereslet. A belföldi kereslet hiánya viszont a gyenge fogyasztói és üzleti bizalom tünete. Ha a helyzetet pusztán fiskális intézkedésekkel kezeljük, ez a német gazdaság további szűküléséhez vezethet. A GDP 3 százalékát meghaladó, úgynevezett túlzott hiány Németországban nem okozott túlzott keresletet, mi több, még ellensúlyozza is a kereslethiányt. A megoldás nyilvánvalóan nem a költségvetési politiÚj Stabilitási Paktum felé ka további lazítása, hanem a fogyasztók és az üzleti szereplők bizalmának visszaszerzése. Noha a régóta halogatott és már nagyon kívánatos, de fájdalmas strukturális reformok miatt ez nem lesz könnyű, a költségvetési korrekció egyoldalú alkalmazása semmiképpen nem a megfelelő gyógymód. Ha a munkaerőpiac liberalizációja, dereguláció és adóreform okoznak ugyanilyen mértékű költségvetési hiányt, nem látnék semmi komolyabb közép-, illetve hosszabb távon fenyegető gondot. Csak a mélyre ható reformok gyorsíthatják fel a német gazdaságot annyira, amekkora potenciális növekedése, és ezzel csökkenthető a költségvetési deficit. Sajnos, rövid távon ennek negatív fiskális hatásai lehetnek.

A GMU-tagságra pályázó országokban, különösen Közép-Kelet-Európában a Szerződés és a Paktum végrehajtása még több ellentmondással terhelt. A szóban forgó országok potenciális növekedési üteme jelentősen meghaladja az euróövezet országaiét. Ezért az optimális infláció is szükségszerűen magasabb. A Szerződés és a Paktum mesterkélt szabályainak alkalmazása aláásná lehetséges növekedési ütemüket. Mivel pedig ez a lehetséges növekedési ütem magasabb, termelékenységük is gyorsabban javul, ezért valutáik reálértéken fel fognak értékelődni. Ilyen körülmények között nem lehet egyidejűleg megfelelni az árfolyam-stabilitási és az inflációs kritériumoknak. (Paradox módon előfordulhat, hogy a tagjelölt országok makrogazdasági politikáinak hitele, illetve hiteltelensége miatt a piac egyoldalúan a konvergenciaprogramban tervezettnél sokkal korábban befogadja majd ezeket az országokat az euróövezetbe.)

További szűkülést okoz, hogy míg Közép-Kelet-Európa országaiban a potenciális nominális növekedés 7 és 9 százalék között változik (4 százalékos reálnövekedési ütem + az eurózónáénál 1-2 százalékponttal magasabb fogyasztóiár-index), a GMU fejlett tagállamainak potenciális növekedése 4,5 százalék (2,5 százalékos reálnövekedés + maximum 2 százalékos infláció). Ha elfogadjuk, hogy a költségvetés akkor fenntartható, ha nem engedjük, hogy a GDP meghaladja a hiány 60 százalékát, jóllehet ezt a határértéket nem indokolja semmilyen közgazdaságtani kutatás, vagyis akár lehetne 50, 70 vagy bármekkora más százalék is, akkor a KKE-országokban az elviselhető legmagasabb éves költségvetési deficit 4-5 százalék körül mozog. Így tehát ugyanaz a névleges kritérium szigorúbb feltételeket ró a csatlakozó országokra.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek az államoknak nincs miből kitölteniük a 3 százalékos deficit (illetve a ciklikusan kiegyensúlyozott költségvetés) követelménye, valamint a gyorsabb növekedési ütemükből és inflációjukból adódó magasabb hiányszint közötti űrt. Magyarország esetében például, ahol a belföldi pénzügyi megtakarítások nullára estek vissza, az elviselhető költségvetési szintnek még annál is szigorúbbnak kell lennie, mint amit a Stabilitási Paktum az euróövezet országaira előír. Minthogy a megtakarítási arányszám ennyire alacsony, hosszú távon nem tartható fenn a folyó fizetési mérleg elmúlt években tapasztalt hiánya.

Nem a Paktum lazítása mellett kardoskodom, nem is a szabályok rugalmasabbá tételéért. Mindössze arra kívánok rávilágítani, hogy más tényezőket is tekintetbe kell venni. Először is, egy ország makrogazdasági politikájának minőségi elemzése nélkül nem szabad és nem kellene következtetéseket levonni a szóban forgó politikáról. Másrészt különféle országokra, különféle időhorizontokon nem alkalmazhatók ugyanazok a számszerű szabályok. Harmadrészt, ahelyett hogy a szűken értelmezett költségvetési szabályokra összpontosítanánk, inkább a külső egyensúly fenntarthatóságára kell fordítanunk a figyelmet. Ez az a pont, ahol a kormányoknak szembe kell nézniük a piacokkal, a piacok pedig nyomást gyakorolnak a kormányokra, hogy – többek között – tegyenek már rendet költségvetésük háza táján.

© 2005 – 2018 Polgári Szemle Alapítvány