2021. december - 17. évfolyam, 4-6. szám

A regionális integráció esélyei Kelet-Ázsiában

FEHÉR TIBOR, egyetemi hallgató. A cikk a Budapesti Corvinus Egyetem TDK konferenciájának előadásán alapul. Teljes terjedelmében letölthető: www.lib.uni-corvinus.hu.

A 21. század elejére a világgazdaság integráltsága a 20. század közepéhez képest óriási mértékben növekedett. A világgazdaságban jól láthatóan három centrum alakult ki: Észak-Amerika, Nyugat-Európa és KeletÁzsia. Nyugat-Európa már 1950-ben megindult a gazdasági integráció útján, amely folyamat 1993. november 1-jén az Európai Unió megszületésében csúcsosodott ki. Az Amerikai Egyesült Államok reagált az európai kihívásra, és 1994-ben életre hívta a háromtagú (USA, Kanada Mexikó) Északamerikai Szabadkereskedelmi Társulást (NAFTA). A három centrumrégió közül már csak Kelet-Ázsia adós valamiféle integrációs mechanizmussal. Meddig maradhat formálisan integrálatlan egy ilyen jelentős régió? Az integráció mértéke jelenleg mind szélességét, mind mélységét tekintve nagyon alacsony, lényegében a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségére (ASEAN) és ennek társmechanizmusaira (ASEAN+3, EAS, ARF1) korlátozódik. Létrejön-e a jövőben az EK mintájára egy Kelet-ázsiai Közösség (EAC), vagy inkább a NAFTA mintájára egy Keletázsiai Szabadkereskedelmi Övezet (EAFTA)? Esetleg maradnak a jelenlegi laza együttműködési formák? Különösen fontos az integráció szélessége, hogy kik lehetnek a tagjai. Ez a kérdés főként a kelet-ázsiai régió szomszédos államai kapcsán merül fel (USA, Ausztrália, India, Oroszország), amelyekre a választ csak a jövő adhatja meg.

A regionális együttműködés háttere

A kelet-ázsiai regionalizmus eddigi egyetlen jelentősebb terméke az ASEAN, amely próbálja öszszefogni és koordinálni a keletázsiai együttműködést, amelyet a környező jelentősebb államok történelmi és érdekellentéteik miatt egyelőre nem tudnak megtenni. A jövőbeli gazdasági integráció szempontjából azonban a legfontosabb szervezeti formának az ASEAN+3 (ASEAN Plus Three = APT) tekinthető. A plusz három kitétel Északkelet-Ázsia három legnagyobb gazdaságát jelenti (Japán, Dél-Korea, Kína).2 Kínába implicit beleértendő mind a „négy Kína”, azaz a Kínai Népköztársaság, Hongkong, Makaó és Tajvan (Kínai Köztársaság) is az „egy Kína” elvének megfelelően. A kereskedelemstatisztikai adatok azt mutatják, hogy az ASEAN+3 belkereskedelme 50,26%, ami mindenképpen megfelelő mértékű a hatásos regionális együttműködéshez. A NAFTA hasonló mutatója csak 43,8%! Az 50%-os régión belüli aránnyal élesen szembe állítható a NAFTA 16,8%-os, illetve az EU 13,8%-os részesedése Kelet-Ázsia összkereskedelméből. Az adatok azt mutatják, hogy a földrajzi régió két angolszász állama, Ausztrália és Új-Zéland gazdasági szempontból is Kelet-Ázsia része. Így alkothatjuk meg a 15 tagú Keletázsiai Közösség (East Asian Community, EAC-153) fogalmát, ami munkámban ezt követően az egyelőre még képzelt, ám a jövőben valósággá válható kelet-ázsiai intézményesített multilaterális gazdasági együttműködés nevét jelenti. Amennyiben az integráció csak az ASEAN+3 országaira terjedne ki, akkor a neve EAC-13 lehet – a két angolszász ország kis súlya miatt az EAC- 15-re vonatkozó megállapítások igazak az EAC-13-ra nézve is. A kelet-ázsiai vezető szerepet tekintve pedig ki kell emelni, hogy míg Japán esetében 2001 és 2005 között 38,6%-ról 43,9%-ra nőtt az EAC-15 részesedése, addig Kínában ellentétes folyamat játszódott le: 45,6%-ról 41,9%-ra csökkent. 4 Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy Japán helyett egyre inkább Kína lesz a „harmadik centrum” magja, főleg, hogy a demográfia is jelentős mértékben favorizálja Japánnal szemben5. Az EAC-15 országai ugyanis egyre inkább kötődnek Kínához, míg Kína régión kívüli piacokat hódít meg. Ezért szerintem középtávon nem Japán, hanem Kína lehet „Kelet-Ázsia Németországa” 6. Ettől függetlenül ma még nagy Japán technológiai és lakosságarányos gazdasági fölénye, amit célszerű lenne arra felhasználnia, hogy a régióban „paritásos” vezető szerepet játsszon Kína oldalán. Ezt azonban minél hamarabb kellene elkezdenie, ugyanis az idő bizonyosan nem neki dolgozik. Az Egyesült Államok kelet-ázsiai kereskedelmi visszaszorulását jól szemlélteti az EAC-15 külkereskedelmében7 bekövetkező drámai változás: az Egyesült Államok részesedése öt év alatt 43%-ról 29%-ra csökkent. Indiát tekintve KeletÁzsia kereskedelmi részesedése csak 25,6%, bár 2001-hez képest növekvő tendenciát mutat (akkor 22,1% volt). Ez már most magasabb, mint az EK hat tagjáé volt Nagy-Britanniáéból (23,12%) a csatlakozási szerződés aláírásának évében, 1972-ben. Már csak ezért sem lehetetlen, hogy India egyszer a jövőbeli Kelet-ázsiai Közösség oszlopos tagja legyen, kezdeti részvétele azonban nagy demográfiai súlya, szegénysége, kultúrájának eltérése és Kína ellenérzései miatt nem valószínű.

Összefoglalva, Kelet-Ázsia kereskedelméről azt állíthatjuk, hogy a gazdasági együttműködés (vagyis a szabad kereskedelmi övezet, majd egy vámunió és esetleg monetáris unió) számára megfelelő 40–50%-os összkereskedelmi részarány legtágabban egy 15 tagú integrációban valósulhat meg, amely alapvetően ötszereplős: Kína, Japán, Korea, ASEAN, CER8. Az EAC-15 egy önálló világgazdasági pólus, amelynek integrációját nem lehet egy szorosabb APEC9-együttműködéssel kiváltani. Az APEC a három centrum közötti liberalizáció fórumává válhatna Atlantic-Pacific Economic Cooperation néven.

Az integráció esélyei

Kelet-Ázsiában Japánnak és Kínának karöltve kellene vezető szerepet játszania ám ennek megvalósítása nem lesz könnyű. Nem valószínű, hogy a Kína–Japán duó el tudná játszani azt a szerepet, amit a francia– német kettős az európai integrációban. A fő probléma, hogy Japán nem hajlandó végleg leszámolni világháborús múltjával (pl. Jakaszuni-szentély látogatása, történelem tankönyvek szövege10), ami nemcsak a Kínával, hanem Dél-Koreával való viszonyát is mérgezi. Gondot okoz a különböző politikai rendszerek nehézkes együttműködése is. Kühnhardt (2005)11 egyenesen azt írja, hogy Kínában Japánhoz hasonló demokratizálódásnak kellene végbemennie, hogy az együttműködésre esély legyen. Én ezt több okból sem látom akkora problémának. Egyrészt mert Japán nem a nyugati értelemben vett demokrácia12, másrészt mert szerintem a térség országai politikai rendszer tekintetében nem Japánhoz, hanem Kínához állnak közelebb, ha a kormányzás autoriter formáját és az ellenzék elnyomását, nem pedig a hatalom ideológiai színezetét (kommunista vagy kapitalista) nézzük. Az ASEAN kibővülése13 is azt mutatta, hogy Kelet-Ázsiában nem értelmezhető az EU-ra jellemző politikai kritériumok támasztása az együttműködés alapfeltételéül. Bármilyen integrációs forma is induljon be, Kelet-Ázsiában jelenleg valószínűtlen az európait jellemző szuverenitásmegosztásos forma, ami ugyancsak gyengíti a rendszerkritérium szükségességét. Az „ASEAN Út” ugyanis még mindig a belügyekbe való be nem avatkozás elvén nyugszik, egy keletázsiai együttműködés pedig több mint valószínű, hogy az „ASEAN Úton” indulna be. Jelenleg Északkelet-Ázsiában még a nagyhatalmi egyensúlypolitika a domináns, amely minden együttműködést zéró összegű játéknak tekint. Amennyiben a két nagy nem tud együttműködni, akkor marad az ASEAN és Dél-Korea vezette – kevésbé életképes – forma. Vietnami szakértők szerint14 ma a fennálló körülmények is növelik az együttműködés esélyeit (gazdasági növekedés, magas belkereskedelem, regionális termelési hálózatok létrejötte, akarat a békés fejlődésre, sok együttműködési mechanizmus megléte).

Ha a leendő közösség szükségességéről nem is, kiterjedéséről annál inkább megoszlanak a vélemények. Acharya (2006) hangsúlyozza15, hogy a régió is elképzelt közösség, amely politikailag és társadalmilag kreált, ezért földrajzi és kulturális értelemben nem eleve meghatározott. Ez India és a CER tagságának kérdésében vetődik fel16. A szűkebb Kelet-Ázsia ötletét favorizálók (Malajzia, Kína, Dél-Korea) érveivel szemben Acharya azt a példát hozza fel, hogy az 1960-as évekig Vietnam kivételével Délkelet-Ázsia még inkább az indiai, mint a kínai kultúrkörhöz kötődött, amit csak a hidegháború változtatott meg. De még az ASEAN+3 esetén is felmerülhet, hogy mi köti össze őket, hiszen köztük buddhista, konfuciánus, muszlim és katolikus országok egyaránt megtalálhatók, akárcsak a speciális Japán. A különbségeket növeli, hogy az egyazon civilizációhoz tartozók politikai rendszerei között is tetemes különbségek mutatkoznak17. Mindezek ellenére az együttműködés azért nem lehetetlen, mert van egy jelentős közös pontja mindezen államok politikai elitjének: mindannyian a gazdasági fejlődésre épülő materiális legitimációra építik hatalmukat. Érdekes, hogy ez még Ausztráliára is érvényesnek tekinthető, amely politikájára a pragmatizmus, a haladásba vetett hit és a (nem erőszakos) egalitarianizmus jellemző18 az amerikai – vallás által áthatott – „értékpolitikával” szemben.

Az integráció megvalósítását a téma szakértői hasonlóan képzelik el: szabadkereskedelmi övezet (EAFTA), befektetési övezet (EAIA) és valamilyen regionális pénzügyi szerv felállítása szükséges. Legvalószínűbb, hogy az ASEAN+1 séma szerint előbb-utóbb kvázibilaterális megállapodások jöhetnek létre. Ezek aztán megkönnyíthetik a szabadkereskedelem megvalósulását a három nagy északi állam között is. A szabadkereskedelmi egyezmények megkötését a különböző politikai és gazdasági érdekellentéteken kívül paradox módon azonban nehezíti, hogy a régión belüli kereskedelem effajta egyezmények nélkül is virágzik, azaz nem kényszeríti a feleket a gyors liberalizálásra. A pénzügyi integráció szükségessége az 1997-es válság után merült fel először komoly lehetőségként. Az 1998-as ASEANcsúcson a hasonló helyzetek elkerülése érdekében úgy döntöttek, hogy tanulmányozni kell egy közös valuta- és egy árfolyammechanizmus bevezetésének lehetőségét. Összességében az ASEAN+3 országai megfelelnek annyira az optimális valutaövezet kritériumainak, amennyire ez igaz volt Nyugat-Európára a ’90-es évek elején. 19 Madhur (2002) e pozitívumokkal szemben ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a valutauniót fenntartani nehezebb, mint létrehozni (lásd Maastrichti kritériumok szigora és megsértése). A legfőbb akadály azonban a politikai együttműködés előfeltételeinek hiánya lehet, többek között az EU-t jellemző több évtizedes integrációs tapasztalat, illetve önmagában az államok ambivalens hozzáállása és politikai együttműködési hajlandósága. Japánnak viszont létfontosságú érdeke egy „jenövezet” kiépítése, hogy a dollárközpontú világgazdaságban el tudja kerülni az amerikai monetáris politika rá nézve kellemetlen hatásait (ami az európaiaknak úgy tűnik sikerült az euró bevezetésével). Yamashita (2006)20 szerint közös francia–német–japán kezdeményezés kellene arra nézve, hogy a három fő valutát egymáshoz és külön-külön az aranyhoz kössék, hiszen a mai rendszer legfőbb áldozata Japán. E tekintetben az USA részéről komoly ellenállás várható.

Az, hogy megvalósul-e a monetáris unió Kelet-Ázsiában, még a jövő zenéje, ugyanakkor biztatóbb a kép, mint a szabadkereskedelem tekintetében. Ennek két fő oka van: az egyik, hogy a térség államai saját bőrükön tapasztalták a pénzügyi válság romboló hatásait, ami jobban ösztönzi őket az együttműködésre; másrészt, hogy érdekeinek megfelelően a pénzügyi integrációt célzó erőfeszítésekben Japán is teljes mellszélességgel vesz részt, szemben a kereskedelmi liberalizációval. Japán regionális vezető szerepe ennek ellenére problémás, elsősorban az Egyesült Államokhoz fűződő szövetségesi viszonya miatt.

A biztonságpolitikai kihívások

Kelet-Ázsia biztonsági kihívásai alapvetően négy problémakör köré csoportosíthatók. A hidegháború maradékaként a Koreai-félsziget megosztottsága és az észak-koreai fenyegetés; az ugyancsak hidegháborús maradvány Tajvan-kérdés; a stratégiai nyersanyagok és a szállítási útvonalak ellenőrzésének kapcsán a Dél-kínai-tenger vitatott szigetcsoportjai (Parcel-szk. és Spratly-szk.); és végül de nem utolsósorban az előbbiekhez képest kevesebbet emlegetett, egyelőre csak államokon belüli biztonsági kihívást jelentő szakadár mozgalmak (pl. Aceh, Dél-Mindanao, Dél-Thaiföld, Nyugat-Új-Guinea stb.).

Nem lehet garanciát vállalni arra, hogy Indonézia még 60 évig egyben marad, vagy nem süllyed sorozatos polgárháborúkba, esetleg a radikális iszlamisták délkelet-ázsiai bázisává válik. Hasonló veszély áll fenn a Fülöp-szigetek déli részén élő muszlimok függetlenségéért 1972 óta harcoló Muszlim Nemzeti Felszabadítási Front (Moro NLF) tevékenységével kapcsolatban is. 2004-ben merényletek kezdődtek Thaiföld déli részén is; a maláj muszlimok autonómiát szeretnének kiharcolni. A kelet-ázsiai biztonsági kockázatoknál és az együttműködés akadályainál sok szerző ezeket a tényezőket figyelmen kívül hagyja, holott a hidegháború után a világ minden részében az államok közötti háborúk helyett az állam alatti szereplők által folytatott erőszakos tevékenységek (terrorizmus, gerillaháború) váltak meghatározóvá. Ráadásul ezek a mozgalmak nemcsak az érintett államra, hanem az ASEAN-on belüli együttműködésre is veszélyt jelentenek! A muszlim Malajzia és Indonézia, illetve a nem muszlim Thaiföld és Fülöp-szigetek között komoly törésvonalak alakulhatnak ki a helyzet romlása esetén, ami azért is jelentene veszélyt az ASEAN létére nézve, mert négy alapító nagygazdaságáról van szó.

A Dél-kínai-tengerben fekvő lakatlan Spratly-szigetekre Kína (és így Tajvan21) és Vietnam teljes egészében, míg Malajzia, Brunei és a Fülöp-szigetek részben igényt tart. A szigetek jelentőségét az adja, hogy olajmezőket sejtenek a környékükön, illetve pontosan az Indiai-óceánt Északkelet-Ázsiával összekötő hajóútvonal mentén helyezkednek el. Ezt azt jelenti, hogy hovatartozásuk közvetve érinti Dél-Koreát és Japánt, illetve ebből kifolyólag részben az Egyesült Államokat is. A régió államainak prioritása a gazdasági fejlődés, amit remélhetőleg nem fognak kockára tenni két ilyen kis, bár stratégiai helyzetű szigetcsoport miatt.

Tajvan kérdése nem tekinthető normál értelemben vett nemzetközi konfliktusnak, hiszen mindkét kormány elismeri az „egy Kína” elvét, és a másikat tartja ugyanazon nemzet illegitim képviselőjének. A kínai reformpolitikai kezdete óta a két fél között rohamos gazdasági közeledés következett be, kölcsönös függés alakult ki (tajvani tőke – kínai munkaerő). A kínaiak pragmatizmusa nem valószínűsíti, hogy komoly gazdasági károk árán a sziget – kétes kimenetelű – inváziója mellett döntenének, hacsak Tajvan nem tesz valamilyen nagyon ellenséges lépést (pl. függetlenség kikiáltása). A kínai kommunista vezetés a Hongkong és Makaó tekintetében már bevált „egy ország – két rendszer” formulát szeretné alkalmazni Tajvanra is. A szigetország azonban az egyesülés minimumfeltételének a szárazföldi rendszerváltást tekinti. Szerintem hosszú távon mindenképpen számolni kell az egyesüléssel, a kérdés csak az, hogy végbemehet- e ez békés úton valamilyen kompromisszummal. Az idő múlása közelítheti a sziget és a szárazföld (legalábbis a tengerparti részek) közötti jövedelemegyenlőtlenséget is, amely megléte miatt a szigetlakók az egyesülés címszó alatt a szegényebb kínaiak beözönlését vizionálják.

A regionális együttműködés szempontjából szerintem a legkevésbé problémás kérdés Észak-Korea és az atomprogramja. Az atomprogram megakadályozása ugyanis minden környező országnak érdeke, Kína és az USA között inkább a tárgyalások hangvételében és a reakciók hevességében van különbség, ugyanis a Kim Dzsong Il rezsim léte miatt „Északkelet-Ázsia Észak- Korea kiszámíthatatlanságának a foglya”.22 Kínának a kitűzött gazdasági fejlődési célok eléréséhez pedig stabil biztonsági környezetre van szüksége, és gyakorlati szempontból már csak az észak-koreai menekültek beáramlása miatt sem érdeke a kommunista rezsim fenntartása. A legutóbbi fejlemények (atomprogram leállítása fűtőolajért cserébe) biztatónak tűnnek, azonban az észak-koreai vezetés kiszámíthatatlan volta miatt megnyugvás helyett inkább csak kíváncsian várhatjuk a folyatatást…

Észak-Koreával el is érkeztünk a csendes- óceáni régió egyik legfontosabb biztonságpolitikai kérdéséhez, az USA térségbeli bilaterális szövetségi rendszeréhez. Ez három pilléren nyugszik, az amerikai–japán, amerikai–ausztrál és amerikai–dél-koreai egyezményeken. Az érintett országok helyzete nagyban eltér egymástól. Koreában felfokozott Amerika-ellenes érzelmek tapasztalhatók, az észak-koreai fenyegetés megszűnése esetén valószínűleg nem tartanának igényt az amerikai jelenlétre. Japán és Ausztrália ellenben az USA elkötelezett szövetségesének számít a térségben. De e két ország között is eltérések figyelhetők meg: Ausztrália demográfiai méretéből fakadóan önmagában valószínűleg nem képes megvédeni területét egy nagyméretű ellenséges támadás esetén, ezért rá van utalva amerikai szövetségesére. Ellenben Japán magas technikai színvonalának és demográfiai súlyának köszönhetően képes lenne a világ egyik legütőképesebb haderejét kifejleszteni, nála az amerikai szövetség pontosan ennek az elkerülését szolgálja, a japán fegyverkezés ugyanis komoly ellenérzéseket szülne a régióban, ami káros hatással lenne Japán gazdasági befolyására és érdekeire. Bisley (2006)23 rámutat, hogy a japánok és ausztrálok egyértelmű elköteleződése az Egyesült Államok mellett gondokat okozhat, ugyanis jelentősen szűkül ezen országok politikai mozgástere. Az effajta katonai szövetségek ráadásul nem a regionális bizalmat erősítik, mert az amerikai fenyegetéstől tartva Kína komolyan fegyverkezni kezdhet, önbeteljesítő jóslattá változtatva a japán–ausztrál–amerikai hármas félelmeit, holott jelenleg Kínát a térség legtöbb állama status quo hatalomnak, nem pedig fenyegetőnek tartja. Ezért az amerikai szövetségi rendszer a stabilizáció helyett inkább konfliktusokhoz vezethet. (Nem lepne meg, ha az amerikaiak célja pontosan a destabilizáció lenne annak érdekében, hogy a befolyásukra veszélyes, életképes kelet-ázsiai együttműködési forma ne jöhessen létre.) A konfliktusok kiéleződésének, akárcsak a gazdasági integráció beindulásának legfőbb feltétele szerintem az USA visszahúzódása a térségből, ami azonban még egy, a mainál racionálisabb kormányzat esetén sem tűnik valószínűnek. Ami azonban önként nem megy, a reáltendenciák miatt előbb-utóbb be kell, hogy következzen, de lehet, hogy addigra ez a késés már mindkét félnek komoly veszteségekkel fog járni…

Fontos kérdés Kelet-Ázsia, különösen Kína viszonya Oroszországhoz és a középázsiai államokhoz. Nagy demográfiai veszélyt hordoz, hogy egész Szibéria lakossága 23 millió fő (ebből a Távol-Kelet 8 millió) volt az ezredfordulón, míg egyedül Mandzsúriában 100 milliós nagyságrendű kínai lakik. A csökkenő számú helyi orosz népesség helyett a képzettebb és olcsóbb kínai és koreai munkások „építik a gazdaságot”. Az orosz Távol-Kelet kereskedelmében a Kínával folyatatott barterkereskedelem értéke meghaladja az Oroszország európai részeivel folytatottat! Szibéria jelentősége azonban nem népességfeleslegfelszívó képességében, hanem ásványkincseiben rejlik, amelyekből soknak még meg sem kezdődött a kiaknázása a mostoha éghajlati körülmények miatt. A szibériai és szahalini olaj Kína, illetve Japán felé szállítására már készen állnak a tervek.24 Óriási tehát a kínai demográfiai nyomás Oroszország szibériai részén, ettől függetlenül azonban a kétoldalú kapcsolatok minden eddiginél jobbnak tűnnek. 2005-ben Hu Csin-tao és Putyin kínai–orosz közös nyilatkozatot adott ki a 21. századi nemzetközi rendről, amelynek egyértelmű célja az USA unilateralizmusának visszaszorítása és a multipoláris világrend megteremtése. Vannak tervek a még Primakov által kitervelt stratégiai hármasszövetség (Oroszország–Kína– India) tervének felújítására is.

Oroszország mellett Közép-Ázsia is fontos terepe a nyersanyagok beszerzésének. A legfőbb kérdés Közép-Ázsia kapcsán, hogy a növekvő kínai gazdaság nyersanyagéhsége magához vonzza-e az itteni szénhidrogénkészletek egy részét, amely az EU gázimportjának is fontos forrása lehet? Kína „szívóhatása” ugyanis jobb esetben is az árak növekedését okozná, rosszabb esetben újabb ütőkártyát adna az oroszok kezébe, hiszen Európával való vitáik esetén az export egyre nagyobb hányadát tudnák KeletÁzsia irányába továbbítani.25

Kelet-Ázsia és Magyarország

Nem érezném teljesnek a munkámat, ha nem szólnék arról, szerintem milyen hatással lehet Kelet-Ázsia fejlődése – ez esetben nem az számít, hogy integráltan vagy a jelenlegi nemzetállami keretek között – kis hazánkra. 2005-ben a magyar külkereskedelmi deficit 3,5 milliárd dollárt tett ki. Ennél azonban sokkal rémítőbb az EAC-15 relációjában fennálló adat, ebben az esetben a hiány ugyanis 8,5 milliárd dollár! Ezt interpretálhatjuk úgy is, hogy Kelet-Ázsia a felelős azért, hogy a külkereskedelem deficites. Ez persze bűnbakkeresés lenne ahelyett, hogy versenyképességünk hiányának okait keresnénk… Az is szembetűnő viszont, hogy az „élelmiszer és élőállat” kategóriában mérlegünk 70 milliós aktívumot mutat, míg az „italok és dohánytermékek” esetében másfél millió a plusz. Az iparcikkek (beleértve a ruházati ipart is) esetében azonban óriási a hiány. Nekem ezek az adatok azt mondják, hogy Magyarországnak az élelmiszer-ipari és mezőgazdasági termékek tekintetében van komparatív előnye Kelet-Ázsiával szemben. Azt, hogy az elsődleges termékek exportja Kelet-Ázsia irányába nem egyenlő a szegénységgel, azt Ausztrália példáján láthatjuk legérzékletesebben. A mezőgazdasági és bányászati cikkek dominanciája mellett néhány magas technológiai színvonalú ipari terméket is exportálnak.26 Ilyen termékei Magyarországnak is vannak (pl. gyógyszeripar, vegyipar). Az sem túl egészséges, hogy a világtermelés 22,2%-át27 adó EAC-15 Magyarország exportjából 2,5%-kal részesedik, importjából ellenben 15,1%-kal. Igaz, hogy a mezőgazdasági termékek abszolút értéke alacsonyabb a gyáriparénál, de talán mégsem olyan területeken kellene a versenyt erőltetni, ahol az ázsiaiak jóval kevesebb pénzért többet és fegyelmezettebben dolgoznak. Ellenben az EU mezőgazdasági belpiaca túltermeléssel küszködik, túltámogatott nyugati gazdák szorítják ki a piacról a magyarokat. Nincs az sehol előírva, hogy nekünk a franciákkal kell versenyeznünk a német piacért. Miért ne exportálhatnánk keletre? A szállítási költségek magasak.28 A gyors gazdasági fejlődés következtében azonban KeletÁzsia vásárlóereje is nő, ráadásul Kína nemcsak ásványkincsek, hanem gabona tekintetében is egyre inkább importra szorul. Tajvanon ugyancsak nőtt a búzaalapú és a tejtermékek fogyasztása a rizs kárára. 1988 óta csökken a világon kifogott halmennyiség, így Japán importigénye is folyamatosan nő a jó minőségű „szárazföldi” élelmiszerek iránt. A kínai iparcikkek akkor is elárasztják a magyar piacot29, és a multinacionális cégek akkor is áttelepíthetik a gyáraikat Kínába (vagy Indiába), ha megpróbáljuk ezt nem tudomásul venni. A termőföldet vagy a Tokaji hegyvidéket azonban nem lehet kitelepíteni. Én bízom benne, hogy Kelet-Ázsiában is kialakulóban van egy réteg, aki meg tudja és meg is akarja venni a minőségi magyar termékeket, illetve rászorul a többi között a magyar gabona importjára is. Bár mezőgazdasági termékekkel nem lehet milliárd dolláros nagyságrendű deficiteket lefaragni, azért egy ilyen hangsúlyváltás a deficitet biztos nem növelné, és érdemes lenne a kapcsolatépítésben kihasználni a kínaiak által is elismert ázsiai származásunkat (Magyarország az egyetlen ilyen EU-tag).

Összegzés

Összességében a kelet-ázsiai integráció beindulásának legfőbb feltételei, hogy Japán elkötelezze magát az ázsiai integráció mellett; az USA ne próbálja meg befolyásának visszaszorulását közvetve vagy közvetlenül fegyveres úton megakadályozni; Kína pedig haladjon tovább a reformok útján és várjon türelemmel, amíg békés úton egyesülhet Tajvannal és vezetővé válhat a régióban. További feltétel az északi-koreai válság folyamatban lévő enyhülése és megoldása középtávon, illetve az, hogy az iszlám militáns változata ne hódítson tért Délkelet-Ázsiában. A Kelet-ázsiai Közösség megvalósulásával, illetve a NAFTA és az EU további terjeszkedésével befejeződhetne a három centrum és „befolyási övezeteik” integrációja, amely stabilizálóan hatna a világgazdaságra. Magyarország pedig minőségi agrárexportjának növelésével részesülhetne a kelet-ázsiai fejlődés pozitív hatásaiból.

Jegyzetek

  • 1. ASEAN = Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége; tagállamai: Fülöp-szk., Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Thaiföld, Brunei; Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Myanmar (Burma). ASEAN+3 = Az ASEAN 10 tagállama plusz a Kínai NK, Dél-Korea és Japán. EAS = East Asia Summit (Kelet-Ázsia Csúcstalálkozó). ARF = ASEAN Regional Forum (ASEAN Regionális Fórum).
  • 2. Földrajzilag Északkelet-Ázsia része Észak-Korea, Mongólia és az orosz Távol-Kelet is, gazdasági súlyuk azonban elhanyagolható.
  • 3. Tagjai lennének: a 10 ASEAN tag, Kína (beleértve Tajvant, Hongkongot és Makaót), Japán, Dél- Korea, Ausztrália és Új-Zéland.
  • 4. Itt az ENSZ által USA dollárban közölt adatokat vettem figyelembe, amitől az EU euróban közölt adatai némileg eltérnek (Kína 44,8%, Japán 46,5%).
  • 5. Ne feledjük, hogy Kína lakossága kétszer annyi, mint a másik 14 EAC-ország együttvéve.
  • 6. A hasonlat történelmileg már csak azért is helyénvaló, mert a gazdaságilag elmaradottabb Délkelet- Ázsiában a kínaiak bírnak hasonló gazdasági pozíciókkal, mint Közép- és Kelet-Európában a németek és a (német) zsidók a második világháború előtt. A lakosság : gazdasági pozíciók : magánbefektetések részaránya a kínai kisebbség szempontjából a következőképpen alakul: Malajzia (24:50:61), Indonézia (3:70:73), Fülöp-szk. (1:35:50).
  • 7. Itt a 15 EAC-ország közötti kereskedelmet nem számítottam bele a „blokk” külkereskedelmébe, vagyis a 100% a régión kívüli összkereskedelem.
  • 8. CER = Closer Economic Relations, azaz Ausztrália és Új-Zéland.
  • 9. Asia-Pacific Economic Cooperation.
  • 10. 1982-ben a „Japán invázió” szófordulatot kicserélték a „Japán Kína területére lépett” kifejezéssel.
  • 11. Kühnhard, Ludger (2005): Northeast Asia: obstacles to regional integration (Zentrum für Europäische Integrationsforschung (ZEI), Bonn, 2005).
  • 12. A térséget személyes tapasztalatok útján is jól ismerő Mészáros Klára személyes beszélgetésünk során kategorikusan elutasította, hogy bármely ázsiai országban tényleges, európai értelemben vett demokrácia lenne.
  • 13. Az ASEAN a ’90-es években a rendszerváltások elmaradása ellenére is felvette tagjai közé a kommunista Vietnamot és Laoszt, illetve a katonai diktatúra uralma alatt álló Myanmart (az egykori Burmát).
  • 14. Nguyen Xuan Thang–Bui Truong Giang (2006): Major Movements Towards an East Asia Economic Community; in: Vietnam Economic Review, 2006/8. 18–31. old.
  • 15. Acharya, Amitav (2006): The Imagined Community of East Asia; in: Korea Observer 2006/3. 407–421. old.
  • 16. EU kapcsán vö. Törökország csatlakozásának kérdésével.
  • 17. vö. Dél-Korea és Kína, illetve Thaiföld és Laosz esetét.
  • 18. Egedy Gergely (2000): Ausztrália története (Aula, Budapest, 2000).
  • 19. Madhur, Srinivasa (2002): Costs and Benefits of a Common Currency for ASEAN (ADB, Manila, 2002).
  • 20. Yamashita Eiji (2006): The Promotion of Asian Integration by Learning from the European Experience: Establishing a Sino-Japan Core- Partnership as the Key; in: Osaka City University Economic Review, March 2006, 63–84. old.
  • 21. Az egy Kína elvéből következően ha egy területre a Kínai NK igényt tart, akkor ez Tajvanra is vonatkozik.
  • 22. Kühnhard, Ludger (2005): Northeast Asia: obstacles to regional integration (Zentrum für Europäische Integrationsforschung (ZEI), Bonn, 2005) 40. old.
  • 23. Bisley, Nick (2006): Enhancing America’s Alliances in a Changing Asia-Pacific: The Case of Japan and Australia; in: The Journal of East Asian Affairs, 2006/1. 47–76. old.
  • 24. Az olajvezetékekről részletesen lásd East Asian Strategic Review 181–182. old.
  • 25. Rövid távon ez az alternatíva még nem áll fenn a vezetékhálózat hiánya miatt, amelynek kiépítése egyébként is nagyon költséges.
  • 26. Hou Minyue (2006): China–Australia Trade: How Important and Complementary Is It?; in: The Journal of East Asian Affairs, 2006/1. 155–180. old.
  • 27. Vásárlóerő-paritáson az arány 30,6%.
  • 28. Nem tudom, hogy orosz és kínai részről tanulmányozták- e már egy esetleges Moszkva–Asztana– Ürümcsi–Peking vasútvonal árversenyképességét, amelyet aztán a kelet-európai export is igénybe vehetne.
  • 29. Félreértés ne essék, engem a szabadabb kereskedelem effajta velejárója egyáltalán nem zavar, pont ezért érvelek amellett, hogy mi is azt exportáljuk, amiben jobbak vagyunk, és ők azt ugyanúgy fogadják be.

Egy új világrend felé: új kihívások és válaszok

Vállati innovációk és versenyképesség

Társadalompolitika, jogtudomány, történelem

Recenziók

Fiatal kutatók tollából