A történelem lapjai

Főszerkesztői beköszöntő

Polgári Szemle, 14. évf. 4–6. szám, 2018, 7–10., DOI: 10.24307/psz.2018.1201

Journal of Economic Literature (JEL) kódok: B20, N01
Kulcsszavak: gazdaságpolitika, társadalompolitika, Magyarország

Megannyi vezető, értelmiségi küzd – nyíltan vagy palástolt módon – annak a késztetésének a megvalósításával, hogy a történelem részévé váljon. Közülük a jó szándékúak nyilván azt remélik, hogy az általuk vagy az irányításuk alatt létrehozott javak, rendszerek, alkotások, tudományos eredmények olyan léptékűvé emelkednek, amelyekre az emberek majd évek, évtizedek, évszázadok múltán is emlékezni fognak, jótékony hatásukat élvezik. A nagyszerűségük a könyvekbe kerül majd, melyeket az utókor szívesen lapozgat, s a továbblépés kiindulópontjai lesznek, hivatkozási alappá válnak. Nem kevésbé fontos azon emberek munkája sem, akik nap mint nap az eke szarvánál, az esztergapadnál állnak, három műszakban dolgoznak, s a családjuk fenntartására, gyermekeik nevelésére összpontosítják az erőiket. Igaz, szeretjük a látványos dolgokat. Talán mindenki szereti. De e mindennapi küzdelem a családok millióinál teszi a társadalmat társadalommá és fenntarthatóvá. Az értékek, hagyományok, a szeretet, az anyanyelv közvetítése, ápolása csakis a társadalom legkisebb, de legfontosabb sejtjei, a családok létezése által válhat valóra.

Teljesítményorientált világunkban bizony elsikkadnak a hétköznapi hőstettek. E téren (is) „nyugatias nemzet” lettünk. Jó pár éve azonban a kormány részéről adódott a felismerés, hogy a magyar nemzet évszázadai végesek, ha elfogy a népesség, a szeretet, a hagyomány, illetve a kívántnál erősebb mértékben asszimilálódik a magyarság. Így a kiszámíthatóbb s a korábbi évtizedeknél lényegesen kedvezőbb nemzetgazdasági teljesítmények bázisán, az állami költségvetési források felhasználásával széles tere teremtődött meg a családi adókedvezményeknek, a család- és otthonteremtési támogatásnak, s általuk a gyermeknevelés anyagi terhei mérséklésének. Jóllehet, csak pénzügyi-költségvetési eszközökkel a gyermekvállalási hajlandóságot nem lehet érdemben fokozni, ezért a családokra hárul az a szerep, hogy a mindennapjaikba a család- és gyermekközpontúságot beépítsék, olyan értékrendet formáljanak maguk körül a gyermekeik nevelése során is, amely nem az egó, hanem egy-egy pici közösség (család) kibővítését, egyúttal szellemi és szeretet téren is a kiteljesedést szolgálják. Mert igaz, hogy a puskagolyók elé történő – néha értelmetlen – kiállás, a kimagasló sportteljesítmények, szellemi alkotások, egyéni és kollektív boldogulás, „ütésálló” birodalmak létrehozása a történelemkönyvek lapjaira méltóak, ám most nekünk, magyaroknak azzal kell szembesülnünk, hogy ha a népesedési folyamatok érdemben nem változnak, bizony kimagasló teljesítményeink fogadó- s olvasótábora, a potenciális hagyományőrzők serege a jövőben megfogyatkozhat.

A kedvezőtlen folyamatok alakítója sok esetben a restség, a tunyaság, a szeretni nem tudás. De mindig vannak, akik a sebeket nem bekötözik, hanem arra sót hintenek. Akadnak nyilván gonosz erők, a rosszak, akik erőszakkal hódítanak, másokat szellemileg és fizikailag leigáznak, s mivel általában rossz dolgokon törik a fejüket, rossz dolgokat hoznak létre, amelyek aligha válhatnak az emberiség, a társadalom javára. A háborúkat kirobbantók, a találmányokat, a hatalmukat a humánum ellen fordítók e körbe tartoznak. A világ végül is a jó és a rossz párharca, örökös küzdelme marad. Aztán vannak a gazdasági korszakok, birodalmak, kurzusok, amelyek átfogó rendszertani jellemzőkkel, kohézióval bírtak, bírnak, s a történelmi tananyagnak ugyancsak részei. Mulandók nyilván e „komplexumok” is, mint ahogy a Nyugatrómai Birodalom is az lett, s az azt követő új barbárság kora is elmúlt, aztán a reneszánsz, a gőzgép felfedezése, vele a kapitalizmus, az eredeti tőkefelhalmozás gazdasági nyitánya is a múlté lett. Mi még láttuk közelről a tervgazdaságot, az 1968-as új gazdasági mechanizmust is felcsillanni, a piacgazdasági átmenetbe is „belekóstoltunk”, s fura íze volt, így magunk mögött hagytuk. Kilencedik éve éljük, tapasztaljuk, formáljuk, mások pedig ízlelgetik az aktív állammodellt, az állam erősebb gazdasági befolyásolása alatt működő gazdaság- és társadalompolitika mindennapjait, a vállalatoknál és a társadalomnál megfogható hatásait. Bennünk, akik az alakítói vagyunk, bizony felmerül, hogy maradandó lesz-e. Évtizedek, évszázadok múltán lesz-e olyan korszakos jelentőségű, mint az 1867-es kiegyezést követő dualizmus volt? Megél-e ugyanúgy (legalább) negyven évet, mint a dualizmus vagy a szocialista tervgazdaság, vagy a negyed évszázados életkort éppen abszolváló piacgazdasági átmenet?

„Figyelemre méltóak” azok a rendszerek, amelyek gazdasági fejlesztésük által a társadalom anyagi és szellemi életének javítására, a nemzet politikai függetlenségének, nagyságának az erősítésére törekszenek. Ilyen volt az 1848–1849-es szabadságharc leverése utáni neoabszolutizmus évtizedeit követő, 1867-es kiegyezéssel megnyíló gazdasági és társadalmi fellendülés, melynek – sajnos – az első világháború vetett véget, s az ország is szétesett. Nemes küzdelem volt a dualista magyar állam részéről, a modernizáció érdekében, az államvezérelt kapitalizmus kiépítésének végigvitele, mint ahogy a két világháború közötti időszaké is, különösen az 1921 és 1931 közötti bethleni konszolidáció intervalluma, amely a békés újjáépítés, no és persze az elszenvedett igazságtalanságok orvoslása érdekében munkálkodott, és szinte teljes nemzeti egység mentén működött. Politikai pártok, gazdasági érdekcsoportok, társadalmi osztályok közös törekvése volt a Trianon okozta sérelmek helyrehozatala. A munkások körében szerveződő politikai pártok „lemondták” a sztrájkokat, tüntetéseket, szerződésben vállaltan nem éltek e jogaikkal, ezzel is erősíteni akarták a revansra összpontosító kormány működését. Tervgazdaság, piacgazdasági átmenet s megannyi illúzió, amely Magyarország adottságaitól, hagyományaitól, a társadalom igényeitől eltérő gazdasági és társadalmi viszonyokat kívántak (kényszerből) importálni, mindezek szertefoszlottak. Az eladósodottaknál is eladósodottabbak lettünk.

Kérdés, dilemma, hogy a 2010 utáni kurzus a négyévente ismétlődő választási győzelmeket kiharcoló módozatként marad-e fenn az emlékezetben, vagy a parlamenti demokrácia szabályai szerint ismétlődő választások bázisán létrejövő kormányok egy átfogó gazdasági korszakot alapoznak meg? Tehát „összeáll-e” a „négyévekből” az önálló, a korábbi kurzusoktól meghatározó jegyeiben különböző és eredményes évtizedek sokasága, s ennek hatására egy gazdasági és társadalmi értelemben felzárkózott, fejlett magyar modell. A végeredményt nyilván nem tudhatjuk, de formáljuk, hogy így legyen. Biztató, hogy az elmúlt százötven évben azok a kurzusok voltak sikeresek és emlékezetesek, amelyek piacgazdasági viszonyok között gazdasági és társadalmi bővülést egy államvezérelt gazdaságpolitika mentén tudtak megvalósítani. Egyértelműen ilyen volt a magyar dualizmus és többé-kevésbé a bethleni konszolidáció időszaka is, mint ahogy a mostani, a 2010 utáni is e sorozatba illeszkedik.

Bár a jelenlegi metódus, kormányzati ügyek nem mindenkinek kedvesek. Állítják is, hogy nagyjából ugyanannyi dollárban a GDP-teljesítményünk, mint tíz évvel ezelőtt. Hangsúlyozzák, hogy a mostanit majd hétszázötvenezer munkavállalóval többen állítjuk elő, így a nemzetgazdasági teljesítményünk csak forintban elszámolva több, ami által a rendszerünk nem hatékony, nem lesz fenntartható. Persze megválaszolandó, hogy ha többen és többet dolgozunk, miért nem emelkedik a dollárban is kimutatott bruttó hazai termék? Nos, azért, mert a forint elleni folyamatos támadások, a spekuláció gyengíti a nemzeti valuta árfolyamát. És még egy kritika, ellenvetés ellenünk: hét éve ugyan folyamatos a reálbér-emelkedés, duplájára nőtt a minimálbér, emelkednek a szociális juttatások, ám a forintban elszámolt jövedelem egyharmadát elviszi a forint romlása, a kedvezőtlen árfolyam. Erről a kormány és a jegybank aligha tehet, mert akik rontják a forintot, százszoros, ezerszeres mértékben erősebbek. Több pénzük van akár a spekulációra is, mint a polgári kormánynak vagy a Magyar Nemzeti Banknak. Márpedig a rendszer fennmaradását a kormányzati fiskális politika és a vele egy irányba tartó jegybank eddig kiválóan szolgálta, hiszen stabil a gazdaság. Aki a bérek, szociális juttatások emelkedését, a vállalatok gyarapodását, a család- és otthonteremtési támogatás további bővülését reméli, az erre a gazdaságpolitikára ráutalt, érdeke, hogy fennmaradjon. De nyilván tovább kell lépni a gazdaságirányításban. Óriási tartalékok vannak a kis- és középvállalati szektorban, de zömüknek a mérete annyira kicsi, hogy még a minimálbér-emeléseket is nehezen tudja kigazdálkodni. Gyengék a fejlesztési kapacitásaik, de főleg a motivációjuk az innovációra. E stratégiai terület nagyobb kohéziója további lendületet adhat, mint ahogy a nemzetközi vállalatokkal a további stratégiai partnerépítési folyamat is. Az olyan kényes kérdésekre is, mint a vállalatok és a munkavállalók közötti béralku folyamata, a Pénzügyminisztériumnak a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítania. Mert bizony egy állam vezérelte piacgazdaságban az állam s a nevében eljáró pénzügyi tárca, mint a gazdaság szabályozásáért felelős, nemcsak a minimálbér- és garantáltbérminimum-tárgyalások koordinációjára hivatott, hanem a piaci alapon működő vállalkozások és munkavállalók együttműködésének, a minimálbéreken túli bérmegállapodások elősegítésére is. Így volt ez a Monarchia idején is. Az ipartámogatási törvények1 az ipartestületek létrejöttét (is) szorgalmazták, melyek által az ipar szervezettségét és az iparban foglalkoztatottak érdekeit erősítette az állam.

Tehát a gazdasági teljesítmények fenntartása, új növekedési faktorok bevonása, a kisvállalatok integrációjának kormányzati-jegybanki eszközökkel történő elősegítése, a munkavállalói érdekek még erősebb állami felkarolása és a „kiművelt emberfőkben” rejlő tudás szervezettebb társadalmi hasznosítása, a kutatóhelyi teljesítmények nagyobb hatékonyságúvá tétele lehet az újabb lendület forrása. A fenntarthatóság, a gazdasági korszak formálása most ezekre a kihívásokra célszerű hogy fókuszáljon.

Az előttünk álló időszak most a nyugodt építkezésé. A forint elleni spekulációk ellenére is van „töltet” a fejlődéshez, hiszen az egyharmad „elkonfiskálása” ellenére is pozitív egyenlegű a devizában elszámolt bér-jövedelem gyarapodás,2 nem is beszélve a forintban kimutatott, hét év alatti majd kétszeres reálbér-emelkedésről. Stabil az állampénzügyi szektor, és öt százalék körüli a gazdasági növekedés. A Polgári Szemle társadalomtudományi folyóirat küldetése pedig, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem túlértékelt tudományos lapbesorolása ellenére, tovább növeljük a megjelenő dolgozatok tudományos módszertanbeli pluralizmusát, amellyel a valóság, a körülöttünk zajló folyamatok még objektívebb feltárása válik lehetővé. Belföldi olvasóinknak szánt magyar nyelvű, a 2019-ben negyedik alkalommal megjelenő angol nyelvű, illetve az első alkalommal megjelenő kínai lapszámunkban is erre törekszünk.

Érdemes Polgári Szemlét olvasni!

Prof. dr. Lentner Csaba
egyetemi tanár, főszerkesztő

Jegyzetek

  • 1. Lásd például: 1884: 17. tc., 1890: 14. tc.
  • 2. Azon „egyszerű” tényről se feledkezzünk meg, hogy az 1995-ős Bokros- és a 2006-os Gyurcsány-, majd Bajnai-csomag idején – forintban elszámolva – 10–30 százalékkal csökkentek a nyugdíjak, családok százezreitől vonták meg a családi pótlékot és más állami juttatásokat, sőt tízszázalékos munkanélküliség volt, tízezerszámra mentek tönkre a hazai vállalkozók. És ha forintban – mindannyiunk emlékezete szerint – estek a jövedelmek, akkor vajon dollárban, már csak a nemzeti valuta folyamatos és tervszerű leértékelésének hatására (Bokros Lajos, Surányi György devizapolitikája), vagy a 2007–2008-as világgazdasági válság előtt már „tetszhalott” állapotban lévő költségvetés-politika következtében a dollárban elszámolt jövedelem-visszaesés milyen (további) zuhanást eredményezett? Ó, boldog békeidők?!