Közszolgáltatások és térbeli koncentráció

Polgári Szemle, 14. évf., 1–3. szám, 2018, 361–382., DOI: 10.24307/psz.2018.0829

Szabó Tamás doktorjelölt, Pécsi Tudományegyetem, Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskola (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.), Kovács Eszter doktorjelölt, Pécsi Tudományegyetem, Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskola (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Public Services and Spatial Concentration

Összefoglalás

Térgazdaságtani szempontból a versenyképesség felfogható a térségek népességmegtartó és tőkevonzó, illetve munkahelyteremtő képességének jellemzőjeként. Ennek szellemében a területi versenyképesség a meglévő és fenntartható infrastruktúrán, az elérhető közszolgáltatásokon, valamint a meglévő foglalkoztatottsági színvonalon (és a mindezek által biztosított vonzó életkörnyezeten) is mérhető.

A jelen tanulmány egyik alapkérdése az volt, hogy bizonyos közszolgáltatások fokozott jelenléte előidézi-e a gazdaság térbeli koncentrációját. Ennek szellemében tanulmányunkban áttekintést kínálunk a közszolgáltatások tipizálásáról és a területi versenyképességhez kapcsolódó irodalmáról; konceptualizáljuk a területi tőketípusok és a közszolgáltatások kapcsolatát; majd a Magyarország vidéki településein végzett főkomponens- és klaszteranalízis segítségével szemléltetjük a gazdasági koncentráció, a lakosság jóléte-jólléte és a közszolgáltatások térbeli elhelyezkedése közötti hasonlóságokat és különbözőségeket.

Journal of Economic Literature (JEL) kódok: H50, C18, H41, H75, R12
Kulcsszavak: közszolgáltatások, versenyképesség, koncentráció, főkomponens- és klaszterelemzés

Summary

From a spatial economic aspect, competitiveness can be considered an indicator of the region’s ability to maintain its population, to attract capital and to create workplaces. According to this, spatial competitiveness can also be measured through the existing and sustainable infrastructure, the available public services and the current level of employment (and through the living environment granted by these indicators).

One of the central questions of this study was if the increased presence of certain public services induces the spatial concentration of the economic space. With this in mind, in our study we provide an overview of the types and the literature on the topic of spatial competitiveness of the public services; identify the types of spatial capital; and later run a prin cipal component and cluster analysis on the Hungarian settlements (except the capital) in order to identify the territorial similarities and differences in economic concentration, the welfare and the existence and intensity of the public services.

Journal of Economic Literature (JEL) codes: H50, C18, H41, H75, R12
Keywords: public services, competitiveness, concentration, principal component and cluster analysis


A területi versenyképesség napjainkban számos aspektusból az elemzés tárgya, viszont a különböző interpretációkból még hiányzik a terület lakónépességének életminőségét és esélyeit jelentősen befolyásoló állami feladatellátás intenzitásának, a közszolgáltatások hozzáférhetőségének részletesebb, fejlesztési szempontú vizsgálata. Annak ellenére, hogy a versenyképességet az európai közgazdaságtani felfogásban a kibocsátás nagyságával mérik (Camagni–Capello, 2013), méltatlanul reked kutatási területen kívülre a nemzetgazdasági erőforrások endogenizálása.

A fiskális intézménymenedzsment szerint a közmenedzsment akkor válhat versenyképessé, ha a tulajdonosi szemléletből visszaköszönnek a tudatosság működéshez köthető dimenziói. Ennek megfelelően a jó közmenedzsment a versenyképesség előfeltételei közé tartozik, és a működtetésnek érték- és céltudatosnak kell lennie. A működtetés során a módtudatosságot fontos alkalmazni, amelynek az a lényege, hogy a feladatellátásban a célok tisztázása és a megvalósításhoz használt programok szinergiája érvényesüljön. A képességtudatosság fel tételezi a szervezet képességleltárát, amelynek révén a hiányosságok megszüntethetők. A forrástudatosság pedig a mérlegszemléletűséget emeli ki a versenyképességet segítő tényezők közül. A környezettudatosság a közreműködő partnerek kapcsolódási lehetőségére világít rá (Kovács, 2007), az utóbbi pedig értelmezhető úgy is, mint a rendelkezésre álló belső erőforrások kihasználása.

Ugyancsak a belső erőforrások fontosságára hívja fel a figyelmet a pénzügyi közgazdász, aki a humán erőforrás, illetve az oktatás minőségi kritériumait, a „humán erőforrás bővített reprodukcióját” jelöli meg a versenyképesség egyik alaptényezőjének (Lentner, 2007). A szerző – a stabilitást garantáló pénzügyi konvergenciacélok mellett – a szakképzett munkaerő aktuális állapotának javításában látja a versenyképesség garanciáját.

A belső tényezős erőforrások külön befektetést nem igényelnek a nemzetgazdaság részéről, de fontos, hogy a területi politika alkotói kiaknázzák a lakónépességben, illetve a térségekben rejlő potenciált, mert egyfelől csökkenti a nemzetgazdasági kitettséget, másfelől pedig fejleszti a lokálpatriotizmust. Ugyanakkor gátat szabhat azoknak a veszélyes szocioökonometriai látens funkcióknak, amelyek a térszerkezet demográfiai, valamint erőforrásstruktúraátrendeződéséért felelősek. Az ilyen jellegű folyamatoknak szabhat gátat, ha az érintett térségek önkormányzatai kihasználják a térségek helyi erőforrásait és technológiai, valamint piaci előnyeit. A térségek belső erőforrásainak észszerű kiaknázása, hatékony mozgósítása révén javítható azok potenciálja, és ezzel együtt a lakónépesség jóléte is (Camagni–Capello, 2013). A szerzőpáros empirikus kutatásában az alábbi versenyképességi faktorokat deklarálja:

  • a helyi termelői aktivitást, a tradíciókat, valamint a képességeket és a különböző know-how-kat;
  • az egyes tőkefajták térben koncentrált rendszerét – mint például a társadalmi, illetve humán tőke –, hangsúlyozottan szinergikus működési jelleggel;
  • kulturális és értékrendi elemeket, amelyek képesek strukturálni és definiálni a helyi identitást, ideértve például a helyi termékek és szolgáltatások piacát;
  • olyan szabályozórendszert, amelyben a törvényhozók (esetünkben a rendeletalkotó önkormányzat, illetve hatósági szervek) kiszolgálják a lakossági érdekeket.

Kétségtelen tény, hogy a fenti faktorok kevésbé tartoznak az operacionalizálható kategóriák sorába, de az bizonyos, hogy a fenti gyakorlat bevezetése eredményeként olyan multiplikátorhatás érhető el, amely a lokális, NUTS3-as szint alatti területek gazdasági teljesítményének trendjében is mérhető. Hazánk esetében az egyes térségek gazdasági pólusait azok ipartörténete és gazdaságföldrajzi helyzete determinálja. A belső erőforrások mozgósítása a szocialista iparosítás fellegvárainak térségeiben különösen azon területek esetében válhat fokozottan indokolttá, ahol a gazdaságföldrajzi pozíció és az infrastruktúrával való ellátottság nem olyan kedvező, mint például az M1-es autópálya mentén elhelyezkedő, korábbi iparvárosok tekintetében. Utóbbiakba a tőkebeáramlás már a rendszerváltás környékén intenzív volt, de az infrastruktúra-fejlesztésnek köszönhetően a termelővállalatok száma is növekedett, amelynek eredményeként a munkaerőpiac felpezsdült, illetve a munkaerő is mobilabbá vált (Siska–Szabó, 2015).

Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon milyen felzárkózási lehetőség jut azoknak a térségeknek, amelyek a betelepülő tőke látókörén kívülre szorulnak, mert a rossz infrastrukturális ellátottságuk vagy kedvezőtlen földrajzi helyzetük növeli a logisztikai költségeket.

A makro- és a térgazdaságtani közgazdászok versenyképességi nézetei azonos irányba mutatnak tehát: a nemzetgazdasági színtéren értelmezett és mért versenyképesség egyes elemei mikroszintű eredmények aggregációjával jönnek létre, és ezeknek alapja a helyi közigazgatási szinten teremtődnek meg (Palotai–Virág, 2016). A nemzetközi szakirodalom a külső forrásoknak kitett nemzetgazdaságok eseteinek vizsgálatakor tér ki a területi tőke fogalmára, amely értelmezésében két fő dimenziót javasol a fogalom körülhatárolására, ezek pedig a versengő és az anyagiasult javak jelenléte a vizsgált területeken. A versengő javak esetében a közgazdaságtan elkülöníti a tiszta közjavakat,1 a vegyes közjavakat, a magánjavakat, valamint ezeken túl egy köztes jószágot, az ún. klubjavakat (Nordhaus–Samuelson, 2012).2

Az anyagiasult javak kategóriája tartalmazza a tárgyiasult javakat (tangible goods), az immateriális javakat (intangible goods), valamint az ún. hard-soft javakat, ami az iménti kategóriák speciális elegye (Camagni–Capello, 2013). Utóbbiak tartalmazzák azokat a virtuális (digitális) vagy szolgáltatás jellegű javakat, amelyek a hazai közszolgáltatások gyakorlatában leginkább az e-közigazgatás egyes részeit foglalják magukban.

Figyelembe véve, hogy a közjavak előállítása nem konkrét helyhez kötötten történik, illetve a finanszírozásuk tekintetében sem közigazgatási, sem területi értelemben nem egy helyen jelenik meg, továbbá a hozzáférhetőség intenzitása sem azonos, hatással van a területi versenyképességre, illetve ezen keresztül differenciál. Ezen tulajdonságok révén a közszolgáltatások hozzáférhetősége befolyásolja a térségek lakónépességének jólétét és helybenmaradási hajlandóságát, valamint versenyképességi esélyeit.

Az állami feladatellátás és a tőke közötti kapcsolatot – közgazdaságtani értelemben – a társadalmi tőke biztosítja, ami „olyan cselekvési képességekre, nevezetesen a tulajdonra és a szakmai képességekre vonatkozik, amelyek a gazdasági élet területén más egyénekre gyakorolt befolyás révén elősegítik bizonyos javak megszerzését” (Farkas, 2013:107). Ezen az interpretáción keresztül vizsgálva a közjavakat, közvetett kapcsolatot feltételezhetünk a közszolgáltatásokhoz való hozzáférhetőség és a területi versenyképesség, illetve a koncentráció között. Szociológiai értelmezésben a (társadalmi) tőke fogalmának konceptualizálása Pierre Bourdieu (1980) és James S. Coleman (1988) nevéhez fűződik, akik a tőke fogalmába szimbolikus erőforrásokat, képességeket és javakat is beemeltek. Vegyük észre, hogy a közgazdaságtani tőke – a társadalmi javak finanszírozásán keresztül – pont az összetett társadalmi hatások miatt elválaszthatatlan a szociológiai értelemben vett társadalmi tőkétől; habár ez utóbbi kategóriáit kevésbé lehet számszerűsíteni. Másrészt viszont a szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a társadalmi tőke fogalmában húzódó társadalmi aktivitás olyan tartós kognitív motívum lehet, amely képes mozgósítani egy térség egyes gazdasági aktorait.

A térségek versenyképessége szempontjából nem mindegy – ahogy a gazdasági tevékenység eloszlása esetében sem –, hogy a szimbolikus erőforrások miként sűrűsödnek a térben, hiszen ezek karakterisztikája pozitív és negatív externáliaként szerepet játszik a térségek erőforrásainak hatékony aktivizálásában. Tehát – ahogy erre több tanulmány (Pénzes, 2013; Káposzta, 2014) rámutat – a gazdasági hátrányokat tompíthatja a humán tőke markáns és aktív jelenléte, ami a közszolgáltatások hiányára vagy kiesésére3 is megoldást nyújthat.

A közszolgáltatások determinációi

A közszolgáltatások mint komplex állami feladatellátási kötelmek egy társadalom tagjainak életminőségét közvetlenül képesek befolyásolni a közösségi javak hozzáférhetősége, felhasználhatósága révén. Szerepük a 19. század második felében kezdett az államigazgatáson belül kulcsfontosságúvá válni, amikor egyre több magánszolgáltatást emeltek át a versenypiaci működésből a közigazgatási jog által szabályozott keretek közé.

A közszolgáltatások fogalmának magyarázata tekintetében a közigazgatási tudományokból érdemes kiindulni, de amikor ezt tesszük, rögtön azzal találjuk szemben magunkat, hogy a közigazgatás körén belül is különböző megközelítések léteznek. A közgazdaság-tudomány fókuszában méretgazdaságossági szempontok állnak, míg a szociológia a közszükséglet, illetve a társadalmi jólét maximumát helyezi középpontba. A közigazgatás-tudomány az igazgatási feladatokra koncentrál, míg a jogtudomány – természetéből fakadóan – a jogi szabályozottságot, illetve lefedettséget vizsgálja.

A fogalmi determinációt tartalmi szempontból Hoffman három szinten határozza meg, amely a legtágabb értelmezéstől a legszűkebb lehatárolásig terjed. Legtágabb értelmezésbe sorolható minden olyan állami szolgáltatás, amelyet az állampolgárok alanyi jogon (adófizetési kötelmükért cserébe) részben vagy teljes egészében térítésmentesen igénybe vehetnek (pl. törvényhozás, bűnüldözési tevékenység stb.). A szűkebb értelmezés szerint, ezek az állampolgárok széles körének nyújtanak ellátást, és „nem minősülnek egyoldalú, közhatalmi aktusnak”. A legszűkebb értelemben vett közszolgáltatások közé sorolja azokat, amelyek esetében az állam – vagy a vele közszolgáltatási szerződést kötő jogi személy – tényleges, személyre szabott szolgáltatást nyújt (Hoffman, 2006). Utóbbiakat valamilyen jogosultsági vagy kedvezményezetti alapon veheti igénybe az állampolgár. Mindhárom kategória esetében egyaránt gyakori a veszteségfinanszírozás. Ennek értelmében az állami feladatellátást magára vállaló gazdasági társaság közvetlenül a szolgáltatáshoz kapcsolható veszteségét az állam köteles megtéríteni a szolgáltatónak. A veszteségfinanszírozás megítélésekor különbséget kell tennünk a különböző ágazatokba tartozó közszolgáltatások között, amelyeknek sajátosságai természetüknél fogva határozzák meg a feladatellátási kötelezettséget átvállaló finanszírozási kereteket. Értelemszerűen más-más kategóriába sorolható az egészségügy és a közösségi közlekedés, mert míg előbbi az emberi erőforrás minőségéhez szorosabban kötődik, addig utóbbinak a gazdasági haszna általában könnyebben számszerűsíthető.

Hozzáférés szempontjából a közösségi jószágok csoportosítása szofisztikáltabban elvégezhető, hiszen léteznek olyan, a közösséget kiszolgáló, társadalmi igényeket kielégítő szolgáltatások, amelyek fogyasztásából a jogi személyek sem zárhatók ki. Ezek az ún. tiszta közjavak, mint például a közösségi színterek, parkok stb. Ezzel szemben a vegyes közjavak esetében bizonyos fogyasztói réteg kizárása túl költséges lenne, így a rendszerben megjelennek a potyautasok, akik ellátása a társadalom számára evidenciává vált. Ebbe a körbe tartozik például a szociális segélyrendszer összes eleme. A vegyes közjavak esetében elmondható tehát, hogy abba azok a nem tisztán versenypiaci kategóriájú szolgáltatások tehetők, amelyek jellegüket tekintve társadalmi, szociálpolitikai vagy más célrendszer alapján szerveződnek. Ez egy-ben felveti az elszámolhatóság kérdését, illetve az átláthatatlanság disszonanciáját, és magában hordozza a témával kapcsolatos döntések nehézségét. Ezt a kettősséget egyfelől a támogatások megítélése, a tevékenységek hatékonysági pressziója, másfelől a társadalmi-gazdasági szempontú minőségi célkitűzések jelentik.

Az állami feladatellátási kötelezettség tekintetében elmondható, hogy minden közszolgáltatásnak minősül, amit a jogalkotó meghatározott eljárás keretében közszolgáltatásnak minősít. Fontos ismérv, hogy minden állampolgárnak alkotmányos alapjoga a közjavakhoz való hozzáférés, amelynek keretében az állam gazdasági szerepet vállal többek között szociális, egészségügyi, oktatási, közlekedési, kulturális, energetikai területen. A kapcsolódó feladatellátást az állam egyetemleges közszolgáltatási szerződés keretén belül átruházhatja gazdasági társaságokra, amelyek kötelesek a szerződéses feladatuk maradéktalan és kifogástalan ellátására, amelyért a piaci ár és a közszolgáltatásból fakadó és nyújtandó kedvezmények közötti árkülönbözetet, illetve az ebből fakadó gazdasági veszteséget az állam a közszolgáltatási szerződésben meghatározott feltételek szerint köteles megtéríteni. A közszolgáltatás nyújtása során az állam feladata – a szabályozó hatóságok közreműködésével – a piac szabályozása, a működés ellenőrzése, a tevékenység finanszírozása.

A közszolgáltatások nem pusztán közvetett, hanem közvetlen módon is hozzájárulnak egy nemzetgazdaság vagy azon belül egy-egy térség gazdasági és humán-potenciáljához, és ezáltal versenyképességéhez. Ennek alapfeltételei a hatékony és gazdaságilag stabil (tehát fenntartható), a gazdaságot kiszolgáló működés és a szolgáltatók közötti versenyhelyzet megteremtése. Ennek révén tisztul a piaci verseny, és javul a szolgáltatások minősége és hatékonysága. Ennek szellemében érdemes azokra a szolgáltatásokra fókuszálni, amelyek a nemzetgazdaság szempontjából nagyobb volumenű erőforrásokat kötnek le, és hatékonyság szempontjából jelentős források allokációját kívánják. Továbbá azokra is hatványozott figyelmet kell fordítani, amelyek nemzetgazdasági szempontból stratégiai fontosságúak, és a nyitott vagy nyitásra váró piac miatt nemzetközi versenytársak belépésére számíthatnak. Utóbbi piacok megóvása azért is kiemelkedő fontosságú, mert egy-egy nemzet esetében általában hálózatias (gyakran egész országot lefedő) és generációkon átívelő teljesítményt manifesztáló (akár know-how-ban, akár infrastruktúrában megjelenő) teljesítményről van szó. Ugyancsak kiemelt figyelmet érdemelnek azok a közszolgáltatások, ahol a foglalkoztatottság nagy, tehát jelentős munkaerőpiaci kitettséggel rendelkeznek.

A közszolgáltatásokba történő beruházás azért is megtérül, mert a minőségi közszolgáltatások több szinten is hozzájárulnak a területi versenyképességhez:

  • A helyi önkormányzatok adó- és egyéb kedvezmények formájában megteremtik a lehetőséget a betelepülő tőke vagy a meglévő vállalkozások számára a hatékonyabb működésre, ami elősegíti azok magasabb foglalkoztatottsági mutatókkal, illetve magasabb termelékenységgel – azaz nagyobb iparűzésiadó-alappal – történő működését.
  • A térségekben működő vállalkozások és a lakónépesség számára nyújtott magasabb hozzáadott érték szélesebb működési terület és hozzáférhetőség révén segíti elő az érintettek versenyképességét az adott lokációban és nemzet(közi)gazdasági színtéren egyaránt.
  • Idesorolható minden olyan közszolgáltatás, amely hat a nemzetközi versenyben való megmérettetés eredményességére: ilyen például a logisztikai és szállítmányozási piac valamennyi résztvevője, illetve a felsőoktatási intézmények mindegyike (Kiss, 2011).

Figyelembe véve a közszolgáltatások erőforrásigényét (illetve az ebből fakadó munkaerőpiaci hatásokat), és azt a tényt, hogy másodlagos (kiszolgáló) szerepük révén nagymértékben szolgálják a nemzetgazdaság versenyképességének egészét, a rájuk való fókuszálás indokolt.

A nemzetgazdaság belső erőforrásai

Az endogén (belső tényezőkön alapuló) növekedési elmélet a területi versenyképességgel kapcsolatos kutatások fókuszpontját a régiók közötti összehasonlításokról a belső területi kapacitások mérésére helyezi át. Teszi ezt abból a megfontolásból, hogy a belső kapacitások, erőforrások együttműködéssel és szinergiával történő alkalmazása produktívabb, mint a szétszórt támogatási rendszer, és ezt tükröznie kell a regionális versenyképesség vizsgálati szempontjainak, mérési módszereinek is.

Az elmélet szerint a térségek belső erőforrásai közül a helyben meglévő gazdaságföldrajzi és „social economic” adottságokat kell felismerni és hatékonyan mozgósítani a területi fejlődés érdekében. Tömörebben: a területek kondícióinak meghatározó befolyása van a gazdasági tevékenységek jövedelmezőségére, illetve ezen keresztül a lokáció versenyképességére (Bodnár, 2013).

Meglátásunk szerint a számos kutató (Chapain–Clifton–Comunian, 2013; Capello, 2012) által képviselt irányvonal, amely a tudásból, illetve az innovációból eredezteti az endogén növekedést, csak akkor lehet igaz egy-egy konkrét lokáció esetében, ha ennek a tudásnak létezik munkaerőpiaci szempontból releváns felvevőbázisa, illetve a keletkezett termékeknek, szolgáltatásoknak megfelelő piaca. Tehát csak addig létezhet az innovációalapú, tudásközpontú versenyképesség az adott térségben, amíg el nem éri a tudásalapon szerveződött populáció létszáma azt a piachoz képest kritikus tömeget, ami vagy elvándorlást, vagy tevékenységáthelyezést eredményez. Még ha ez aggregált országos adatsorokban nem is jelenik meg, de bizonyos területekről elvándorlást indíthat meg, míg más, befogadó területeken fennáll annak a veszélye, hogy az adott gazdasági tevékenységhez kapcsolódó haszonból az érintett területi-közigazgatási egység nem vagy csak kismértékben részesül. Ezzel szemben a belső tényezős növekedéselmélet fejlesztéspolitikai szempontból fontos aspektusnak tartja a fenntarthatóság kérdéskörét, hiszen az emberi erőforrás és az infrastruktúra egyidejű fejlesztésétől várja el, hogy – a multiplikátorhatásokon keresztül – fokozza a keresletet, illetve a termelékenység javítására legyen képes (Miklós-Molnár, 2012). Hasonló álláspontot képvisel Rechnitzer is, aki szerint a regionális potenciált az endogén források jellemzői determinálják (Rechnitzer, 2002).

A jelen tanulmány szerzői a tőkepotenciált – azaz a rendelkezésre álló termelőbázisokat, illetve tőkét – az alábbi versenyképességi tényezők szerint csoportosítják (1. táblázat).

A regionális kutatások számos esetben próbálják összefogni azokat a szerteágazó és komplex tényezőket, amelyek vizsgálatba vonása révén a térségek versenyképessége mérhető. A területi tőke dimenzióinak hazai interpretációit vizsgálva (Jóna, 2013) látható, hogy a közjavak, illetve közszolgáltatások alacsony rivalizálás mellett vehetők igénybe, de az eredeti területitőke-modell (Camagni–Capello, 2009) nem tér ki a közjavak és a versenyképesség kapcsolatának elemzésére, viszont axiómaként is értelmezhető a közszolgáltatások hozzáférhetőségének és a lakónépesség versenyképességének kapcsolata. Ugyanis a térben koncentrálódó potenciál elszívja a perifériatérségekből a termelési tényezőket – amelyek közül leginkább mobil a humán erőforrás –, ami konzerválja az érintett területek gazdasági és humánpotenciáljának kedvezőtlen helyzetét. Ez törvényszerűen együtt jár a gazdaság szerkezetének tercierizálódásával, azonban települési szinten gondot okozhat a nagymértékű elvándorlás, de az is, hogy bizonyos néprétegek munkalehetőség, képzettség, kielégítő jövedelem és lehetőségek hiányában a hátrányos helyzetű területeken rekednek (Kovács, 2016).

A térgazdaságtani értelemben vett erőkoncentrációs elméletek egyike a centrum-periféria modell (Wallerstein, 1983), amelyet számos hazai szerző is feldolgozott. A centrum-periféria modellben a térnek két pólusa létezik (Nemes Nagy, 2009). Eszerint a centrum pozitív, nagy gazdasági és társadalmi pontenciált magában hordozó, azokat halmozó területi egység, tekintet nélkül a földrajzi értelemben vett elhelyezkedésétől. Ezek karakterisztikáját befolyásolja a közszolgáltatások, közintézmények jelenléte, illetve azok hozzáférhetőségének intenzitása, ami leginkább a közlekedési infrastruktúra kiépítettségétől függ.

Persze a területi egyenlőtlenségek nem merülnek ki néhány dimenzió vagy indikátor elemzése által nyújtott válaszban, mert a szociális és gazdaságtani ismérvek együtt, egy időben vannak jelen, és fejtik ki hatásukat a területi egyenlőtlenségek vonatkozásában (Obádovics–Buder–Kulcsár, 2013). A szegénység nemcsak pénzügyi, anyagi síkon manifesztálódik, hanem emellett a közjavakhoz való hozzáférés szűkösségében is megjelenik. Utóbbi hatását értelemszerűen tompítja a gazdasági jólét, ami a közszolgáltatások hiányával ellentétes irányba hat. Mindez azt sejteti, hogy a centrum-periféria relációk markánsan meghatározzák a térgazdaságtani és demográfiai folyamatok jelenét és jövőjét, újraértelmezve ezzel egy adott térség közgazdaságtani helyzetét.

Térelemzés

A térgazdaságtani szakirodalom a regionális versenyképességi vizsgálatok során az egy főre jutó GDP-t mint eredményváltozót vizsgálja, és számos egyéb magyarázó változót figyelembe vesz a térségek versenyképességi rangsorolása során (Pénzes, 2013). Ezt a módszertant előszeretettel alkalmazzák a NUTS3-as vagy az alatti területi egységekre is, miközben a terület lakónépességének jóllétére kiható soft tényezőket nem tartják szem előtt. Tehát érdekes kutatói kérdés, hogy miként lehetne javítani a térségek jóllétét, gazdaságát és foglalkoztatottságát a közszolgáltatások javításán keresztül, és viszont: a gazdaság térbeli koncentrációja és a humán erőforrás jellemzői miként hatnak vissza a közszolgáltatási igényre, valamint annak jellemzőire; de feltárandó a lakónépesség jóllétének gazdaságra gyakorolt hatása is.

A fentiek szellemében célkitűzésünk annak a kérdéskörnek a minél átfogóbb vizsgálata, hogy mennyire jár együtt, vagy éppen mennyire különül el az egyes települések esetében a közszolgáltatások, a humán adottságok, illetve a gazdasági potenciál térbeli koncentrációja a különböző területi determinációk mellett. Ennek megfelelően a célmeghatározást követő első lépésként kigyűjtöttünk valamennyi olyan általunk elérhető változót (első körben csupán tartalmi szempontok alapján), amelyek jellemezhetik és differenciálhatják az egyes területi egységeket társadalmi-gazdasági helyzetük és közszolgáltatásokkal való ellátottságuk szerint – a lehető legtágabb értelemben (lásd 1. ábra). Előzetesen azon szempontból kategorizáltuk, hogy azok meglévő, a településvezetés és közszolgáltatás-szervezés szempontjából külső adottságként kezelhető (gazdasági, foglalkoztatottsági vagy demográfiai) szempontok, vagy az ágazati, illetve területfejlesztési politika által is közvetlenül befolyásolhatók (infrastruktúra-hálózati közszolgáltatások,

szociális ellátás, oktatás, egészségügy, kultúra és közigazgatás). Az ágazati megközelítés megfelelő kiindulópontnak tűnt.

Első körben 475, települési szinten is elérhető mutató felelt meg ennek a szempontnak. Mivel ez az adattömeg hatalmas, vagy képi megjelenítésre alkalmatlan, adatredukciós módszerre (faktor- vagy főkomponens-elemzésre) volt szükség (Székelyi–Barna, 2002). Így az egymással összefüggő mutatókból kisebb számú faktort nyerünk, amelyek alapján képesek leszünk a települési szintű adatok típusainak és ezzel együtt jellemző változóértékeinek a meghatározására, feltárására is a klaszteranalízis segítségével. Ha az alapvető problémákat és azok összefüggéseit ezzel a módszerrel feltártuk, véleményünk szerint akkor lesz lehetőségünk a továbbiakban ezek, illetve az adott település (majd térség) jellemzőit, a – jelen vizsgálat eredményében is tükröződő – településhierarchiát és az esetleges települések közötti feladatmegosztást (specializációt) is figyelembe véve, közszolgáltatás-fejlesztési javaslatok megfogalmazására.

Figyelembe vettük, hogy a faktor/ főkomponens- és klaszteranalízisbe kizárólag magas mérési szintű változók kerülhetnek (Sajtos–Mitev, 2007), illetve kiküszöböltük az igen szélsőséges vagy véletlenszerű eloszlást követő változók nagy részét, így az adatredukciót 177 változó mentén kezdtük futtatni. (A csupán módszertani okokból kiesett, de nyilvánvalóan nagy kifejezőerővel bíró változókat területi egységenként is besoroltuk, így a statisztikai vizsgálat eredményei ezekkel kontextusában – például járásonként, megyénként, agglomerációnként – is kiegészíthetőek a későbbi kutatások során.)

A nagyszámú változó vizsgálata mellett – a területi kiegyenlítődés és az esélyegyenlőség szempontjait is szem előtt tartva – célunk volt továbbá az is, hogy figyelmünk a legkisebb településre is kiterjedjen, így a vizsgálat egységeiként Magyarország 3154 vidéki települését választottuk. A kiugró adatok elkerülése érdekében a jelen vizsgálat nem terjed ki Budapestre, amit az is indokol, hogy a főváros, illetve a Közép-Magyarország régió már a kétezres években elérte az Európai Unió fejlettségi átlagát, például az egy főre eső, vásárlóerő-paritáson mért GDP tekintetében. (Emiatt számos területi kiegyenlítődést célzó fejlesztési forrásra sem pályázhat már, de feltételezhetjük azt is, hogy a gazdasági infrastruktúra és a gazdaság fejlődését elősegítő intézményrendszer, mint például startupokat támogató alapok, pénzügyi szolgáltatások, oktatás-kutatás és az egyéb, közvetlenül üzleti szolgáltatások már vannak annyira fejlettek, hogy a gazdaság fejlődése további állami beavatkozás nélkül is kedvező irányt vesz.) A főváros a legtöbb gazdasági jellemző mentén annyira eltér a vidéktől, hogy annak fejlődése külön vizsgálat tárgyát kellene hogy képezze. Pest megyét azonban nem vettük ki a vizsgálatból, tekintve, hogy a terület maga is heterogén (Tipold et al., 2015). A fővárost leszámítva az egyéb (közepes és nagy-) városok vizsgálatban maradását indokolja egyrészt a vizsgálat célja, amely nem csak és nem elsősorban a leghátrányosabb helyzetű vagy a legkisebb településekre terjed ki.

A városok, községek, kistelepülések, aprófalvak összehasonlíthatóságának problémáját nagyrészt népességszámra arányosított viszonyszámok képzésével és használatával küszöböltük ki. Mindemellett magát a népességszámot nem vontuk be a főkomponens- és klaszterelemzésbe. (Ennek ellenére – mint látni fogjuk – a kialakult csoportok népességszám alapján is igen jól körülírhatók.) Ezzel az volt a célunk, hogy érzékeltessük, hogy melyek azok a gazdasági jellemzők vagy szolgáltatások, amelyek a népességnél is jobban koncentrálódnak a térben, és ezáltal hol teremtődik meg a lehetősége a további agglomerációs előnyök megjelenésének és tovagyűrűzésének, és hogy ezzel szemben hol keletkezik vá kuum, ellátatlan néptömegek vagy szegény térségek, ahol szolgáltatás-, illetve gazdaságfejlesztésre, vagy legalább a közeli központok elérhetőségének biztosítására van szükség. (A módszer hátránya viszont az, hogy a legkisebb, elsősorban 100 fő alatti települések esetében igencsak felfelé torzíthatnak ezek a mérőszámok, amennyiben bizonyos típusú szolgáltatásból vagy méretű vállalkozásból egy vagy néhány jelen van a településen.)

A vizsgálat eredményei

Az adatredukció tekintetében a főkomponens-elemzés bizonyult hatásosnak. A vizsgálat többszöri lefuttatása után és a nem megfelelően aggregálható mutatóktól lépésenként megszabadulva 101 megőrzött, 8 főkomponensre megfelelően illeszkedő változó maradt meg, és az így keletkezett főkomponensek az eredeti változók információtartalmának összesen 59,5%-át őrizték meg, aminek a magyarázóértékét elfogadtuk. A kialakult főkomponensek azonban nem elsősorban az előzetes, külső-belső tényezőket vagy ágazati tagozódást követték, hanem azok sokkal inkább függenek össze a településhierarchiával, illetve az adott jellemző vagy szolgáltatás által érintett korcsoport vagy gazdasági tevékenység adott településen való meglétével vagy hiányával. Például az oktatás ágazata három különböző főkomponensre „esett szét”: alapfokú oktatásra (amelybe bekerültek a körzeti szintű egészségügyi ellátások is), középfokú, valamint felsőoktatásra. Ez egyrészt következik a vizsgálat módjából, de egyben rávilágít a területi szemlélet szükségességére is. Ellenben a „Szegénység és a rászorulókat támogató intézményrendszer” főkomponens nagyban érinti a munkanélküliséggel kapcsolatos és demográfiai tényezőket, de számos infrastrukturális elemet és szinte a teljes szociális ellátást is felöleli (1. ábra).

A nyolc, viszonylag jól interpretálható főkomponens már elég jól kezelhető ahhoz, hogy azokon klaszteranalízist hajtsunk végre a települések kategóriákba sorolása és ezek mentén történő nyolcdimenziós jellemzése érdekében. Tekintettel a viszonylag nagy adatállományra és még így is meglehetősen sok dimenzióra,4 az iterációs K-Means Cluster-eljárást alkalmaztuk az SPSS-programcsomag segítségével (Obádovics, 2009). A módszer kiszámítja a dimenziók magpontjait, és az azokkal kapcsolt elemeket mindaddig rotálja, amíg a klaszterközéppontok nem stabilizálódnak.

A kezdeti iterációk során világossá vált (akár több, akár kevesebb klaszterszámot előzetesen meghatározva), hogy bizonyos települések jellemzőit, kiugró értékeit közelebbről is szemügyre kell venni, mert bizonyos klaszterek elemszáma túl kicsinek tűnt. Hétklaszteres bontásban külön klasztert alkotott például a mindössze 12 főt számláló Tornabarakony, ahol a meglévő infrastrukturális létesítmények mindössze ilyen kevés főre mint vetítési alapra oszlottak el, és ezért irreálisan magasnak tűntek. De az elvándorlás is szélsőségesen magas értéket vett fel a településen a 2015-ös évben. Következésképpen ez a klaszter „kimagasló jólét” képét mutatta mind az 1. (szegénység, illetve annak hiánya), mind pedig a 7. (kultúra, mobilitás) főkomponens mentén, ami nyilvánvalóan nem tükrözi a valóságot. Kirajzolódott egy olyan hatelemű, többnyire kistelepüléseket (Tésa, Óbudavár, Teresztenye, Komlóska, Újlengyel és Nagypáli) tartalmazó klaszter is, amelynek elemei az 5. főkomponens, a gazdasági versenyképesség, vállalkozások dimenziója mentén mutattak kimagaslóan jó értékeket, míg a többi dimenzió ezt nem indokolta. Néhol felmerül az a gyanú, hogy bizonyos vállalkozásokat csak az alacsony kulcsú vagy nem lévő helyi adó miatt jelentettek be az adott településre, de valójában nem itt van a vállalat működésének központja. Megvizsgálva a településekhez tartozó mért mutatóértékeket, azok elhelyezkedését és a róluk elérhető egyéb információkat, az előbbi négy települést és Tornabarakonyt elhagyva megismételtük a vizsgálatot. Azonban Újlengyel és Nagypáli az így módosított klaszterelemzésben is külön csoportot alkotott, így végül ezeket is mellőztük. Mivel a fentiek Magyarország 3155 településéből csak néhányat érintenek, viszont velük együtt rendkívül ellentmondásos, nyilvánvalóan téves klaszterstruktúra alakulna ki, az érintett összesen 7 települést kizártuk a vizsgálatból.5

A 3147 települést felölelő, 6 csoportból álló klaszterstruktúra, amely statisztikailag is megállja a helyét (2. táblázat), már értelmezhető a magyar települések rendszerében és az azokat leíró főkomponensekben tömörített információtartalom fényében.

A varianciaanalízisből kiderül, hogy a klaszterek ténylegesen szignifikánsan, markánsan elkülönülnek egymástól az azokat alkotó változók (főkomponensek) mentén (Székelyi–Barna, 2002), így a települések valós csoportokba tömörülnek. Azonban a különböző főkomponensek igen eltérő mértékben járulnak hozzá a klaszterek egymástól történő elkülönüléséhez: az F-statisztika értéke nagyságrendileg alacsonyabb az 1. (szegénység és a rászorulókat támogató intézményrendszer; alapinfrastruktúra), az 5. (gazdasági versenyképesség, vállalkozások) és a 8. (idősek aránya, ellátása) főkomponens esetében. A települési adatsorok tükrében ez nem is lehet másképp, hiszen ezek nagyrészt olyan demográfiai vagy gazdasági jellemzőkből állnak, amelyek valamilyen értéket minden magyarországi település esetén felvesznek (a kiinduló koncepcióban ezek voltak a „külső adottságok”), míg a többi főkomponensben tömörülő közszolgáltatások egy nagy része csak bizonyos, az adott (al)központi funkcióval rendelkező településeken találhatók meg, a többi településen pedig nulla az egyes változók értéke. Ez utóbbiak alkalmasabbak a típusképzésre, a közszolgáltatások szintjeinek és ezáltal a településhierarchia megragadására.

A kapott eredmények értelmezésében segítséget nyújtott az egyes főkomponens-változók eloszlásának hisztogramos szemléltetése és elemzése, valamint klaszterenként általunk ismert példatelepülések beazonosítása, továbbá az eredeti (még nem standardizált) változók néhány településenkénti értékének vizsgálata is. A legfőbb ilyen változó a népességszám volt, amely mentén elég jelentősen eltérnek az egyes klaszterek annak ellenére, hogy ez a mutató sem a főkomponens-, sem pedig a klaszterelemzésben nem szerepelt. A kialakult 6 klaszter a következőképpen interpretálható:

Jellemzői alapján az egyik legkedvezőbb helyzetű csoport az 1. klaszter, amely az elsősorban a felsőoktatás által meghatározott településeket foglalja magában. Ez a csoport népességszám alapján eltérő településeket tartalmaz, de egy kivétellel valamennyi város. Elemszáma mindössze 14 település, de igen kedvező jellemzőik alapján elkülönülnek a többi öt klasztertől, valamint több mint 1 millió fős lakosságot foglalnak magukban, az ország népességének 10,5%-át. Így van értelme elkülönült típusként tekinteni rájuk. Ezeken a településeken nemcsak a felsőoktatás és a kulturális javakkal való ellátottság kiemelkedően magas, de itt találhatók a legnagyobb számú és arányú, legerősebb vállalkozások is. Nemcsak az oktatás, de valamennyi közszolgáltatással való ellátottságuk nagyon jó, a szegénység jelenléte ebben a településcsoportban a legkevésbé meghatározó. Korstruktúrájuk is kedvező. Ebbe a településcsoportba tartozik például Pécs, Veszprém, Szeged Gödöllő és Keszthely. Mindez alátámasztani látszik azt, hogy a felsőfokú oktatás és a K+F jelenléte és kiemelkedő színvonala (az alapvetőbb közszolgáltatások megléte mellett) általában pozitív hatással van a gazdaság egészére. (Persze a fordított irányú okság is jelen van.)

A 2 klaszter a „Viszonylagos jólét gazdaságilag stabil nagyközségei, városai” nevet kapta. 217 település került ebbe a csoportba, de a viszonylag nagy (néhány ezer főtől 120 ezres nagyságrendig) településméret miatt ez az ország népességének 30,6%-át, körülbelül 3 millió főt foglal magában. A településcsoport fő jellemzője az, hogy közszolgáltatásokkal igen jól ellátott – bár a felsőoktatás és a kultúra arányaiban kevéssé meghatározó, nem elsősorban ez az ágazat adja a települések arculatát. Az első főkomponens, a szegénység alacsony (negatív) és a 6., családok jóléte főkomponens magas értéke stabilitásra enged következtetni. A népesség korösszetétele általában fiatal, nagyobb mértékű elvándorlás nem jellemző. Ebbe a településkörbe tartozik például Tatabánya, Székesfehérvár, Kecskemét, Nagykanizsa, Villány, Hévíz és Bácsalmás.

A 3 klaszterbe ezer–tízezer fős nagyközségek és kisebb városok tartoznak, összesen 229 település. (Összlakosságuk 1,3 millió fő, az ország népességének 13,5%-a, átlagos népességük 5700 fő.) Ezeknek a falvaknak, illetve kisvárosoknak a lakosságára viszonylagos jólét jellemző mind az 1. (szegénység hiánya), mind pedig a 6. (családok jóléte) főkomponens mentén. Elvándorlás itt sem jellemző, azonban a korstruktúra kedvezőtlenebb, a népesség gyakran elöregedő. Igen kedvezően alakul a gazdasági társaságok 1000 főre jutó száma, illetve a gazdaság fejlettsége. Ami a helyben elérhető közszolgáltatásokat illeti, a települések jellemzően igen jól ellátottak alapfokú oktatási intézményekkel, bölcsődékkel, körzeti egészségügyi szolgáltatásokkal, de a középfokú oktatás már ritkábban található meg helyben, a felsőfokú oktatás jelenléte nem jellemző. Összegezve, az idetartozó településeket általában nem nevezhetjük hátrányos helyzetűnek. (Idesorolható például Sarkad, Soltvadkert, Mecseknádasd és Lengyeltóti, valamint Budapest agglomerációjának számos települése.)

Mind az 1., mind pedig a 6. főkomponens értékei alapján kevéssé tehetős népességgel rendelkeznek a 4. klaszterbe tartozó nagyobb községek és néhány kisebb város. A kultúra, mobilitás főkomponense is meglehetősen alacsony értékeket mutat. Az ezer–néhány ezer fős 1494 település Magyarország népességének 23,5%-át (2,3 millió főt) tömöríti. A települések gazdasági ereje jellemzően csekély. Bár ezek a települések alapfokú oktatással, körzeti egészségügyi ellátással és alap-infrastruktúrával még viszonylag jól ellátottak, de a közép- és felsőfokú oktatási intézmények jelenléte nem meghatározó. A településcsoportba tartozik például Dunaalmás, Gyermely, Tiszabecs és Kurd.

A fentieknél kisebb népességszámú, jellemzően néhány száz fős, viszonylag szegény, általában elöregedő kistelepüléseket az 5. klaszter foglalja magában. A családok jóléte-jólléte faktor (amely tartalmazza a bölcsődei ellátási és bizonyos szociális ellátási mutatókat is) értéke itt a legalacsonyabb, de a szegénységet kifejező 1. főkomponens értéke is kedvezőtlen. Ezek a települések alap- és középfokú oktatással, körzeti egészségügyi és egyéb közszolgáltatásokkal csak igen ritkán ellátottak (a csoport csak egy-egy településén található általános, illetve középiskola). Gazdasági erejük rendkívül alacsony, arányaiban és számában is kevés vállalkozás van jelen. Bár jellemző az idős korstruktúra, de az elvándorlás kevéssé. Idesorolható például Kisbajom, Gyulakeszi, Hunya és Tófalu. A csoport közel 400000 főt, Magyarország népességének 3,9%-át tömöríti.

A 6. klasztert gyakorlatilag a legszegényebb, közszolgáltatásokkal nem vagy alig ellátott, 100 fős vagy az alatti törpefalvak alkotják. Az idesorolt 100 településen összesen kevesebb mint 8000-en élnek, azonban közszolgáltatásokkal való ellátatlanságuk gyakran a települések rossz elérhetőségével párosul, így esélyegyenlőségi szempontból fejlesztésüktől nem lehet eltekinteni. A csoport Borsod-Abaúj-Zemplén, Baranya és Zala megyében túlreprezentált. A kultúra, mobilitás főkomponens magas értéke itt az elvándorlással magyarázható (tekintettel arra, hogy a kapcsolódó két változó, az állandó és az ideiglenes vándorlási egyenleg előjele a főkomponens értékekkel ellentétes irányú), ami az érintett falvak szempontjából nem feltétlenül pozitív jelenség. 100 fő alatti településeken a vállalkozások 1000 főre jutó száma és a többi, hasonlóan képzett mutató sajnos nagyon torzít, az 5. főkomponens magas értéke nagy valószínűséggel ennek tudható be, nem pedig tényleges gazdasági fejlettségnek. Ebbe a klaszterbe tartoznak például Salföld, Varga és Gagyapáti települések.

A 4. táblázatot tekintve, szembetűnő, hogy ahol a közszolgáltatások jellemzése pozitív, ott általában a gazdaságé is az, és viszont. Ez alól kivételt – a statisztikailag következetlen gazdasági mutatókkal jellemzett törpefalvak csoportját leszámítva – csak részben a 4. klaszter jelent, ahol az alapfokú oktatással és körzeti egészségügyi szolgáltatásokkal való ellátottság jónak mondható, ellenben a gazdaság igen fejletlen. (Ez azért csak részben igaz, mert a többi közszolgáltatás már hiányosabban képviselteti magát.) Mindez alátámasztani látszik azt az elképzelést, hogy a közszolgáltatások (és ezen belül a felsőoktatás és kultúra), valamint a gazdaság jelenléte egymást erősíti.

A fentiekben három olyan településcsoport volt azonosítható, ahol a jólét alacsony szintű, illetve hangsúlyosabban jelen van a szegénység, és a gazdaság sem fejlett (4., 5. és 6. klaszter, össznépességszámuk több mint 2,7 millió fő, az ország népességének 27,5%-a 2687 településen. Ezeken a településeken vagy a közlekedés, mobilitás (térbeli és társadalmi értelemben egyaránt) elősegítésére, vagy a lakosságot és a vállalkozási szférát is megcélzó közszolgáltatás-fejlesztésre van szükség.6

Záró gondolatok

A társadalmi jólét területi eloszlása és a gazdasági egyenlőtlenségek a magyarországi politikai rendszerváltoztatás idején átrendeződtek. Ezt az átrendeződést jellemzően az iparszerkezeti struktúra megváltozása, részbeni leépülése okozta, amely bizonyos területeken gazdasági és társadalmi fejlődést eredményezett, ugyanakkor más területeken pedig ellentétes hatást váltott ki. Habár ennek kiindulópontja a gazdaság, a manifesztuma pedig a lakónépesség jólléte, de amint az a keresztmetszeti vizsgálat eredményéből is látszik, a folyamatok hosszú sorának multiplikátorhatása – akár a demográfiai, társadalmi vagy gazdasági szegmens vonatkozásában – máig kihat, és ezt a hatást erősíti a lakónépesség közszolgáltatásokkal való ellátottságának mértéke. A dokumentumelemzések során egyértelművé vált, hogy a közszolgáltatások integrált megszervezése gyakorta fiskális nyomás eredménye, viszont ezzel együtt, ha a támogatási feltételek módosulnak, az ellátásokban minőségi változás következhet be.

A javasolt irány meghatározásának alapja az a feltételezés, hogy a növekedés szempontjából nem közömbös tény, hogy tetten érhető egyfajta sűrűsödő elhelyezkedés, ami által a pozitív (a termelési költséget csökkentő) és a negatív (a termelési költségeket növelő, például ingatlanárak, bérleti díjak) externáliák különböző kombinációit hívják életre.

A továbbiakban érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy ugyanezen változókat kiindulási változókként használva milyen eredményt adna a főkomponens-, illetve faktor- és klaszteranalízis járási szintre aggregálva (lásd Lukovics–Kovács hasonló vizsgálata, 2008). Ez a vizsgálat bizonyos szempontból árnyaltabb képet adna, hiszen belépnének a vizsgálatba olyan, települési szinten „dummy” voltuk miatt ezzel a módszerrel nem kezelhető vagy kis számosságuk miatt kieső változók is, mint például az ipari parkok száma, a vasútállomások léte vagy nemléte. Ezen túl a legerősebb változókat kiragadva érdemes lenne regressziós elemzést is lefolytatni mind a települési, mind pedig a járási adatsorokon, amelynek magyarázó változói a demográfiai és egyéb helyi adottságok, a helyi köz- és egyéb szolgáltatások lennének, eredményváltozója pedig valamely, a gazdasági fejlettséget jól reprezentáló indikátor (pl. hozzáadott érték vagy jövedelem). Számos tanulsággal szolgálhatna néhány nagyobb, összefüggő területi egység (pl. megye) gazdasági, földrajzi, történeti dimenzióval kiegészített, összefüggéseiben történő, monografikus jellegű vizsgálata a közszolgáltatások gazdaságra gyakorolt hatása szempontjából. Egy későbbi, átfogóbb vizsgálat keretében pedig kísérletet teszünk a tér- és időtávok, valamint az idődimenzió beépítésére is.

Jegyzetek

  • 1. Fogyasztásából nem zárható ki senki, és egy fogyasztó felhasználása nem csökkenti a rendelkezésre álló jószág mennyiségét (például levegő, víz, természeti környezet stb.).
  • 2. Fogyasztásukból a kizárás megtörténhet, holott az ilyen jellegű szolgáltatás nem rivalizáló piacon működik. Például a televíziós csatornák szolgáltatásainak egy bizonyos része ilyen: egy fogyasztó semmit nem veszít az élvezeti értékből, ha mások is nézik a szolgáltató ugyanazon műsorát, viszont ha ugyanez a fogyasztó nem fizet elő a csatornára, kizárják a szolgáltatásból. Jó példa lehet erre a fizetős közutak esete is.
  • 3. Erre láthattunk szép példát abból az időből, amikor a helyi közlekedés önkormányzati finanszírozási hatáskörbe került, és Magyarországon három városban (Esztergom, Jászberény, Salgótarján) tagadta meg a közszolgáltatás ellátását a területileg illetékes szolgáltató, és az érintett városokban a munkába és iskolába járást a személygépjárművek megosztásával oldotta meg a lakosság.
  • 4. Ezeket az ismert és elfogadott elméletekkel meg tudjuk erősíteni.
  • 5. Hasonló módszertanú, de eltérő cél- és szempontrendszerű, részben eltérő változókat felölelő elemzésben hasonlóképpen járt el Magyarország falutípusainak meghatározása során Beluszky Pál és Sikos T. Tamás is átfogó 1982-es és 2007-es vizsgálata során, amelyekből sokat merítettek a jelen tanulmány szerzői.
  • 6. Itt jegyzendő meg, hogy amennyiben a jelen tanulmány beépítette volna a közlekedési távolságokat, illetve többféle megközelíthetőségi mutatót az egyes társadalmi rétegek különböző közlekedési lehetőségeit is figyelembe véve, a Dunántúl (különösen Vas, Zala és Baranya megyék) településeinek egy része feltehetőleg kedvezőbb klaszterbesorolásba esett volna a közeli (al)központ(ok) szolgáltatásai miatt. Tanulmányunk azonban a (szűkebb érelemben vett) helyi, települési szempontokat vette górcső alá.

Felhasznált irodalom

Beluszky Pál – Sikos T. Tamás (2007): Változó falvaink. MTA, Társadalomkutató Központ, Budapest.
Beluszky Pál – Sikos T. Tamás (1982): Magyarország falutípusai. MTA FKI, Budapest.
Bodnár, Gábor (2013): Endogenous Development: Role of Territorial Capital in Rural Areas. In: Lengyel, Imre – Vas, Zsófia (eds.): Regional Growth, Competitiveness and Development. University of Szeged, Faculty of Economics and Business Administration, Doctoral School in Economics, Szeged.
Bourdieu, Pierre (1980): Le capital social. Actes de la Recherche en Sciences Sociales, Vol. 31, 2–3.
Camagni, Roberto – Capello, Roberta (2009): Territorial Capital and Regional Competitiveness: Theory and Evidence. Studies in Regional Science, Vol. 39, 19–39, https://doi.org/10.2457/srs.39.19
Camagni, Roberto – Capello, Roberta (2013): Regional Competitiveness and Territorial Capital: A Conceptual Approach and Empirical Evidence from the European Union. Regional Studies, Vol. 47, No. 9, 1383–1402, https://doi.org/10.1080/00343404.2012.681640
Capello, Roberta – Fratesi, Ugo (2012): Modelling Regional Growth: An Advanced MASST Model. Spatial Economic Analysis, Vol. 7, No. 3, 293–318, https://doi.org/10.1080/17421772.2012.694143
Chapain, Caroline – Clifton, Nick – Comunian, Roberta (2013): Understanding Creative Regions: Bridging the Gap between Global Discourses and Regional and National Contexts. Regional Studies, Vol. 47, No. 2, 131–134, https://doi.org/10.1080/00343404.2013.746441
Coleman, James S. (1988): Social Capital in the Creation of Human Capital. The American Journal of Sociology, Vol. 94, Supplement: Organizations and Institutions: Sociological and Economic Approaches to the Analysis of Social Structure.
Farkas Zoltán (2013): A társadalmi tőke fogalma és típusai. Szellem és Tudomány, 4. évf., 2. sz., 106–133.
Hoffm4an István (2006): Önkormányzati közszolgáltatások szervezése és igazgatása. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
Jóna György (2013): A területi tőke fogalmi megközelítései. Tér és Társadalom, 27. évf., 1. sz., 30– 51., https://doi.org/10.17649/TET.27.1.2449
Káposzta József (2014): Területi különbségek kialakulásának főbb összefüggései. Gazdálkodás, 58. évf., 5. sz., 399–402.
Kiss Norbert (2011): A minőségi közszolgáltatások hozzájárulása a versenyképességhez. Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat, Budapest.
Kovács Árpád (2007): Töredékek a versenyképességről a fenntartható fejlődésről és a fenntartható jogállamról. In: Lentner Csaba (szerk.): Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején. Akadémiai Kiadó, Budapest, 225–244.
Kovács Eszter (2016): A belföldi vándorlás alakulása és hatótényezői Európában. Előadás, Haza szolgálatában konferencia, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest.
KSH (2015): Megyei statisztikai évkönyvek. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.
KSH (2017): Éves településstatiszikai adatok a 2015-ös településszerkezetben. Tájékoztatási adatbázis. Területi Statisztika, KSH, Budapest.
Lentner Csaba (2007): A magyar nemzetgazdaság versenyképességének új típusú tényezői. In: Lentner Csaba (szerk.): Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején. Akadémiai Kiadó, Budapest, 271–296.
Lukovics Miklós – Kovács Péter (2008): Eljárás a területi versenyképesség mérésére. Területi Statisztika, 11. évf., 3. sz., 245–263.
Miklós-Molnár Marianna (2012): A helyi önkormányzatok addicionalitásának biztosítása. PhD-értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest.
Nemes Nagy József (2009): Terek, helyek, régiók. A regionális tudomány alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Nordhaus, William D. – Samuelson, Paul Anthony (2012): Közgazdaságtan. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Obádovics Csilla (2009): Klaszteranalízis. Eszterházy Károly Főiskola, Eger.
Obádovics, Csilla – Buder, Emese – Kulcsár, László (2013): Territorial Inequalities of Economic and Welfare Situations in Rural Hungary – Similarities and Differences. In: Bódi, Ferenc – Fábián, Gergely – Lawson, Thomas R. (eds.): Local Organization of Social Services in Hungary. Crises – Reactions – Changes. Europaeischer Hochschulverlag, Bremen, 163–178.
Palotai Dániel – Virág Barnabás (2016): Versenyképesség és növekedés. Magyar Nemzeti Bank, Válasz Könyvkiadó, Budapest.
Pénzes János (2013): A foglalkoztatottság, az ingázás és a jövedelmi szint összefüggései Északkelet- és Északnyugat-Magyarországon. Területi Statisztika, 53. évf., 3. sz., 202–224.
Rechnitzer János (2002): A városhálózat az átmenetben, a kilencvenes évek változási irányai. Tér és Társadalom, 16. évf., 3. sz., 169–189.
Sajtos László – Mitev Ariel (2007): SPSS kutatási és adatelemzési kézikönyv. Alinea Kiadó, Budapest.
Siska Miklós – Szabó Tamás (2015): Preferenciák a közlekedési mód megválasztásában Magyarországon. Tér – Gazdaság – Ember, 3. évf., 3. sz., 81–100.
Székelyi Mária – Barna Ildikó (2002): Túlélőkészlet az SPSS-hez. Typotex, Budapest.
Tipold Ferenc – Jusztin Valéria – Pikler Katalin – Kelenné Török Lívia – Magyar Judit – Kohán Zoltán – Tafferner Bálint (2015): A Közép-magyarországi régió esetleges kettéválasztásának lehetőségéről szóló vizsgálat. Nemzetgazdasági Minisztérium, Budapest.
Varga Attila (2006): Térszerkezet, technológiai fejlődés és makrogazdasági növekedés. Dialóg Campus, Pécs.
Wallerstein, Immanuel (1983): Labor In The World Social Structure. SAGE Publications, London.