2023. december - 19. évfolyam, 4-6. szám

  • Kategória: Archívum »
  • 2007. december - 3. évfolyam, 12. szám

Az uniós felzárkózásunk aranykora és elrontása

DR. SEBESTYÉN TIBOR kandidátus, gazdasági matematikus (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Az uniós vásárlóerővel való mérés relevanciája

Az 1998. évi parlamenti választásokat megelőző viták egyik fő témája volt az évi hétszázalékos GDP-növekedési ütem, amely alkalmasnak tűnt az Európai Unióhoz való felzárkózásra egy emberöltő, vagyis 25–30 év alatt – az egy főre jutó vásárlóerőben mérve, ami a felzárkózás és a konvergencia legvalósabb fokmérője.

Az 1. ábra az Eurostat adataira alapozva hiteles módon, vagyis az 1 főre jutó GDP-vásárlóerőben mutatja meg hazai gazdagság alakulását az EU 27 tagországai átlagához viszonyítva és azt, hogy az uniós pénzek beáramlása ellenére közel stagnálás jellemző az elmúlt és a következő néhány évre. Ez az összehasonlítás azért valós, mert az 1 főre jutó vásárlóerő kiszűri az országok eltérő nagyságai és árszínvonalai miatti különbségeket. Az európai vásárlóerő-egység jele: PPS (angol neve: Purchasing Power Standard) és az EU 27 tagországai átlagában a vásárlóereje pontosan 1 euró. EU 27 árszínvonala tehát PPS-ben és euróban kifejezve pontosan megegyezik.

1. ábra: Az egy főre jutó GDP-vásárlóerő az EU27 átlaga százalékában

1. ábra: Az egy főre jutó GDP-vásárlóerő az EU27 átlaga százalékában

Az egyes tagországokra vagy más országcsoportokra azonban általában nem 1 euró az értéke, hanem az átszámítási arányszámoknak megfelelő. Az Európai Unió és az OECD tagállamaira a GDP értékének a valós nemzetközi összehasonlítására, illetve a nemzeti pénznemek átszámítására alkalmazott arányszámok (Purchasing Power Parities – PPP átváltási arányok) kidolgozása az 1980-as évek elején indult. Az OECD tagországokra a nemzetközi dollár (I-USD), térségünkre először a nemzetközi schilling (I-AST), majd végül az egész Unióra az európai vásárlóerő-egység (Purchasing Power Standard, PPS) számítási egységet alkalmazták a különböző nemzeti valuták vásárlóerejének a kiegyenlítésére.

...az EU számára mind gazdasági, mind politikai szempontból létfontosságú mutatók...

A felmérések során minden országban megnézik egy jól összehasonlítható és reprezentatív „kosárnyi” jellegzetes termék és szolgáltatás árát. Az egyes áruk és árucsoportok sokaságának az árait egyidejűleg határozzák meg PPS-ben és a nemzeti pénzegységekben, hogy megkapják az átváltási arányszámokat. Az adatgyűjtést költségkímélési megfontolásból általában a tagállamok fővárosaiban végzik. A tagállamok többsége azonban az alapcsoportok szintjén térbeli kiigazítási szorzótényezőket is alkalmaz a regionális különbségek figyelembevételére. A tagállamoknak egy évnél nem régebbi időbeli kiigazítási szorzótényezőt és hat évnél nem régebbi térbeli kiigazítási szorzótényezőt kell alkalmazniuk. Az aggregátumok PPS-ben kifejezett mennyiségét úgy kapják meg, hogy a nemzeti pénzegységekben kifejezett eredeti értéküket elosztják az aggregátumra súlyozott átlagként kapott PPP értékével. A PPP átváltási arányok az EU számára mind gazdasági, mind politikai szempontból létfontosságú mutatók. A jogszabály előírja alkalmazásukat egyrészt a strukturális alapokkal kapcsolatban, másrészt a Kohéziós Alap számára is kötelező hivatkozási alapot jelentenek.

A rendszerváltás utáni hazai gazdagodás és felzárkózás aranykora

A rendszerváltás után az 1999–2002-es évek időszaka felzárkózási, gazdagodási aranykor volt abban a tekintetben, hogy az akkor még csak tagjelölt Magyarország dinamikusan zárkózott fel az Európai Unió gazdagságához és jólétéhez is – amint azt az 1. ábra is jól szemlélteti. A hazai gazdaságpolitikai vitairatokban egyesek az „aranykori növekedés” időszakát az 1997–2000-es évekre teszik. Az 1. ábra alapján azonban az 1999–2002 évekre eső aranykor inkább a további kifutó hatásokat is tartalmazó 2003. évvel, semmint az 1997–98-as évekkel volna bővíthető, ha „aranykor” kritériumaként az adatpontoknak a gyors felzárkózás trendvonalához történő szoros illeszkedését tekintjük.

Mindez azonban nem vagy csak nagyon lazán kapcsolódik az elméleti közgazdaságtanban használt „aranykori növekedési út” fogalmához, amelyet Joan Robinson a „Golden Age” growth paths koncepciójában fejtett ki 1962-ben. Szerinte az aranykori növekedés lényege az, hogy az üteme állandó, miközben minden fontos változó, vagyis a termelés, a tőkeállomány, a munkáslétszám és a műszaki haladás optimális. A növekedési pálya hasonlóan aranykori Erdős (2000) összefoglalásában is, ha a növekedés egyenletes, továbbá a tőke–termelés hányados, a felhalmozási ráta és a profitráta változatlan, a felhalmozás pedig az egész növekedési pályán a fogyasztás maximumát teszi lehetővé. Szerinte a mai világban a figyelem középpontjába került fenntartható növekedés is az aranykori növekedéshez hasonlít.

Érdekes, hogy az 1960-as évtized elején hat neves közgazdász már foglalkozott e témával és egymástól függetlenül hasonló eredményekre jutottak. Eredeti forrásnak a Nobel-díjas Edmund S. Phelps „Golden Rule of Accumulation” című írása tekinthető, amely 1961-ben az American Economic Review folyóiratban jelent meg.

A Harrod-Domar vagy a Solow-Swan szerinti növekedési modell keretében végzett algebrai levezetések különféle feltételeket adnak az aranyszabálynak megfelelő modellparaméterekre. A levezetések szerint az aranykori vagy természetes növekedési ütem a népszaporodás és a műszaki fejlődés ütemének összege. Nálunk a népszaporodás már évtizedek óta negatív, ezért hazánkban az aranykori növekedési ütem még a műszaki fejlődés (jól aligha számszerűsíthető) üteménél is kisebb. Szakolczai szerint a felzárkózó országokban a máshonnan átvett újításokkal a műszaki fejlődés üteme tartósan is igen magas lehet, és megközelítheti az évi 10%-ot is.

Az aranykori növekedés fenntarthatósági feltétele az, hogy a beruházásra a beruházás hozadékát kell fordítani (sem többet, sem kevesebbet). E feltételt illetően nálunk csak a sötétben lehet tapogatózni, mert hazánkban a tőkestatisztika a rendszerváltás során összeomlott, ezért nincsenek valós tőkeadatok. Emiatt nem különböztethetők meg a pótlási és a bővítő beruházások sem. A fenntartható aranykori növekedés pénzügyi feltétele leegyszerűsítve az volna, hogy a reálkamatlábnak egyenlőnek kellene lennie GDP és a tőke reálnövekedési ütemével.

A béna tőkestatisztikájú, kicsi és nagyon nyitott hazai gazdaságba beáramló és onnan ki is áramló pénzügyi és a működő tőke és annak hozadékai statisztikailag nem vagy rosszul követhetők. Erdős szerint az is gondot okoz, hogy „a fogyasztás maximumát adó felhalmozási ráta meghatározása a tőke termelési elaszticitásával a gyakorlatban nem más, mint körbeérvelés”. Mindez megmagyarázza, hogy nálunk csak esszék, nem pedig algebrai elemzések foglalkoznak az aranykori növekedés koncepciójával. Ezért a szerves aranykori növekedés vagy a valós felhalmozás aranyszabálya helyett fontosabb kritérium lehet az egy főre jutó vásárlóerőben mért felzárkózásunk és gazdagodásunk ütemének vizsgálata és értékelése, amint azt ez az írás is teszi.

Az exszocialista EU-tagországokhoz képest relatíve nagy GDP-növekedés

Az 1998. évi választási időszak vitáiban jelzők röpködtek a hetes szám népmesei és bűvös jellegéről, de azóta több volt szocialista ország elérte a 7%-os növekedési ütemet – sőt néhány közülük (több évben) még a tíz százalékos ütemet is túlszárnyalta, amint azt az 1. táblázat szemlélteti. Itt a 2010. évi adatok saját becslések (és a 2007. évi magyar adat is), a többi az EU honlapjáról 2007. december elején letöltött adatbázisból származik. Az átlag súlyozása a GDP euróban kifejezett előző évi értékével történt.

1. táblázat

1. táblázat

A gazdagodási aranykor kormányciklusában az exszocialista EUtagországok körében Magyarország a legsikeresebbek közé tartozott a gazdasági növekedési üteme tekintetében is, amely jelentősen meghaladta a többi exszocialista ország GDP-növekedési ütemének a súlyozott átlagát – amint azt a 2. ábra szemlélteti. Az uniós pénzekkel még alig segített 1999–2002-es évek erőteljes felzárkózási trendje az akkoriban elég jónak számító (4,4%-os) átlagos évi GDP-növekedés hatására alakult ki. Az EU adatai és előrejelzései alapján az átlag a 2003–10-es évekre 3,5%-ra csökken – miközben ugyanezen időszakokra a többi kilenc volt szocialista EU-tagország átlagos éves növekedési üteme 3,0%-ról 5,6%-ra nő, az uniós pénzek besegítésével is! Mialatt mi lelassultunk, a többiek felgyorsultak az eléggé hasonló múlt és ugyanolyan a nemzetközi és uniós környezet mellett – ami „duplán” változtatta meg a relatív pozíciónkat a térségben. Így kerültünk az élbolyból az utolsó helyre!

Az alkalmazott számítási modellek jellemzői

A gazdasági szempontból legalapvetőbb fenti két összehasonlítás jelzi, hogy a Magyarország sokat vesztett és veszít azzal, hogy letért a polgári kormány által kiépített „magyar útról”, illetve a gazdagodási aranykor kormányciklusának a növekedési pályájáról. A veszteség óriási, amelyet több számítási modellel is számszerűsíteni lehet.

2. ábra: GDP növekedési ütem Magyarországra és a 9 exszocialista EU-tag átlagára

2. ábra: GDP növekedési ütem Magyarországra és a 9 exszocialista EU-tag átlagára

Az 1. számítási modell az 1. ábra által az 1999–2002-es évekre mutatott felzárkózási trend és megvalósult görbemenet közötti eltérés számbavételén és különbség folyó áras GDP-értékbe való áttranszformálásán alapul (az EU által publikált tényleges vásárlőerő-paritási arányszámok felhasználásával). A számítások igen nagy értékkülönbségekhez vezettek, mert a 1999–2002-es években a magyar vásárlóerő úgy nőtt igen dinamikusan, hogy közben az EU 27 átlagos vásárlóerő-színvonalának növekedése lelassult a 2001–02-es években. 2003-ban még tovább lassult. A gyors növekedést kifejező aránytrend tehát azt tükrözi, hogy a vásárlóerő magyar növekedése „erős ellenszélben”, lassuló környezetben valósult meg.

A 2. számítási modell nem az EU gazdagodási színvonalára vetített aránytrendből, hanem az 1 főre jutó magyar vásárlóerő továbbvezetéséből indult ki. Az így kapott trendeltérés nem függ az uniós környezet változásától. Pusztán csak annyit tételez fel, hogy a vásárlóerőben kifejezett GDP-jövedelem vesztesége az aranykori kormányciklusban és a továbbiakban ténylegesen elért növekedési sebesség különbségével arányos. Ez a modell jóval kisebb különbségekhez vezetett.

A 3. számítási modell a 2. ábrán mutatott eltérésekből indult ki. A GDPjövedelemben keletkező veszteséget annak tulajdonítja, hogy a magyar GDP volumenváltozása valós indok nélkül alacsonyabb a 2003–2010-es években, mint a többi 9 exszocialista EU-tagország GDP átlagos növekedési üteme. Az átlagban a GDP euróban számított értékével való súlyozás a nagyobb országokat és gazdaságokat nagyobb súllyal veszi számba.

A 2. és a 3. számítási modell között jó egyezés alakult ki a 2003–10-es évek teljes időszakára összegzett végeredményben. A két teljesen eltérő módszertani megközelítés végeredménye között az eltérés csupán 1,0% volt, ami egy ilyen becslésnél kiválónak tekinthető. Ugyancsak nagyon jó az egyezés az időszak közepe táját jelentő 2007. évre, amelyre az eltérés csak 2,4%-ra adódott. Ezzel az egyik modell merősítette a másik igazságtartalmát!

A 4. számítási modell a 2. és a 3. számítási modell kombinációja, amelyben a GDP-jövedelem elmaradásait az előző két modellben kapott eltérések átlagaként állnak elő. A komplex modell egy finomhangolásnak tekinthető a 2003–10-es évek időszakának a két végén, ahol a két modell egymástól való eltérése megnagyobbodik (az időszak elején a 2. modell, a végén a 3. modell ad nagyobb különbségeket). A kombinált modell az időszak minden évére viszonylag jól kiegyenlített különbséghez és gazdasági növekedési ütemhez vezet.

A polgári gazdagodás aranykori útjáról való letérés kára

A 2. táblázat számszerűsítve szemlélteti a magyar úttól való letérés gyorsan növekvő nagyságát és annak a különböző területeken érezhető hatását. A polgári és szociálliberális gazdasági pálya közötti eltérés kiszámítása a kombinált 4. számítási modell alkalmazásán alapult.

2. táblázat

2. táblázat

A két pálya közötti eltérés a 2008. évre több mint 3200 milliárd forint. A halmozott összegeket bemutató utolsó három oszlop szerint az ország összes elmaradó jövedelme a 2003–07-es évekre a 6000 milliárd forintot is meghaladja. A következő 3 évre, vagyis a 2008–10-es évekre a trendeltérés miatt kieső jövedelem várhatóan több mint 11 000 milliárd forint lesz. Ezek az elmaradt jövedelemként becsülhető veszteségek szédületesen nagyok. A két kormányciklusra halmozott összegük horribilis nagyságú, 17 700 milliárd forint, ami mintegy 69%-a a GDP idei várható 25 600 milliárd forint körüli értékének és kb. 1,18-szorosa a központi költségvetés adósságának, ami az ÁKK szerint jelenleg mintegy 15 000 milliárd forint.

Az ágazati kapcsolatok mérlege (ÁKM) szerinti számítás adta meg a gazdaság három főszereplője, vagyis a munkavállaló egyén, a munkaadó vállalat és az államháztartás nettó részesedési arányait, amelyek felhasználásával kaphatók meg e triász elmaradt jövedelmei (a 3–5. sor szerint).

A számítások alapján az elmaradt nettó munkajövedelem a 2007. évre 479 milliárd forint volt. Az 1999–2002-es évek felzárkózási trendjét, vagyis a „magyar út” irányát követve idén a munkavállalóknak átlagban több, mint egyhavi bérrel több jövedelme lehetett volna.

A két pálya közötti eltérés miatt elmaradt adózott vállalkozási jövedelem (az amortizációval együtt) szintén sok száz – idén közel hétszáz – milliárd forintra rúg. A polgári kormány nyomvonalán haladva 2010-re már a jelenleg várhatónál mintegy 1500 milliárd forinttal nagyobb összeg állna rendelkezésre a vállalati beruházásokra, fejlesztésekre és osztalékokra. Ez a forrástöbblet felhasználható lehetne a Széchenyi-terv társfinanszírozására is.

A két út közötti eltérés miatt a legnagyobb csapás az államháztartást éri. A 2008. évre az elmaradt adók és más államháztartási bevételek összegére majdnem 2000 milliárd forint adódik, ami nagyon hiányzik a költségvetés számára és azon belül is különösen az oktatási, és az egészségügyi területeken. Ugyanakkor a költségvetés kiadásai is csökkennének, mert a nagyobb jövedelmek miatt kevesebb szociális támogatásra (és vízágyúra) lenne szükség. Az államháztartás elmaradt halmozott jövedelme a két kormányciklusra közel 9500 milliárd forint. Ebből már számottevően csökkenteni lehetett volna az államadósságot is, ami viszont a jelenlegihez képest kevesebb kamatkiadást is jelentett volna. A külföldi pénzügyi befektetőknek fizetendő kamatok fájóan hiányoznak a magyar gazdaságból. Ha helyettük elsősorban a magyar háztartások, vállalatok és intézmények élveznék az államkötvények kamatait, akkor az nem vagy alig rontaná a magyar vásárlóerő átlagos színvonalát, mivel az csak belső átcsoportosítást jelentene, nem pedig a jövedelem külföldre való kiszivattyúzását. A kamatok kiáramlásával ellentétes működőtőke-beáramlás sem kompenzálja a kamatveszteséget. E tekintetben ez a kamatszivattyúk profitszivattyúkkal való kiegészítését jelenti.

...letért a gazdasági növekedési pálya a polgári kormány által kitaposott „magyar útról”...

Az utolsó négy sor a köznapi élet számára is jobban felfogható számokkal szemlélteti a két pálya eltérését. 2007-ben 1 főre vetítve 247 000 Ft (21 000 Ft/hó) GDP-jövedelem megtermelése maradt el. Ez a jövedelemkiesés 2010-re már kb. 436 000 forintra rúg, ami havi 36 000 forintnak felel meg. Az utolsó két sor és egy kétkeresős 4 fős család nettó munkajövedelemére vonatkozik és megmutatja, hogy a polgári gazdasági útról való letérés miatt a család jövedeleméből 2007-ben mintegy nettó 263 000 Ft, vagyis havi 22 000 Ft esik ki.

A polgári kormányzási útról való letérés kicsinyes oka

Az eddigiek az óvatos becsléseken alapuló elemzések számszerűsített eredményeit mutatták be. Most röviden arról is szólok, hogy – a véleményem szerint – miért tért le a gazdasági növekedési pálya a polgári kormány által kitaposott „magyar útról”, illetve a polgári gazdagodás aranykori útjáról.

A polgári kormány a Széchenyi-terv keretében éppen egy „gazdaságfejlesztési és társadalmi nagyberuházás” beindításán és az első szakaszának a megvalósításán ügyködött, amikor a szocialista-liberális kormánykoalíció került hatalomra. Az új kormány egy-másfél év alatt nagyrészt leállította ezt a „nagyberuházást”, amely elsősorban magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások fejlesztésére, valamint a kevés (külföldi) tőkét, de sok munkát (a kevésbé képzettek munkáját is) igénylő tevékenységek bővítésére irányult. Az új kormánynak az a kicsinyes önzése lehetett a leállítás oka, hogy ne forduljon termőre az elődje által elkezdett beruházás. Ez azonban hosszabb távon óriási kárt okozott – amiért nem a beruházás megkezdője, hanem annak a gondatlan félbeszakítója felelős.

Ugyancsak kicsinyes okokból a későbbiekben sem történt semmi a hazudozásokon és a trükközések százain kívül. A 2006. évi választások ily módon csalárd megnyerése után a koalíciós kormány szintén nem a vásárlóerőben mérhető gazdagság megteremtésén gondolkodott és fáradozott elsősorban, hanem az EU-pénzek (sokak szerint sajátos) elosztásán, valamint a kicsinyes adóbeszedési és jövedelemelosztási változtatásokon.

Az itt bemutatott számítások a polgári útról való letérés mostanra már jól felvázolható végeredményét tükrözik az EU adataira és prognózisaira támaszkodva. Az 1. ábra mutatja, hogy az EU-hoz való felzárkózás nagyon lelassult és – az uniós pénzeknek a prognózisokban számba vett beáramlása ellenére is! Igen szomorú, hogy a 2010-ig sem látszik jelentős javulás az EU prognózisai szerint sem. Úgy látszik, hogy a többi volt szocialista EUtagország gazdasági növekedését nagyon felgyorsító uniós támogatások a rossz irányba kormányzott hazai gazdaságon nem vagy alig segítenek!

Mindez felveti, hogy egy törvényes (pontosabban semmilyen jogszabályba nem ütköző) jogos cselekvés hányszor nagyobb kár okozása mellett fogadható el erkölcsileg, emberileg vagy egyébként. A liberalizmus (az Adam Smith metaforájában szereplő Láthatatlan Kéz) ideológiai alapvetése szerint az egyének követhetik az önző érdekeiket, mert azzal végül is a közjót növelik. Az 1986-ban közgazdasági Alfred Nobel-emlékdíjat kapott James McGill Buchanan és az általa elindított „új politikai közgazdaságtan” (más néven public choice theory – magyarul a közösségi választás elmélete) szerint a közéleti szereplők is az önérdeküket követik és a hasznuk maximalizálására törekszenek – azon belül a gazdasági jólétük növelésére is. Az más kérdés, hogy az önérdek nem egydimenziós (amint a többi embernél sem), hanem nagyon komplex. Embere válogatja, hogy az önérdekében milyen súllyal szerepel az önimádó hatalomvágy, a presztízs, a biztonságra való törekvés, valamilyen csoporthoz vagy csoportokhoz kötődés, lojalitás, hála, tenni vagy alkotni akarás, különféle elkötelezettségek vegyülete, sőt valamiféle világmegváltás vagy mártíromság vágya is. A tévézéssel dominált mai világban sok közszereplő az exhibicionista hajlamát éli ki. Nehéz megbecsülni, hogy kit mivel és mennyivel lehet ösztönözni. Általában a szegény emberek esetén az anyagi, a gazdagok esetén pedig az elvontabb tényezők hatnak erősebben.

Kérdés azonban, hogy van-e határa a közéletben a személyes önzésnek? Vagy valóban mindenki (a kormány is) mindent megtehet, amit a törvény vagy más jogszabály nem tilt? A szociálliberális kormány 2010-ig csakugyan „jogosan” okozhat még több, mint 11 000 milliárdos kárt a rosszul megválasztott és kivitelezett gazdaságpolitika révén? A jogállamiság nagyobb dicsőségére bármit megtehet pusztán csak azért, mert a tevékenysége nem ütközik az egyébként számos hiányossággal rendelkező jelenlegi jogrendszer előírásaiba?

Mit lehetne tenni?

Megoldás lenne, ha az itt feltárt trendek és tények alapján – a parlamenti többség megakadályozná a rossz irányú kormányzás okozott jövedelemkieséssel járó további kárt. Kilábalást jelenthetne a visszatérés a polgári gazdagodás aranykori útjára, például a polgári erők dominanciájával és irányításával megvalósuló („nagykoalíciós”) szakértői kormányzás révén. Másik megoldás lehet a közvetlen népakarat mielőbbi tetemrehívása egy új választás keretében. Azért mielőbbi, mert gyorsan nő a kár, amint az idő jár!

Sokan mondják azonban, hogy a kormány elmozdíthatatlan, ha azt a parlamenti többség képviselői nem akarják. A több mint 11 000 milliárdos veszteség tehát nagyjából a 210 legfőbb döntéshozó akaratán múlik. Ha ők nem vagy nem jó irányba változtatnak, akkor szembe kell nézniük azzal, hogy az országnak a magatartásukkal – akár jóhiszemű tévedéssel – okozott közvetett kár az 53 milliárd Ft/fő nagyságrendjében van, ha a következő három év várható jövedelemkiesését a változtatásért legtöbbet tenni tudó 210 főre osztjuk el. Ne tápláljunk azonban vérmes reményeket, mert ez a hatalmas egy főre jutó összeg sem rettent meg olyanokat, akiket hatalmába kerített a csoportvakság.

Szociálpszichológiai tapasztalat ugyanis, hogy egy csoport tudata a csoporttagok közös nevezőjére szűkül le. Így a csoport sokkal „butábban” viselkedik, mint az azt alkotó egyének. Ha valamit sokan hisznek vagy cselekszenek (akár presszió hatására is!), akkor nehéz elhinni, hogy olyan sokan tévednek, még ha százszor is úgy van. Ezért szavaztak még titkosan is „az átkosban” a szocialista országok szavazói közel 90–100%-ban az általuk nem kívánt rendszerre. A leszűkült tudatú csoport összetartása nehezen törhető szét. 2007. december 3-án a Liga Szakszervezetek elnöke hiába ígért (százezer forintos) kárpótlást az egészségpénztári reform végszavazásánál ingadozó szocialista parlamenti képviselőknek. A válasz az volt, hogy „Szavazatokat pénzért nem árusítunk”.

Két nappal a javaslat elhangzása előtt (2007. december elsején) jelent meg az Irodalomjegyzékben hivatkozott egyik cikkemben az a becslés, hogy egy átlagos jövedelmű képviselő számára az ebben a ciklusban még hátralevő mintegy 2,5 év alatt fejenként kb. 15 millió forint nettó jövedelem érhető el. A jelenlegi abszurd helyzet abszurd megoldásaként ugyanott felvetettem azt is, hogy az ország még azzal is jól járna, ha a szükséges változtatás révén várhatóan elérhető GDP-növekedés mintegy tíz százalékát (ami fejenként 5,3 milliárd forint lenne) a fentebb említett 210 fő megkapná jutalomként. Ennek az egyszeri illetménynek a neve vagy jogcíme más megközelítésekben lehetne akár a lelépési díj, vigaszdíj, végkielégítés stb. is. A parlamentünkre most jellemző szélsőségesen polarizált helyzetben azonban egymást démonizáló ellenfelek tagjai számára a csoport ügye szentté válik, és a kiszavazó képviselő megvetett áruló lenne. Ilyenkor katonás fegyelem uralkodik el. A frakció csoporttudata még jobban beszűkül. Az autonóm egyéni népképviselet pedig aljas és szégyenteljes cselekménnyé degradálódik.

Irodalomjegyzék

BUCHANAN, J. M.–G. TULLOCK: The Calculus of Consent, University of Michigan Press, Ann Arbor (1962).
BUCHANAN, JAMES M.: Politics without Romance: A Sketch of Positive Public Choice Theory and Its Normative Implications, in Buchanan, J. M. and R. D. Tollison, eds.: The Theory of Public Choice-II, Ann Arbor: University of Michigan Press, 1984.
DOWNS, ANTHONY: Inside Bureaucracy. Boston: Little, Brown, Inc. (1967).
ERDőS TIBOR: A fenntartható növekedés egyensúlyi feltételei – II. Közgazdasági Szemle, XLVII. évf., 2000. március (215–229. o.).
EURÓPAI PARLAMENT ÉS TANÁCS: Rendelet a vásárlóerő-paritással kapcsolatos alapinformációk szolgáltatására, valamint a vásárlóerő-paritás kiszámítására és közzétételére vonatkozó közös szabályok megállapításáról. Javaslat: Brüsszel, 2006. 03. 22. COM 2006/135. Végleges: COD 2006/0042.
EUROPEAN COMMISSION, DG-ECFIN: European Economy. AUTUMN 2007.
EUROPEAN COMMISSION, DG-ECFIN: Statistical Annex of European Economy. AUTUMN 2007.
EUROPEAN ECFIN, ECONOMIC AND FINANCIAL AFFAIRS: European Economy. AUTUMN 2007.
JENEI GYÖRGY: Bevezetés a társadalompolitikába. doc. Bp. 2007. Corvinus Egyetem, Közgazdaságtudományi Kar.
KÖRÖSÉNYI ANDRÁS (D. Sc. egyetemi tanár, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Politikatudományi Intézet, az MPTT elnöke): Érvényesíthető-e a népakarat? A mandátumelmélet és a választások értelme. Előadás a Magyar Politikatudományi Társaság (MPTT) 2006. június 23–24-én Noszvajon megrendezett Vándorgyűlésén.
MATOLCSY GYÖRGY, PERGER ÉVA, SEBESTYÉN TIBOR (szerkesztésében): A jövő választása. A polgári Magyarország közgazdasága, 1998. A „GAZDASÁG 2000” kutatás keretében 36 fő által készített tanulmány. Fidesz – Magyar Polgári Párt, Budapest, 1998.
MATOLCSY GYÖRGY: Élő emlékeink. A Széchenyi-terv világa. Válasz Könyvkiadó. Budapest, 2002.
NÉMETH PETRA–SZABÓ BAKOS ESZTER: Csak dinamikusan! Közgazdaság, 2007. II. évfolyam 1. szám.
OFFICE FOR OFFICIAL PUBLICATIONS OF THE EC. Luxembourg: Autumn economic forecasts 2007–2009 EUROPEAN ECONOMY. No. 7. 2007.
PHELPS, EDMUND S.: The Golden Rule of Accumulation: A Fable for Growthmen. The American Economic Review, Vol. 51., No. 4., Sep. 1961, pp. 638–643.
ROBINSON, JOAN „Golden Age” growth paths. In: Joan Violet Maurice Robinson: Essays in the Theory of Economic Growth (1962).
SEBESTYÉN TIBOR: „Európa beteg embere”. A Széchenyi-terv szétverése visszavetette a fejlődést. Magyar Hírlap, 2007. 11. 30.
SEBESTYÉN TIBOR: Kárt okoz a felzárkózási útról való letérés. Magyar Hírlap, 2007. 12. 01.
SZAKOLCZAI GYÖRGY: A gazdasági fejlődés elméletének megújulása: az első, a második és az új generáció. Valóság, 2006. június, XLIX. évfolyam 6. szám.
THE HISTORY OF ECONOMIC THOUGHT WEBSITE. cepa.newschool.edu: Golden Rule Growth. Letöltés: 2007. 12. 04.

A Magyar Nemzeti Bank szellemi műhelyéből

Államgazdaság - közvagyon gazdálkodás

Történelem, társadalompolitika, innováció

Tudományos műhely, recenziók