Az európai pénzügyi rendszer válságai és a magyar pénztörténet

KOVÁCS GYÖRGY egyetemi adjunktus, Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Kar. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)
A tanulmány teljes, szerkesztetlen változata letölthető.

1. A XIV. századi európai aranyválság és Károly Róbert pénzreformja

A XIII. század második felében IV. Béla államháztartásireform-kezdeményezései továbbra is a domaniális bevételekre alapozódtak, a kor követelményeinek mindinkább megfelelő regalegazdaság kiépítése Károly Róbertre maradt. Természetesen a század első feléhez képest jelentős szerepnövekedés figyelhető meg a regalitások területén. A rendezetlen pénzviszonyok kereskedelmet akadályozó jellegének felismeréséből következtek a pénzviszonyok konszolidálására irányuló kezdeményezései is, melynek eredményeképpen a korábbinál jobb és stabilabb pénz veretésére rendezkedett be, de elődeihez hasonlóan ő sem szakított a pénzújítás káros intézményével – ami különösen azért kárhoztatható, mert e korban már volt példa a pénzújítás rendszerét kiküszöbölő pénzpolitikára, ráadásul a Magyar Királyságon belül, a szlavón bánság területén (Hóman 1916. 452–455.) Gazdaságpolitikája viszont alapvetően a mezőgazdasági szempontok dominanciájáról árulkodik. Pedig be kell látnunk, hogy e korban a nemzeti vagyon túlnyomó része már a világi és egyházi nagybirtokosság kezében összpontosul, illetve e korra tehető a területileg szerveződő köznemesség politikai tényezővé válása, ami egyértelműen jelzi, hogy a patrimoniális királyság rendszerét egyre inkább a rendi állam váltotta fel, így a gazdaságpolitikában is törvényszerűen be kellett következnie a domaniális államháztartásnak a regálegazdasággal történő felváltásának. IV. Béla – nála kevésbé koncepciózus – utódai idején így ezen átmeneti javulást eredményező félreformot követően törvényszerűen következett be a középkori magyar államháztartás és a pénzrendszer teljes szétzilálódása, amelynek rendbehozatala Károly Róbertre várt (Hóman 1921. 22–24.).

Károly Róbert uralkodásának első fele a katonai hatalom megerősítése, a politikai konszolidáció jegyében telt el, de a tartós stabilizáció és a nemzet megerősödése értelemszerűen követelte a gazdasági konszolidáció végrehajtását, az államháztartás stabilizációját is. Ugyanakkor a XIII–XIV. század fordulója az európai pénztörténetnek is igen érdekes és válságos korszaka, amely válság nem vonatkoztatható el a magyar gazdasági élet megrendülésétől sem. A XII. században a keresztes hadjáratok során a külkereskedelmi forgalom jelentős fellendülése figyelhető meg, aminek nyomán Itáliába igen jelentős mennyiségben áramlanak be a növekvő mértékű forgalom könynyebb lebonyolítását biztosító aranypénzek, bizánci, illetve arab pénzverők jövedelmét gyarapítván. Igen gyorsan megszületett azon felismerés, hogy mind az értékes kereskedelmi pénzek biztosítása, mind a pénzverésből származó jövedelmek növelése az aranypénzek belföldön történő veretésével valósítható meg. Így először 1252-ben Firenzében indul meg az állandó súlyú és finomságú aranyforintok (fiorino d’oro) veretése, majd gyorsan elterjedvén a felismerés, Franciaországban (1254), Angliában (1257), Velencében (1284, ducato d’oro) és más itáliai államokban is megjelenik az aranypénzek veretése. Az aranypénzek megjelenése az európai pénzrendszer stabilizálódásával járt, ami természetesen nem jelentette az ezüstpénzek forgalomból történő kiszorulását, hiszen minden európai országban a kisebb értékű belső forgalom lebonyolítására továbbra is az ezüstpénzek maradtak forgalomban – illetve e korban terjednek el a nagyobb értékű, stabil súlyú és finomságú ezüstpénzek, a garasok is –, de ezen kettős valutarendszer fenntartása megkövetelte az arany- és ezüstpénzek stabil értékarányának fenntartását is. Az európai aranypénzverés folytatásához az alapanyagot természetesen nemcsak a Keletről beáramló arany szolgáltatta, hanem az európai aranytermelésben kiemelkedő szerepet játszó Magyarország is (az ország aranytermelése a XIII. század második felében 1000 kg volt).

A jelentős mértékű aranybányászat a magyar külkereskedelmi mérleg alakulásával mutat szoros összefüggést. E korban a nemesfémek kivitele teljesen szabad volt, tehát a Magyarországon megforduló kereskedők korlátlanul vihették ki a veretlen nemesfémeket a Magyarországra exportált áruik ellenében. Ez a magyar gazdaság fejletlenségével áll szoros összefüggésben, hiszen e korban a magyar gazdaság még nem rendelkezett megfelelő árualappal, amellyel felléphetett volna az európai termékpiacokon, így az import finanszírozása a nemesfémkivitellel volt biztosítható. A XIII–XIV. század fordulóján a korábban stabil arany-ezüst értékarány (1:9,5, 1:10) viszont felborult, amire elvileg már a XIII. sz. folyamán számítani lehetett volna a fokozódó cseh, magyar, meisseni és sziléziai ezüsttermelés és a növekvő itáliai aranykereslet tükrében. Az ezüst elértéktelenedése ekkor még nem következett be, egyrészt a növekvő európai belkereskedelmi forgalom az ezüst iránti keresletet is növelte. Fokozta a problémákat, hogy Csehország és Meissen felfüggesztette az ezüst korábbi szabadforgalmát s csak ezüstérme formájában engedélyezték az ezüstkivitelt (amely módszer tanulságokkal szolgál a későbbi magyar gazdaságpolitika számára is), így megdrágítva a nyugat-európai államok számára az ezüstellátást, másrészt az aranykínálat jelentős növekedése figyelhető meg mind a Keletről származó, mind a magyarországi arany vonatkozásában. A századfordulón viszont az aranykínálati viszonyokban jelentős változás következett be. Egyrészt az új keresztes hadjáratra készülődés jegyében pápai tilalom lett kimondva a muzulmánokkal történő kereskedelemre, amelynek eredményeként az Egyiptomon keresztül beáramló afrikai arany elapadt. Másrészt az Árpád- ház kihalását követően Magyarországon fellépő interregnum idején a gazdasági viszonyok szétzilálódásának, így az aranybányászat visszaesésének lehetünk tanúi, illetve a bizonytalan politikai viszonyok között értelemszerűen a külkereskedelmi forgalom is jelentős mértékben visszaesett, melynek eredményeként a magyar aranyforrások is elapadtak. Ennek eredményeként a korábban évszázadokon át stabil arany-ezüst értékarány a XIV. század első felében jelentősen emelkedett, területenként változóan 1:13,6–1:15,9 közötti szintre (Hóman 1921. 122.).

A fenti előzmények után a magyarországi politikai stabilizálást követően hajtja végre „államháztartási reformját” Károly Róbert, ennek keretében történik meg az áttérés a korábbi domaniális államháztartás rendszeréről a regalegazdaság rendszerére. Társadalomtörténeti szempontból sem mellékes, hogy Károly Róbert politikai és gazdasági konszolidációja a nagybirtokos társadalom és a polgárság közötti egyensúly kialakítására törekedett, hiszen a korábbi domaniális rendszerben mind a gazdasági erő, mind a katonai hatalom a királyi birtokokon nyugodott, s a királyi birtokrendszer bomlásával fontossá vált, hogy az uralkodó ne kerüljön túlzott függésbe a nagybirtokos arisztokráciától. Így válik fontos szemponttá a Károly Róbert-i gazdaságpolitikában a polgárság gazdasági erejére, a városok adózási képességére, a kereskedelem fejlesztésére, s ennek alapján a regalegazdaság kiépítésére irányuló törekvés. (A polgárságra, annak gazdasági megerősödésére történő támaszkodás a későbbi történeti korszakok esetében, pl. Bethlen Gábor számára is iránymutató lehetett volna.)

Gazdasági reformjának fontos szegmensét jelentette pénzreformja, amelynek keretében több reformról is beszélhetünk (1323., 1325., 1329., 1338.). A folyamat lényegét két momentumban ragadhatjuk meg: egyrészt az európai pénzforgalomban a következő évszázadokban meghatározó szerepet játszó aranyforintok bevezetésében s ezzel párhuzamosan a belföldi pénzforgalomban fontosabb szerepet játszó ezüstdenárok értékállandóságának biztosításban, (szoros összefüggésben a középkori pénzrendszer fő problémáját jelentő pénzújítás intézményének eltörlésével s helyette a portális adó bevezetésével), másrészt a nemesérc-kiviteli tilalom és kötelező beváltás intézményében.

E korszak vonatkozásában is kérdés, hogy mely tényező a meghatározó a gazdaságpolitika kedvező alakulása vonatkozásában. Mindenekelőtt a politikai konszolidáció vezethet egy sikeres államháztartási reform kivitelezéséhez, amely államháztartási reform viszont nem feltétlenül biztosít megfelelő jövedelmet (így a regalejövedelmek növekedése pl. forgalmi vámokból, városi adókból tulajdonképpen csak kompenzációt nyújt a csökkenő királyi birtokállomány – elsősorban a várbirtokállomány – miatt a domaniális jövedelmek vonatkozásában bekövetkező csökkenésért), de a növekvő mértékű regalejövedelem is csak akkor ér valamit, ha értékes és stabil pénz formájában realizálódik. A jövedelem igazi forrása a pénzügyi reform révén képződő jövedelem: a nemesérc-kiviteli tilalom és a kötelező beváltás a finomítóházakban, amely egyrészt jelentős – ezüstnél mintegy 35-36%, aranynál 40% (Hóman 1921. 129.) – jövedelmet biztosít, másrészt magasan tartja az európai aranyárat, így mind a „magán-”, mind az „állami importőrök” számára jelentős előnyt biztosít – modern terminológiával élve: a korábban már jelzett jelentős importtöbblet a felértékelt valuta irányába mozdítja el a monetáris politikát. Ráadásul az import meghatározó része „állami”, pontosabban a királyi udvar igényeihez kapcsolódik, tehát a felértékelt valuta elsődleges élvezője is az államháztartás, így a magyar gazdaságpolitika sikeresen aknázta ki az európai aranyválságban rejlő lehetőségeket.

2. Az első nagy európai infláció és Bethlen Gábor gazdaságpolitikája

A korabeli magyar nemzetgazdasági gondolkodás legfontosabb jellemzőjeként gyakorlatorientáltságát emelhetjük ki, e korban az elmélet és az alkalmazott gazdaságpolitika nem vált ketté (Bekker 2002. 42.). Voltak ugyan érintkezési pontjai a hazai nézetkörnek az európai irányzatokkal, de eszméink s ezeken alapuló intézményeink következetesen összefüggő s gyakorlati alkalmazásba vett egésszé mégsem alakultak, így például a merkantilista tendenciák sem emelkedtek olyan kizárólagos irányzattá, mint pl. Colbert vagy Cromwell hazájában (Kautz 1868. 50–51.). A magyar nemzetgazdasági irodalom első alkotása Báthory Istvánnak az erdélyi Hármas Tanácshoz 1583. szeptember 7-én írott levele (Bekker 2002. 42.), amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy amennyiben Erdélyben csak nagy értékű érméket vernek, aprópénzt pedig nem, akkor az aprópénzeket a napi pénzforgalom lebonyolításához külföldről kell beszerezni, mégpedig a nagy értékű aranyforint, illetve ezüsttallér fejében, s ha e folyamat túlzottan felerősödik, akkor a nagy értékű pénzek hiánya fog bekövetkezni, illetve a külföldről származó jövedelmek növelését javasolta a kereskedelem fellendítésével. A korszak Európájában eluralkodó merkantilista irányzathoz – amely exporttöbblet révén nemesfémpénz beáramlására törekedett, s ennek érdekében fejlesztette a hazai mesterségeket – közelállónak tekinthető ezen, a nagy értékű nemesfémérmék iránti figyelem, de ekkor, illetve még Bethlen Gábor idejében is csak a fejedelem ún. „ösztönös” vagy „gyakorlati merkantilizmusáról” beszélhetünk, a merkantilizmus elvi alapjainak lefektetéséről nem.

...Bethlen Gábor idejében is csak a fejedelem ún. „ösztönös” vagy „gyakorlati merkantilizmusáról” beszélhetünk...

Bethlen Gábor az állami bevételek növelése érdekében fejlesztette a bányászatot, iparos- és bányásznépességet telepített be, a főbb exportcikkek (szarvasmarha, ló, bőr méz, viasz, higany, vas, réz) külföldi forgalmazására állami monopóliumot vezetett be, melynek eredményeként helyreállította az államháztartás egyensúlyát. Mindez tulajdonképpen az első kísérletként értékelhető az importigény nem alapvetően aranykészletekkel történő finanszírozására, ugyanis egyrészt Bethlen idejében a hazai aranykitermelés az amerikai nemesfémek nyugat-európai megjelenésével csökkenő jelentőséggel bírt, másrészt a török fennhatóság jelentős mértékű adóelvonással járt, ami éves szinten kezdetben 10 000-15 000, majd az Erdélyi Fejedelemség utolsó korszakában már 40 000 aranyforintra volt tehető (Honvári 1996. 162.). Amíg a XVI. század végén az export mintegy negyedét tette csak ki az importnak, addig uralkodása első évtizedének végén már felét, illetve egyes becslések szerint a 30-as években már megközelítette a kivitel a behozatal mértékét (Imreh 1992. 82–83.). Fejedelmi rendelkezés értelmében a görög – és egyéb balkáni, pl. rác, bosnyák, albán – kereskedők a behozott árucikkeik fejében kapott jó erdélyi pénzt nem vihették ki, hanem el kellett költeniük az országban: ez egyrészt az exportot fokozta a fejedelmi kivitel mellett, másrészt a magas nemesfémtartalmú erdélyi pénz nem áramlott ki az országból. Ugyanakkor két problémára fel kell hívnunk a figyelmet: egyrészt alapvetően keleti irányú, Moldva, Havasalföld, illetve az Oszmán Birodalom felé irányult, s csak uralkodása második felében indult meg a Lengyelország s kisebb mértékben a Velence felé történő kivitel, másrészt alapvetően nyerstermékekre koncentrálódott, ami mutatja az iparfejlesztés s az ebből eredő kivitel visszamaradottságát, illetve a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolat fokozottan passzív jellegét.

Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy sok esetben a fejedelem céheknek versenyt támasztó tevékenysége, pl. a morva anabaptisták vagy a gdanski kézművesek betelepítése a hagyományos polgári rétegek megerősödését akadályozta, illetve a monopóliumok érvényesítése a külkereskedelmi forgalomból eredő polgári tőkefelhalmozásra mégis kedvezőtlenül hathatott. A belpolitikai életet végigkísérte a rendek elleni küzdelme, amelyben győzelmet aratott, ennek során támadta a szabadság és függőség évszázadokon át kialakult szerkezetét, a helyi, igazgatási, foglalkozási rendi szerves tömörülési tömbök zártságán rést nyitva próbálta azokat egy tágabb keretbe, a decentralizált struktúrákat felváltó, szorosabb kohéziójú államkeretbe foglalni (Imreh 1992. 9.). A fejedelmi abszolutizmus pozitívumaként értékelhető, hogy gazdasági alapot teremthet az esetleges későbbi döntő gazdasági- társadalmi változásokhoz (bár a tőkefelhalmozás éppen a sajátos keletközép- európai helyzetnek, a török uralomnak köszönhetően mégsem következhetett be), hozzájárulhat fejlettebb technikai eljárások elterjesztéséhez. Természetesen kérdésként vetődik fel, hogy a gazdasági átalakulás, a „kapitalista szellem” hordozójaként mennyiben lehetett építeni e kor városi polgárságára, s ennek hiányáért mennyiben terhelheti felelősség a fejedelmi gazdaságpolitikát. Évszázados küzdelem zajlott ugyanis a városi polgárság és a vármegyei nemesség között s a XVII. század elején a nemesi vármegye városok feletti győzelméről beszélhetünk: például a vármegyék az árlimitációkat a szabad városokra is kiterjeszthették, ami a nemesi fogyasztási érdekeknek rendelte alá az iparűző-kereskedő polgárság érdekeit, az egyszerűbb életszükségleteket kielégítő iparcikkeket előállító jobbágyiparosi réteg a vármegye védelme alatt egyre inkább megjelenhetett a szabad királyi városok piacain is.

Véleményem szerint kezdetben a polgári társadalom gyengesége indokolhatta egy gyorsított fejedelmi gazdaságfejlesztő program megvalósítását, de a polgári mentalitásra ható kedvezőtlen tényezők érvényesülésében, a puritán etika kapitalizmusformáló ereje elmaradásában, a polgárság tőkefelhalmozó képessége kifejletlenségében szerepet játszhatott a mind politikai, mind egyházi téren megerősödő fejedelmi hatalom, valamint a fejedelem által érvényesített monopóliumokban megjelenő gazdasági hatalom.1

Az államháztartás konszolidációja nem választható el a pénzügyi rendszer stabilizálásától, hiszen a gazdaság, a bel- és külkereskedelmi forgalom fejlődésére, az ebből származó jelentős államháztartási bevételekre is csak stabil pénzviszonyok mellett van esély. Károly Róbert korához hasonlóan, a nemesfémbányászatból származó jövedelmek igen fontosak az államháztartás bevételei szempontjából, s az urburán kívül e korban is az aranybeváltási, -finomítási monopólium bírt kiemelt jelentőséggel. Így Bethlen már 1613- ban arra kötelezte a bányászokat, hogy minden aranyat a kolozsvári pénzverőház prefektusának szolgáltassanak be, s e forrás a török adó előteremtése szempontjából is meghatározó jelentőséggel bírt (Imreh 1992. 45.). Ráadásul Bethlen Gábor uralkodása idején is az európai pénzügyi rendszer válságáról, mégpedig az első európai inflációs hullámról kell beszélnünk – a „Kipper und Wipper” korszakáról –, illetve egyes megközelítések szerint nem egyszerűen inflációról, sőt nem is csak a szokásos gazdasági válságok egyikéről volt szó e korban, hanem a feudalizmusról a kapitalizmusra való átmenet előidézte európai megrázkódtatásról (Buza 1991. 88–89.), így a pénzügyi rendszer stabilizációja nem egyszerűen a fejedelmi gazdaságpolitika sikerének kritériumaként, hanem a kor nemzetközi kihívására adott válaszként is értelmezendő. A korszak pénztörténetét2 a lengyel pénzek mindent elárasztó forgalma jellemzi, már a XVI. század közepétől mind az erdélyi, mind a magyar királyi területeken az ellene folytatott küzdelem a korszak pénztörténetének kiemelkedő fejezetét jelentette (Huszár 1975. 21.).

A rossz minőségű lengyel pénzek, bekerülvén a nemzetközi pénzforgalomba, a jó minőségű – de egyre inkább Lengyelországba áramló, s ott beolvasztásra kerülő – tallérok drágulása és az árak emelkedése következett be előbb a Német-római Birodalom, majd az osztrák tartományok, végül pedig a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség területén, illetve újra megnyitottak korábban bezárt pénzverdéket is a birodalom területén, melyek nagy mennyiségben bocsátották ki a rossz minőségű – s így most már nyereségesen előállítható – aprópénzek tömegét. Ennek következtében 1619-ig kúszó, ezt követően 1621-ig galoppméretű, utána pedig a csúcspontot időbeli és regionális különbségekkel elérő hiperinflációról beszélhetünk, melynek során minden korábbinál magasabbra szöktek az árak s végül általános áruhiány lépett fel, mivel a parasztok és kézművesek visszatartották áruikat, így a városokban sok esetben a reálbérek drasztikus csökkenése, az alapvető élelmiszerek hiánya következett be, ami helyi zavargásokhoz vezetett. A nehézségek leküzdése érdekében meg kellett szüntetni az értéktelen pénzek kibocsátását, be kellett záratni a verdék jelentős részét, megfelelő mennyiségű és jó minőségű új pénzek kibocsátásával végre kellett hajtani a pénzcserét, amely a lakosság számára kb. 87%-os veszteséget jelentett, limitációkat, ár- és bérszabályzatokat kellett kiadni. E konszolidáció a Német-római Birodalomban illetve Ausztriában már 1622–23-ban meg is indult, de csak 1625–26-ra zárult le (Buza 1991. 89–93.). Magyarországra, illetve Erdélybe az inflációs hullám csak később érkezett meg, 1620/21-re tehető a pénzrontás megindulása és az árak elszabadulása, de különösen az Erdélyi Fejedelemség területén ez nem volt olyan jelentős mértékű, mint német és osztrák területeken. Amíg a Német- római Birodalomban 1000%-ot is meghaladó áremelkedésekkel kell szembesülnünk, addig Erdélyben az árak „csak” a korábbi szint 200-250%- ára emelkedtek, mivel egyrészt az Erdélyi Fejedelemségben folyamatos volt az aprópénzverés – még ha egyes időszakokban igen kicsiny mértékű is –, és egyre inkább – Báthory István instrukció nyomán – lengyel mintára folyt, ezzel kiküszöbölendő a lengyel pénzek által más országokban előidézett problémákat, másrészt Bethlen Gábor már az 1614. évi országgyűlésen a rézkiviteli tilalom elrendelését azzal indokolta, hogy megakadályozzák a rossz pénzek abból másutt történő veretését, tehát igen korán felismerte az európai pénzügyi rendszer válságával kapcsolatos veszélyeket, majd az árak elszabadulása és a jó pénzek kiáramlása láttán 1622 májusában a diéta elrendelte ezen pénzek kivitelének tilalmát fejvesztés terhe mellett s határozottan felléptek a pénzzel kereskedők ellen (Imreh 1992. 73–74.). Végül 1625 decemberében rendeleti úton kívánt véget vetni a pénzrontásnak jó pénz forgalomba hozatalával, kötelezve a lakosságot az új, jó minőségű denárok és garasok elfogadására, ezzel biztosítva a kereskedelmi forgalom zavartalanságát a két országrész között. Igen szigorú limitációs rendelkezéseket léptetett életbe s a szabályozást be nem tartókra a magyarországinál sokkal súlyosabb büntetési tételek (akár fejvesztés is) vonatkoztak (Buza 1991. 96.), ami sok esetben a céhes polgárok érdekeit sérthette, bár a fogyasztói érdekek védelmében, illetve a hadseregellátás szempontjából indokolt lehetett. Mindez jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Erdély sokkal kisebb megrázkódtatásokkal élte túl ezen európai pénzügyi válságot, mint más országok.

3. AZ ezüstalapú európai pénzrendszer összeomlása és az Osztrák–Magyar monarchia

A Habsburg Birodalomban a XIX. század második felében az évszázadok óta fennálló ezüstpénzrendszer permanens zavarokkal küzdött, szoros összefüggésben az osztrák államháztartás növekvő mértékű eladósodottságával. Az 1816-ban létesített Osztrák Nemzeti Bank bankjegyei ezüstre történő beváltásának kötelezettségét 1848-ig volt képes fenntartani. Az 1848-as forradalmak miatti hadikiadások fedezésére az osztrák állam – már korábban is fennálló 200 millió Ft-os tartozásai mellett – jelentős mennyiségű nemesfémpénzt volt kénytelen igénybe venni a bank készleteiből s felmentette a bankot bankjegyeinek beváltási kötelezettsége alól. Állandó törekvés érvényesült a pénzügyi rendszer konszolidációjára, első kiemelkedő lépése 1857. január 24-én a Bécsi Szerződés megkötése az észak- és dél-német államok többsége, Liechtenstein és a Habsburg Birodalom között, melynek keretében a pénzviszonyokat továbbra is az ezüstvaluta alapján rendezték. A Bécsi Szerződés értelmében viszont 1859. január 1. után kényszerárfolyamú papírpénz nem volt forgalomba hozható, tehát az ezüstpénzrendszer stabilitása csak úgy lett volna biztosítható, ha az államháztartás konszolidációjára, az Osztrák Nemzeti Bankkal szembeni adósságának rendezésére is sor kerül. Az Osztrák Nemzeti Banknak 1858 végére sikerült ezüstfedezetét növelnie, így az új kibocsátású bankjegyek vonatkozásában helyreállította a beválthatóságot, de ez átmeneti epizódnak minősült, csak 1858. szeptember 6-tól 1859. április 25-ig volt képes fenntartani (Fellner 1911. 11.). 1862-ben 1867-es határidővel ismét tervbe vették a valutarendezést, az államadósság rendezését az Osztrák Nemzeti Bank irányába és a készfizetések helyreállítását, amelyhez a feltételek 1866-ra biztosítottak is lettek, de a porosz-osztrák háború kitörése nyomán az állam ismételt eladósodása következett be, melynek következményeként a forgalomban lévő államjegyállomány értéke 312 millió Ft-ra emelkedett s a háborút lezáró Prágai Béke nyomán a Német Pénzszövetség is felbomlott (Rádóczy 1972. 55–56.).

A kiegyezés során az államadósságra vonatkozóan is megállapodás született: az államjegyek felső határát a forgalomban lévő államjegyek 312 millió Ft-os értékében maximálták s mind ezen állományt, mind az osztrák államnak az Osztrák Nemzeti Bankkal szemben fennálló 80 millió Ft-os adósságát a két állam közös jótállása alá helyezte oly módon, hogy Magyarországot az adósságok 30%-a terhelte (Fellner 1911. 19–23.). Ugyanakkor a magyar államháztartás egyre növekvő deficittel volt kénytelen szembenézni, amelyet belső források hiányában külföldi kötvénykibocsátásokkal lehetett finanszírozni, de az instabil valuta miatt nehezen lehetett ezeket elhelyezni Nyugat-Európában, sok esetben csak 60-80%-os kibocsátási árfolyamon (Rádóczy 1972. 58.), aminek szintén a valutarendszer stabilizálása irányába kellett volna ösztönző erőként hatnia.

Természetesen az Osztrák Nemzeti Bank, illetve 1878-tól az Osztrák –Magyar Bank továbbra is bocsátott ki bankjegyeket, de egyrészt a bankjegyforgalom csak 200 millió Ft-tal haladhatta meg a bank rendelkezésére álló ércfedezetet, s a többi bankjegynek is bankszerűen fedezettnek kellett lennie, másrészt, amíg az államjegyek kényszerforgalma fennállt, a bank fel volt mentve a bankjegyek ércpénzre történő váltásának kötelezettsége alól (ellenben ezüstpénzt, illetve ezüstrudakat mindenkor köteles volt bankjegyekre váltani, ami a későbbiek során majd problémaként jelentkezett!), s elfogadásuk kötelező volt a Monarchia egész területén teljes névértékükben.3

Az európai pénzrendszerben eközben radikális változások következtek be. Anglia már 1816-ban demonetizálta az ezüstöt, majd 1865-ben megalakult a Latin Éremunió Franciaország, Belgium, Svájc és Olaszország részvételével, amelyhez a későbbiekben további államok is csatlakoztak. Már a Bécsi Szerződés keretében kísérlet történt kereskedelmi aranyvaluta bevezetésére (sőt már 1855-ben születtek erre vonatkozó tervek a Habsburg Birodalomban), de ez nem járt sikerrel. Majd az Osztrák–Magyar Monarchia a Német Pénzszövetség felbomlása után is fontolgatta az aranyvalutára történő áttérést, ennek keretében létre is jött egy megállapodás 1867-ben Franciaországgal, melynek értelmében a Monarchia is belépett volna a Latin Éremunióba, de a francia–porosz háború kitörése miatt a szerződés nem került ratifikálásra.4 Ellenben napirenden maradt az aranyvaluta bevezetésének kérdése, így 1870-től vertek arany 4 és 8 forintosokat is a francia 10 és 20 frankosok aranytartalmával, azonban elfogadási kötelezettségük nem volt.5

Már a Bécsi Szerződés keretében kísérlet történt kereskedelmi aranyvaluta bevezetésére...

Az 1870-es években az európai államok többsége, áttérvén az aranyalapú valutarendszerre, az ezüst értékcsökkenése olyan mértékűvé vált, ami az ezüstforintnak a papírforinttal szembeni diszázsióját eredményezte, ez 1878-ban 1%-ot tett ki. A tiszta ezüstvaluta egyik alapkövetelménye, hogy minden ezüsttulajdonos jogosult ezüstjéből osztrák ezüstforintot veretni, amit a jegybank köteles volt azonos névértékű bankjegyre átváltani. Az ezüstár csökkenése miatt viszont az ezüstforint névértéke kezdte meghaladni a belső értékét, ami kezdetben csak minimális különbséget jelentett, így 1879-ben egy ezüstforintban (=100 osztrák értékű krajcár) lévő ezüst értéke 96,85 krajcárt ért a londoni ezüstpiacon, 1892-re az ezüstár zuhanása már olyan mértékű lett, hogy egy osztrák értékű ezüstforintban lévő ezüst értéke csak 83,07 krajcárt ért (Fellner 1911. 40.), így érdemesebb volt a külföldön vásárolt ezüstöt az országba behozni, itt pénzzé veretni, amit a jegybanknál papírforintra lehetett váltani. A Monarchia az Európában demonetizált ezüst lerakóhelyévé kezdett válni, így pl. 1872–76-ban évi átlagban 8,5 millió ezüstforintot vertek ki, 1877-ben 16,4 millió, 1878-ban 25 millió, 1879-ben már 64,4 millió Ft-ot (Fellner 1911. 41.). Az ezüst szabad veretésének további fenntartása azt eredményezte volna, hogy az ezüstforint forgalmi értéke a névértékétől függetlenül leszállt volna belső értéke szintjéig, s mivel a bankjegyek és államjegyek is kényszerforgalmat élvező törvényes fizetési eszközként funkcionáltak, így ezek értéke is hanyatlott volna. Ezért 1879 márciusában az ezüstveretést magánosok számára beszüntették, így megszűnt az osztrák értékű forint ezüstvaluta jellege, ettől kezdve inkább „hitelvalutaként” funkcionált, amelynek más államok aranyalapú devizáihoz viszonyított értékét az osztrák–magyar vámterület fizetési mérlegének alakulása határozta meg. Az osztrák értékű forintnak az aranyhoz, mint külföldi valutához viszonyított ingadozása rengeteg bizonytalanságot vitt az ország és a külföld közötti mindenféle üzleti tranzakcióba. Így elkerülhetetlenné vált az osztrák–magyar pénzrendszer stabilizálása és az európai államok pénzrendszereihez történő igazítása, ami a Monarchián belül különösen Magyarország számára volt sürgető, hiszen a magyar gazdaság sokkal inkább nyitott volt, mint az osztrák, így a magas árfolyamkockázattal járó hátrányok sokkal kedvezőtlenebbül érintették, aminek következtében az aranyvalutára történő átállás gondolata is magyar oldalon fogalmazódott meg, így 1891-ben Wekerle Sándor pénzügyminiszter terjesztette elő erre vonatkozó javaslatát (Rádóczy 1984. 13.).

Az 1892. évi valutarendezésnek, a korona bevezetésének két alapvető elemét lehet megkülönböztetni: egyrészt a pénzrendszernek a korábbi ingadozó ezüstérték helyett aranyalapra történő helyezése, másrészt a fedezetlen papírpénzforgalom megszüntetése, az állam lebegő adósságát képező államjegyek forgalomból történő kivonása, kölcsön útján gondoskodván a beváltáshoz szükséges pénzeszközökről, tehát a függő adósság állandósított adóssággá alakítása. Az új pénzrendszerben az ezüst 1 Ft-os megmaradt fizetési eszköznek, s akárcsak az arany 20 és 10 koronás, értékpénz szerepét töltötte be, emiatt ún. sánta aranyvalutáról beszélhetünk: egyrészt a nemesfémkészletek nagyobb része ezüst volt, ezeket értékesíteni csak jelentős veszteséggel lehetett volna, másrészt az aranykészletek elhanyagolható méretűek voltak.

A jegybank szerepvállalása igen passzív volt a pénzreform bevezetésében, szakértőik többsége viszont határozottan állást foglalt azon kérdésben, hogy az aranyvaluta bevezetése mellett az ezüstforgalom is részben fennmaradjon, s a már igen válságos utolsó években, 1889–91 között is a bank érckészletében sem az arany, sem az aranydevizák mennyisége nem nőtt, hanem éppen az ezüstkészletekben volt csekély gyarapodás (Bácskai 1993. 277–278.).

A valutarendszer sánta aranyjellege mellett is alapvető feladatként jelentkezett az új pénzrendszer stabilitását biztosító, megfelelő mértékű aranyfedezet előteremtése, hiszen a pénzreform másik fontos eleme a fedezetlen államjegytömeg forgalomból történő kivonása volt. Az aranyfedezet előteremtésének a magyar pénztörténetben a korábbiakban alkalmazott módszere már nem volt folytatható, hiszen a magyar aranytermelés csökkenő mértékű s a világ aranytermelését tekintve elhanyagolható nagyságrendű volt.6 A 300 millió Ft-ot meghaladó értékű államjegytömeghez képest a rendelkezésre álló aranyfedezet az állami és jegybanki aranykészletek együttes értékét tekintve sem érte el a 100 millió Ft-os értéket, az éves magyar aranytermelés értéke kb. 6 millió frank körül mozgott (Dessewffy 1878. 49.), tehát nem érte el a 3 millió Ft-os értéket sem.

Így az aranybeszerzésnek alapvetően két útja kínálkozott: az áruexport ellenértékeként realizált aranymennyiség, illetve az értékpapír-kibocsátás útján történő aranybeszerzés. Ausztria-Magyarország külkereskedelmi mérlege folyamatosan passzívumot mutatott, ráadásul nemcsak arról volt szó, hogy az ipari termékek jelentős mértékű importtöbbletét a mezőgazdasági termékek kisebb mértékű exporttöbblete csak részben ellensúlyozta volna, hanem egyes években az élelmiszerek vonatkozásában is jelentős importtöbblettel lehetett szembesülni. A külkereskedelmimérleg-hiány kezelése a tőkemérlegen keresztül, részben állami kötvénykibocsátás útján, részben pedig ipari részvények, vasúti papírok és záloglevelek külföldön történő elhelyezésével történt (Dessewffy 1877. 87.). Így az exporttöbblet útján történő aranybeszerzés nem volt reális, bár éppen az 1892-es valutarendezést megelőző években a gabonaexport révén effektív aranyat, illetve aranydevizát tudott szerezni Magyarország (Rádóczy 1984. 14.). Az aranyfedezet előteremtésében a kötvénykibocsátás mutatkozott reális alternatívaként, s oly módon volt kivitelezendő, hogy az államháztartás számára ez külön megterhelést ne jelentsen. Miközben Wekerle Sándor pénzügyminiszter megvalósította az államháztartás stabilizációját és hosszú idő után először deficitmentes költségvetést terjesztett be a képviselőházban (Bácskai 1993. 276.), a korábbi évtizedekben kibocsátott értékpapírokat, az 5%-kal kamatozó államikölcsön-kötvényeket és az államosított vasutak részvényeit alacsonyabb – 4 % – kamatozású kölcsönökké változtatták át és az ezáltal elért kamatmegtakarítást az aranybeszerzés érdekében főleg külföldön kibocsátott új kölcsönkötvények kamatszükségletének fedezésére fordították, így az állam adósságállománya növekedett, de az államháztartás kamatterheit nem növelték. A magyar állam 531 millió Ft értékben bocsátott ki a papír- és ezüstértékű adósság konverziójára és 18 millió Ft értékben az aranyértékre szóló tartozások konverziójára, 72 millió Ft értékben pedig aranybeszerzésre (Fellner 1911. 122–125.), így kellő fedezetet biztosítottak az államjegyek forgalomból történő kivonásához (természetesen további aranykészletekre még szükség volt a fizetési rendszer fenntartása, a bankjegyforgalom fedezete érdekében, de ennek beszerzése már az Osztrák–Magyar Bankot terhelte).

Az államjegyek bevonása után a jegybank lett az egyetlen jegykibocsátó, így tulajdonképpen a pénzforgalom egyedüli szabályozója.7 Elvileg deklarálásra került, hogy a jegybank köteles jegyeit ércpénzre bármikor beváltani, de e rendelkezést azonnal fel is függesztették, tehát a készfizetés gyakorlatilag nem lépett hatályba a koronarendszer fennállása alatt. Pedig az Osztrák –Magyar Banknak sikerült jelentős mennyiségben érckészletet felhalmoznia, melynek értéke 1909. december 31-én már 1713 millió koronát tett ki, ami a 2188 millió koronás bankjegyforgalomhoz képest 78,2%-os fedezetet jelentett. (Fellner 1911. 193.) Elvileg tehát fennállt volna a lehetőség a készfizetés bevezetésére, annál is inkább, mert a lakosság hozzászokott a jegyekhez és a nemesfém értékérméknél jobban kedvelte, így nem állt fenn a veszélye a lakosság thezaurálási vágya eluralkodásának. Az érckészleteknek ilyen jelentős mértékű felduzzadása a jegybanknál szoros összefüggésben állt azzal, hogy az osztrák és magyar kormányzat 1901-ben az aranyszolgálatot teljeskörűen átadta a banknak, így a bank szinte monopolizálta a nemzetközi fizetéseket (Bácskai 1993. 286.).

Az államjegyek bevonása után a jegybank lett az egyetlen jegykibocsátó, így tulajdonképpen a pénzforgalom egyedüli szabályozója.

A készfizetés be nem vezetésének magyarázata így inkább a Monarchia nemzetközi fizetési mérlegének alakulásával volt összefüggésben. A külkereskedelmi mérleg passzív jellege már a korábbi évtizedekben is problémát jelentett, de a századfordulót követően a valutarendezés idején még fontos szerepet játszó magyar gabonaexport is jelentősen visszaesett. Az importtöbblet ellensúlyozására a jelentős mértékű tőkebeáramlás jelentett eszközt a korábbi évtizedekben is, a valutarendezés révén – az árfolyamkockázat kiküszöbölésén keresztül – a külföldi tőkepiacok fokozottabb mértékben álltak rendelkezésre. Az első világháborút megelőzően a vámkülföld birtokában lévő osztrák és magyar papírok együttes állománya meghaladta 10 000 millió korona értéket, ugyanakkor az osztrák és magyar kézben lévő külföldi értékpapír-állomány éppen hogy elérte a 700 millió korona értéket (Fellner 1911. 226–227.).

Ezen külföldi kézben lévő értékpapír-állomány viszont jelentős mértékben megterhelte az osztrák–magyar gazdaság fizetési mérlegét, hiszen a legnagyobb passzív tételt ezen papírok után fizetendő kamatok, osztalékok és törlesztések képezték, amit a hazai kézben lévő minimális külföldi értékpapír- állományból származó jövedelmek messze nem ellensúlyozhattak. Mindez azt eredményezte, hogy míg korábban csak egy-egy évre fordult elő az aranyállomány visszaesése és 1909-ben is csak a devizaállomány csökkent, 1910-től viszont mind a bankszerű fedezetben lévő aranyváltók, mind a tényleges érckészlet hanyatlásnak indult, s így a fizetési mérleg alakulásában rejlő kockázatok indokolhatták azt, hogy eltekintettek a készfizetés bevezetésétől.

1. táblázat Értékpapír-befektetések Magyarországon 1913-ban

1. táblázat Értékpapír-befektetések Magyarországon 1913-ban

Természetesen a fenti folyamatok kérdéseket vetnek fel a gazdaságpolitika sikerességét illetően is. A kiegyezés ugyanis megfelelő jogi és intézményi rendszabályokkal garantálta a szabad tőkemozgást, s a külföldi tőke a politikai konszolidációt követően a profitabilitás szempontjából legelőnyösebb területeket vette célba, mint a közlekedés, a vas- és gépgyártás, a malomipar, illetve ahol állami garancia biztosított számára kellő mértékű, gyakorlatilag kockázat nélküli jövedelmet, pl. vasútépítés (Szakács 1998. 29., 45.), de például nem jelent meg a textilipar területén, pedig ezen a területen a magyar gazdaság évszázados elmaradásban szenvedett, s mindenkori külkereskedelmi passzívumának legjelentősebb tényezője a jelentős mértékű textilimport volt. A külföldi tőke alapvetően az állampapírok, községi kötvények és záloglevelek területén képviselt jelentős nagyságrendet s kevésbé az ipari befektetések területén. Ráadásul a külföldi tőke jelenléte nem igazán volt jelentős a bankrészvények vonatkozásában. Így a külföldi tőke szerepvállalása a magyar gazdaság exportteljesítményének fokozásában, illetve importigénye csökkentésében nem volt meghatározó (egyetlen pozitív kivételként említhető a malomiparba történő befektetés). Így a magyar állam lassan ráébredt arra, hogy az évszázados elmaradottságban szenvedő magyar ipar fejlesztése s ezen keresztül a külkereskedelmi egyensúly javítása nem várható a külföldi tőke részvételétől, hanem az állam aktívabb iparpolitikájára is szükség van. Erre szolgáltak az iparpártolási törvények 1881-ben, 1890-ben, 1899-ben és végül 1907-ben, amelyek keretében előbb taxatíve felsorolt iparágak, majd 1907-től bármely iparág vonatkozásában a kormány felhatalmazást kapott iparvállalatok és iparágak közvetlen kedvezményezésére, különösen az elmaradott iparágak (mindenekelőtt a textilipar) fejlesztő támogatására, illetve a hazai vállalatok számára biztosítandó elsőbbségre a közszállítások keretében. Ennek eredményeként 1891–1899 között évi átlagban 2,7 millió, 1913-ban pedig már majdnem 10 millió koronát fordított az állam iparfejlesztő támogatásra, 1891 és 1913 között pedig összesen 79,3 millió korona támogatást nyújtottak 697 (233 új és 464 régi) vállalat részére. Ráadásul az állam lett ezen korszakban a legnagyobb beruházó, az összes állami beruházás 2,4 milliárd koronára rúgott, ami a korszak teljes beruházásának ötödét jelentette (Szakács 1998. 46–47.). Természetesen ezen korrekció nem lehetett elegendő a fizetési mérleg egyensúlyának és a fizetési rendszerben a készfizetésnek a helyreállítása szempontjából, talán hosszabb távon jelenthetett volna kiutat, de az első világháború nyomán bekövetkező gazdasági és pénzügyi összeomlás elmosta e reményeket.

Mindezek tükrében a magyar pénzügypolitika „sikeres” korszakait illetően árnyaltabb megközelítésre van szükség, s a bőséges aranykészletek, illetve a külföldi tőke finanszírozó szerepét illetően fel kell hívni a figyelmet egy ún. „elkényelmesítési effektusra”, vagyis arra, hogy könnyen vezethet a megfelelő exportképes árualapot biztosító – s a polgári kezdeményezésekre építő – gazdaságfejlesztés elhanyagolásához.

Hivatkozások

Jegyzetek

  • 1. Érdemes kitérőt tennünk a kameralizmus harmincéves háborút követően kialakult gazdaságelméleti és gazdaságpolitikai irányzatára, amely a háborúban elpusztult területek újjáépítését, helyreállítását, fejlesztését helyezte gondolkodása középpontjába. Két jellegzetességgel bírt: egyrészt a fejedelmi államot úgy fogta fel, mint a családfő által irányított nemesi háztartást, ahol a fejedelem mint jószágaival, birtokaival gazdálkodó atya gondoskodik az alattvalók boldogságáról mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Másrészt az ország ellátását és gazdagságát elősegítő kereskedelmet bár fontosnak tartotta, de a külkereskedelmet nem tartotta olyan jelentős szereppel bírónak, mint a merkantilizmus irányzata. Sokkal inkább az erőforrások megfelelő felhasználására koncentrált a termelés és fogyasztás folyamataiban, a népesség gyarapodásának elősegítésével, állami manufaktúrák és bankok létesítésével, a mezőgazdaság, kereskedelem és kézműipar szigorú szabályozásával, ár- és bérszabályozással, kereskedelmi és mezőgazdasági akadémiák felállításával, csatornák, hidak, utak, kikötők kiépítésével (Bekker 2002. 755–756.). Ez megkülönbözteti a merkantilizmus irányzatától, amely – bár jelentős állami szerepvállalás mellett – nagyobb teret nyújtott a polgárság gazdasági megerősödésének, a polgári kezdeményezésnek. Ennek tükrében Bethlen Gábor politikája is inkább tekinthető államcentrikussága és a polgárság megerősödését nem támogató hatása miatt „prekameralistának”, mint „ösztönös merkantilizmusnak”.
  • 2. Bethlen Gábor korának pénztörténete három szakaszra tagolható: az első korszak az 1613–1620 közötti időszak, a második az 1620–1625 közötti válságos periódus s végül az 1625–1629 közötti évek a konszolidált pénzügyi viszonyok korszakaként említhetjük (Huszár 1995. 14.).
  • 3. Az 1887-től, mivel a 200 millió Ft-os jegykontingens szűk korlátot jelentett nagyobb hitelszükséglet idején, s a nemzetközi pénzpiacoktól történő hitelfelvétel éppen a valutarendszer instabilitása miatt igen korlátozott volt, a teljes bankjegyforgalom értékének 40%-a volt érckészlet által fedezendő. A fennmaradó rész pedig bankszerűen, s ha a jegyforgalom az érckészletet 200 millió Ft-on túl haladta meg, a többlet után a jegybank 5%- nyi bankjegyadót volt köteles fizetni (Fellner 1911. 25–26.).
  • 4. A Német Birodalom viszont 1871-ben áttért az aranyvalutára, ami a német demonetizált ezüstkészletek piacra kerülésével a továbbra is ezüstalapon álló pénzrendszerrel rendelkező államok problémáit fokozta.
  • 5. Ugyanakkor két állam: Olaszország 1871-ben, Belgium 1874-ben törvényes fizetési eszközzé nyilvánította.
  • 6. A magyarországi aranytermelés évről évre alábbszállt, pl. 1854 és 1875 között 1740 kg-ról 1564 kg-ra csökkent (Dessewffy 1878. 49.), ez nem sokkal több mint Károly Róbert korában és kevesebb mint a késő középkorban, miközben a világ aranytermelése 192 000 kg-ra volt tehető (Rádóczy 1972. 57.), szemben a XIV. század kb. 3200 kg-os aranytermelésével.
  • 7. A bankjegyforgalom értékének legalább 40%-ban belföldi vagy külföldi aranyérmékkel, aranyrudakkal, de akár más osztrák, illetve magyar törvényes ércpénzzel kellett fedezve lennie (60 millió korona erejéig beszámíthatóak voltak a külföldre szóló aranyváltók és - jegyek). A maradék 60%-nyi bankjegyforgalmat bankszerűen kellett fedezni, s ha az ércfedezetet 400 millió koronával meghaladta a jegyforgalom, akkor 5%-os bankjegyadót kellett fizetnie az Osztrák–Magyar Banknak (ezen értékhatár, a forgalmi igények függvényében később 600 millió koronára lett megemelve).
BÁCSKAI TAMÁS (szerk.) [1993]: A Magyar Nemzeti Bank története I., Az Osztrák Nemzeti Banktól a Magyar Nemzeti Bankig 1816–1924. KJK, Budapest.
BEKKER ZSUZSA (szerk.) [2002]: Gazdaságelméleti olvasmányok 2. Magyar közgazdasági gondolkodás (a közgazdasági irodalom kezdeteitől a II. világháborúig). AULA, Budapest.
BÚZA JÁNOS [1991]: Az első európai infláció és magyarországi hatása (1618–1628). Társadalom és gazdaság, 2. sz. 88–103.
BÜKY JÓZSEF [1937]: Ausztria papírpénzkibocsátásának története a XVIII. század közepétől 1850-ig. (Doktori értekezés, benyújtva a m. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán), Budapest.
GR. DESSEWFFY AURÉL [1878]: Az arany jövője. Nemzetgazdasági Szemle, 2. sz. 31–57.
GR. DESSEWFFY AURÉL [1877]: A kereskedelmi szerződések megújítása előtt. Nemzetgazdasági Szemle, 1. sz. 72–90.
FELLNER FRIGYES [1911]: A valuta rendezése Magyarországon, különös tekintettel a készpénzfizetések megkezdésére. Grill Károly Könyvkiadóvállalat, Budapest.
HÓMAN BÁLINT [1916]: Magyar pénztörténet 1000–1325. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.
HÓMAN BÁLINT [1921]: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budavári Tudományos Társaság, Budapest.
HÓMAN BÁLINT–SZEKFŰ GYULA [1935]: Magyar történet III. köt. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.
HONVÁRI JÁNOS (szerk.) [1996]: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. AULA Kiadó, Budapest.
HUSZÁR LAJOS [1975]: Habsburg-házi királyok pénzei 1526–1657. Akadémiai Kiadó, Budapest.
HUSZÁR LAJOS [1995]: Az Erdélyi Fejedelemség pénzverése. Akadémiai Kiadó, Budapest.
IMREH ISTVÁN [1992]: A fejedelmi gazdálkodás Bethlen Gábor idejében. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár.
IMREH ISTVÁN [1999]: Erdélyi eleink emlékezete, 1550–1850: társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Teleki László Alapítvány – Polis, Budapest – Kolozsvár.
KAUTZ GYULA [1868]: A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon. Heckenast, Pest.
KOVÁTS FERENC [1923]: A magyar arany világtörténeti jelentősége és kereskedelmi összeköttetéseink a Nyugattal a középkorban. (Különlenyomat a Történeti Szemle 1922. évi 1–4. füzetéből), Budapest.
LUKINICH IMRE [1914]: Egy erdélyi kereskedelmi társaság terve 1703-ból. Századok, 5. sz. 464–476.
RÁDÓCZY GYULA [1972]: Az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyei a XIX. század második felében. Magyar Numizmatikai Társulat Évkönyve, 43–68.
RÁDÓCZY GYULA [1984]: A legújabb kori magyar pénzek. Corvina Kiadó, Budapest.
SOMAI JÓZSEF (szerk.) [2001]: Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából (XIX–XX. század). Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Kolozsvár.
SZAKÁCS SÁNDOR [1998]: Gazdaságtörténet II. SZÁMALK Kiadó, Budapest.
TOMKA BÉLA [1999]: Érdek és érdektelenség. A bank-ipar viszony a századforduló Magyarországán 1892–1913. Multiplex Media – Debrecen U. P., Debrecen.