Esélyek és veszélyek: az erdélyi falusi lakosság jövője

SOMAI JÓZSEF a Romániai Magyar Közgazdász Társaság elnöke.

Románia európai uniós csatlakozása 2007-ben reális lehetőséggé vált. A csatlakozási fejezetek záradékaiban foglaltak teljesítése esetén az ország esélyt kap, hogy megkezdje felzárkózását Európa legfejlettebb régióihoz. Ez azonban nemcsak esélyt jelent, hanem veszélyt is. A felkészülésre rendelkezésre álló, történelmileg igen rövid idő alatt rengeteg fontos feladat vár megoldásra. A felkészületlenség miatt leginkább veszélyeztetett vidéki, elsősorban falusi lakosság számára 2007 tehát nemcsak valaminek a kezdetét, hanem eddig is nyomorúságos létüknek még rosszabbra fordulását is jelentheti.

A vidék túlélésének veszélyei

Az agrárium, a vidék lehet a csatlakozás legnagyobb vesztese Romániában. A továbbiakban tehát részletesebben a vidékkel és ezen belül a faluval foglalkozunk, amely minden más területhez viszonyítva a legnagyobb károkat szenvedheti a csatlakozás folyamatában.

Akkor először lássuk, miért is fontos, hogy kiemelten foglalkozzunk a vidék kérdésével.

Elsősorban azért, mert országos viszonylatban a lakosságnak kb. 50%-a vidéken él, s a magyar lakosságnak még az átlagnál is nagyobb, azaz 55%- os aránya él vidéken. Már ma is veszélyeztetett helyzetben, a múlt minden nyomorúságát konzerválva, s a mezőgazdasági élet rossz időszakában küzd a túlélésért. A vidéki összlakosságból a foglalkoztatottak száma 30-40% között ingadozik, a vidéki összlakosság 25-30%-a alacsony, valójában siralmas, nagyrészt a létminimum alatti életvitelt jelentő nyugdíjból tengődik. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy igen magas az eltartottak száma is. A vidék lakosságának majdnem a fele magányosan dolgozik főleg a mezőgazdaságban az 1990-ben visszaosztott földparcellákon, és körülbelül 30%-os a különbség a városi és vidéki lakosság jövedelemszintje között.

Mindezek mellett mégis azt kell mondjuk, a vidéki lakosság nagyságrendje miatt is, hogy az erdélyi magyarság megmaradása a vidék túlélésén múlik.

Ma a falu túlélési lehetőségének fenyegetettsége felmérhetetlen, az életképessége kockázatos. A fennmaradás veszélyeztetettségének indokai közé soroljuk a következőket:

  • A mai falusi gazdaság konzerválta azokat az elmaradt gazdálkodási módszereket és helyzetet, ami 1990-ben kialakult. A nagy termelékenységet biztosító új technológia és modern eszközök alkalmazásának mellőzése versenyképtelenné teszi. Nem lehet versenyben maradni a globális kereskedelmi hálózatok olcsó és minőségi áruival szemben, amikor az EU-országok, Spanyolország, Franciaország, Görögország, de az USA, Argentína, Mexikó a multinacionális, nagy üzleti hálózatokon keresztül ömlesztik egész Európa-szerte, s nálunk is, a jó minőségű termékeket.
  • Természetszerűleg ilyen gazdasági környezetben a lakossági megtakarítás majdnem teljesen ki van zárva, sőt a vagyonállag csökkenésével is kell számolni a veszteséges gazdálkodás miatt, így a gazdaság fejlődésképtelenné válik.
  • A versenyképességet biztosító modern eszközökhöz a hozzáférést gátolják a teljes tőkehiány és a meglehetősen nehézkesen és drágán nyújtott hitellehetőségek. A drága munkaeszközök, modern gépek beszerzése egy magángazda képességét túlontúl fölülmúlja.
  • A már most is alacsony felvásárlási árakat, a kereskedelmi hálózatok uralmának terjedésével, az egyre szűkülő piac a minimálisra csökkenti, helyenként teljesen lehetetlenné téve az értékesítési esélyeket. Nincs vagyonosodási esély sem, mert az önköltség alatti eladási árak természetszerűleg csökkentik a vagyoni állagot (ez a csendes kimúlás esélye).
  • Életképes kistermelői ágazat kialakítására nincs rendszer, nincs stratégia, nem jött létre megfelelő gazdasági környezet, a vidék a mai napig nem tűzte határozottan napirendjére a szövetkezésre alapozó összefogást, nincs összefogás a szétszórt szűkös lakossági pénztartalékok tőkévé szerveződésére, még annak tudatában sem, hogy a tizenöt éve visszaöröklött kisparcellás gazdálkodás ma már végleg halálra van ítélve.
  • A szociális nehézségek, az alacsony színvonalú orvosi ellátás, a gyógyszerhiány, a rossz utak okozta elszigetelődés mind-mind a nyomor és a természetes fogyatkozás felgyorsító tényezői. A nemzetgazdaság ezen területén lesz a legnagyobb a munkanélküliség.
  • Folyamatosan napirenden van a fiatalok elvándorlása, a munkaerő pótlására kevés az esély, az elöregedés előrevetíti a falu kihalásának lehetőségét, az idősebb korosztály sorsa a társadalmilag marginalizált személyek státusa.
  • A tudásszerzési lehetőségek esetlegesek és szervezetlenek, az oktatás alacsony színvonalú, tekintettel arra, hogy a szegénységbe szakadt falusi feltételek miatt eluralkodott az ingázási rendszer, amely okán a falusi lakosság és az értelmiség közötti közvetlen kapcsolat az elvárt alatt maradt. Ebből következően csupán 5%-os a faluról származott középiskolai végzettek aránya, és csak 1%-uk végez egyetemet! A szatelitfalvaknak (ezek a községfüggő falvak, amelyek az erdélyi magyar falvak többségét teszik ki) egyedüli támasza az egyház és a pap. A kisfalvas településstruktúránk eltér az európai átlagos településstruktúrától, az erdélyi faluközösség egy sajátos helyzet, de erre nincs sajátos stratégiánk, elképzelésünk.
  • A föld olcsó felvásárlása napirenden van nyugati (helyenként keleti) tőketulajdonosok részéről. Szó szerint értve!: kicsúszik a talaj a lábunk alól.
  • Általános tehetetlenség uralkodik, s ez az általános tehetetlenségi állapot tartja fogságban a cselekvőképességet, a falusi lakos ma a történelem alakította helyzet rabja, még a kiútkeresés is hiányzik
  • A vidékkel szembeni politikai érzéketlenség mélyíti a tehetetlenségi állapotot. Erről viszont magunk tehetünk, és magunk között kell a megoldást jelezzük.

A nemzetgazdaságon belül elfoglalt fontos szerepe ellenére a falu, a mezőgazdaság ma elmaradott, válságos állapotban van, mert:

  • a gépek beszerzése és az inputok túlságosan költségesek a kedvezőtlen árak és a hitelhiány vagy a hitel drágasága miatt, ezért alacsony mezőgazdaság gépesítettsége; ugyanakkor a meglévő gépparkok nem arányosak a birtokrészekkel, mivel a birtokstruktúrát a felaprózódottság és elszórtság jellemzi;
  • a mezőgazdasági termékek értékesítésének óriási problémája, hogy műszaki-szakmai elmaradás miatt nehezen lehet megfelelő minőségű termékeket előállítani, a városi fogyasztóközönség csekély vásárlóereje miatt nem talál megfelelő értékesítési piacot a termelőréteg (a lakosság zöme ugyanakkor reálbérének több mint háromnegyedét élelmiszer- vásárlásra költi, az élelmiszertermékek árszínvonala pedig lassan megközelíti a magyarországi, sőt európai árszínvonalat);
  • míg a feldolgozóvállalatok a mai napig is monopolhelyzetben maradtak, nem alakult ki a valódi versenyhelyzet, a családi gazdaságok legnagyobb része önellátásra van berendezkedve vagy az árukereskedésnek van kiszolgáltatva, termékét önköltségi áron, helyenként ez alatt kényszerül eladni;
  • mindezek következtében magas a vidéki munkanélküliség, és nagy hiányok mutatkoznak a szociális és kulturális szolgáltatásokban.

Ez a summás, látszólag negativista összefoglaló a vidékről sajnos nem csupán pesszimista nézet, hanem a vidék, s elsősorban a falusi gazdálkodás valóságalapú keresztmetszete. Ne tekintsük siránkozásnak azt, ami reális valóság. Siránkozással nem jutunk előbbre, de csak az agónia nélküli valóságlátás segíthet ki a bajból.

Hogyan tovább – van-e tovább?

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy van-e reális lehetőség a megoldásra, mert radikális – elsősorban az agyakban, s másodsorban a tettekben bekövetkező – paradigmaváltás nélkül nem következhet be az a teljes gazdasági átalakulás, amely a falu megmaradására nyújthat biztonságot. Szerintünk csak a múlt század nyomora által megtépázott közös érdekekre alapozott összetartás eszméjének újragondolása szabadíthatja ki az agyakat az ötvenéves csalódási kábultságból.

Igaz, tájainkon a szövetkezeti mozgalmat, a vidék összetartásának klasszikus példáját, amely a múlt század első felében az erdélyi falu gazdasági fellendülését, jólétét, vagyonosodását, a gazdálkodás alapját jelentette, a XX. században két megsemmisítő támadás érte:

1. Az 50-es évek szocialista termelőszövetkezeti rendszere, mely megszüntette a falusi gazdálkodás alapját képező prosperáló magángazdaságot. A magántulajdon megszüntetésével a rendszer hiteltelenítette mind a „szövetkezet” valódi fogalmát, mind a „közjó, a közösség” iránti kooperatív szellemű magatartást.

2. A 90-es évek elején megtörtént ugyan a visszatérés a magángazdálkodásra, azonban a teljes eszköz- és igavonóállat-hiány, kiürült csűrök, istállók, visszaosztott sovány föld sokkal alacsonyabb fokú gazdálkodásra kárhoztatta a gazdákat, mint ahogy előtte egy fél évszázaddal volt, a világ viszont közben haladt előre. Emiatt a 90-es években nem alakulhatott ki (vagy nem alakult újra) az erdélyi magyarság körében életképes értékesítési, feldolgozóipari, fogyasztási vagy hitelszervezeti hálózat.

Ezt a versenyképtelen kisparcellás gazdálkodást konzerválta a 15 éven át tartó strucc-agrárpolitika, mert az 1991/36-os társulási törvény nem nyerte el a gazdálkodók tetszését, s ma már elévültnek nyilvánított. Ugyanakkor közismert tény, hogy kimondottan posztkommunista befolyásra a parlament alig volt képes egy, a demokrácia elvein nyugvó, modern, EU-konform szövetkezeti törvényt jóváhagyni. A parlament előtt rostokolt a törvény több mint két évet, s tizenöt év kellett elteljen, hogy Romániának szövetkezeti törvénye legyen.

Van megoldás a vidék súlyos gondjaira? Természetesen van, s nekünk kötelességünk keresni a megoldást! A gyökeres változást elősegíteni képes tényezők faluközösségeken kívül és belül is megtalálhatók.

Melyek a közösségen kívüli tényezők (külső tényezők)?

  • Költségvetési többletráfordítás, amely ugyan működik (kompenzációs rendszer), azonban nem jelentős a nagyobb változáshoz, még a túlélésre is kevés;
  • EU-s támogatások, amelyekre a falu még teljesen felkészületlen, és hiányzik a pályázáshoz szükséges önerő;
  • utak, vízvezeték, csatornázás, eszközátstrukturálás a gazdaságban;
  • a szövetkezeti törvény gyors össztársadalmi elfogadtatása;
  • képzés, tanulás, felvilágosítás megszervezése.

A közösségtől függő tényezők (belső tényezők):

  • képzés, tanulás lehetőségének megteremtése;
  • munkahelyteremtés (ipari feldolgozásra, vállalkozások, gyümölcsfeldolgozás létesítése stb.);
  • téli-nyári faluturizmus szervezése;
  • falugondnoki rendszer meghonosítása;
  • szolidaritási struktúrák kialakítása, szövetkezeti törvény alkalmazása, összefogás az érdekérvényesítésre és tőkeformálásra;
  • új gazdálkodási kultúra meghonosítása, a modernizáció elfogadása.

A gyökeres változást elősegíteni képes tényezők faluközösségeken kívül és belül is megtalálhatók.

Az előbb elmondott veszélyek, a válsághelyzet és a megoldási lehetőségek következtetései vezettek oda, hogy a Romániai Magyar Közgazdász Társaság ezzel a témakörrel prioritásként foglalkozó szakemberei ragaszkodnak ahhoz a felismeréshez, hogy a falu megmentésének útja a tőkeerő összevonása, összefogással, szövetkezetesítés útján, a magántulajdonon alapuló szövetkezeti rendszer megszervezése még az EU-csatlakozás előtt. Szerintünk a 24. órában vagyunk!

Az erdélyi magyar közösség egyedüli megtartóereje a falu vagyonosodása, gazdasági erejének növekedése lehet. El kell fogadni azt az alapgondolatot, hogy a gazdaság mindenekfeletti jelentőséggel bír a megmaradást és az itthon maradást illetően, különben marad az életképtelenség és folytatódik a romlás. A regionalizmus, kistérség- és tájszemlélet pozitívan befolyásoló tényező a falu gazdasági erejének megerősítésében, azonban csak a globális gondolkodás gátolhatja a helység- és személylátást, tehát el kell jutni a legalsóbb szintű szervezeti egységhez, a gazdához. Az előzőek tanulságaként tehát valljuk a jelszót, hogy „gondolkodjunk globálisan és cselekedjünk lokálisan”.

A szövetkezetek az EU-országokban nagy támogatottságot élveznek. Mivel nálunk nincs szövetkezet, nincs, aki támogatást kérjen. Ne tévesszen meg senkit, hogy helyenként vannak társulások meg szövetkezetek is, azonban nincs szövetkezeti rendszer, nincs szövetkezeti hálózat, és ami van, az nem a gazdálkodás alapja, mint régen, vagy mint a fejlett országokban. Nálunk nem alakult ki olyan kritikus nagyságrendje a szövetkezeteknek, amelyek széles körben pozitívan befolyásolták volna a viselkedési magatartást. A nemzetközi példák azt igazolják, legyen az Nyugat-Európa, Amerika vagy Japán, hogy a vidék gazdálkodási alapját 60–90% között (országonként változik az arány) a szövetkezeti gazdálkodási mód képezi (az Európai Unióban és Észak-Amerikában ma is a legsűrűbb hitelhálózatot a hitelszövetkezetek alkotják).

Mit tett és tesz az RMKT ezen a téren?

Kiindulási tételünk: a mai erdélyi gazdálkodás módja teljesen ellentétes az erdélyi szövetkezeti mozgalom múltjával és a mai nemzetközi és európai uniós szövetkezeti gazdálkodási modellekkel. Ha nem történik rövidesen gyökeres változás a mentalitásban, és elmarad a változtatáshoz szükséges feltételek kialakítása az EU-csatlakozás előtt, a vidéki gazdaság összeomlása várható. Tehát a szövetkezeti intézményrendszer társadalom- és gazdaságtörténeti jelentőségének feltárása és a kutatás eredményeinek alkalmazása Erdélyben nemcsak időszerűvé, hanem sorskérdéssé vált.

A romániai magyarság érdeke, hogy az egész Románia számára kihívást jelentő gazdasági modernizációban megfeleljen a civilizált piaci normáknak. Mindez viszont csakis jól szervezett gazdasági és társadalmi cselekvéssel válhat elérhetővé. A gazdasági elemzők, akárcsak a Romániai Közgazdász Társaság Szövetkezeti Kutatócsoportja, arra a felismerésre jutottak, hogy a vidéki – de ezáltal a teljes – romániai magyar lakosság szociális és gazdasági nehézségeit legeredményesebben a korszerű szövetkezeti hálózat kialakítása győzheti le. Ezért szükséges a régi szövetkezeti mozgalom tapasztalatainak és az európai szövetkezeti modellnek és tapasztalatnak az ötvözése a romániai és ezen belül a magyar közegben. Annak is tudatában vagyunk, hogy ez az adaptációs folyamat nem valósulhat meg a szükséges tudományos kutatómunka, a szakmai közvélemény-formálás, megmérettetés és közösségi összefogás nélkül. Elsősorban tehát a tudományos képzési rendszerben és szakmai szervezetek keretében kellene kutatni és megvitatni a szövetkezeti vállalkozási formát, mint amely dinamikusabb szerepet játszhat a helyi közösségek és erőforrások megtartásában és gyarapításában. Mindehhez ész, pénz és idő kell.

Ha minden faluban alakulna egy-egy szövetkezet, az gondoskodhatna a begyűjtésről, kalibrálásról, csomagolásról, a piackutatásról, térségi kisüzemek működtetéséről. A termelőnek az lenne a dolga, hogy megtermessze az árut, s eladásra kínálja. Ilyen módon piaci részesedést lehetne teremteni, folyamatosan lehetne értékesíteni a többletet a nagy üzletláncokon keresztül is. Azok viszont csak úgy kötnek üzletet, ha nemzetközileg elfogadott előírás szerinti minőségi, csomagolt árut kínálnak a termelők. Az értékesítésnek ezt a részét is felvállalhatnák a szövetkezetek, amelyek ma szinte teljesen hiányoznak az egész erdélyi régióban. A magára maradt egyéni gazda nem képes eleget tenni a mai értékesítési trendekből származó minőségi kihívásoknak.

A szövetkezetek ügyében 15 év után alig vagyunk túl a nullán. Ezen az igazságon túl egy olyan társadalmi szolidaritásra van szükség, amely megteremti az együttműködést a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete rendszerében működő fiókokkal, a gazdakörökkel, az oktatási és politikai kompetenciákkal, önkormányzatokkal, népfőiskolai programvezetőkkel, helyi civil szervezetekkel, a politikummal. Ezt a szolidaritási modellt ajánlja a Romániai Magyar Közgazdász Társaság szövetkezeti mozgalommal foglalkozó kutatócsoportja is, tekintettel arra, hogy álláspontunk szerint a vidéki versenyképesség visszanyerésének egyik – ha nem egyedüli – útja a szövetkezetesítés.

Más gazdasági és szociális problémákra, mint például az alacsony reálbérek versus magas árak; alacsony minőségű és túlzsúfolt szociális és kulturális szolgáltatások, lásd kórházak, orvosi rendelők, óvodák, iskolák gyenge felszereltsége, a romániai magyar civil szerveződések, alapítványok próbálnak megoldásokat találni a magyar ajkú gyermekek, fiatalok, családok számára (pl. gyermekmentő programok, szociális ösztöndíjak, szórványkollégiumok, tehetségtámogató ösztöndíjak, szórványbuszok). Az alapítványi karitatív akcióknak természetesen megvan a maguk jelentősége, ám amint az alapítványok elhivatott vezetői is felismerték, mindez korántsem elég. Az ideig-óráig tartó megsegítésekkel, a szinte kizárólag külföldről érkező pályázati pénzekkel érdemben lehetetlen hosszú távra megbízhatóan jó irányban változtatni az erdélyi magyarság helyzetét. Ehhez hatékony intézményteremtő gazdaságpolitika és szociálpolitika szükséges.

Ilyen szociálpolitikai jelentőségű intézménynek tekintjük a szövetkezeti intézményrendszert is. Az RMKT szövetkezeti kutatócsoportjának célja, hogy a szövetkezeti intézmény típusait, valamint erdélyi előzményeit és újraalakulásának körülményeit jogi, közgazdasági, szociológiai, történelmi megközelítésben feltárja, és szakmai vitákra bocsássa a tanulmányok, munkamegbeszélések, workshopok, konferenciák keretében. Hisszük ugyanis,hogy múltbeli hagyományaink alaposabb ismerete és megértése nélkül minden jelenbeli politikai cselekvés dilettantizmus. Mivel a fejlett országokban az egyik legkorszerűbb gazdasági intézmény a szövetkezet, és a szociális igazságosság és emberközpontú gazdaság egyik kezdeményezői és megvalósítói voltak és vannak ma is a szövetkezetek. Kelet-Európában is elkerülhetetlen a szövetkezetek visszahonosítása. A szövetkezetek sikeres újjászervezéséhez szükséges: a kedvező törvényi keret és az oktatási-szakképzési- kutatási intézmények munkája, majd azt szorosan követnie kell a szervezésnek, akciócsoportok létrehozásának, amelyhez társadalmi összefogásnak kell társulnia. Erre szeretnénk felhívni az erdélyi magyar közösség, de az összes döntéshozó figyelmét. Gondolkozzunk és cselekedjünk még a teljes alámerülés előtt.

javaslatok

Javaslataink az erdélyi közösség gazdasági erejének növelése érdekében a következők:

  • Szükséges egy olyan országos, de tájegységi gazdasági szakbizottság (agytröszt) létrehozása a legjobb gazdasági és a gazdaságépítésben bizonyító szakemberekből, amely a helyi sajátosságokra építve kidolgozza az erdélyi magyarság által lakta tájegységekre lebontott gazdasági programot. Ennek a feladatnak a beindítására, koordinálására partner a Romániai Magyar Közgazdász Társaság.
  • A vidékfejlesztés és főleg a falu megmaradása érdekében, a magántulajdonon alapuló szövetkezeti rendszer visszahonosításával újra kell szervezni a (Hangya) szövetkezeti mozgalmat. A tőkeerő összpontosítására újra kell alakítani a hitelszövetkezeteket, új földhitelintézetek szervezését kell napirendre tűzni, amelyek olcsó hitelekkel segítik a gazdálkodót modern eszközök és gazdasági felszerelések vásárlására, hogy képes legyen az európai versenyben megfelelő szakképzettséggel és technológiával helytállni. Tudott dolog, hogy a felvásárlók szervezettek, a termelő (például a tejtermelő) szervezetlen, s ki van szolgáltatva. Ha van érdekképviselete, termelő és értékesítő szövetkezete, akkor diktálhatja a terméke (például a tej) árát, nagyobb súlyú lesz az áralkutárgyalásokon a gazdaérdek.
  • Még mindig lehetőnek tartjuk egy erdélyi érdekeltségű bank létrehozását, amelyben az egyházak ereje meghatározó lehet. Az egyház szerepe a gazdaságban is nagy. Ismert tény, hogy mire képesek az egyházak, ha figyelünk Ilyefalva, Déva, Kőhalom, Régen, Zsobok stb. példáira. Egyháztámogatott hitelszövetkezetek alakítása, vagy külföldi egyházi bankok bevonása (pl. a holland egyházi bank), fiókbankok létesítésével Erdélyben tőkeerőforrás teremtésére nyitna alkalmat, amely biztos támogatást jelentene a tőkeszegény falusi gazdaságoknak.
  • A helységek adottságaihoz mérten szükséges és lehetővé vált a turizmus minden formájának (téli-nyári faluturizmus) kialakítása, hogy képes legyen a közösség a sajátos népi kultúrának, a népművészetnek tartalékait minden vidéki hagyomány feltárásával, bemutatásával, értékesítésével hasznosan felhasználni. Jól strukturált kínálattal, autentikus stílussal világszínvonalú turizmusra van reális potenciál.
  • A visszaszerzett közösségi és magánerdőket a magyar közösség gazdasági fejlődésének a hasznára fordítva, meg kell szüntetni a rablógazdaságot, és az erdőgazdaság részére a közérdeket szolgáló fakitermelést kell lehetővé tenni. Magyar erdészeti főiskola, vagy egyetemi oktatás kialakítása igen fontos a szakemberellátás tekintetében, figyelembe véve azt a tényt, hogy a legjobb befektetés az iskola, amely a gazdasági erőt segítő megmaradás lényege.
  • A bortermelésben rejlő tartalékok feltárására fejlesztési terveket kell kidolgozni az olyan vidékek számára, amelyek a közeljövőben helyt tudnak állni az európai versenyhez szükséges minőségi feltételeknek (enyedi, küküllőmenti, rékási, lekencei, érmelléki, méhesi stb.). Ugyanakkor ki kell használni a székelyföldi borókapálinka, vagy a szilágysági, nagybányai, oroszhegyi stb. szilvapálinka különlegességnek számító sajátos italok márkásított termékekké való kialakítását.
  • A fiatal családok számára igen fontos az otthon megteremtése, amelyhez elsőrendű szükségesség a lakás. A fiatal családok lakáshoz juttatása érdekében ki kell alakítani a lakásépítési szövetkezeti rendszereket, amelyek működéséhez olyan pénzintézeteket kell mellérendelni, amelyek olcsó hitelekkel tudják ellátni ezeket. A gazdasági fejlődés érdekében igen fontos az együttműködés az Új Kézfogás Alapítvánnyal, amelynek alapjai növekedését és ennek révén munkahelyteremtő programok finanszírozását kell elérni. A Corvinus Rt. befektetési cég és a Romániában nemrég betelepedett OTP tőkeerejét kihasználva támogatni kell a kis- és középvállalkozókat, s kedvező vállalkozási környezet kialakításával bátorítani a vállalkozó szellemű fiatalokat.
  • Képzési központok kialakításával segíteni kell a közösségszervezést és a civil szférát, a népfőiskolai mozgalom fellendítésével biztosítani kell a szakmai képzést és átképzést. A jövő gazdálkodása a számítástechnikai ismeretek és informatikai eszközök elterjesztésének a függvénye. A kommunikáció fejlesztésére meg kell teremteni az alapokat, és megfelelő képzési rendszert kell létrehozni, hogy a gazdasági élet minden területén legyenek meg a feltételek a nemzetközi versenyképesség létrehozására, a nagy lemaradás behozatalára. Meg kell tanulni és tanítani az európai támogatásokhoz való alkalmazkodást, valamint a pályázatírás technológiáját.
  • A politikum érzékenységét a gazdasági kérdések fontossága felé kell terelni, hogy teremtse meg az erdélyi gazdasági stratégiához szükséges feltételek kidolgozásához a szabályozási, pénzügyi és szakismereti keretet.

Az önkormányzatok, az egyházak és civil szervezetek szociális gazdasági tevékenységet folytató szervezetei együttműködése nemzetépítő szerepet tölthet be. Ha nem sikerül rövid időn belül a falut az uniós felzárkóztatásra alkalmassá tenni, akkor a reménytelenség, de lehetséges, hogy a végpusztulás útjára kerül a lakosság zömét kitevő vidék.

Elnézést kellene kérjek ennyi negatívumért, a sok rosszért, amit itt elmondtam, de ha nem nézünk szembe nyíltan bajainkkal, nem léphetünk előre.