Civilizációs konfliktusok, biztonságpolitikai kockázatok

DR. KÉRI NAGY ZSOLT PhD, pénzügyi, gazdasági és szervezetfejlesztési tanácsadó (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A különböző emberi társadalmak a történelem során folyamatosan nagy érdeklődést mutattak a sorsukat befolyásolni képes körülmények és jelenségek kutatása iránt. A 21. században várható nagy történelmi jelentőségű események előrelátása kapcsán az aggregált társadalomtudományi és természettudományi ismereteink alapján mára minden korábbinál nagyobb tudással rendelkezünk. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy akár az emberiség, akár csak szűkebb környezetünk vonatkozásában a leglényegesebb történelemformáló jelenségeket és folyamatokat egészen pontosan előre látni legyünk képesek. Jelenlegi ismereteink azonban több olyan, a tágabb és szűkebb biztonsági környezetünkre kockázatot jelentő folyamatra képesek ráirányítani figyelmünket, amelyeknek az életterünkre, személyes biztonságunkra gyakorolt hatásainak mértékét kisebb-nagyobb pontossággal már modellezni tudjuk. Napjaink egyre gyorsuló globális folyamataiban egyre több olyan történelmi léptékű tapasztalatra épülő társadalmi, gazdasági és politikai folyamat azonosítható, amelyek trendjei következtetni engednek a várható változásokra. A globalizáció folyamata a biztonsági környezet alakulásának vizsgálata során is kikényszeríti az interdiszciplináris kohéziót, azaz a kutatási eredmények több tudományág együttes értelmezésén alapuló szükségszerűségét.

Jelenünk egyik legszembetűnőbb változása a Föld lakosságának folyamatos növekedési trendje, amely az államok nemzetközi rendszerében az elmúlt évszázadokban egyre több konfliktushoz járult hozzá. A természetes környezet egyre szűkösebbé válása, a természeti erőforrásokhoz való egyre korlátozottabb hozzáférés, a földi javak végsőkig egyenlőtlen elosztási rendszerét hozta létre. Az egyes államok és a különböző érdekkoalícióba szerveződött államcsoportok hatalmi potenciáljuk biztosítására, továbbá az egyéni és csoportérdekeik védelmére olyan civilizációs csoportokat hoztak létre, amelyek versengése mára, a vesztfáliai béke utáni nemzetállami alapú nemzetközi rendszerben az egyik legjelentősebb globális kockázattá vált.

A 21. század lehetséges biztonságképének vizsgálatakor azokat a releváns folyamatokat érdemes figyelembe venni, amelyek megalapozottan képesek a biztonsági környezetünkre valóban értelmezhető hatással lévő globális változásokat előre jelezni. E tekintetben két globális, az emberi civilizáció jövőjét alapjaiban is befolyásolni képes folyamatban rejlik a vizsgálódás kulcsa: a demográfiai és az ökológiai folyamatokban. Mindkét folyamatnak a nemzetközi rendszert is átalakítani képes ereje a 20. században érte el azt a szintet, amely a kutatók figyelmét úgy a globális biztonsági környezetre, mint az egyén biztonságára gyakorolt hatásuk miatt is felkeltette. A globalizáció szerteágazó és többdimenziós folyamatát pedig mind a demográfiai folyamatok, mind pedig az ökológiai folyamatok pregnánsan civilizációs alapon befolyásolják. Ennek igazolására a továbbiakban a civilizációk különbözőségéből eredő, alapvetően demográfiai alapokon nyugvó folyamatokkal foglalkozom.

A nagy civilizációk társadalmi-történelmi fejlődésére és az egyes sorsközösségek nagy történelmi fordulópontjaira a népesedési folyamatok a történelem során mindig is jelentős hatást gyakoroltak. Az ember a legszélsőségesebb természeti viszonyokhoz alkalmazkodva mintegy 30 000 évvel ezelőtt még csak 100–150 fős zárt csoportokat alkotott. Számuk Európa területén hosszú időn keresztül tízezres nagyságrendre volt tehető. 12 000 évvel ezelőtt a Föld lakossága már 5 millió fő lehetett. A 18. századtól induló ipari forradalom az életfeltételek általános javulását eredményezte, ekkor már mintegy 600 millió ember élt a Földön. A 20. századi információs-technológiai forradalom kezdetén, az 1950-es években számolt 2,5 milliárdos emberiség lélekszám 2006-ra elérte a 6,5 milliárdot, amely az ENSZ közepes előrebecslése alapján 2050 körül 9 milliárd fővel fog tetőzni.

... napjainkban 12 évente nő a Föld lakossága egymilliárd fővel ...

Jelenleg az emberi faj kiterjedésének egyik legdinamikusabb időszaka előtt állunk, hiszen az elkövetkező 40–45 év alatt a jelenlegi lakosságszám még további 50%-kal emelkedik. Ez a folyamat a második világháborút követő száz év alatt az emberi történelem legdinamikusabb és egyben legfélelmetesebb változása is, amely a ma ismert világunkat gyökeresen alakítja át. A növekedés dinamikáját jól jelzi, hogy amíg az emberiség csak 1800 körül érte el az egymilliárdos populációnagyságot, a második milliárd elérésére csak 123 évet, a harmadik milliárdra 33, a további milliárdokra pedig már csak 14, illetve 12 évet kellett várni. Ez azt jelenti, hogy napjainkban 12 évente nő a Föld lakossága egymilliárd fővel, vagyis az 1800-ban élt emberiség teljes létszámával. Ez a populációnövekedési dinamika az ökológiai rendszer ma is túlterhelt dimenzióiba olyan további jelentős beavatkozást indukál, amely a földi életkörülmények feltételrendszereit az ember vonatkozásában jelentősen megnehezíti, a gyors evolúciós alkalmazkodóképességi versenyben pedig a föld növény- és állatvilágának jelentős része kihal.

Az egyes embercsoportok versenyéből kialakult civilizációs konfliktusok megértéséhez először a civilizáció fogalmi értelmezése szükséges. A civilizáció kifejezés alapvetően három eltérő értelemmel bír, amelyek közül számunkra az első kettő megértése megkerülhetetlen. Az egyik jelentése a felvilágosodás korában született, és a barbárságnak az európai kultúrától való megkülönböztetésre, később pedig a technikai alapú társadalmak definiálására használták. Másik értelmezését a közös történelmi, vallási és kulturális alapon, hagyományokon és hiedelmeken nyugvó társadalomcsoportok együttélési sajátossága adja. Harmadik értelmezése az egyetemes földi emberi civilizáció kozmikus definiálását takarja.

Az első értelmezési lehetőség alapvetően a civilizációk felsőbbrendűségének egyfajta „kultúrsoviniszta” felfogására ad lehetőséget. Ilyen civilizációs felsőbbrendűségre utalt a történelemben például a nagy földrajzi felfedezések korában az erőszakos eszközökkel terjesztett nyugati vallás civilizációs felsőbbrendűségének hirdetése. 2001. szeptember 11-e után a Nyugat vezető politikusai részéről hangoztatott „jó és a rossz világa”, „keresztes háború a terror ellen”, „támadás a civilizált világ ellen” kifejezések pedig a világot egyértelműen civilizált és civilizálatlan részre osztotta. Ez a felfogás részben visszatér a 19. századi civilizációértelmezéshez, amelyik elsősorban a technikai fejlettségben definiálta a civilizációs felsőbbrendűséget. A nyugati demokráciaexport elméletén alapuló Bush-doktrína pedig egyértelműen ezt a fajta civilizációs törekvést támasztja alá, amely a többi civilizáció számára az amerikai protestánsfundamentalizmus erősödését jelenti.

A civilizáció érdekkoalíció alapú értelmezése vonatkozásában több elméleti felfogás is létezik. Alapvetően a civilizáció értelmezése az azt alkotó társadalmak érték- és érdekkoalíciójaként, annak védelme és terjesztése érdekében létrehozott intézményrendszerük egyedisége, az állami működés struktúráinak jellege, a társadalmat általánosan jellemző kiépített technikai-technológiai háttér, a rendelkezésre álló természeti erőforrások nagysága, valamint a társadalom közös hiedelmeire épülő pregnáns ideológiai háttér alapján lehetséges. Az elmúlt évszázadokban kutatók és tudósok próbálták megérteni az egyes civilizációk közösségeinek világtörténelmet formáló jellegét. A próbálkozások közül a posztbipoláris világrendet követő átmeneti vákuumban született Huntingtonelmélet jelentett mérföldkövet, amely alapján az emberiség történelme a legtágabb értelmezésű kulturális entitások közötti versenyről szól. A ma létező civilizációk értelmezésében és elemzésében a kutatók eltérő véleményen vannak az azonosíthatóság, a határok, az összetartó entitás, a fejlődési szakaszok megítélése és a politikai értelemben való cselekvőképesség tekintetében.

Az emberi faj robbanásszerű elterjedése a Földön mára két alapkérdés kapcsán kérdőjelezi meg a poszt-vesztfáliai, azaz a nemzetállami alapon felépülő nemzetközi rendszer jelenlegi működési modelljének pilléreit és kereteit. Az első arra világít rá, hogy a történelem során az egyes államok és civilizációk számára rendelkezésre álló erőforrások eloszlása folyamatosan aránytalan képet mutatott. Az eltérő demográfiai pályák és hatalmi potenciálok mellett ez az aránytalanság napjainkban növekvő tendenciát mutat, és egyre gyorsuló tempóban egy új, demográfiai alapon determinált világrend képe körvonalazódik előttünk.

A másik jelenség az emberi civilizációt alkotó egyes kultúrkörök között meglévő feszültségeken alapul. Mindkét kérdéskör megválaszolása alapjaiban érinti a civilizációk másságából eredő érdekkonfliktusok által a globális biztonsági környezetre gyakorolt potenciális kockázatokat. Napjainkban a fogyasztásösztönző gazdasági struktúrák biztosítják a relatív nyugalmat, mivel egyrészt lekötik a fogyasztói társadalmak szabadon gondolkodó kapacitásait (leegyszerűsítve: a politikai rendszer stabilitását a gazdasági rendszer stabilitása biztosítja), másrészről pedig a nemzetközi rendszer egészét szemlélve egyfajta gazdasági hadviselésként léphet a korábbi direkt jellegű katonai erőszak-alkalmazás helyébe. A gazdasági nyomásgyakorlás célja pedig elsősorban a piacgazdaság rendszerének önfenntartó biztosítása a gazdasági és az ellenőrzési térnyerés fokozása érdekében, másrészt pedig a nemzetközi rendszer ellenőrzésének további biztosítása, növelése.

A napjainkban lejátszódó folyamatok tehát azon a gazdasági alapú térnyerési küzdelem szerint értelmezhetőek, ahogyan a Nyugat agresszív expanziós terjeszkedési szükségszerűsége okán megpróbálja a többi kultúra életterébe saját szerves fejlődése által kialakult rendszerstruktúráit belekényszeríteni. A teljes mértékben nemzetközivé válni szándékozó tőkealapú gazdasági rendszer sajátos működése által az általa ellenőrzött területek vonatkozásában – természeténél fogva – a lehető legnagyobb hozadék elve alapján működik. Az adott gazdasági működési környezet szociális és gazdasági viszonyait csak a feltétlenül szükséges mértékben figyelembe vevő érdekek rendje a globális elosztási rendszerek folyamatos központosítását szolgálja. E tekintetben a világ erőforrásmegoszlása a nyugati civilizációs tervek további végrehajtása során újabb sérelmeket jelent az iparilag fejletlenebb civilizációk számára. Valójában azonban a nyugati civilizáció gazdasági alapú terjeszkedése a többi civilizáció vonatkozásában a nyugati értékek befogadásának kulturális hiányaiba ütközik. Minden civilizációnak, mint az adott kulturális tér legszélesebb csoportjának sajátos viszonyrendszere alakult ki a társadalmi, gazdasági és politikai jellegű rendszermegoldásokkal szemben. A nyugati gazdasági rendszer befogadásának előfeltételei hosszú, szerves társadalmi és gazdasági fejlődés alatt értelemszerűen csak a Nyugat rendszerében épülhetett ki adaptálható módon. Éppen ez az egyediség képezi a civilizációs alapját több kisebb kulturális rendszer magasabb szintű együttműködési lehetőségének. Napjainkban azonban kérdéses, hogy a Nyugat globálissá vált gazdasági rendszere a saját civilizációs környezetében egyáltalán képes lesz-e rövid távon saját kulturális újratermelődését támogatni és biztosítani. Az látható ugyanis, hogy az egyre inkább öncélú fogyasztásösztönző gazdasági növekedés szükségszerűségére épülő nyugati gazdasági rendszer társadalma is mind több és több ponton áll ellen a saját maga által kifejlesztett modell hatásainak.

A jelenlegi folyamatok egyértelműen arra utalnak, hogy a Föld erőforrásainak arányos elosztása a nemzetközi rendszer releváns elemei feletti ellenőrzést gyakorló államok mára kialakult gazdasági-társadalmi berendezkedésén alapulva nem lehetséges. Ez a paradigma ugyanakkor determinálja azt a hatalmi egyensúlytalanságot, amelyben a nemzetközi rendszer jelenlegi ellenőrzői saját rendszereiket objektív felsőbbrendűnek kikiáltva kényszerítik rá a maradék világot (Rest World) arra, hogy viselje el a jelenlegi státusából eredő adottságokat, és alkalmazkodjon a fő irányzatokhoz. A nyugati civilizáció felsőbbrendűségének hirdetése ugyanis az egyetlen eszköz ahhoz, hogy egy civilizáció önmagát definiálni legyen képes olyan történelmi folyamatban, amikor is a civilizáció kohéziós ereje csökkenőben van. Ez a hozzáállás az egyik oka jelenleg a nyugati értékrendek nem kellő türelemmel, olykor drasztikus módszerekkel történő terjesztésével szembeni ellenállásnak. E tekintetben olyan mértékű érdekütközés tapasztalható az egyes civilizációk között, hogy ésszerűen elképzelhető kompromisszum rövid és középtávon sem köthető. Ez azonban előre vetíti a civilizációk közötti feszültségeknek ma már több esetben fegyveres konfliktus szintjét is elérő folytatását mindaddig, amíg releváns gazdasági vagy társadalmi kényszer nem befolyásolja a szembenállás kiinduló feltételeit.

Az egyes civilizációk fejlődési pályáinak sajátosságát a nemzetközi rendszerben betöltött szerepük alapján elsősorban az érdekérvényesítési potenciál változásával lehet leírni. A civilizációs érdekérvényesítési potenciált a demográfiai, gazdasági, társadalmi és fegyveres erők hatékonysági komponensei támogatják. A történelem során a civilizációk különböző jellegű kapcsolódási pontjai – egymásra kölcsönös hatásokat kifejtve – ezen támogató komponenseket képesek megváltoztatni.

A dominanciára törekvés az egyes civilizációk fejlődéstörténetében folyamatosan kitapintható. A dominanciára törekvés esetleges feladása a képviselt értékrend alapjait kérdőjelezné meg, a társadalmi-vallási kohézió elsorvasztása pedig az állami szerveződés alatti és feletti struktúrák térnyerését segíti elő. Az egyes civilizációk fejlődéstörténetét elemezve pedig egészen odáig jutunk, hogy bármelyiket is vizsgálva agresszív és békés érdekérvényesítő periódusokat éppúgy találunk, mint átmeneti alkalmazkodást követelő hanyatló fázisokat.

Az egyes civilizációkra ugyanis jelentős hatást fejtenek ki az eltérő kultúrákkal való találkozások ...

A releváns civilizációk egymáshoz fűződő viszonyait jelentősen befolyásolta a történelem folyamán az egyes kultúrkörökhöz tartozó embertömegek vándorlásai során megmutatkozó konfrontációk gyakorisága, nagyságrendje és jellege. Az egyes civilizációkra ugyanis jelentős hatást fejtenek ki az eltérő kultúrákkal való találkozások, mert az egyes civilizációs gyökerek ezáltal módosulnak, egymáshoz közelednek, vagy éppenséggel végérvényesen nemkívánatossá válnak. E folyamatok tekintetében napjaink újkori népvándorlásainak története akár alapjaiban változtathatja meg a nagy civilizációk jövőjét. Most nézzük meg, hogy az elmúlt évszázad során milyen releváns demográfiai átrendeződések történtek az egyes civilizációk között.

A világ fejlett és általában a globalizáció folyamatának veszteseit jellemző fejletlen részei közötti jóléti különbség az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt, miközben látható, hogy a jellemző demográfiai folyamatokban a fejlett régiók lakosságának stagnálása és a fejletlenebb régiók lakosságának további erőteljes növekedése prognosztizálható. A nyugati civilizáció alapját jelentő Európa lakossága a világ lakosságához viszonyítva az 1900. évi 24%-ról 2000-re 12%-ra csökkent, majd az ENSZ középértéken számított előrejelzése alapján 2050-re várhatóan már csak 7%-ot tesz ki. Jól látható, hogy az ipari-technikai civilizációra alapozott nyugati társadalmakban élők aránya folyamatosan csökken, miközben hatalmi potenciáljuk és eszközrendszerük alapján egyelőre szilárdan képesek befolyásolni és uralni a nemzetközi rendszert. Egyidejűleg a nyugati kultúrkör egyre bonyolultabb gazdasági és társadalmi berendezkedésének sérülékenységi foka folyamatosan növekszik, a fejlődés egyre nagyobb arányú erőforrásait kell a biztonságra áldozni, továbbá a demográfiai trendek kompenzációját biztosítani képes gazdasági hatékonyságnövekedés egyre jelentősebb ökológiai és társadalmi károkat okoz. Amennyiben a nyugati kultúrkör nem lesz képes a biztonsági környezetét veszélyeztető demográfiai kockázatokat megfelelő mértékben csökkenteni vagy megosztani, rövid időn belül a klasszikus civilizációk hanyatlási fázisába kerülhet. E tekintetben nagy kérdés, hogy a Nyugat a maga demográfiai strukturális válságával és társadalmi deformációjával képes lesz-e a nemzetközi rendszer meghatározó tényezője maradni 30, 50, vagy akár 100 év múlva is, vagy feloldódik az eljövendő új, demográfiailag átstrukturált világrendben. Jelenleg e tekintetben a kereskedelmen és a gazdaságon alapuló érdekkoalíció szélesítése látszik az egyetlen megoldásnak, amely azonban az ökológiai rendszerbe történő további jelentős beavatkozást, így további kockázatokat vetít előre.

Végezetül vegyük számba, hogy a globális biztonsági környezet mely dimenzióiban milyen minőségű és mélységű kihívásokkal kell szembenéznünk a szemünk előtt kibontakozó új világrend keretében. A nemzetközi rendszer jelenleg egyedüli szuperhatalma, az Egyesült Államok egyre több és szerteágazóbb konfliktusforrással szembesül, miközben európai szövetségeseire a bővítési és felzárkóztatási folyamat terhei mellett egyre kevésbé számíthat. A nyugatellenes nemzetközi hangulat és a fragmentálódó biztonságpolitikai kockázatok kedveznek a nukleáris hatalmi célokat kitűző államoknak. A Nyugat láthatóan egyre kevésbé képes befolyásolni a nukleáris fenyegetettség új korszakának kialakulásával az atomklub bővülését, amely a globális biztonsági környezetet az elrettentésen alapuló fegyverkezési spirál beindításával alapjaiban rendezheti újra.

A civilizációs tér átalakulása jelentős változásokat indukál a különböző társadalmak kultúráiban is, amely elsősorban az intenzíven terjedő migrációs és a nemzetközi gazdasági folyamatok, vagyis a civilizációs interakciók által következik be. A globalizáció egyre dinamikusabb ütemével párhuzamosan a nemzetközi migrációról alkotott eddigi elképzelések is rendkívül gyorsan változnak. Ma már nem teljes mértékben érvényes az a korábbi összefüggés, amely szerint a területhez kötött nemzetállamok között egy adott irányba mozgó vándorlók jelentik a nemzetközi migrációs folyamat fő alapját. A kapcsolat mára megbomlott mind a nemzetállamok, mind pedig a vándorlók oldalán, és úgy tűnik, hogy a nemzetközi migráció folyamatát ma már elsősorban a globális gazdasági és társadalmi kapcsolatok és terek mentén lehet csak teljes körűen megérteni.

... az euroatlanti értékrendet képviselő nyugati civilizáció vajon meghatározó tényezője tud-e maradni a nemzetközi rendszernek?

Az eltérő civilizációból érkezett bevándorlók szaporodási rátatöbblete, valamint a kulturális és társadalmi hagyományaikhoz való erős ragaszkodás jelentősen megterheli a befogadó államok társadalmi és gazdasági alrendszereit. Ez a kockázat a transzatlanti szövetségen belül a nemzetállami szerveződésen alapuló európai társadalmakban magasabb, azonban az alkotmányos nemzetfejlődésre épült Egyesült Államokban is egyre nagyobb problémát jelent. A multikulturálissá váló nyugati társadalmak tehát lényegében folyamatosan importálják a távol fekvő területek konfliktusait. A betelepülők többsége a nyugati demokratikus és humanista társadalmak szervezőelveit kihasználva az eltérő kultúrájuk továbbőrzési lehetőségével az európai és az euroatlanti értékekkel és jogrendszerrel került szembe, és sok esetben már a betelepülők kérdőjelezik meg a befogadó társadalmak értékrendjét és szokásait (pl. fejkendő viselete, mecsetépítés).

Fő kérdés tehát az, hogy a világ népességében elszenvedett demográfiai hátrányokhoz adódó, a nyugati társadalmakban bekövetkező belső felhígulás, amely az eltérő civilizációkból érkező bevándorlók szaporodási rátatöbbletére alapozva előrevetíti a civilizációs értékek várható szintézisét, milyen mértékű civilizációs adaptációs készséggel és képességgel bír a Nyugat vonatkozásában. Kérdés továbbá az is, hogy a Nyugat – ezen belül elsősorban Európa – szembe tud-e nézni, el tudja-e fogadni és képes-e azonosulni azzal, hogy az elmúlt történelmi időszakban kialakult társadalmak arculata gyökeresen megváltozik. A kérdés ismét felmerül: az új világrendben az euroatlanti értékrendet képviselő nyugati civilizáció vajon meghatározó tényezője tud-e maradni a nemzetközi rendszernek? Össze tud-e fogni civilizációs kérdésekben Európa és az Egyesült Államok, félretéve a globális kihívásokhoz képest eltörpülő jelenlegi kulturális és gazdasági alapú érdekellentéteiket, és az euroatlanti civilizációt mára már egyre kevésbé összetartani képes felvilágosult- keresztény értékmodell helyett és/vagy mellett képes-e felmutatni reális alternatívát.

Néhány évtized múlva a jelenlegi energiafelhasználási struktúránkat az olaj- és gázkészletek csökkenése miatt gyökeresen át kell alakítani. A fosszilis korszakváltást követően az olajfeldolgozás során keletkező, mai környezetünket meghatározó műanyag-felhasználást is új alapokra kell helyezni. Ma még elképzelni sem lehet annak következményeit, hogy ezzel egyidőben érik el a Közel-Kelet nagy olajkitermelő térségei a demográfiai maximumukat, amely a jelenlegi megélhetési nehézségeket még tovább fokozza (az 1950-ben még 4 milliós Jemen lakossága 2050-re a szaporodási ráta felére csökkenése mellett is eléri a 70–80 millió főt). Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a Nyugat egyre nagyobb mértékben lesz kitéve az aszimmetrikus demográfiai folyamatokból eredő migrációs nyomásnak. Kérdés, hogy a jövőben a konzervatív identitásvédelmet szolgáló bezárkózás politikája, vagy a nagy ellátórendszerek működőképességének fenntartását támogató további migrációs kényszer liberális elve fog-e érvényesülni. Mindkét kérdés alapvetően a globális folyamatok gazdasági hatásainak vizsgálatát teszi szükségessé.

A civilizációs tér változásának gazdasági kockázatai a globális erőforrás- megoszlás kérdésén túl elsősorban a demográfiai folyamatok vonatkozásában jelentősek. Az elkövetkezendő időszak mintegy 77 millió fős évenkénti populációnövekedése soha nem látott feladatok elé állítja az egész világot. Európában a migránsok adataival számított, a populáció szinten tartását el nem érő szaporodási ráta, valamint a várható életkor növekedése az eltartottak arányának drasztikus növekedését okozza. A demográfiai struktúratorzulás gazdasági hatékonyságnöveléssel nem pótolható vesztesége a fogyasztás csökkenéséhez vezet. Ezzel párhuzamosan az elöregedő népességszerkezet miatt az ellátórendszerek egyre több forrást igényelnek, amely az életszínvonal csökkenését idézi elő. A gazdasági helyzet romlása a társadalomban is feszültségeket okoz, amely már direkt politikai kihatással bír, amelynek politikai hatása egyértelműen a biztonsági térre ható kockázatként azonosítható. A nyugati társadalmak alrendszereiben a tradicionális struktúrák felbomlása figyelhető meg. A családi intézmény válsága, az egyszemélyes szociológiai csoportok kialakulása és az urbanizáció dinamikája halmozottan hordozza magában a kockázatokat. A nyugati civilizáció szociális és egészségügyi ellátási modellje tehát úgy tűnik, alapvetően újragondolásra szorul az elkövetkező években.

Az új világrend kialakulása közben végbement gazdasági átrendeződés folyamata egyes stratégiai iparágak tekintetében olyan, a nemzetközi gazdasági és politikai együttműködéstől függő kiszolgáltatott helyzetet eredményez a Nyugat számára, amellyel civilizációs érdekeinek és értékeinek védelmére a rendelkezésére álló hatalmi potenciál gazdasági stratégiai része (pl. bányászat, nehézipar) csak feltételes és korlátozott, újbóli rendszerbe állítása, termelési szerkezetének reprodukálása csak aránytalanul hosszú időszükséglettel és anyagi ráfordítással lehetséges. Mindez azt is jelenti, hogy a jelenlegi konszolidált társadalmi és gazdasági környezet bárminemű sérülése esetén a nyugati civilizáció a többi civilizációhoz képest lényegesen nagyobb kockázatnak lesz kitéve. A jövő lehetséges folyamatainak előrelátása érdekében az egyes civilizációk hatalmi potenciáljának az új világrendben történő változása tekintetében elsősorban az adaptivitási képességeket érdemes vizsgálni.

Napjainkra az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a legerősebb hatalmi potenciállal rendelkező Nyugat lélekszámában és gazdasági teljesítményben hanyatlik, egyidejűleg társadalma és kultúrája más civilizációkhoz tartozó tömegekkel folyamatosan felhígul, egyre mélyebb rétegekben kényszerül civilizációs igazodásra, kulturális kohéziós ereje erősen fogyóban és átalakulóban van, és végül a technikai civilizációra épített jellege miatt bármely nagyobb, technológiát vagy ökológiát érintő kihívás esetén egyre sérülékenyebb. Ugyanakkor a demográfiailag és gazdaságilag is egyre dinamikusabban fejlődő térségek világhatalmi potenciálja jelenleg alacsony, érdekérvényesítő képessége azonban a kulturális kohézióra alapuló fejlődési lehetőséget is figyelembe véve növekvő, a természetes környezethez való viszonyuk miatt alkalmazkodási potenciáljuk – a globális ökológiai hatások számukra kedvezőtlenebb szintje ellenére is – magasabb, mint a nyugati világé. Az adaptivitás szempontjából azonban a korábbi releváns történelmi változásokra a Nyugat legtöbbször eredményesebben reagált, mint a többi civilizációs modell.

A nemzetközi rendszer vázolt keretei között tehát az euroatlanti civilizáció előtt két fejlődési út mutatkozik. Az egyik az euroatlanti civilizáció hanyatlásával párhuzamos proaktivitás a hatalmi potenciál megtartása vagy további lehetséges növelésének biztosítására, amely a nemzetközi rendszer további erőszakos átalakítását tűzi ki célul. A másik a konzervatív bezárkózás politikája, amely megpróbálja túlélni és kompenzálni a demográfiai folyamatokból eredő hátrányos hatásokat, és a nemzetközi rendszer igazságosabbá tétele érdekében a fejlődésben lemaradt térségek nyugalmának megőrzésére, ezen térségek számára is hasznot hozó fejlesztésre koncentrál. E technikák alkalmasak lehetnek a demográfiai aszimmetria Nyugat számára hátrányos hatásainak tompítására és túlélésére, ugyanis egy, a fejlődő világ által vezérelt sikeres adaptivitási lehetőség kihasználása a nyugati civilizáció hanyatlását egyértelműen felgyorsítaná.

A világ fejlődése – ez ellen ható drasztikus beavatkozás hiányában – olyan demográfiai trendek indukálta irányba halad, amely a jelenlegi nemzetközi rendszer kereteit néhány évtized viszonylatában a felismerhetetlenségig megváltoztatja. A mára kialakult nagy civilizációk további fejlődését érintő globális kockázatok és kihívások együttes erővel történő kezelése, mint az emberiség túlélésének egyik közös záloga, vélhetően a konstruktivitás irányába tolja el a konfliktusok megoldásának lehetőségét. Ebben pedig már ma is világosan látszik, hogy a nemzetközi rendszer relatív uralását és ellenőrzését szolgáló globális kereskedelmi és fogyasztási politika a Föld erőforrás-tartalékainak egyre gyorsabb kimerülését okozza, amelynek folytatódása az emberi civilizáció radikális lélekszám- korrekcióját vonhatja maga után. Ennek megakadályozására a szembenálló és versengő felek utolsó esélye a fenntartható fejlődés, még inkább a fenntartható egyensúlypályáján történő békés egymás mellett élés lehetősége. A jelenlegi nagy civilizációkat alkotó társadalmak és érdekkoalíciók tagjainak és felelős vezetőiknek meg kell érteni azt, hogy az emberiség globális problémáinak megoldására rendelkezésre álló határidő a végéhez közeledik, a jövő biztonsága pedig mindenkinek egyetemleges felelőssége. Ez irányba azonban nem csak a többi kultúrkörnek kell a Nyugat elvárásaihoz igazodnia, hanem legalább ekkora mértékben kell a nyugati civilizációnak is átértékelni korábbi paradigmáit, gazdasági és társadalmi felépítményeinek kereteit, szabályait. Minden civilizációnak végső soron alapvető közös érdeke a saját értékeinek hosszú távú megőrzése, amely a mára szűkössé vált Földünkön csak a „fenntartható civilizáció” elveinek figyelembevételével biztosítható.

Ahhoz, hogy az euroatlanti érdekkoalíció az új világrendben is meghatározó tényező maradhasson, három fő ponton már ma jelentős intézkedéseket kellene tennie annak érdekében, hogy a ma meghozott döntések társadalmi és gazdasági hatásai az évtizedek múlva bekövetkező folyamatokban és jelenségekben kézzelfogható eredményekké érhessenek. Az első feladat a gyökeresen megváltozó világrendhez történő eredményes és hatékony alkalmazkodás technikájának kidolgozása. Másodszor ezekhez a több változatú technikákhoz a megfelelő, a maitól alapjaiban eltérő intézményrendszert és annak finanszírozási rendjét kell kialakítani. Harmadszor pedig meg kell hozni azokat a gazdasági és politikai döntéseket, amelyek a demográfiai és ökológiai változások társadalmi és gazdasági struktúrára gyakorolt hatásának korrekcióját, egyensúlyi állapotba kerülését képesek szolgálni.

Az új világrend kerete és működési rendje néhány évtized múlva vélhetően legalább annyira különbözni fog a jelenlegitől, mint amennyire a jelenlegi különbözik a kétezer évvel ezelőttitől. A Nyugat részéről ez a rendkívül rövid idő alatt bekövetkező alkalmazkodási kényszer rég nem látott együttműködési képességet kíván meg az államoktól és a társadalmaktól. E tekintetben is rendkívüli jelentőséggel bír a mielőbb bevezetendő, rövid távú politikai haszonszerzésmentes intézkedések társadalmi elfogadtatásának előkészítése. A Nyugat részéről a kihívások összességére adott válasz késlekedése, azaz ha a politikai elit az alkalmazkodás szükségességét képtelen lenne felismerni és megérteni, azzal a kockázattal is járhat, hogy végső cselekvési kényszer esetén egy nagyobb érdekérvényesítési képességű csoport (mag) veszi kezébe az irányítás és vezetés feladatait. Ez a kockázat azonban egyben a Nyugat túlélésének utolsó esélyét is jelentheti a civilizációs értékek hosszú távú megmaradása tekintetében.