Logo

Felértékelődő Latin-Amerika

DR. HORVÁTH MARCELL EU-szakjogász, Latin-Amerika-szakértő. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Latin-Amerikának mindig is kiemelt helye volt az európai külpolitikában és a külgazdasági kapcsolatokban, eleinte elsősorban Spanyolország és Portugália viszonylatában. Európa és Latin-Amerika közötti kapcsolatok hosszú történetre tekinthetnek vissza, igaz, az ókor embere csak végtelen vízfelületet gondolt a mai Dél-Amerika helyére. Több mint 500 éve, Kolumbusz Kristóf felfedező útjával vette kezdetét az Újvilág feltérképezése és meghódítása.

Latin-Amerikára a kezdetektől fogva mint Európa nyersanyagellátójára – gondoljunk az Újvilágból érkező arany- és ezüstszállítmányokra, valamint az onnan származó kukorica és burgonya sikertörténetére1, illetve az európai termékek felvevő piacára – tekintettek, és e téren jelentős szerep jutott neki a világ gazdasági életében.

Így nem csoda, hogy az Európai Unió is kiemelt partnerként kezelte Latin-Amerikát mint régiót és annak egyes államait is. Az 1980-as évektől kezdődően mind intenzívebbé vált a két térség közötti politikai, gazdasági és szociális együttműködés, amely folyamatok eredményeként a két régió stratégiai partnerséget kötött szabadkereskedelmi övezet létrehozásának céljával. Ennek eredményeként az Európai Unió Latin- Amerika első számú kereskedelmi partnere lett, megelőzve az USA-t, és egyúttal Latin-Amerikában a legnagyobb beruházóvá lépett elő. De a stratégiai partnerség kialakítása terén a 2000-es években lassulás következett be, részben mert az EU figyelmét a keleti bővítés kötötte le, így a latin-amerikai szabadkereskedelmi célkitűzéseknek nem sikerült teljes mértékben eleget tenni.

Az Európai Unió és Latin-Amerika kapcsolatainak előzményei

Azt mondhatjuk, hogy Európa és Latin-Amerika közötti kapcsolatok az Újvilág felfedezésével kezdődtek 1492-ben, majd Amerika meghódításával és gyarmatosításával folytatódott. Ebben a „kapcsolatépítésben” elsősorban a Spanyol Királyság és a Portugál Királyság járt az élen. E két nemzet amerikai kontinensre való megérkezésével megindult Amerika európanizálása, és egyúttal kezdetét vette Európa és Latin-Amerika majd 500 éves közös története. A spanyol és portugál uralom idején e két állam – elsősorban a Spanyol Királyság – monopolhelyzetet teremtett és őrzött maga számára a latin-amerikai államok adminisztrációja és kereskedelmigazdasági kapcsolataik terén. Az ibériai hatalmak hanyatlása után helyüket a 17. században Németalföld–Anglia–Franciaország, majd a 19. században a gyarmatok függetlenedésével Nagy-Britannia, Franciaország és a Német Birodalom vette át, mint az új latin-amerikai országok legfőbb kereskedelmi partnerei és befektetői. A 20. század hajnalán az USA külpolitikájában Latin-Amerika mind jelentősebb helyet kapott és az amerikai expanziós politikának elsődleges célpontjává vált. Az észak-amerikai térnyerés a 2. világháborút követően beteljesedett, mivel az európai hatalmak elsősorban saját országaik újjáépítésével voltak elfoglalva. Latin- Amerika számára az európai kapcsolat elveszni látszott.

Európa és Latin-Amerika közös történetében végül a Római Szerződéssel létrejött, új európai gazdasági tömörülés nyitott új fejezetet. Az Európai Gazdasági Közösség, de még inkább az Európai Unió (EU) tovább folytatta a két térség kapcsolatainak építését, és igyekezett azokat szorosabbra fűzni. Ezeket a kapcsolatokat az Európai Bizottság a következőképpen jellemezte: „Az EU, Latin-Amerika és a Karib-térség (LAC) természetes szövetségesek, amelyeket szoros történelmi, kulturális és gazdasági kötelékek, valamint az alapvető értékeknek és elveknek növekvő konvergenciája fűz össze.”2

Az EU és Latin-Amerika közötti intézményesített kapcsolatok közel négy évtizedes múltra tekintenek vissza. E hosszú idő alatt az EU – korábban az Európai Közösségek – és Latin-Amerika számos regionális és bilaterális egyezményt és megállapodást kötött, amelyeket négy generációba lehet csoportosítani. A szerződések mellett e két térség között számtalan kormányközi és parlamentközi párbeszéd, koordinációs és együttműködési program is született több kérdésben, kezdve a politikai, gazdasági együttműködéstől egészen a tudományos, oktatási, egészségügyi együttműködésig. Ezek az intézményesített kapcsolatok a ’60-as, ’70-es években kezdődtek meg, amikor is az Európai Közösségek alapszintű gazdasági megállapodásokat kötött azon latin-amerikai országokkal, amelyekkel a tagállamok hagyományosan jó kapcsolatokat ápoltak. Emellett 1974-ben az Európai Parlament és a Parlatino3 között intézményes keretet öltött a párbeszéd. Azonban ezek a túlnyomórészt bilaterális megállapodások, és két, akkoriban még szimbolikus parlament közötti, szintén szimbolikus kapcsolatok nem eredményeztek komoly közeledést a két régió közötti kapcsolatokban, alapvetően megmaradtak a jelképes retorikai és diplomáciai szinten. Minthogy Spanyolország és Portugália csak a ’80-as években csatlakozott az európai integrációhoz, így Latin-Amerika az európai integráció kezdeti évtizedeiben nem élvezett kitüntetett figyelmet, egyenesen háttérbe szorult a fejlődő államokkal folytatott kapcsolatrendszerben.

Franciaország mint alapító tag és Nagy-Britannia mint 1973-ban elsőként csatlakozó állam befolyásának köszönhetően, az Európai Közösségek gazdasági kapcsolatainak középpontjába ezen államok volt afrikai és ázsiai gyarmatai kerültek. Sőt „az 1975-ös Loméi Konvenció kifejezetten hátrányos helyzetbe hozta a latin-amerikai országok túlnyomó többségét a világpiacokon – kivéve a Karib-térség országait”.4

A helyzet csak a ’80-as években változott számottevően, ugyanis a hidegháború végével Európa és Latin-Amerika kapcsolatai mind szorosabbá kezdtek válni, amely alapvetően két párhuzamos folyamatnak volt az eredménye.5 Egyrészt az Európai Közösségek már kilépett a nemzetközi politika színterére is, és egyre inkább világpolitikai tényezőként kezdett megjelenni, ugyanis az új államok csatlakozásával az európai integráció a világ egyik legjelentősebb potenciájává lépett elő. Emellett aktív diplomáciai tevékenységet indított, hogy ezáltal segédkezzen a világ nagyobb konfliktusainak rendezésében, mintegy alternatívát kínálva a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió mellett. Nemzetközi szerepét tovább igyekezett erősíteni bőkezű támogatásaival és segélyprogramjaival.

... az egyes latin-amerikai államok és regionális integrációk fontos tényezőivé kezdtek válni a világ gazdasági életének.

Másrészt Latin-Amerikában egy általános demokratizálódás indult meg, és itt is kezdtek kibontakozni a regionális gazdasági integrációk, úgymint a Dél-amerikai Közös Piac (Mercosur) vagy az Andoki Közösség. Azaz, a ’80-as évek közepétől „Latin-Amerika három realitás elé nézett, amely még sosem jelent meg egyszerre és ekkora dinamizmussal: demokratizálódás, piacorientáltság és a regionális integráció”. 6 Mindezek következtében az egyes latin-amerikai államok és regionális integrációk fontos tényezőivé kezdtek válni a világ gazdasági életének. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a ’80-as években zajlott az Európai Közösségek déli bővítése is, Spanyolország és Portugália is 1986-ban csatlakozott az európai integrációhoz. Mivel Spanyolország hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt Latin-Amerikával, amelynek mindig is kitüntetett helye volt a spanyol külpolitikában, így spanyol hatásra az Európai Közösségek külpolitikájába mind nagyobb figyelmet kezdett fordítani Latin-Amerikára és a latin-amerikai integrációs folyamatokra. Alapvető célkitűzéssé vált mind a politikai, mind a gazdasági intézményes együttműködés.

Az EU Latin-Amerika felé fordulását erősítette az a politikai-gazdasági változás is, hogy a térségben olyan államok tudtak pozíciót szerezni, mint Oroszország, Kína és Irán, köszönhetően a korábbi amerikai kormányok hibás külpolitikájának. Ahogy a tavalyi évben nyilatkozta Hillary Clinton külügyminiszter: „Nem lehet tovább folytatni azt a magatartást, hogy csak a hátunkat mutatjuk Venezuelának és szövetségeseinek, mert azzal a veszéllyel jár, hogy tovább veszítünk térségbeli befolyásunkból.”7

Az Európai Unió és Latin-Amerika intézményes kapcsolatai

Európa és az Európai Közösségek a ’80-as évek második felében újra felfedezte Latin-Amerikát, és olyan új intézményes kapcsolatrendszert kezdett kiépíteni, amely támogatja a demokráciák létrejöttét, megerősödését és a régiók közötti kereskedelmi kapcsolatokat, valamint szoros fejlesztési együttműködést hoz létre. Az Európai Közösségek lépésről lépésre haladt a két régió közötti együttműködés kiépítésében, első lépése ennek a folyamatnak a San José-i Párbeszéd volt, amely 1984-ben indult meg Costa Rica fővárosában, San Joséban tartott értekezlettel. Ezeket az éves miniszteri szintű találkozókat az Európai Közösségek és a közép- amerikai országok, így Costa Rica, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Panama és El Salvador képviselői részvételével tartották és tartják meg. A San José-i Párbeszéd legfőbb célja a térség fegyveres konfliktusainak békés rendezése és a demokratizálódás elősegítése. E párbeszéd keretében az Európai Közösségek nagy hangsúlyt helyez a béke, politikai stabilitás megteremtésére, a demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartására és a közép-amerikai országok gazdasági és társadalmi fejlődésének elősegítésére, valamint a térség regionális integrációjára. Azóta is minden évben sor kerül erre a találkozóra.

A következő lépés az 1990. december 20-án megkötött Római Deklaráció volt, amelyet az Európai Közösségek az 1986-ban létrejött Riói Csoporttal8 kötött meg, és ezzel hivatalos alapokra helyezték a két régió közötti politikai kapcsolatokat, együttműködést. Az itt létrejött interregionális párbeszéd keretében kétévente külügyminiszteri találkozót tartanak az Európai Unió és a Riói Csoport között. Ezek a találkozók a második legjelentősebb interregionális tanácskozási formák az Európai Unió és a latin-amerikai–karibi országok csúcstalálkozói után. A következő EU–Riói Csoport külügyminiszteri tanácskozás egyébként 2011 első félévében kerül megrendezésre latin-amerikai helyszínnel és magyar társelnökséggel, mivel az EU soros elnökségét Magyarország fogja ekkor betölteni. Így a magyar kormány és a magyar külpolitika is nagy kihívások és lehetőségesek elé néz ezen a téren is az EU-elnökséggel kapcsolatban.

A ’90-es években megindult folyamatokban is természetesen nagy szerepet játszott Spanyolország és Portugália, amely államok vezetésével és további 19 latin-amerikai állam részvételével, 1991-ben létrejött az Ibéro-amerikai Nemzetek Közössége. E regionális szervezet keretében, rendszeresen a tagállamok állam- és kormányfőinek részvételével, Ibéro-amerikai csúcsot tartanak. Ezzel a kezdeményezéssel Spanyolország és Portugália mintegy a közvetítő híd szerepét kívánja betölteni, mert mindamellett, hogy Spanyolország saját érdekeit helyezi előtérbe, az EU által megfogalmazott törekvéseket, stratégiákat is képviseli Latin- Amerika irányába. Így az EU számára egyfajta előkészítő, közvetítő szerepük is van ezeknek a csúcstalálkozóknak.

A ’90-es évek nagy Latin-Amerika felé fordulásának zárásaképpen került megrendezésre 1999-ben Rio de Janieróban az első EU–Latin- Amerika csúcs a két régió 48 államfőjének és kormányfőjének részvételével. Ezen a találkozón született meg az EU és Latin-Amerika Stratégiai Partnerségének9 intézménye, amelynek fogalma azonban mind a mai napig nem lett konkrét tartalommal megtöltve. A csúcsértekezlet zárásaként kiadott dokumentumban a stratégiai együttműködésre vonatkozó 55 prioritást fogalmazott meg, számos területet magába foglalva. Emellett a kétévente összeülő csúcsokon megfogalmazott újabb és újabb célkitűzések között „mind gyakrabban tűnnek fel az olyan globális problémák, mint a szegénység elleni küzdelem, vagy a környezetvédelem, háttérbe szorulnak a konkrét feladatok, az együttműködés határozott területei”.10

Azonban az 1999-es Riói csúcson a felek az interregionális kapcsolatoknak és együttműködésnek három fő pillérét dolgozták ki, és rögzítették a jövőbeni tárgyalások, megállapodások számára iránymutatásul. Ezek a következők:

  • intézményesített politikai párbeszéd, olyan alapvető célokkal, mint a latin-amerikai demokratikus átmenet elősegítése, az emberi és szabadságjogok, a joguralom érvényesülésének biztosítása;
  • az interregionális együttműködés különféle területeken, úgymint a technikai, pénzügyi és kereskedelmi, oktatási stb. együttműködés;
  • kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése, tehát a két régió közötti szabadkereskedelmi társulási egyezmények, illetve bi- és multilaterális szerződések megkötése. Vagyis két régió között a kereskedelem és beruházások erősítése, cserébe pedig a piacok liberalizációja a WTO előírásaival összhangban.11

Az első két pillér célkitűzései a ’90-es évekre többnyire megvalósultak, míg a harmadik pillér és annak szabadkereskedelmi célkitűzéseinek teljes szintű beteljesítése még a jövő feladata. A késlekedés legfőbb okai e téren az uniós protekcionizmus és közös agrárpolitika. Ugyanis az EU igen nehezen hajlik afelé, hogy lehetővé tegye a latin-amerikai államok mezőgazdasági termékeinek az EU piacaira való szabad bejutását. Így a tárgyalások során a harmadik pillér körébe tartozó – elsősorban a mezőgazdasági termékeket érintő – latin-amerikai követelések mindig is komoly ellenállásba ütköztek és ütköznek, az európai protekcionizmus, az európai mezőgazdaság védelme jelentősen akadályozza az ez irányú tárgyalásokat és az egyességre jutást a két régió között.12

A lefektetett alapelvek jegyében a felek kétévente további csúcsokat rendeztek, hogy még szorosabbra fűzzék az interregionális együttműködést. 2002-ben került sor a második csúcstalálkozóra Madridban. A csúcstalálkozó zárásaként 2002. május 17-én kiadták a Madridi Kompromisszumot, amely alapvetően a korábbi Riói Deklaráció általános megállapításait, célkitűzésit folytatta. Habár a fő feladatokat 33 prioritásra szűkítették, de azért még mindig megmaradt az általános megfogalmazás. Politikai célkitűzései megismétlődnek, úgymint többek között a multilaterális kapcsolatok erősítése, a demokrácia, a nemzetközi jog tiszteletben tartása, a terrorizmus, a drogkereskedelem, a rasszizmus elleni harc hangsúlyozása stb. Gazdasági témákban nagy előrelépésként értékelték a Mexikóval 2000-ben és Chilével 2002-ben megkötött Társulási Egyezményt, ugyanakkor az EU által kiemelten kezelt és támogatott regionális integrációkkal – így a Mercosurral, Andok Közösséggel és Közép-Amerikával – folytatott tárgyalások lassan haladtak. Emiatt az adott államok elégedetlenségüket is kifejezték, de ahogy az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi kifejezte, ekkor az EU teljes figyelmét a keleti bővítés kötötte le, és így Latin- Amerika háttérbe szorult. A politikai, gazdasági törekvések mellett nagy hangsúly volt a kulturális együttműködésen is.

2004 májusában rendezték a harmadik EU–LAC csúcstalálkozót a mexikói Guadalajarában. Az újabb csúcstalálkozón ismét a gazdasági és kereskedelmi megállapodások és együttműködés került előtérbe, a legfőbb célkitűzés továbbra is az interregionális szabadkereskedelmi megállapodás létrehozása. Ugyanakkor kézzelfogható előrelépés nem nagyon történt, sőt a Mercosurral folytatott tárgyalások megszakadtak, és a másik két régióval – Andok Közösséggel és Közép-Amerikával – sem sikerült megállapodni.

A következő, 2006 májusában, Bécsben tartott EU–LAC csúcstalálkozón ismételten nem sikerült komolyabb eredményeket felmutatni. Továbbra is a hangzatos általános célokat, törekvéseket hangsúlyozták, megismételték a korábban is hangoztatott politikai elveket, úgymint egy multilaterális, nemzetközi rendszer kialakítására való törekvést, a béke, politikai stabilitás fontosságát, a demokrácia, a nemzetközi jog tiszteletben tartását. Emellett ismételten napirendre kerültek a terrorizmus, a drogkereskedelem és a szervezett bűnözés elleni küzdelem, a környezetvédelem, valamint az energiaellátás kérdései. Ugyanakkor a csúcstalálkozón először adott hangot az EU gazdaságpolitikájával való elégedetlenségének a Hugo Chavez venezuelai elnök vezette neoszocialista tömörülés.

... a ’90-es években az EU újra felfedezte Latin-Amerikát ...

Az ötödik EU–LAC csúcstalálkozóra 2008 májusában került sor a perui fővárosban, Limában. Az eredmény már a megszokott formát öltötte, különösebb konkrétum nélkül hangsúlyozták a stratégiai partnerség további erősítését, és olyan témák kaptak kiemelt hangsúlyt, mint a szegénység elleni küzdelem, környezetvédelem, globális felmelegedés elleni összefogás és az energiahordozók problémája. Emellett az EU nyitott az Andok Közösség és Közép- Amerika felé, e régiókkal való tárgyalások újabb lendületeket kaptak.13

Az utolsó EU és Latin-Amerika állam- és kormányfőinek csúcstalálkozója 2010 májusában ült össze. A szokásos politikai célkitűzések mellett a világválság leküzdésének közös megoldásai szerepeltek, ennek érdekében a szorosabb gazdasági együttműködést vették tervbe, részben a protekcionizmus megszüntetésével is. Emellett a stratégiai partnerség még szorosabbra fűzéséről állapodtak meg, amelynek egyik jeleként az EU és Közép-Amerika Társulási Megállapodást kötött, és hangsúlyozták a további régiókkal és államokkal, elsősorban Brazíliával való szorosabb kapcsolatok kiépítését.

Az Európai Unió és Latin-Amerika közötti konkrét megállapodások

Láthattuk, hogy a ’90-es években az EU újra felfedezte Latin-Amerikát és egyre aktívabban fordult e térség felé. Az EU egy új regionális stratégiát vezetett be külpolitikájába, amelyet interregionalizmusnak neveznek, és amelynek fókuszában Latin-Amerika nagyobb gazdasági szereplői, integrációi álltak, úgymint Mexikó, Chile, Mercosur. Ez az interregionalizmus alapvetően a nemzetközi rendszer ’90-es évek elején lezajlott átalakulása folytán született meg és a gazdasági integrációs és politikai együttműködés folyamatain alapult. Új stratégiaként jelent meg, amelynek célja a világ szereplői közötti széles körű együttműködés támogatása. „Az interregionalizmus a globális átalakulásnak megfelelően aktualizálta az uniós politikát, és két, földrajzilag különböző régió közötti politikai párbeszéd és kölcsönösen megtárgyalt és elfogadott stratégiák, megállapodások útján támogatja a helyes kormányzást és a fejlődést.”14 Tehát az EU célja a kezdetektől, hogy ne egyes országokkal, hanem az alakuló latin-amerikai régiókkal alakítson ki széles körű kapcsolatokat, az egyes régiókkal valósítsa meg a stratégiai partnerséget. Ezért is támogatta és segédkezett, mintegy követendő példát nyújtva a latin-amerikai integrációk létrehozásánál, és ezért törekedett már a kezdetektől velük tárgyalásokat folytatni az interregionális együttműködés megvalósítása érdekében.

Az interregionalizmust a következőképpen osztályozhatjuk:

  • csoportok közötti kapcsolatok;
  • régióközi kapcsolatok;
  • csoportok és régiók közötti kapcsolatok.

Az EU stratégiai politikája alapján további két csoportba oszthatók az egyes államok és régiók:

  • potenciális gazdasági partnerek, úgymint Brazília, Mexikó, Chile és a Mercosur;
  • olyan partnerek, amelyek politikai és gazdasági támogatást igényelnek, de az egyenrangú gazdasági kapcsolatok még nem épültek ki, úgymint Közép-Amerika és az Andok Közösség államai.

Annak ellenére, hogy az EU komolyan támogatja a latin-amerikai regionális integrációkat, és a retorika szintjén stratégiai, interregionális együttműködést ajánl nekik, valójában csak két állammal, Mexikóval és Chilével sikerült ténylegesen Társulási Megállapodást kötni és szabadkereskedelmi övezetet létrehozni. Illetve 2010 májusában Közép-Amerikával is Társulási Megállapodást kötöttek, de annak rendelkezései még csak később lépnek életbe. A következőkben bemutatom az egyes megállapodásokat és a folyamatokat.

Az Európai Unió kapcsolatai Mexikóval

Mexikó mindig is komoly szerepet játszott az EU és Latin-Amerika kapcsolataiban, nemcsak azért, mert a térség második legnagyobb gazdasága, és így nagy befolyása volt Latin-Amerikában, hanem azért is, mert a ’90-es évektől kezdve egyre növekvő kötelezettséget vállalt a kereskedelmi liberalizációra, és kereskedelempolitikája az egyik legnyitottabb a világon. Ezzel mintegy példát mutatott a többi latin-amerikai államnak és régiónak az elérendő célok terén.

Az EU és Mexikó közötti intézményes kapcsolatok a ’70-es években kezdődtek, amikor 1975-ben megkötötték az első keretegyezményt. Ez a megállapodás ugyan megteremtette a jogi alapjait a politikai és gazdasági együttműködésnek, de nem váltotta be a kívánt célokat, ugyanis az európai protekcionizmus gátat szabott a mexikói termékek kedvezményes piacra jutásának, mert az EU még nem állt készen a kereskedelem előtti akadályok lebontására. Az európai protekcionizmus sokáig nagy akadálya volt a tárgyalások előrehaladásának, noha az EU-nak szüksége lett volna, hogy könnyebben jusson hozzá a mexikói természeti kincsekhez. 1991-ben ismételten kötöttek egy keretegyezményt, de ez még mindig nem egy preferenciális egyezmény volt, nem változtatott lényegesen a kereskedelmi kapcsolatokon.

A változást az 1992. év hozta el, amikor Mexikó megkötötte az USAval és Kanadával az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), amely 1994. január 1-jén lépett hatályba, és amelynek célja a tagországok közötti kereskedelmi és beruházási akadályok lebontása volt. Ez nagy lökést adott az EU és Mexikó közötti tárgyalásoknak, mivel a NAFTA megkötésével az EU lépéshátrányba került. Az intenzívvé vált tárgyalási folyamatok az 1995-ben az EU és Mexikó által aláírt Együttes Nyilatkozathoz vezettek, amelyben mindkét fél kötelezettséget vállalt a gazdasági, politikai és együttműködési kapcsolataik szorosabbra fűzésére és bilaterális kereskedelmi kapcsolataik liberalizálására.15 Majd 1997-ben az EU elsőként Mexikóval megkötötte a Társulási Megállapodást, aláírták a Gazdasági partnerségi, politikai és együttműködési megállapodást, amelyet Globális Megállapodásnak is neveznek. A megállapodás 2000-ben lépett hatályba és még szorosabbra fűzte az együttműködést, és szabadkereskedelmi megállapodáshoz vezetett. „A Globális Megállapodás a legátfogóbb szerződés, amely valaha született az EU és nem európai állam között, és az első olyan egyezmény, amelyet Mexikó valaha megkötött, amely a kapcsolatok feltételéül a demokrácia és az emberi jogok tiszteletben tartását szabta.”16

A Globális Megállapodás szabadkereskedelmet irányzott elő a 2000. évi hatálybalépését követően. Ez azt jelentette, hogy az iparcikkek vonatkozásában a teljes körű vámlebontást fokozatosan kellett megvalósítani az EUnak 2003-ig, míg Mexikónak 2007-ig. Emellett a kereskedelmi liberalizáció kiterjed a mezőgazdasági termékek jelentős körére is, e tekintetben az EU 2010-re 80%-os, míg Mexikó 42%-os vámlebontást hajt végre. A halászati termékek esetében az Unió 2010-re lényegében teljesen, Mexikó pedig 80%-ban lebontja vámjait.17 Egyébként az EU és Mexikó közötti kereskedelemben a gépgyártási termékek töltik be a legnagyobb szerepet. Mexikóból az EU-ba irányuló export nagy részét a kőolaj teszi ki. A kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok mellett az EU fejlesztési segélyekben is részesíti Mexikót. Tehát ez volt az transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás, amely lefektette az alapjait a jövőbeni kereskedelmi megállapodásoknak.

Összefoglalva, a Globális Megállapodásnak nagyon ambiciózus célkitűzései voltak, és új szintre emelte az EU és Mexikó gazdasági és politikai kapcsolatait. Nagy lehetőség volt ez Mexikó számára, hogy csökkenteni tudja gazdasági függőségét az USA gazdaságától. Ugyanakkor a megállapodás nem vette figyelembe a két fél közötti gazdasági aszimmetriákat, sőt, tovább növelte azokat, s elsősorban az uniós cégeknek teremtett nagy lehetőséget betörni a mexikói piacra.

Az Európai Unió kapcsolatai Chilével

Chile a másik latin-amerikai állam, amellyel Társulási Megállapodást kötött az EU. Ellentétben a Mexikóval kötött megállapodással, itt valóban egy sikeres, mindkét fél számára gyümölcsöző együttműködés jött létre, és az abból származó lehetőségeket Chile ténylegesen ki is tudta használni.

... Chilének van az egyik legstabilabb politikai rendszere ...

De mi indokolta, hogy a hatalmas latin-amerikai gazdasági régióban éppen Chilével kössön egy ilyen ambiciózus megállapodást az EU? Az ok nem más, mint az, hogy a térségben Chilének hagyományosan az egyik legmodernebb és leghatékonyabb gazdasága van, amelyet a teljes liberalizáció jellemez. „Chile gazdasági sikereit a külföld is elismeri. Latin- Amerikában privilegizált helye van a chilei gazdaságnak, de a világ egészében is. A chilei gazdaság versenyképességét tekintve az első Latin- Amerikában, méreteiben a huszadik helyen áll 49 gazdaságot alapul véve.” 18 Emellett Chilének van az egyik legstabilabb politikai rendszere, amely a ’90-es évek elején bekövetkezett, Augusto Pinochet tábornok katonai diktatúráját felváltó demokratikus változása folytán alakult ki. Nem mellesleg azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy a chilei mezőgazdasági és ipari export nem jelent nagy kockázatot az európai piac szereplői számára.19 Ilyen körülmények mellett az EU könnyebben meg tudta kötni a Társulási Megállapodást Chilével.

Az EU-nak Chilével nem volt olyan régóta tartó intézményes kapcsolata, mint mondjuk Mexikóval. A kapcsolatkiépítés tulajdonképpen a ’90-es években indult meg, amikor Chile visszatért a demokratikus államok családjába. Az EU üdvözölte ezt a visszatérést, és rögtön megkezdte a kapcsolatok kiépítését. 1990-ben Együttműködési keretegyezményt kötöttek, amellyel az EU hivatalosan is politikai kapcsolatot létesített Chilével. Ezt 1996-ban felváltotta egy újabb keretegyezmény, amelyben alapvető célul a politikai és gazdasági együttműködést tűzték ki. Az 1999. évi riói csúcs is nagy lökést adott a tárgyalásoknak, amikor is megállapodtak egy szabadkereskedelmi megállapodás megkötésében, és a tárgyalások a 2000. évben meg is indultak.

2002-ben Chile, másodikként Latin-Amerikából, Társulási Megállapodást kötött az EU-val. A megállapodás egyben szabadkereskedelmi egyezmény is, amellyel az EU Chile legfontosabb kereskedelmi partnerévé és exportpiacává vált, emellett az EU lépett elő a legnagyobb beruházóvá Chilében. A megállapodás a kereskedelmi liberalizáció jegyében szinte a teljes kereskedelmet – pontosabban annak 97%-át – fokozatosan liberalizálják egy 10 éves átmeneti időszakon belül. „Egyes szektorokat tekintve a liberalizáció az ipari termékek kereskedelmében százszázalékos, a mezőgazdasági termékekében 80,9 százalék, míg a halászati termékekében 90,8 százalék lesz.”20 Ez Chile számára nagy lehetőséget jelent, mert így mindenféle kereskedelmi akadály nélkül juthat be az uniós piacra, ez elsősorban a réz tekintetében számottevő, amely a chilei export egyharmadát teszi ki, illetve egyéb mezőgazdasági termékek, mint például a chilei bor esetében is. De nemcsak Chile számára volt nagy lehetőség ez a megállapodás, hanem az uniós vállalatok, befektetők számára is, amelyek még kedvezőbb feltételek mellett szerezhettek részesedést az áramszolgáltatás, a gáz, a telekommunikáció, a szállítás, a szolgáltatások terén, és az európai autó- és gépipar előtt is újabb lehetőségek nyíltak a chilei piacon. Ezek a lehetőségek nemcsak a 2002-ben még csak 15 tagállam számára voltak elérhetőek, hanem az akkor csatlakozásra váró 10 új tagállam, így Magyarország számára is nyitottak voltak és még most is azok.

Összegezve, az EU és Chile által megkötött Társulási Megállapodás igen sikeresnek nevezhető mindkét fél részéről. A chilei gazdaság maradéktalanul ki tudta használni a megállapodás nyújtotta lehetőségeket, ennek megfelelően alakította ki exportstratégiáját és gyorsan cselekedett, hogy minél előbb részt szerezzen magának az európai piacon. Ugyanakkor az EU is kamatoztatta a megállapodásban elért eredményeket, legfőképpen az autóipar. Emellett Chile hídként szolgál az EU számára a Latin-Amerikába való beruházások terén is.

Az Európai Unió kapcsolatai a Mercosurral

A Dél-amerikai Közös Piac (Mercosur) 1991. március 26-án jött létre Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay részvételével. Ennek a latin-amerikai integrációnak legfőbb célkitűzése egy közös belső piac létrehozása, biztosítani az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad áramlását ezen a piacon belül, valamint a vámunió megteremtése. „A Mercosur több mint 15 éves történetének legfőbb eredménye a szabadkereskedelmi övezet létrehozása, még ha egyes fontosabb szektorok (mint a gépjármű-, vagy a cukoripar) ki is maradnak abból.”21 A gazdasági célkitűzéseken túl politikai céljai is vannak ennek az integrációnak, a térség politikai stabilitásának legfőbb támogatója és biztosítója igyekszik lenni. 2006-ban Venezuela is csatlakozott az integráció állandó tagjaihoz – habár teljes tagságához még hiányzik a paraguayi parlament ratifikációja. Emellett Bolívia, Chile, Columbia, Ecuador és Peru társulási megállapodást kötöttek a Mercosurral.

A 2008. évi adatok szerint a Mercosur által előállított GDP értéke eléri a 2284 milliárd US dollárt. Területe közel 13 millió km2, a tagállamok lakossága együttesen 235 millió fő, tulajdonképpen a Mercosur területe a kontinens 58 százaléka, amely az EU területének majdnem háromszorosa. Így a Mercosur lett a világ negyedik legnagyobb gazdasági társulása.

A Mercosur megalakulása kedvezett az EU azon elképzelésének, hogy elsősorban államok csoportjával, integrációkkal kíván kapcsolatokat kiépíteni, így a gazdasági kapcsolatok létrejötte mellett párhuzamosan a politikai párbeszéd is megindult a két integráció között, hogy létrehozzák az intézményes keretet a szabadkereskedelmi megállapodás megtárgyalásához.22 A tárgyalások nagy intenzitással indultak meg a ’90-es évek elején, és már 1995-ben megkötötték az Interregionális Együttműködési Keretegyezményt, amely a két fél közötti kapcsolatoknak intézményes keretet adott, és amelynek legfőbb célja egy társulási megállapodás és szabadkereskedelmi egyezmény megkötése volt.

Ez a keretegyezmény nemcsak a kereskedelem liberalizációjára fókuszált, hanem olyan célkitűzései is voltak, mint a beruházások, a szolgáltatások liberalizációja, és természetszerűleg kiegészült számos politikai jellegű célkitűzéssel is. A Társulási Megállapodás kidolgozására a felek egy kétoldalú tárgyalóbizottságot hoztak létre, amely a legfőbb fóruma lett tárgyalásaiknak. A végső cél egy igen széles körű szabadkereskedelmi övezet létrehozása volt, amely ha valaha megvalósul, akkor ez lesz a világ legnagyobb vámmentes integrációja. Főleg, hogy már a ’90-es évektől kezdve az EU volt a Mercosur első számú kereskedelmi partnere és szintén a legnagyobb beruházó volt a Mercosurban, az EU e pozícióit azóta is megőrizte. „Az Európai Unió és a Mercosur tagországai közötti árukereskedelem volumene az utóbbi években jelentős mértékben megnőtt: míg 1990-ben összesen 18,9 Mrd eurót tett ki, 1998-ban már elérte a 42,5 Mrd eurót.”23

Azonban a 2000-es évekkel a tárgyalások megfenekleni látszottak, elsősorban a mezőgazdasági témákat illető nézeteltérés miatt. Ugyanis a mezőgazdasági termékek a Mercosurnak az EU-ba irányuló exportjának majdnem a felét teszik ki, mivel a Mercosur-tagállamok jelentős mezőgazdasági termelők. Ezért az EU veszélyeztetve látja saját termelőit, így nem hajlandó lebontani az akadályokat, eleget tenni a Mercosurnak a Közös Agrárpolitikát (KAP) érintő követeléseinek. Noha az interregionális együttműködés politikai, szociális és egyéb területein a tárgyalások tovább folytak, a szabadkereskedelmi egyezményre irányuló tárgyalások nem igazán haladtak előre, elsősorban a Franciaország vezette uniós tagállamok földművelésügyi minisztereinek ellenállása miatt.24 Sőt, 2004-ben a tárgyalások meg is szakadtak emiatt. Az EU protekcionizmusa nemcsak az EU–Mercosur találkozókon volt napirenden, hanem az EU–LAC csúcstalálkozókon is rendszeresen felmerült, elsősorban Hugo Chávez, venezuelai elnök miatt.

Összefoglalva, a Mercosur igen komoly piaca az EU-nak, hatalmas lehetőségei vannak az egész integráció, illetve az egyes feltörekvő tagállamok, így különösen Brazília tekintetében. Ugyanakkor a kezdeti lelkesedés után az EU kicsit visszavett az intenzitásból, és nem hajlandó bizonyos, a KAP-ot érintő engedményeket adni annak érdekében, hogy ténylegesen létrejöjjön a szabadkereskedelmi megállapodás, és így a világ legnagyobb interregionális piaca. Így viszont lassan lépéshátrányba kerül az EU, mert a Mercosur tekintetében megjelent egy új versenytárs, Kína személyében, amely egyre nagyobb teret követel a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokban – elorozva a befektetési lehetőségeket az EU orra elől.

Az Európai Unió kapcsolatai az Andok Közösséggel

Az Andok Közösség 1969. május 26-án megkötött Cartagenai Egyezménnyel, vagyis az Andoki Paktummal jött létre, amelyet öt andoki ország írt alá, így Bolívia, Chile, Ecuador, Kolumbia és Peru. 1973-ban Venezuela is csatlakozott a szervezethez, majd 2006-ban kilépett. 1976-ban Chile hagyta el az Andok Csoportot. Ezen integrációs szervezet legfőbb célkitűzése a szabadkereskedelmi övezet létrehozása, amely meg is valósult minden szektorra kiterjedően. Emellett közös standardokat is létesítettek a szolgáltatások, a befektetések és a szellemi jogok védelme terén. A vámunió területén azonban nem sikerült számottevő eredményeket elérni. Gazdasági fejlettség tekintetében jelentős eltérések mutatkoznak a tagállamok között, emiatt komoly nézeteltérések is vannak az irányvonalakat illetően, és politikai jelentősége is meggyengült a 2000-es évekre. Ennek hatására Venezuela el is hagyta a tömörülést, arra hivatkozva, hogy kiüresedett az integráció tartalma.

Az Andok Közösség által előállított GDP 2003. évi adat szerint 270 Mrd euró volt. Területe körülbelül 4,7 millió km2, lakossága 113 millió fő.

Az EU régóta tart fenn kapcsolatot az Andok Közösséggel, de ez a kapcsolat sokáig megmaradt a jelképes politikai párbeszéd szintjén. A ’90-es évek nagy Latin-Amerika felé fordulása az Andok Közösséget sem hagyta ki, 1996-ban a Római Nyilatkozattal megkezdődtek a politikai tárgyalások, de nagy problémát jelentett, hogy az Andok Közösség nem igazán egységes, nem lehet egy közös álláspontról beszélni. A Római Nyilatkozatot 2003-ban felváltotta a politikai párbeszéd és együttműködés egyezménye, amely lefektette a tárgyalások intézményes kereteit, különösen hangsúlyozva a demokrácia, az emberi és szabadságjogok védelmének és a drogkereskedelem ellen küzdelem fontosságát, amely célkitűzések még mindig megelőzték a kereskedelmi szempontokat. Ennek oka alapvetően a tagállamok rendezetlen és olykor zűrzavaros belviszonyai, a hagyományosan kezelhetetlen drogháborúi. Csupán a 2006. évi bécsi EU–LAC csúcstalálkozó keretében került napirendre a két integráció közötti társulási megállapodás, amelynek tárgyalásai 2007-ben meg is kezdődtek olyan célkitűzésekkel, mint a kereskedelem liberalizációja, közös vámtarifarendszer, gazdasági versenypolitika, szellemi alkotások joga. De a tárgyalások lassan haladtak az Andok Közösségen belüli egyet nem értés miatt. 2009-re viszonylagosan sikerült Ecuador, Kolumbia és Peru vonatkozásában egyezségre jutni kereskedelmi kérdésekben, de a tárgyalások még mindig folynak.

Összegezve, az Andok Közösség is nagy piaci lehetőség az EU számára, de a Mercosurral ellentétben a tárgyalások előbbre jutását és a társulási egyezmény elérését itt az is nehezíti, hogy az Andok Közösségen belül nincs meg az összhang és az egyetértés, amely alapvetően a tagállamok eltérő gazdasági ereje miatt alakult ki. Annak ellenére, hogy nem született még konkrét kereskedelmi megállapodás a két régió között, az EU így is komoly kereskedelmi partnere az Andok Közösségnek és első számú donor és segélyező szervezete a térségnek.

Az Európai Unió kapcsolatai Közép-Amerikával

Közép-Amerika alatt alapvetően a közép-amerikai földsáv hat államát értjük, így Costa Ricát, El Salvadort, Guatemalát, Hondurast, Nicaraguát és Panamát. Az EU és Közép-Amerika kapcsolatait elsősorban politikai okok hívták létre, vagyis az EU béketeremtési, konfliktusrendezési miszsziója, és csak másodsorban domináltak a gazdasági megfontolások. A kapcsolatok az 1984-ben megindult San José-i Párbeszéddel kezdődtek, amely egy új intézményes fóruma volt a politikai párbeszédnek, azzal a célkitűzéssel, hogy békés úton rendezzék a térség fegyveres konfliktusait. Az EU komoly eredményekkel büszkélkedhet a béke, demokratizálódás és szociális támogatás terén.

A politikai aspektusok mellett az EU nem fordított nagy figyelmet Közép- Amerikára, nem is álltak fenn jelentős gazdasági kapcsolatai a térséggel Costa Rica és Panama kivételével, amely államokkal hagyományosan jó gazdasági viszonyt tartott fenn az EU. Az első komolyabb szerződés a 2003- ban aláírt Politikai párbeszéd és együttműködés egyezménye volt, amely megteremtette az alapjait a Társulási Megállapodás megkötésének. Így 2007-ben kezdődtek meg a tárgyalások a két régió közötti szabadkereskedelmi szerződés megkötéséről. A tárgyalásoknak három klasszikus pillére volt, így a politikai párbeszéd, együttműködési és kereskedelmi aspektusok. Végül a 2010-ben megtartott madridi EU–LAC csúcstalálkozón megkötötték a társulási megállapodást. Fő tartalma a kereskedelem liberalizációja, mivel Közép-Amerikának az EU a második legnagyobb kereskedelmi partnere az USA után. A liberalizáció két fő területre, az ipari és a mezőgazdasági termékekre fókuszál. Többek között az európai autóipar – a Volkswagen AG, a Renault SA és a Fiat SpA – előtt 10 évben belül fokozatosan megnyílik és vámmentessé válik a közép-amerikai piac. Mezőgazdasági kérdésekben pedig Közép-Amerika részesült előnyökben: kedvező kvótákat állapítottak meg a marhahús(!) és a rizs EU-ba irányuló behozatalára, illetve megegyeztek, hogy 10 éven belül teljesen felszámolják Közép- Amerika meghatározó mezőgazdasági termékére, a banánra kivetett európai vámokat. Ezzel a két térség igen szorosra fűzte kereskedelmi, gazdasági kapcsolatait. De az igazi jelentősége a megállapodásnak az, hogy egy újabb régióba, a 40 milliós lakosságú közép-amerikai piacra vezető út válik szabaddá az EU számára

Röviden meg kell említeni a jelenleg bővítés alatt lévő Panama-csatornát, amelynek rendkívüli szerepe van és lesz a világkereskedelemben, így az EU számára is nagy jelentőséggel bír. A japán, dél-koreai, tajvani ipari termékek mellett, ma már a fellendülő kínai gazdaság termékei is a Panama-csatornán keresztül árasztják el Közép-Amerikát és Dél- Amerika keleti partjait.25 Ez azt jelenti, hogy az uniós termékek komoly versenytársakkal állnak szemben.

Magyarország és latin-amerika

Magyarország és Latin-Amerika közötti kapcsolatok alapvetően a kommunista éra alatt virágoztak, a 1990. évi rendszerváltozás külgazdasági struktúraváltása következtében kereskedelmi kapcsolataink visszaestek, mára erősen visszaszorultak. Gazdasági megfontolások miatt az elmúlt 20 évben latin-amerikai külképviseleteinket felszámoltuk, mindössze négy államban tartunk fenn jelenleg nagykövetséget, így Argentínában, Brazíliában, Kubában és Mexikóban.

... az állami szerep csökkenésével a gazdasági tevékenység is visszaszorult.

Latin-Amerika sosem tartozott a kiemelt kereskedelmi célpontjaink közé, mégis komolyabb kereskedelmi kapcsolatokat ápoltunk több állammal. Mára csupán Brazíliával és Mexikóval való kereskedelmi kapcsolataink számottevőek, noha az EU által megkötött szabadkereskedelmi megállapodások komolyabb lehetőségeket determinálnának. Hiszen ezen megállapodásokban rejlő lehetőségekkel Magyarország ugyanúgy élhetne, mint bármely más uniós tagállam, csak a megfelelő piaci résekbe kellene benyomulni – például egészségügyi eszközök gyártása. Viszont ehhez szélesebb körű kapcsolatokra lenne szükség, mert jelenleg nincs megfelelően kiépítve sem az intézményrendszer, sem az apparátus, amely kapcsolatot tudna tartani az adott növekedési gócokkal, gazdaságokkal és részletes információkkal szolgálhatna azokról. Sajnálatos módon ugyanis az állami szerep csökkenésével a gazdasági tevékenység is visszaszorult. Erre a problémára lehetne megoldás kereskedőházak létesítése a potenciális gazdasági, kereskedelmi partnerállamokban, amelyek a magyar termékek, cégek támogatása, piacbevezetése mellett szerepet játszhatnának az exportfolyamatokban és a beruházási lehetőségek, projektek figyelésében is.

Mi lenne az előrelépés? Szükség lenne a kormány részéről egy új külgazdasági stratégia kidolgozása és a nemzeti intézményrendszer fejlesztése, hogy Magyarország (még) hatékonyabban tudja kihasználni az EUban rejlő lehetőségeket, aktívabban részt tudjon venni az EU latin-amerikai stratégiájában. Erre kitűnő lehetőség az 2011. év első félévi magyar soros EU-elnökség, amikor is Magyarország aktívabban jelenhet meg az EU politikájában, és akár saját érdekeit is jobban megjelenítheti a soron következő, 2011. évi EU–Riói Csoport külügyminiszteri tanácskozásán.

Összegzés

Miután az EU ismételten felfedezte magának Latin-Amerikát az 1980-as években, nekilátott az intézményes kapcsolatok kiépítéséhez, elsősorban az új regionalizmus jegyében. Az EU ’90-es években stratégiai partnerként tekintett Latin-Amerikára, és a mind intenzívebbé váló kapcsolatokat kiszélesítette. Az együttműködési folyamatok és a politikai párbeszéd elvezettek az 1999. évi Riói EU–LAC csúcsértekezlethez, ahol meghatározták a stratégiai partnerség alapjait. A politikai párbeszéd és a széleskörű együttműködés mellett nagy hangsúlyt helyeztek a kereskedelmi kapcsolatokra, alapvető célként kitűzve a kereskedelem liberalizációját. Így számos szabadkereskedelmi megállapodást született az EU és az egyes államok között, illetve ilyen célokkal intenzív tárgyalások indultak az egyes regionális integrációkkal. Ennek következtében az utóbbi évtizedekben az EU és Latin-Amerika közötti kereskedelem dinamikusan bővült. „1980 és 2000 között Latin-Amerika Európai Unióból származó importja 14,4 Mrd euróról 54,5 Mrd euróra nőtt, míg az oda irányuló kivitele 17,8 Mrd euróról 48,8 Mrd euróra emelkedett. 1990 és 2003 között az összes kereskedelem volumene több mint kétszeresére nőtt.”26

Azonban ’90-es évek nagy lelkesedése után a 2000-es években egyfajta lassulás következett be a tárgyalások terén, ugyanis a stratégiai partnerség alakításában nem sikerült a két fél közötti gazdasági aszimmetriákat teljes mértékben kiegyenlíteni – elsősorban az EU mezőgazdasági termékekre vonatkozó protekcionizmus miatt. Persze vannak kivételek is, Chile esetében komoly eredményeket értek el, amely mindkét fél ki tudott használni.

Ugyanakkor az EU-nak új lendületet kell adnia a stratégiai partnerség alakulásának, mert most még(!) Latin-Amerika első számú kereskedelmi partnere és első számú befektetője, de a világgazdasági térszerkezet rohamléptekkel alakul át. A korábbi évtizedek Triád – USA, EU és Japán – hegemón uralma átalakul, az új világgazdasági szerkezetben „keleti szelek” fújnak, Oroszország és Kína megkerülhetetlenné válik.

Kína új piaci területeket igyekszik meghódítani maga számára, és nem kivétel ez alól Latin-Amerika növekedési gócai sem. Tagadhatatlan, hogy Kína lassan, de eredményesen megvetette lábát Latin-Amerika nagy térségeiben, és az EU, valamint az USA mellett harmadik legjelentősebb gazdasági hatalomként munkálkodik a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatainak építésén. Ezért az EU-nak tovább kell nyitnia, bizonyos engedmények meghozatalával. Mint ahogy Magyarországnak is lépnie kell, hogy kihasználhassa az EU által elért eddigi lehetőségeket, eredményeket, mert napjaink multipoláris világgazdaságában új akciótérségek jönnek létre, így Latin-Amerikában is tovább kell öregbítenünk hazánk hírnevét, erősítenünk pozíciónkat.

Jegyzetek

  • 1. Norman Pounds: Európa történeti földrajza. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
  • 2. European Commission, 2008. „The strategic partnership between the European Union, Latin America and the Caribbean: a joint commitment.” 7. o. Elérhető: ec.europa.eu/external_relations/la/docs/lima_en.pdf Utolsó letöltés 2010. 11. 22.
  • 3. Parlatino, avagy Latin-Amerikai Parlament állandó, regionális, egykamarás szervezet, amely latin-amerikai államok demokratikus parlamentjeinek küldötteiből áll. 1964-ben hozták létre, székhelye Panamaváros. Alapvetően tanácsadói jogkörrel felruházott szervezet, amely leginkább a korai Európai Közgyűléshez hasonlítható.
  • 4. Lehoczki Bernadett Judit: Az Európai Unió és Latin-Amerika: halványuló elkötelezettség? Grotius, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének és Nemzetközi Doktori Iskolájának tudományos folyóirata, 2008., 1. o. Elérhető: www.grotius.hu/doc/pub/JYYDBA/75 lehoczki bernadett.pdf Utolsó letöltés 2010. 11. 23.
  • 5. Szegedy-Maszák Ildikó: Association/Free Trade agreement – Bi-Regional Partnership Between European Union and Andean. Revista de Derecho de la División de Ciencias Jurídicas, Universidad del Norte 2009. No 32, Barranquilla., 222. o.
  • 6. L. X. Grisanti: Europe and Latin America: The Challenges of a Strategic Partnership. European Foreign Affairs Review 2000. Vol. 5. Issue 1., 1. o.
  • 7. Horváth Marcell: Ahol az imperializmus megbukott. Heti Válasz online. Elérhető: hetivalasz.hu/vilag/ahol-az-imperializmus-megbukott-22536/?orderby=novekvo&numPerpage=50&hozzaszolas_oldal=0 Utolsó letöltés 2010. 11. 26.
  • 8. Brazília, Kolumbia, Mexikó, Panama, Peru, Uruguay és Venezuela (korábbi Contador csoport) 1986-ban a Riói Nyilatkozattal létrehozta a Riói Csoportot, amellyel egy állandó politikai, konzultációs mechanizmus jött létre, amely alapvető feladatának a térség politikai stabilitásának biztosítását tekinti. Ehhez a regionális integrációs szervezethez időközben valamennyi latin-amerikai és számos karibi állam is csatlakozott. Az EU–Riói Csoport tanácskozásain rendszerint globális problémák, gazdasági és szociális kérdésekről tárgyalnak a felek.
  • 9. A Riói csúcsról kiadott deklaráció preambulumában ez olvasható: „Mi, a Latin-Amerika, a Karib-térség és az EU államfői és kormányfői Rio de Janeiróban 1999. június 28–29-én megtartott találkozónkon népeink társadalmi, gazdasági jólétét és országaink fejlődését előmozdító, a két régió között megvalósítandó politikai, gazdasági, kulturális és szociális együttműködés és stratégiai szövetség megszilárdítását határoztuk el az egyre inkább globalizálódó világban az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet, az egymással való szövetség és kooperáció szellemében.”
  • 10. Lehoczki, i. m. 3. o.
  • 11. J. A. Sanahuja: De Rio a Madrid: límites y posibilidades de las relaciones Unión Europea- América Latina. Jean Monnet/Robert Schuman Paper Series Vol. 2 No. 6. April 2003., 4. o. Elérhető: www6.miami.edu/EUCenter/sanahujafinal.pdf Utolsó letöltés: 2010. 11. 23.
  • 12. Simon Hartman: Between Ambitions and Realities: the Pathway of European Development Cooperation since Maastricht. (2009) Elérhető: www.oefse.at/Downloads/publikationen/WP_European_Development.pdf Utolsó letöltés 2010. 11. 24.
  • 13. Szilágyi István: Az Európai Unió és Latin-Amerika: biregionális stratégiai szövetség. Külügyi Szemle 3., 2008, 17. o.
  • 14. Jean B. Grugel: New Regionalism and Modes of Governance – Comparing US and EU Strategies in Latin America. European Journal of International Relations December 2004. Vol. 10. no. 4., 610. o.
  • 15. Jaime Zabludovsky: The Mexico–EU Free Trade Agreement: A Strategic Instrument to Position Mexico as the Transatlantic Hub for Trade and Investment. European Foreign Affairs Review 2001. Vol. 6., 150. o.
  • 16. M. Szymanski–M. E. Smith: Coherence and Conditionality in European Foreign Policy: Negotiating the EU-Mexico Global Agreement. JCMS: Journal of Common Market Studies 2005. Vol. 43. No. 1. p., 171. o.
  • 17. Veerle Slootmaekers: Trade Effects of the EU–Mexico Free Trade Agreement. 2004, 1. o. Elérhető: www.econ.kuleuven.be/ew/academic/intecon/Home/WorkingGroupSeminars/Files/Slootmaekers-Trade.pdf Utolsó letöltés 2010. 11. 25.
  • 18. F. Fisher: Stratégiai szövetség, társult tagsági viszony az Európai Unió Latin-Amerika-politikájában: a chilei példa. Külügyi Szemle, 2008/3., szám. 45. o.
  • 19. Wolf Grabendorf: La estrategia birregional y sus limitaciones en un mundo unipolar. NUSO 2004. Vol. 189., 104. o. Elérhető: www.nuso.org/upload/articulos/3173_1.pdf Utolsó letöltés 2010. 11. 25.
  • 20. Fischer i. m. 37. o.
  • 21. Lehoczki Bernadett Judit: A regionalizmus három generációja Latin-Amerikában. KÖZGAZDASÁG. 2007. II. évfolyam 3. szám., 100. o.
  • 22. Jörg Faust: The European Union’s Trade Policy towards MERCOSUR. Working Paper PEIF-7 2002., 3. o. Elérhető: ies.berkeley.edu/pubs/workingpapers/PEIF-7-MERCOSUR.pdf Utolsó letöltés 2010. 11. 25.
  • 23. Rigler Dorottya: A legfontosabb latin-amerikai regionális integrációs csoportok és az Európai Unió kapcsolatai. EU WORKING PAPERS 1–2/2004., 20. o.
  • 24. Victor Bulmer-Thomas: The European Union and MERCOSUR: Prospects for a Free Trade Agreement. Journal of Interamerican Studies and World Affairs. Vol. 42, No. 1 Spring, 2000., 2. o.
  • 25. Horváth Marcell: Vízválasztó. Kinőtték a hajók a Panama-csatornát. Magyar Nemzet, 2008. 02. 23., 38. o.
  • 26. Rigler i. m. 10. o.
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány