Szélhámosság vagy valódi tőzsdei befektetés?

ZENTAI LÁSZLÓ vezető kabinettitkár, Országgyűlés Hivatala, Fidesz Népjóléti Kabinet (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény megalkotásakor a Horn–Kuncze-kormány hozta létre a kötelező magánnyugdíjpénztár rendszerét, amely a magyar nyugdíjrendszer második pillérét képezi. Ez a pillér a szövetkezeti tagsági viszonyhoz hasonlítható, és a tagdíj formájában járulékot fizető több mint hárommillió állampolgár „tulajdonosa” is egyben a választott pénztárának. A járulékfizetés tekintetében kizárólag a nyugdíjpénztári tag havi nyugdíjjárulékának meghatározott része kerül ebbe a választott pénztárba. A törvény hatálybalépésekor, 1998. január 1-jétől a levont nyugdíjjárulék 6%-a, ma pedig 8%-a kerül át tagdíjként a magánnyugdíjpénztárba. Ez a pillér képezné a 2013. január 1-je után nyugdíjba vonulók nyugellátásának egynegyedét. A törvényalkotóknak már akkor is gondolni kellett volna arra, hogy ez a vegyes és „hibridnek” nevezett rendszer állami garanciavállalással sem teremthet inflációkövető járadékrendszert. Bár tudjuk, hogy az állami garanciaalap bizonyos esetekben biztosítja az évtizedeken keresztül befizetett tagdíjak visszafizetését, ám ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg a magánnyugdíjpénztárakban közel 2800 milliárd forintnak megfelelő befektetett portfóliót őriznek, akkor jól láthatjuk, hogy itt a visszafizetés tekintetében valójában virtuális eszközökről beszélhetünk.

A jelenleg hatályos szabályozás szerint a munkáltatók által fizetett nyugdíjjárulék teljes egészében az állami nyugdíjkasszába (Nyugdíjbiztosítási Alap) kerül. Ennek összege a munkabér 24%-a. Ehhez jön még a munkavállalóktól levont 1,5%, amely alapja az érintettek majdani nyugdíjvárományának.

Feltehetjük tehát a kérdést: mi indokolta ennek az új pillérnek a bevezetését 1998. január 1-jétől? Mert valójában a második pillér azt jelenti, hogy mindazon pénztártagok, akik 2012. december 31-ig elérik az öregségi nyugdíjkorhatárt, azok a megállapított nyugdíjuk 75%-át az állami nyugdíjrendszerből, a fennmaradó 25%-át pedig – járadéktörvény hiányában – egy összegben kapják meg nyugdíjpénztáruktól. Az ún. tőkefedezeti nyugdíjpillér hozamára gazdasági válság esetén nincs garancia, hiszen pl. 2008-ban a magyar nyugdíjpénztárak 183 milliárd forint veszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni a nyugdíjpénztári tagok befektetéseiből. Nézzünk néhány jellemző példát:

1. Az egyéni számlaértesítő tanúsága szerint az érintett pénztártag 1998. szeptember 30. napja óta 640 000 Ft-ot fizetett be tagdíjként. Az ominózus évben 97 000 Ft-ot, amelyből több mint ötezer forintot működési tartalék címén levontak. Ez magában foglalta a működési költségeket és a hozamkezelés költségét is. Az egyéni számlán azonban ebben az esztendőben 89 000 Ft-ot buktak a befektetésen, így a 97 000 Ft-os befizetéssel szemben mindössze 2700 Ft-ot írtak jóvá az érintett számláján. Ez egy növekedési portfólió volt, tehát még csak nem is állampapírról vagy alacsonyabb kockázatú pénzről volt szó.

2. Az egyéni számlaértesítő tanúsága szerint a világ egyik legnagyobb nyugdíjpénztáráról van szó. Az érintett pénztártag nyitó egyenlege 1 255 000 Ft volt. ő 1997 késő őszén, december végén lépett be a magánnyugdíjpénztárba. 2008-ban 178 000 Ft-ot fizetett be tagdíjként, ebből majdnem 10 000 Ft-ot működési célból levontak. Ebben az évben közel 138 000 Ft volt a befektetési veszteség, így mindössze 39 000 Ft-ot írtak jóvá a számláján. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a befizetett tagdíjának mindössze 22%-a növelte a megtakarítását. A többi pestiesen szólva is „ment a lecsóba”.

3. Ez a példánk bizonyítja a legjobban, hogy az egyéni számlaértesítő tanúsága szerint milyen veszélyek is fenyegetik a gyanútlan tagdíjbefizetőket. Az érintett pénztártag 2008-ban 110 000 Ft-ot fizetett be tagdíjként. A jóváírt tagdíjából közel 5%-ot, azaz több mint ötezer forintot működési költségként vontak le. A befektetési tevékenység vesztesége, tehát amit a tőzsdén elbukott a befektető európai nyugdíjpénztár, meghaladta a 237 000 Ft-ot. Mindezt figyelembe véve közel 242 000 Ft-ot vesztett a magán-nyugdíjpénztári tagdíjat befizető gyanútlan állampolgár, aki egyébként 1998. január 1-jétől tagja ennek a nyugdíjpénztárnak.

4. A számlaértesítő – bár nagyon nehezen áttekinthető – bizonyítja, hogy mennyire kiszámíthatatlan a befektetett tagdíjak sorsa, nemcsak közép-, hanem hosszú távon is. A pénztártag 1998 óta folyamatosan fizeti tagdíjait, amely 2009-ig 1 817 000 Ft befizetést eredményezett. Ebből a portfóliókezelés költségeivel együtt 5,1 százalékot, azaz 92 677 Ft-ot vontak le működési költségként az elmúlt 11 évben. A nagy kockázatú portfólióba fektetett nettó 1 724 000 Ft-ból 2008-ban 367 000 Ft veszett el a számlaértesítő tanúsága szerint, de tegyük hozzá, hogy 2009-ben 103 000 Ft-ot hozott vissza a tőzsdei nyereség. Így is jól látható, hogy az elmúlt 11 évben gyakorlatilag 264 000 Ft-ot bukott el a tagdíjából az érintett úgy, hogy ő ezt a nyugdíjpénztárára bízta azzal, hogy folyamatos és rendszeres hozamot biztosítson öregkori megtakarításához.

... a magánnyugdíj-pénztárak ... úgy viselkednek, mint állam az államban.

A fenti adatok tanúsága szerint jól látható, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem egy tőkefedezeti, egyéni számlás és garantált hozamot biztosító tevékenységet folytatnak, hanem egy második állami nyugdíjpillért valósítanak meg, azaz úgy viselkednek, mint állam az államban. Vajon milyen felelősségi viszonyokat biztosított, illetve írt elő a magánnyugdíjpénztáraknak az 1997. évi LXXXII. törvény? Eretneknek tűnik a megállapítás, de semmilyent! Ha közelebbről megvizsgálnánk a magánnyugdíjpénztárak működését, felelősségvállalását, befektetéspolitikáját, akkor egyértelműen kiderülne, hogy itt egy szűk menedzserszemléletű és befektetésközpontú magánérdek érvényesült, a pénztártagok közösségi érdekeivel szemben, mert a kötelező érvénnyel beléptetett pályakezdő fiatalok azzal a céllal adták az általuk választott magánnyugdíjpénztáruk kezébe megtakarításaikat (tagdíjukat), hogy azt érdekeiknek megfelelően fektessék be. Úgy is megközelíthetjük a kérdést, hogy ha ezek a pénztártagok egy sima takarékbetétkönyvben helyezték volna el havi megtakarításaikat, és azt évente lekötötték volna, akkor sokkal nagyobb hozamot értek volna el, mint amelyet a jelenleg működő magánnyugdíjpénztárak produkáltak. A magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényi szabályozás indoklásában és parlamenti vitájában legalább 4 százalékos hozamgaranciát ígért az akkori Horn–Kuncze-kabinet.

Az 1997. évi szabályozás másik nagy hibája, hogy úgy emelte ki az állami nyugdíjkasszából több mint hárommillió ember nyugdíjjárulékának a nagyobbik részét, hogy az állami nyugdíjalapból kieső összeg pótlását cinikus módon az adófizetők pénzéből, azaz a Magyar Köztársaság költségvetéséből kívánta biztosítani.

Tehát megállapíthatjuk azt is, hogy az 1997. évi nyugdíjreform keretében létrehozott kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer nem volt egyéb, mint „járulékkiszivattyúzás” az állami nyugdíjbiztosítási alapból úgy, hogy ugyanaz az állam részben más bevételi forrásokból fedezze a kizárólag állami nyugdíjrendszer keretében ellátásban részesülő emberek nyugdíját.

Állami felelősség és garantált nyugdíj

Ilyen körülmények között milyen szerepet vállalhat az állam azzal a rendszerrel szemben, amely – hangsúlyozni szeretnénk – nem a magánszemélyek öngondoskodásának irányába hat, hanem kizárólag tőzsdei tranzakciók forrása. A virtuális pénzmozgás a közgazdaság történetében több világgazdasági válsághoz vezetett, amely – bátran kimondhatjuk – világháborúk kitörését is eredményezte. De a gazdaságtörténet olyan példákat is tud, ahol a kötelező érvénnyel bevezetett magán-nyugdíjpénztári rendszer egyszerűen akkor omlott össze, amikor fizetni kellett. Chile példája bizonyítja a legjobban, hogy 2000-ben, amikor először kellett volna fizetni a 25 éven keresztül megtakarító állampolgároknak, az ottani nyugdíjpénztárak sorra csődöt mondtak.

10 év visszatekintésében elképesztően alacsony reálhozamot produkáltak az egyes nyugdíjpénztárak.

Az első Orbán-kormány már 2001-ben lehetővé tette, hogy a magánnyugdíjpénztárakból néhány generáció visszaléphessen az állami nyugdíjrendszerbe. Már abban az időben világosan érzékelhető volt, hogy a magánnyugdíjpénztárakban kezelt – mára már több mint 2800 milliárd forintra nőtt – tagdíjak gyakorlatilag minimális hozamot biztosítottak a megtakarítóknak. 10 év visszatekintésében elképesztően alacsony reálhozamot produkáltak az egyes nyugdíjpénztárak. Ez a szórásérték 0,35 és 1,02 százalék között mozgott. A Bajnai-kormány is felismerte azt, hogy a kieső milliárdokat nem képes az egyébként is deficites költségvetés pótolni, illetve kizárólag hitelekből képes erre. Éppen ezért 2009. január 1-jétől december 31-ig lehetővé tette 107 000 ember számára a visszalépés lehetőségét az állami nyugdíjrendszerbe.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének jelentése szerint a 2009. december 31-e előtt 52. életévüket betöltők közül legalább 67 ezren léptek vissza az állami nyugdíjrendszerbe, és ezzel biztosították maguknak, hogy a nyugdíjkorhatár betöltését követően 100 százalékban a nyugdíjalapból kapják majdani ellátásukat. Ez a visszalépési lehetőség több mint 90 milliárd forintot hozott vissza a nyugdíjbiztosítási alapba, így annak egyensúlyi helyzete kedvezőbbé vált.

A második Orbán-kabinet költségvetési mozgástere rendkívüli módon beszűkült, hiszen az előző kormányok közel 500 milliárd forintos lyukat hagytak a rendszerben. A 2010. évi költségvetés hiányértéke nem változhat, tehát tartani kell a 3,8 százalékos deficitet, vagyis az év hátralevő részében kötelezettségként megjelenő havi 30 milliárd forintos átutalás a nyugdíjkasszába tovább rontaná a költségvetési hiány értékét. Azzal, hogy ez a 60 milliárd forint bent marad, és belső mozgásteret biztosít a kormányzatnak, olyan rendkívüli káresemények megelőlegezésére ad lehetőséget, amelyeket természetesen a tényleges bírósági ítéletek alapján a károkozóknak kell majd visszatéríteniük. Például: a devecseri és kolontári vörösiszap-katasztrófa, amely az előzetes katasztrófavédelmi felmérések szerint közel 24 milliárd forintos többletkiadást jelent a kormányzatnak. Természetesen a kormányzat kötelezettsége a visszalépők, illetve az időlegesen visszautaltak járulékainak legitimizálása a majdani nyugdíjvárományukban.

Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy az 1998. január 1-jétől induló második nyugdíjpillér nem sérti-e az állampolgárok szabad választásának jogát abban az esetben, ha arról kell dönteniük, hogy milyen formában kívánnak gondoskodni időskorukról. A magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényi szabályozás önmagában is nonszensz, hiszen kötelezettségként ír elő egy olyan elvonást, amely nem az állampolgár szabad döntésén alapul. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy szabad-e odatenni a pénzünket, ahol nem hatékonyan bánnak azzal, és semmilyen garanciát nem adnak az időskori ellátás tényleges tőkefedezetére. Az Orbánkormány által benyújtott és a parlament által megszavazott törvényjavaslat erre is megoldást kínál, mert egyrészt 2010 novemberétől 2011. december végéig a magán-nyugdíjpénztári tagok által befizetett nyugdíjjárulékok teljes összegét – közel 420 milliárd forintot – nem a magánnyugdíjpénztárakba utaltatja át a Nemzeti Adó- és Vámhivatallal, hanem ennek a 3 055 000 embernek a 9,5 százalékos járulékát a Nyugdíjbiztosítási Alapba irányítja.

Az ellenérvet felsorakoztatók és a pénztárszövetségek úgy gondolják, hogy a parlament által szentesített törvényben megfogalmazott 14 havi tagdíjelvonás nemcsak a tagok, hanem az intézmények pénzét is veszélyezteti. Az ellenvélemények olyan oldalról is támadják a kormány szándékát, mely szerint az alacsony öngondoskodási és megtakarítási kultúrát is rombolják ezek a döntések. További érvük, hogy a pénztárak a hosszú távú fenntarthatóságot is veszélyeztetve látják, mert a magán- és állami nyugdíjrendszer 1997-ben megalkotott fúziója olyan mértékben megváltozik, amely akár a magánnyugdíjpénztárak elsorvadásához is vezethet.

Az érvrendszer nemcsak hogy nem életszerű, de nemzetközi példák is bizonyítják, hogy például Észtországban a maastrichti hiánycél elérése érdekében ugyancsak alkalmazták ezt az elvonást. Ezzel az állami nyugdíjrendszer stabilitását is biztosították. Tegyük hozzá, hogy a kompenzáció 2011. évi bevezetésével a költségvetés egyensúlyán csak időlegesen javítanak.

Nézzük most azokat a belgazdasági érveket, amelyek az állami nyugdíjrendszer hosszabb távú fenntarthatóságát biztosítják, és nem teszik ki tőzsdei ingadozásoknak a megtakarításokat. Az ún. „felosztó-kirovó” rendszer nem mai találmány, az európai nyugdíjrendszerek több formáját is alkalmazzák. A rendszer arra épül, hogy akik korábban fizettek nyugdíjjárulékot, azok az előttük járó idős emberek nyugdíját „termelték meg” járulékbefizetéseikkel, az ő nyugdíjukat pedig az utánuk jövő generációk befizetett járulékaiból fedezi az állami nyugdíjrendszer. Kétségtelen tény, hogy Magyarország demográfiai helyzete az elmúlt évek gondatlan családpolitikája miatt gyors ütemben romlott, mert a gyermekszületési szám 1982 óta folyamatosan csökkent. A társadalom elöregedését jól jelzi, hogy az inaktív korú idős emberek száma, illetve azok száma, akiknek valamilyen nyugdíjat vagy nyugdíjszerű ellátást folyósítanak, évről évre nő. 2010-ben meghaladta a 3 100 000 főt.

Azt is látnunk kell, hogy a családpolitika csak közép- és hosszú távon jelenthet eredményt, tehát olyan családcentrikus adópolitikát kell folytatni, amely a gyermekvállalási hajlandóságot tényleges gyermekszám-emelkedésre változtatja. A gyermekvállalás természetesen nemcsak anyagi érdek, de a termékenységi mutatók arról tanúskodnak, hogy az 1950-es évek ún. Ratkó-korszakában a ténylegesen megszületettek száma sokkal hátrányosabb szociális helyzetben magasabb termékenységi arányszámot produkált. Ma, akik éppen ezzel operálnak, azt mondják, hogy a Ratkó-korszak generációi ma lépnek nyugdíjkorba, tehát ezért kell az öngondoskodás második pillérét fenntartani. A hivatalban lévő kormány felismerte azt, hogy a jelenlegi magán-nyugdíjpénztári rendszer nem ezt a célt szolgálja. Tehát egy másik törvényben azonnal arról is rendelkezett, hogy 2010. november 1-jétől 2011. december 31-ig bárki számára lehetővé tegye a visszalépést az állami nyugdíjrendszerbe. Egyúttal megszünteti azt a jogi nonszenszt, hogy a pályakezdő kötelező érvénnyel belépjen a magánnyugdíjpénztárba. Már a Bajnai-kormány által hozott intézkedés is azt bizonyította, hogy a pénztártagok nagyon magas százalékban vissza kívánnak lépni az állam által biztosított nyugdíjpillérbe, tehát megfelelő garanciális elemek biztosításával az elkövetkezendő 14 hónapban arra is választ kaphatunk, hogy ennek a hárommilliónál is több tagnak hány százaléka fog visszalépni az első pillérbe. Elemző becslések szerint a magán-nyugdíjpénztári tagok több mint 60 százaléka szándékozik majd visszalépni az állami rendszerbe, és az ott megtakarított 1680 milliárd forintjukat valamilyen portfólió formájában visszahozzák az állami vagyonkezelésbe. Ami pedig a további garanciaelemeket illeti, a szakemberek egyértelműen abba az irányba kívánják befolyásolni a jogalkotót, hogy a visszalépők tényleges megtakarításai egyéni számlákon jelenjenek meg, így el tudunk mozdulni abba az irányba is, amelyet az első Orbán-kormány 2001-ben elkezdett. Tehát az egyéni számlán alapuló nyilvántartás a jövő generációi számára valóban olyan időskori ellátást biztosíthat, amely az aktívkorúságuk tényleges megtakarításán alapul.

A parlament által elfogadott törvények a jövő generációinak nyugdíjgaranciáját erősítik, de azt is el kell mondanunk, és ezt mindenhol hangsúlyozni kell, hogy a jelenlegi nyugdíjasok nyugellátásának folyamatos biztosítását csak ezek a lehetőségek tudják biztosítani, mert ellenkező esetben olyan intézkedéseket kellene megtenni, amelyeket például Románia meglépett, tehát a nyugdíjasok havi ellátását jelentős mértékben csökkentette. Ez pedig nemcsak hogy alkotmányellenes, hanem ellentétes a jelenleg hatályos társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény rendelkezéseivel.