Cameron és a konzervatívok „harmadik útja”

EGEDY GERGELY egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem, Közigazgatástudományi Kar (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Nézőpont kérdése, hogy mennyire tekintjük sikeresnek a brit konzervatívok szereplését a 2010 májusában rendezett választáson. Ha ugyanis arra gondolunk, hogy huzamos időn át fölényesen vezettek a népszerűség- kutatásokban, a koalíciós kényszerrel járó eredmény nem egy kiugró siker, ha viszont azt emeljük ki, hogy a párt oly hosszú idő után ismét mégiscsak Nagy-Britannia vezető politikai erejévé vált, bátran beszélhetünk áttörésről. Az viszont tényként állítható, hogy a brit konzervatívok idén májusra egy alapjaiban megújított programmal készültek fel – s azt sem lehet kétségbe vonni, hogy ez mindenekelőtt David Cameronnak tulajdonítható. Ez az írás a társadalommal kapcsolatos új konzervatív megközelítés elemzésére vállalkozik; az Európához való viszony, s az egyéb kérdések külön tanulmányokat érdemelnek.1

Az identitáskeresés éveinek kudarcai

Amikor a Margaret Thatchert váltó John Major 1997-ben elveszítette a választást, tory berkekben még senki sem sejtette, hogy igen hosszú időre, 13 évre búcsúzniuk kell a hatalomtól. Ezzel összefüggésben nagyfokú bizonytalanság mutatkozott a további teendőket illetően. A párt elnökségét átvevő William Hague és legközelebbi munkatársai hajlottak arra a feltételezésre, hogy a Tony Blair vezette Új Munkáspárt sikere csak átmeneti jelenség, s a konzervatívok ismét kormányra jutnak gyorsan. Mintha azt hitték volna: Blair csak kirakatember, s mögüle előbújik majd a régi baloldal… E diagnózis természetesen téves volt, ám ennek következtében a párt irányításában továbbra is az a nézet érvényesült, hogy a sikerhez a thatcheri örökség lényegében változatlan, legfeljebb kis mértékben kozmetikázott folytatása vezet majd el. Sőt, többen Major választási kudarcát is azzal magyarázták, hogy nem volt elég hűséges Thatcher elveihez… Igaz, Hague eleinte kacérkodott a párt „középre húzásának” a gondolatával, de aztán gyorsan letett erről.2

Természetesen szép számmal megfogalmazódtak olyan kritikus vélemények is, amelyek – több szociális érzékenységet követelve – épp a thatcherizmussal való szakítást hiányolták. (A Konzervatív Párton belüli viszályt a brit politológusok és újságírók a „sziklaszilárdak” és a „modernizálók” szembenállásaként írták le.) Bár a párt tagjainak és szimpatizánsainak a többsége maga sem volt a Thatcher nevével fémjelzett kemény neoliberális gazdaságpolitika elkötelezett híve, és az erősödő Európa- ellenességet sem osztotta, a vezetés nem kívánt lekanyarodni a Thatcher által kijelölt útról még azt követően sem, hogy 2001-ben ismét elveszítették a választást. A thatcherista „kemény mag” dogmatikus gondolkodását George Walden, volt konzervatív parlamenti képviselő és újságíró így jellemezte a New Statesman hasábjain: „A tory jobboldal nem hajlandó a józan szóra hallgatni. őket hallgatva a Szovjetunióban és a kommunista Kínában szerzett tapasztalataim jutnak az eszembe… Az Új Jobboldal észre sem vette, hogy mennyire a Régi Baloldal tükörképévé vált…”3

A helyzet érdemben nem változott Hague utódai, Ian Duncan Smith és Michel Howard alatt sem. Elődjéhez hasonlóan eleinte I. D. Smith is tett egy bágyadt kísérletet arra, hogy pártját kivezesse a piac mindenhatóságába vetett hit bűvköréből, de miután a közvélemény-kutatási adatok nem jeleztek népszerűség-növekedést, a konzervatív politika fősodra ismét visszatért a régi kerékvágásba.4 Howardot, aki Major kormányaiban miniszterként szolgált, eleve a thatcheri örökség híveként tartották számon – így aztán nem is okozott különösebb meglepetést, hogy ennek megfelelően is cselekedett. S a párt annak rendje és módja szerint a következő, a 2005-ös választást is elbukta. A szociológiai felmérésekből világosan kiderült: a toryk politikai kudarcai szorosan összefüggtek azzal, hogy hagyományos támogatóik körében jelentősen megcsappant a vonzerejük. Sokatmondó, hogy a középosztálybeli támogatottságuk az előző évszázad nyolcvanas éveihez képest a felére esett vissza! Markánsan csökkent a szavazóik száma 65 évnél idősebbek körében is.

A brit elemzők zöme – e sorok szerzőjével együtt – egyetért abban, hogy a konzervatívok tehetetlenségének a legfőbb oka – kissé paradox módon – abban a sikerükben állt, hogy több fontos vonatkozásban is átformálták a Munkáspártot. Ismeretes, hogy Tony Blair „New Labour”-je a gazdaságpolitikában nagyon sokat átvett a thatcheri gyakorlatból, s ha tömörek akarunk lenni, úgy is fogalmazhatunk, hogy egy neoliberális gazdasági kurzust próbált a szociáldemokrata értékekkel ötvözni. Az eszmei hátteret ehhez a neves szociológus, Anthony Giddens által kidolgozott „harmadik út” teóriája biztosította.5 E helyütt most ne menjünk bele annak taglalásába, hogy ez az ötvözés felettébb eklektikus, belső ellentmondásoktól sem mentes politikát eredményezett, gondolatmenetünk szempontjából a lényeg az, hogy a thatcherizmus kétségtelen és cáfolhatatlan hatást gyakorolt a megújult Munkáspártra. És sajátos módon e siker alaposan meg is nehezítette a toryk helyzetét azzal, hogy megfosztotta őket a kemény bírálat lehetőségétől. Úgy tűnhetett, hogy a két nagy rivális között elmosódnak az ellentétek, s így a Konzervatív Párt vezetése – bizonyos fokig kényszerből is – azon kérdéseket állította előtérbe, amelyekben markáns választóvonalak mutatkoztak: ilyen volt mindenekelőtt az Európához való viszony, de ide tartozott a bevándorlás és a multikulturalizmus ügye is.

Anti-thatcherizmus vagy poszt-thatcherizmus?

Ilyen előzmények után választották meg – az eredetileg elég esélytelenül fellépő – David Cameront a párt elnökévé 2005 decemberében. A tisztség fő várományosának a thatcheri hagyományt képviselő David Davies számított, jogos tehát a kérdés, hogy miként nyerte el a többség bizalmát az ekkor 39 éves Cameron. Nos, a leginkább azzal, hogy köntörfalazás nélkül kimondta: egy minőségileg új program nélkül a konzervatívokat a brit társadalom egész egyszerűen nem fogja „választható” pártnak tekinteni. Felismerte – s igen meggyőzően beszélt erről a konzervatívok szokásos őszi konferenciáján 2005-ben Blackpoolban –, hogy a „New Labour” modernizációs programjával szemben egy hiteles és meggyőző alternatívát kell felmutatni.

Milyen is legyen tehát az a konzervativizmus, amely igazán vonzó a választók szemében? Cameron erre az alapkérdésre keresett feleletet, s a májusi választás eredményeinek az ismeretében bátran elmondhatjuk, hogy elképzeléseiből sok mindent meg is tudott valósítani.

A jómódú családból származó, a patinás Etonban, majd pedig Oxfordban tanuló Cameron, akit első ízben 2001-ben választottak parlamenti képviselővé az Oxfordshire-beli Witneyben, nem számított ismert közéleti szereplőnek, így politikai felfogását csak a 2005 őszén tartott beszédeiből ismerte meg először pártja – és a közvélemény.6 Ezekből kiderült, hogy bár egyáltalán nem idegenek tőle a „neokonzervatív” (azaz neoliberális) gazdaságpolitika elvei (végül is Norman Lamont pénzügyminiszter közvetlen munkatársaként dolgozott a fontot megrengető nagy 1992-es válság idején), sok mindenről másként vélekedik, mint Margaret Thatcher. Mindenképp el akarta azonban kerülni a frontális ütközést a párt thatcherista szárnyával, így – Peter Dorey megítélése szerint – két módszert választott arra, hogy finoman „elhatárolja” magát a terhesnek talált örökségtől. Az egyik az volt, hogy sajnálkozását fejezte ki az elkövetett hibákért és túlzásokért, a másik pedig abban állt, hogy – anélkül, hogy expressis verbis elutasította volna a thatcherizmust – egy új jövőképet vázolt fel. 2006 januárjában így fogalmazott a The Independent hasábjain: „A következő választáson egy olyan új generáció fog szavazni, amelyik már azután született, hogy Margaret Thatcher távozott a kormányzatból. Így ha a társadalmunkat érintő nagy kihívásokról van szó, nem leszek egy ideológiai múlt rabja.”7

Milyen prioritások jellemzik a Konzervatív Párt általa megújított arculatát és programját?

A társadalom „felfedezése”

Az új stratégia kulcselemét Cameron az „együttérző konzervativizmus” (compassionate conservatism) kialakításában találta meg. Sokat eláruló módon már a 2005 októberében Blackpoolban mondott nagy sikerű beszédét is azzal a gondolattal zárta, hogy mindenekelőtt modern, „együttérző” konzervativizmusra van szükség.8 De mit is takart ez a fogalom? Abból indult ki, hogy Nagy-Britanniának a XXI. század elején elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi megújulásra, méghozzá gyökeres megújulásra van szüksége. „Olyan radikális szociális reformer szeretnék lenni, mint amilyen radikális reformer volt Margaret Thatcher a gazdaságban” – jelentette ki Cameron azon interjúk egyikében, amelyeket a neves újságírónak, Dylan Jonesnak adott, aki ezekből egy politikai bestsellerré vált kötetet állított össze.9 „Thatcher rendbe tette a gazdaságot”, neki pedig az a feladat jutott, fejtette ki a konzervatív pártelnök, hogy „rendbe tegye Nagy-Britannia szétesett társadalmát”. „Reformjainknak a középpontjában ezért a társadalompolitika fog állni” – ígérte meg.

... „szétesett” társadalomról beszélt ...

Többen bírálták Cameront, hogy taktikai okokból túlzott, amikor „broken society”-ről, vagyis „széttört” vagy, így talán jobb fordítani, „szétesett” társadalomról beszélt – s e kritikában bizonyára van is némi igazság. Az is tény viszont, hogy a szigetországban valóban számos olyan jelenség erősödött fel a 21. század első évtizedében, amely aggodalomra ad okot. A brit sajtóban szinte naponta olvashatók hírek késelésekről, lövöldözésekről, amelyek mögött a leggyakrabban ifjúsági bandák húzódnak meg. Egyes önkormányzatok már nem látnak más megoldást, mint hogy ideiglenes kijárási tilalom bevezetésével kíséreljék meg az utcai bűnözést visszaszorítani. (A Jones által készített interjúkból kiderül: Cameron lakásába nyolc év alatt kétszer is betörtek, őt magát pedig megpróbálták leütni biciklizés közben…)10

A szociális problémák előtérbe állítása gyakorlatilag pártelnökké választásától fogva Cameron egyik kiemelt témája volt, méghozzá hangsúlyozottan azzal összefüggésben, hogy túl kell lépni a kizárólag a gazdaságra összpontosító szemléleten.11 Szerinte a munkáspárti kormányzás hosszú időszakában a brit társadalomból kiveszett az összetartás, s emiatt a deviáns jelenségek aránya is riasztó méreteket öltött. E helyzetben – mutatott rá Cameron – még a világgazdasági válság körülményei közepette sem „luxus” a társadalommal foglalkozni, hiszen „a szétesett gazdaság és a szétesett társadalom egymástól elválaszthatatlan”.12 Vagyis az egyiket nem gyógyíthatjuk a másik nélkül. E következtetés igencsak eltér a thatcherizmus szellemétől…

A konzervatív gondolkodással összhangban Cameron prioritásnak nevezte a családi élet hagyományos kereteinek az erősítését és védelmét – meggyőződése, hogy ezzel teheti a kormányzat a legtöbbet a bűnözés visszaszorításának az érdekében. Az emberek értékrendjét ugyanis a kisebb közösségek jóval hatékonyabban tudják befolyásolni, mint az állam! E megfontolás áll annak a hátterében is, hogy a házasságban élőknek külön adókedvezményt ígért.13

A Munkáspárthoz közel álló Fabiánus Társaság is elismerte 2009 utolsó negyedében, hogy több mint egy évtizedes baloldali kormányzás ellenére a szegények száma folyamatosan nő – becslésük szerint a britek 20 százaléka a szegénységi küszöb alatt él, s a társadalom kettészakadása egyre fenyegetőbb veszély. A szociológiában jól ismert a relatív és az abszolút szegénység precíz megkülönböztetése, a politikai retorika világában azonban e fogalmak igen gyakran keverednek – néha csak „pongyola” nyelvhasználatból, néha pedig tudatos számításból. E kérdést Cameron igen árnyaltan közelítette meg, amikor a leszakadó társadalmi csoportok helyzetének javítását kiemelt céljai közé sorolta. 2006 novemberében egyértelműen szakított azzal a thatcherista felfogással, amely csak az „abszolút szegénységet”, vagyis a megélhetéshez szükséges javaktól való teljes megfosztottságot tekintette problematikusnak. A „relatív depriváció” fogalma, amelyet Peter Townsend brit szociológus dolgozott ki, a társadalmi átlagtól való leszakadásra utal – s ezt tette meg kiindulópontjává Cameron is, amikor így határozta meg a teendőket, megállapítva, hogy „a szegénység gazdasági veszteség forrása”. „ A múltban a szegénységről abszolút értelemben gondolkodtunk – a teljes anyagi megfosztottságot értve alatta. Ez azonban nem elégséges. Relatív értelemben kell a szegénységről gondolkodnunk – azt a körülményt véve figyelembe, hogy egyeseknek nincs meg az, amit mások eleve természetesnek vesznek. Ezért azt szeretném, hogy az üzenetünk hangos és világos legyen: a Konzervatív Párt felismeri a viszonylagos szegénység problémáját, és cselekedni fog.”14

Kétségtelen elmozdulást tükröz a Thatcher-éra erősen anyagias szemléletéhez képest az is, hogy Cameron nyomatékosan hangsúlyozta az „életminőséggel” összefüggő kérdéseket, rámutatva, hogy az élet nem csak a pénzről szól. Az említett interjúkötetben is figyelmeztet: itt az ideje, hogy ne csak a GDP-re koncentráljunk, hanem a GWB-re (General Well-Being), vagyis az általános jól-létre is.15 Míg a nyolcvanas-kilencvenes években – egy brit kommentátor szavaival élve – az „újgazdagok mindennek tudták az árát és semminek sem ismerték az értékét”, Cameron – mintegy megkésett igazolását nyújtva Ronald Inglehart ismert tézisének a „posztmateriális” értékek előtérbe kerüléséről – az élet közösségi és kulturális vetületeit hangsúlyozta. A társadalmi bajok ugyanis végső soron kulturális kérdésekre vezethetők vissza! E mélyen konzervatív felismerés fényében kapott kiemelt szerepet Cameron elképzeléseiben a brit iskolarendszer minőségének a javítása, beleértve ebbe az iskolai fegyelem helyreállítását is.16

Ehhez kapcsolódóan új elemként hozta be a konzervatív tematikába a környezetvédelem ügyét, azzal érvelve, hogy környezetünk megóvását és a gazdasági növekedést nem kell feltétlenül egymást kizáró prioritásként kezelni. Ennek érdekében arra tett javaslatokat – melyeket persze nem oly könnyű a gyakorlatban keresztülvinni –, hogy kifejezetten gazdasági eszközökkel, például speciális adókkal szorítsák rá a vállalatokat a környezetbarát termelésre.17

A fentebb mondottak talán – valamelyest – körvonalazzák azt, hogy mit értett Cameron a „Big Society”, a „nagy társadalom” terve alatt. Amelyet, ezt rögtön tegyük hozzá, a Munkáspárttal asszociált „nagy állammal” állított szembe, a szociális kérdések megoldásában ugyanis a kulcsszerepet a civil társadalomnak szánja. („A Munkáspárt az államra gondol, mi pedig a társadalomra.”) Ahogy Simon Lee politológus megállapította, az „együttérző konzervativizmus” koncepciója az állam és a civil társadalom következetes szétválasztását is magában foglalja.18 A kormányzat feladata így abban áll, hogy felébressze és megerősítse az állampolgárokban a felelősségtudatot – ezért hangsúlyozta Cameron a „felelősség forradalmának” („responsibility revolution”) a szükségességét. ő azonban, Thatcherrel ellentétben, nem kizárólag az egyén szerepét emelte ki, hanem az egyénnek a társadalommal szemben fennálló felelősségére is rámutatott. 2008 októberében így fogalmazott: „Az én értékeim konzervatív értékek. Tévesen gondolják sokan azt, hogy a Konzervatív Párt csak a szabadságra figyel… A szabadság azonban igen könnyen egy olyan eszmévé is válhat, hogy bármit jogunkban áll megtenni, tekintet nélkül a többiekre. De ez a libertariánus, nem pedig a konzervatív megközelítés. Ez nem az én felfogásom.”19

Cameron ... beszédében bírálta ezt a gyökereiben baloldali–liberális koncepciót ...

Cameron természetesen a legkevésbé sem a szabadság ellensége, csak a szabadság konzervatív felfogását osztja. Több alkalommal is „liberális konzervatívnak” nevezte magát. Hogy mit jelent a konzervatív elé tett „liberális” jelző, s mit jelent a számára a konzervativizmus, erről így szólt 2007-ben Bath-ban mondott beszédében: „Liberális vagyok, mert hiszek abban, hogy az emberek szabadon kereshetik saját boldogságukat az állami beavatkozás minimuma mellett… Szkeptikusan tekintek az államra. És konzervatív vagyok, mert meg vagyok győződve arról, hogy valamennyien ugyanabban a csónakban evezünk – és arról is, hogy történeti síkon meg kell érteniük egymást a múlt, a jelen és a jövő generációinak. Hiszek abban, hogy van társadalmi felelősségünk, s hogy ezért aktívan részt kell vennünk a saját közösségünk életében. A konzervatívok hisznek a folytonosságban, és a valahová tartozásban; mi hiszünk a saját országunk tradícióiban, amelyek beágyazódtak intézményeinkbe.” E szavakat azért idéztük, mert sokat elmondanak Cameron világszemléletéről. Ami pedig a liberalizmust illeti, abba jól belefér Cameron többször is kinyilvánított toleranciája a homoszexuálisok teljes körű emancipációja iránt, beleértve az egyneműek házasságának (Civil Partnership Act) az elfogadását is.

Az „állami multikulturalizmus” elutasítása

A mai brit társadalom különösen kényes és bonyolult problémáját jelentik azok az erősödő feszültségek, amelyek az európaitól alapvetően eltérő civilizációjú ázsiai és afrikai bevándorlókkal való együttélésből fakadnak. Az ún. multikulturalizmus dilemmájára gondolunk – ezt azzal a politikával szokták azonosítani, amely a soketnikumú társadalmak kulturális sokféleségének az elfogadtatására és bátorítására irányul. E sorok szerzője e folyóirat hasábjain már foglalkozott a multikulturalizmus dilemmáival a 2005 nyarán történt londoni merényletek kapcsán, megállapítva, hogy az a modell, amely lényegében a bevándorolt közösségek „elkülönült együttélésének” szinte apartheidszerű fenntartására ösztönöz, megbukott.20 Cameron az elmúlt években számos fórumon és beszédben bírálta ezt a gyökereiben baloldali-liberális koncepciót, amely gyakorlatilag arra bátorította a különféle kultúrájú bevándorlók csoportjait, hogy meg se próbáljanak asszimilálódni. A konzervatív pártelnök „állami multikulturalizmusról” (state multiculturalism) beszélt, arra utalva, hogy ezt a stratégiát a Munkáspárt állami szintre emelte.21 Ennek kapcsán félreérthetetlenül elmarasztalta a canterbury érsek azon elhíresült nyilatkozatát is, miszerint minden etnikai és vallási csoport nyugodtan élhetne a saját jogrendje szerint. A muzulmánok például a saját joguk, a sharia szerint…

Ebben a megközelítésben azonban fel nem oldható ellentétek feszülnek. Cameron szavaival: „A multikulturalizmus csak megerősíti a társadalmon belüli törésvonalakat, monolit blokkokként kezelve a közösségeket…” Ez azt is jelenti, hogy megtagadja az etnikai-kulturális csoportok tagjaitól az identitásválasztás szabadságát és az asszimilálódás lehetőségét, és gettókat teremt a brit társadalomban. Az „állami multikulturalizmus” modelljét ezért Cameron egyértelműen elutasítja, a brit társadalmat megosztó legfontosabb tényezők egyikét látva benne, s a konzervatívok feladatát abban jelölte meg, hogy helyette egy „erősebb, jobban integrált országot” teremtsenek. Világossá tette: a konzervatívok senkit sem akarnak kényszerrel beolvasztani a brit kultúrába, de azt feltétlenül elvárják, hogy a bevándorlók alkalmazkodjanak választott hazájuk szokásaihoz és jogrendjéhez. „El kell érnünk, hogy sajátítsák el az angol nyelvet, és biztosítanunk kell, hogy a gyermekeik megfelelő módon tanulják a brit történelmet az iskolákban” – mutatott rá Cameron a „megosztó” multikulturalizmust bírálva.22

Sayeeda Warsi a tory árnyékkormány „közösségi kohézióért” felelős tagjaként és öntudatos muzulmán nőként ugyancsak azzal az érveléssel utasította el a Munkáspárt multikulturalizmus koncepcióját, hogy az a különbségekre és nem az összetartozásra helyezi a hangsúlyt. A bárói rangra emelt Warsi, aki már Angliában született egy pakisztáni családban, s Cameron új kormányában is miniszteri rangot kapott (az első muzulmán nő egy brit kormányban!), arra is rámutatott: nem fogadható el, hogy a „politikai korrektség” követelményei megfojtsák a különféle kultúrák együttéléséből fakadó kérdések nyílt megbeszélését. Meggyőződését fejezte ki, hogy konzervatív alapokon jobb program dolgozható ki a „közösségi kohézió” erősítésére.23

A multikulturalizmus kapcsán a brit konzervatívoknak állást kellett foglalniuk a fenyegetően erősödő iszlám fundamentalista radikalizmus ügyében is. A Policy Exchange nevű londoni intézet 2007-ben közzétett jelentése bizonyította azt, amit sokan tapasztaltak: a muszlim fiatalok egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a radikális iszlám eszméi iránt – sokkal nagyobb készséget tanúsítanak az iszlám jogrend, a sharia követésére, az iszlám iskolák látogatására és a nők akár a fátyol viselésére is, mint a szüleik nemzedéke.24 A jelentést kommentálva Cameron kijelentette a BBC Today című műsorában: „Ez világosan megmutatja, hogy milyen mértékben bukott meg a multikulturalizmus, hiszen a közvélemény- kutatási adatok jelzik, ezek a fiatalok sokkal távolabb érzik maguktól Nagy-Britanniát, mint a szüleik.” Az iszlám radikálisokat Cameron a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt „tükörképének” („mirror image of the BNP”) nevezte, rámutatva arra a közös vonásukra, hogy a társadalmat a „mi” és az „ők” éles szembeállításával írják le.25 S a jog eszközeivel élve a jog céljait akarják meghiúsítani… Igen megszívlelendő módon a muzulmán radikalizmus, s általában a politikai szélsőségek visszaszorítására a „jó oktatást” nevezte meg kulcstényezőnek.

Hagyományosan a brit társadalmat megosztó kérdések közé tartozik a bevándorlás ügye – Cameron is ilyennek tekinti ezt, s az erős korlátozás mellett foglalt állást. A Konzervatív Párt választási kampányában azt ígérte tehát a választóknak, hogy az újonnan érkezők számát a kilencvenes évek szintjére szorítja vissza, amikor is a Major-kormányok alatt „évente tízezrek, s nem százezrek jöttek, mint a Munkáspárt alatt”. A már többször említett interjúkötetben Cameron ugyanakkor azt is világossá tette, hogy semmilyen „rasszistának” minősíthető szempont nem befolyásolja őt ebben, hanem csak az, hogy figyelembe kell venni a brit társadalom teherbíró képességét.26

„Közpolgári konzervativizmus”?

Oliver Letwin, a Konzervatív Párt egyik befolyásos teoretikusa (s az új kormányzat egyik államtitkára) már 2007-ben úgy vélte, hogy a „társadalmi felelősség” fogalmának előtérbe állításával Cameron megnyerte az „eszmék csatáját” Gordon Brown „posztmarxizmusával” szemben.27 De vajon a brit konzervativizmus melyik hagyományát folytatja Cameron? Az „egy nemzetben” gondolkodó, a jeles 19. századi brit államférfi, Disraeli nevéhez kötethető szociális konzervativizmusét vagy a Thatcher nevével fémjelzett szabadpiaci tradíciót?28 Erre a kérdésre aligha lehet egyértelmű, fekete vagy fehér alapú választ adni. Kétségtelen, hogy a szűkebben vett gazdaságpolitikában Cameronhoz közel áll az állami intervenciót elutasító, s a vállalkozásoknak maximális szabadságot követelő szemlélet. S az is tény, hogy a hatalmasra duzzadt brit adósság-állomány miatt a fiskális-pénzügyi szempontok ismét rendkívüli súllyal esnek latba. Az a kitüntetett figyelem azonban, amelyet Cameron és munkatársai a társadalomnak, a közösségépítésnek tulajdonítanak, mindenképp új elem – és szakítás a thatcherizmussal, amely még a társadalom fogalmának a létét is megkérdőjelezte… A neokonzervatív hagyományokkal való szakításra utal a tradicionális intézmények hangsúlyozott tisztelete is. Cameron tudatosan törekszik arra, hogy bizonyítsa: nem igaz, hogy a brit konzervatívokat – amiként ellenfeleik állítják – csak a gazdaság érdekli.

David Willetts dolgozta ki a „civic Conservatism” fogalmát, amely elvi síkon hasonló prioritásokat fogalmazott meg, mint Cameron programja, s így igen alkalmasnak tűnik az új konzervatív politika jellemzésére.29 (Nem véletlen, hogy a Spectatorban Willettset nevezték a cameroni konzervativizmus szellemi atyjának.) E sorok szerzője a „civic Conservatism” fogalmát magyarra „közpolgári konzervativizmusként” fordítaná, és úgy véli, talán ez tükrözi a legjobban a disraeliánus „egy nemzetpolitika” és a thatcheri tradíció között új utat kereső cameroni konzervativizmus lényegét. Vagyis úgy tűnik, hogy Cameron meg kívánja haladni a „piac” és az „állam” klasszikus dichotómiáját – ez tulajdonképpen több ízben meg is fogalmazódott, amikor kijelentette: „van olyan, hogy társadalom, de ez nem ugyanaz, mint az állam”.30 A „közpolgári konzervativizmus” eszméje a piac és az állam közötti „közbülső” intézményekre akar építeni, a „felelősség forradalmával” öntudatra ébresztett civil társadalomra. Hogy ez lehet- e a kortárs konzervativizmus „harmadik útja”? Erre még aligha tudunk felelni, de a kísérlet érdekes és ígéretes.

Jegyzetek

  • 1. A címben szereplő megfogalmazást, (a konzervatívok „harmadik útja”) a cardiffi egyetem neves politikatudományi kutatójának, Peter Doreynak az előadásából merítettem, melyet 2010. május 14-én a prágai nemzetközi konzervativizmus konferencián tartott; kéziratáért e sorok szerzője ezúton is köszönetét fejezi ki.
  • 2. Részletesebben ld. Peter Dorey: Conservative Policy under Hague. In: The Conservatives in Crisis. The Tories after 1997. Ed. by Mark Garnett and Philip Lynch, Manchester University Press, Manchester, 2003, 125–145. o.
  • 3. George Walden: Backing Britain into Oblivion. New Statesman, 9 May, 1997.
  • 4. Jegyezzük azért meg, hogy korábbi nézetein sokat változtatott I. D. Smith, s 2004- ben megalakította a szociális kérdésekkel foglalkozó Társadalmi Igazságosság Központot (Centre for Social Justice), amelynek a munkájára Cameron is épített.
  • 5. E munka magyarul is olvasható: Anthony Giddens: A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Agora Kft, Budapest, 1999. A New Labour-kormányok tevékenységének szociáldemokrata nézőpontú áttekintéséhez magyarul is olvasható: Havas Péter: Attlee-től Brown-ig. A brit Munkáspárt kormányzási tapasztalatairól (1945–2008). Napvilág Kiadó, Budapest, 2009, 132–210. o.
  • 6. Cameron életrajzához: Francis Elliott–James Hanning: The Rise of the New Conservative. Fourth Estate, London, 2007.
  • 7. The Independent, 2 January, 2006. („…I won’t be the prisoner of an ideological past”).
  • 8. David Cameron: Change to Win. Speech at the Conservative Party Conference, 4 October, 2005. www.conservatives.com/.../Cameron_Change_to_win.aspx
  • 9. Az említett interjúkötet: Dylan Jones: Cameron on Cameron. Conversations with Dylan Jones. 2nd. ed., Fourth Estate, London. 2010. Az idézett állítás: 315. o. („I’am going to be as radical a social reformer as Mrs Thatcher was an economic reformer…”).
  • 10. Jones, i. m. 144. o.
  • 11. Vö. Stephen Driver: „Fixing Our Broken Society: David Cameron’s Post-Thatcherite Social Policy. The Conservatives under Cameron. Ed. by Simon Lee and Matt Beech, Palgrave, London, 2009, 80–96. o.
  • 12. David Cameron: Promoting a Culture of Mutual Respect. December 8, 2008. www.conservatives.com/.../David_Cameron_Promoting_a_culture_of_mutual_ respect.aspx („But the broken economy and the broken society go hand in hand.”).
  • 13. Jones, i. m. 165–166. o.
  • 14. A 2006. november 23-án mondott fontos beszéd forrása: news.bbc.co.uk/2/hi/6179078.stm
  • 15. Jones, i. m. 288. o.
  • 16. Az oktatással kapcsolatos véleményéhez részletesebben ld. az interjúkötet következő oldalait: Jones, i. m. 182–190. o. Hangsúlyosan az előtérbe állította az iskolai reform nélkülözhetetlenségét a következő beszédében is: David Cameron: The Real Divide. November 17, 2009. www.conservatives.com/.../David_Cameron_The_real_divide.aspx
  • 17. Vö: Jones, i. m. 232–235. o.
  • 18. Simon Lee: Cameron and the Renewal of Conservative Policy. In: The Conservatives under Cameron… 55. o.
  • 19. David Cameron: Speech to the Conservative Party Conference in Birmingham. October 1, 2008. www.conservatives.com/.../2008/.../david_cameron_conference_speech_2008.aspx
  • 20. Egedy Gergely: A multikulturalizmus dilemmái: Nagy-Britannia példája. Polgári Szemle, 2006. június.
  • 21. Vö. Jones, i. m. 137–139. o., továbbá: David Cameron: Bringing Britain Together. November 28, 2005. www.conservatives.com/.../Cameron_Bringing_Britain_together.aspx
  • 22. Cameron criticises „divisive” multiculturalism, www.epolitix.com/.../275505da-4a6c-446f-8b8c-c916d586d4ff.htm
  • 23. Sayeeda Warsi: It’s time to deliver the Conservativ vision for Community Cohesion. www.conservatives.com/News/Speeches/2007/10/Sayeeda_Warsi_Its time to_...
  • 24. Munira Mirza–Abi Senthilkumaran–Zein Ja’far: Living Apart Together: British Muslims and the Paradox of Multiculturalism. Policy Exchange, 2007. www.policyexchange.org.uk/.../publication.cgi?...
  • 25. news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/politics/6309427.stm. Több muzulmán vezető élesen bírálta a konzervatív pártelnököt e hasonlatáért.
  • 26. Jones, i. m. 178. o.
  • 27. Andrew Grice: Letwin: „Cameron Conservatism” Outflanks Brown’s Post-Marxism. The Independent, May 9, 2007.
  • 28. A két tradícióhoz részletesebben ld. Egedy Gergely: Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX–XX. század). Századvég, Budapest, 2005, 67–69. o., 246–252. o.
  • 29. David Willetts: Civic Conservatism. Social Market Economy Ltd, London, 1994. Az eredeti koncepciót továbbfejlesztette Willetts a London School of Economics meghívására tartott Oakeshott Memorial Lecture során 2005-ben: A New Conservatism for a New Century. (From Times Online, June 2, 2005)
  • 30. E fordulatot már a Cameron irányításával készített első új pártprogram bevezetője is tartalmazza: The Conservative Party: Built to Last. The Aims and Values of the Conservative Party. 2006. www.conservatives.com/.../BuiltToLast-AimsandValues