Gondolatok a készülő új Felsőoktatási Törvény kapcsán

IVÁNYI KÁROLY CSc, professor emeritus (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A jelenleg hatályos 2005. évi felsőoktatási törvény egyik nagy hibája, hogy a felsőoktatást – különösen a Bolognai Charta ajánlásai voluntarista bevezetése óta – egyfajta értéksemleges szolgáltatásnak és nem annyira az általános közjó érdekében kifejtett szolgálatnak tekinti. Ilyen módon a működési keretek, a célok és feladatok, valamint egyéb specifikus előírások olyan részletességű és a társadalmi élet szinte minden irányú történését, sajátos igényeit, azonnal követni kívánó, és – ezért csaknem évenként módosítandó – szabályozását adja, ami egyfelől ellentmondásossá és követhetetlenné, de magában a szektorban jelentkező problémák kezelésére is alkalmatlanná teszi.

Ezért is nyilvánvaló, hogy a jövőben elsősorban a közszolgálati jelleget kidomborító, a feszültségek felszámolását is célzó olyan, elsősorban a rendszer működését, a feladatok és rendeltetések, valamint az irányítás alapvető szabályait tartalmazó rugalmas kerettörvény kidolgozására van szükség, ami az össznemzeti érdekű fejlesztés céljai kiemelt hangsúlyozásával, már középtávon is biztosítani képes a rendszer zavartalan és rugalmas működését, a gazdasági-társadalmi problémák felszámolásához való érdemi hozzájárulását.

A problémák lényege és a megoldások kérdései

A már hosszabb ideje tapasztalható, de különösen az ezredfordulót, illetve a bolognai rendszer bevezetését követő felsőoktatási problémák, kedvezőtlen jelenségek – a krónikus alulfinanszírozottság, a normatívák ellentmondásos kezelése és ebből fakadóan is a sok helyen tapasztalható hiány és pazarlás együttes megléte, a szükségletekkel szembeni sokszor irracionális struktúrájú jelentkezések, a váltakozó, de inkább fogyatkozó hallgatói létszám és ezen keresztül is a bevételek csökkenése, az eladósodottság, a presztízs hiányából is fakadó oktatói utánpótlás zavarai, a kiemelkedő oktatók javadalmazásának elégtelensége, a meglévő, de különböző mértékben jelentkező színvonal-visszaesés, egyes szakokon végzettek elhelyezkedési nehézségei, a minőségi és tömegképzés ellentmondásai, az eszközellátottsági hiányosságok, és nem utolsósorban a külföldi konkurencia indokolatlanul is erőteljes térhódítása – olyan mély és szerteágazó hatásokat váltottak ki, hogy mérséklésük, felszámolásuk egy ideig nehezen lesz eszközölhető, különösen ha az okokat és összefüggéseket nem eléggé specifikusan és szektorsemlegesen tárjuk fel, és nem igényeljük a társadalom egésze hatékony közreműködését.

Különösen a legsúlyosabbnak látszó problémák keletkezésének elemző feltárása – pl. hol és miért jelentkezik indokolatlan pazarlás, mely területeken és mi okból mutatható ki egyfajta színvonal-visszaesés, növekvő hallgatói érdektelenség, működési zavarok az eszközellátatlanság következtében, vagy másfelől túlzott infrastrukturális kapacitás, valamint a korábbi integrációs folyamatok nem kívánt, káros következményei – segíthet mindenekelőtt egy igazán új típusú, időtálló kerettörvényt összeállításában. Ha nem is tudjuk konkrétan, de erősen feltételezhető, hogy pl. a mérnökképzés mennyiségi elégtelenségei könnyen arra az egyszerű tényre is visszavezethetők, hogy az utolsó 20 esztendőben erősen visszaesett és strukturálisan is megváltozott a magyar tulajdonból kikerülő ipari kapacitások munkaerő-szükséglete, és csak az idetelepülő külföldi vállalkozások korlátozott mennyiségű, de nem nagy bérhányad-igényű szakemberkereslete „dobja meg” időnként az elhelyezkedési lehetőségeket. Ahová pedig kevesen akarnak menni, kényszeríteni a fiatalságot még oly kívánatosnak tűnő ösztönzőkkel sem lehet igazán. Lásd pl. a felsőfokú szakképzésekre jelentkezők mindig elmaradó arányát. Sokkal komplexebbek tehát a problémák, minthogy csak oktatási rendeletmódosításokkal, hallgatói átcsoportosításokkal könnyen segíthetnénk bajainkon.

Kétségtelen azonban, hogy a legfőbb célok és feladatok, működési feltételek részbeni újrafogalmazásával, az intézményi autonómia specifikusabb értelmezésével, az egész szektor egységességének átláthatóbbá tételével, a finanszírozásra rendelkezésre álló keretek – egyébként már rövid távon is szükséges – a korábbitól eltérő szabályozásával a kezdeti lépéseket már megtehetjük.

Mindaddig azonban, amíg a források csak szűkösen állnak rendelkezésre, inkább a szektor egésze szabadabb tőkevonzó képességének javítására, az egyes intézmények szabadabb mozgásának, piacorientált fejlődésének biztosítására, a mérhető, konkrétabb hasznot hozó működési eredmények következetes számbavételére kellene törekedni, nem elfelejtkezve természetesen a humboldi elvek számos tudományterületen való érvényesülése elősegítéséről.

Nem egészen érthető tehát, hogy felsőoktatásunk egyes köreiben miért is gondolják ma sokan úgy – hiszen erről szólnak befolyásos egyetemi szakértők egyre rendszeresebb megnyilvánulásai –, hogy a minden irányú fejlesztés elsősorban is a kétszektorú felsőoktatási intézményi struktúra jellegének és rendeltetésének felülvizsgálatával, megváltoztatásával, a markáns különbségtételek meghúzásával, az egyetemek egyoldalú szakmai és anyagi preferálásának előtérbe helyezésével indulhatna csak el.

Leginkább is olyan módon, ha nem is így kimondva, hogy a szerepeket és rendeltetéseket a bolognai rendszer bevezetését megelőző időszak állapotainak megfelelően kellene visszaállítani. Amikor a főiskolák kiemelten is gyakorlatorientált, de elméletileg is megalapozott, a mai értelemben mégiscsak alapképzést folytattak, minden más, magasabb színvonalú képzés csak egyetemeken történhetett.

Azaz, a főiskola feladata elsősorban a felsőfokú ismereteket igénylő hivatások gyakorlati szakembereinek képzése lehetett. A főiskolai végzettek pedig ún. kiegészítő egyetemi oktatásra jelentkezhettek, amelyek tartalma azonban soha nem volt hivatalosan akkreditálva, és ha jórészt az egyetemi képzés 4. és 5. évfolyamának bizonyos anyagait is tartalmazta, a főiskolásoknak a legtöbb esetben szakképzettségükhöz érdemi hozzájárulást nem biztosított. Munkaerő-piaci felmérések számos szakmában bizonyították, hogy a főiskolai végzettek többsége versenyképesebbnek bizonyult az egyetemieknél – hogy a beszélt nyelvek számát és színvonalát ne is említsük –, sőt a ’90-es évek második felében, az első akkreditációs kör idején az is egyértelművé vált, hogy nem kevés főiskola oktató-kutató gárdája a magasabb színvonalú oktatási teljesítményekre már akkor is képes lett volna.

... számos igen kiváló főiskolánk működik Budapest mellett az ország különböző területein is ...

A főiskolák lennének tehát a jelenlegi problémák fő okozói?

Mintha a bolognai rendszer elkapkodott bevezetésének következményei a jelentkező strukturális hibák egy része kiküszöbölésének valamiféle elő-, illetve alapfeltétele lenne a korábbi szereposztás visszaállítása, azaz a főiskolák mozgáskörének, fejlődésének megmerevítése és ilyen módon hallgatóvonzó képességük csökkentése. Ami nyilvánvalóan bekövetkezik akkor – bárhogy is fogalmazzunk –, ha a főiskola elsősorban alapképzést, felsőfokú szakképzést és szakirányú továbbképzést folytathat, de ha elvben – jogi megkötésekkel – mesterkurzusokat is indíthat, azokat könnyen olyan szabályozásokkal lehet körülbástyázni, hogy gyakorlatilag az ilyen képzések e szektorból egy csapásra eltűnhetnek. Már csak azért is, mert már az alapképzésre jelentkezők is sokkal szívesebben választják azokat az intézményeket, ahol esetleges továbbtanulásuk egyfelől egyenes ágon az engedélyezett működési feltételek következtében szabadabban biztosított, másfelől a felvételi keretszámok megfelelő mértékben csak ott adottak.

Egy ilyen lépés azonban számtalan – részben más irányú – negatív következménnyel és újabb problémák generálásával is járna. Pl. a főiskolai szektor közel 50%-os súlya megbomlása következtében előálló torzulás, egészségtelen hallgatói mozgásirány-változás, munkanélküliség és az egészséges versenyszellem csökkenése, amire már most előzetes hatástanulmányok készítésével kellene figyelemmel lenni. Tekintettel arra, hogy számos igen kiváló főiskolánk működik Budapest mellett az ország különböző területein is, ez a mindenkor közreadott Felsőoktatási Rangsorból is kitűnik –, ilyen módon nem csak a kisebb városok gazdasági-kulturális élettere beszűkülésének, hanem emberierőforrás-regenerálódási és beruházásvonzó képességének legyengülésével is számolhatnánk. A cél pedig itt sem lehet más, mint az egész társadalom, a közjó érdekeinek szolgálata.

A közjót szolgálja természetesen az is, ha a tudományban, kutatásban, oktatásban valóban élenjáró intézmények, egyetemek mindenképpen a pozitív diszkrimináció körébe kerülnek, de az nem, ha a fűnyíró elv alapján pl. a főiskolákat, egyébként többségükben sikeres intézményeket, valamiféle színvonal-elégtelenségre hivatkozva, a legtöbb probléma okozójaként, egyfajta „szégyenpadra ültetnénk”. Azaz, mesterségesen is fejlődési korlátokat állítanánk eléjük, amennyiben markáns különbségeket tennénk az egyetem és főiskola oktatási feladatai közé.

A bolognai rendszer bevezetésével ugyanis a főiskolák sokszor komoly ellenszélben a MAB-ban, természetszerűen elkezdtek mesterszakokat is akkreditáltatni, de az egyetemek is megindultak az alapszintű tömegképzés felé. Nem szabad tehát figyelmen kívül hagynunk a főiskolákon dolgozó munkacsoportok munkáját, amellyel bizony helyenként igen magas szinten működő mesterképzések indultak, sőt doktori iskolák is alakultak. A jelenlegi törvénynek az a tétele, hogy egy doktori iskola alapításával egy főiskola már az egyetemi rangra is automatikusan pályázhat és azt el is nyerheti, természetesen felülvizsgálható, az egyetemmé válás folyamatát szigorú, de belátható és teljesíthető feltételekhez lehetne kötni. Maga az a tény azonban, hogy a Budapesti Műszaki Főiskola egyik karán egy informatikai doktori iskola alakulhatott, mivel munkatársai a szigorú MAB-követelményeknek tökéletesen megfeleltek, és ezért a kormányzat – a ma még érvényes rendelkezések szerint – Óbudai Egyetem néven számukra egyetemi rangot biztosított, nem valamiféle természeti katasztrófa, „nem verheti ki annyira a biztosítékot”, hogy a jövőben esetleg minden eszközzel meg kelljen akadályozni, hogy főiskolákból – adott esetben, de nem törvényszerűen – egyetemek válhassanak.

Nyilvánvaló, hogy a felsőoktatás finanszírozására rendelkezésre álló – GDP-arányosan 1% körüli – összeg valószínűleg egy ideig nem fog változni, de igenis változhat az elosztás rendszere, ha csökkentjük a hallgatói létszám szerinti normatíva dominanciáját, és jobban figyelembe vesszük a képzési körülményeket, társadalmi igényeket, az oktatási követelmények anyagi feltételeit. Növelhetők természetesen az erőforrások úgy is, ha számos intézményt feleslegesnek tekintve – de milyen kritériumok alapján? – egyszerűen megszüntetünk.

Az viszont már régebb óta sem vitatott, hogy elitképzés minden tudomány-, illetve képzési ágban – ahol Magyarország nemzetközileg is elismert tényezőnek számít, vagy erre esélye van, mint a matematika, fizika, biológia, egyes műszaki tudományok, a földtudomány és az orvostudományok, egyes művészeti ágak – kapjon igenis külön normatív támogatást. De buzdítani és segíteni is kell minden intézményt, hogy a korábbiaknál is jobban kötődjenek a felhasználói szféra egyes szponzorálásra képes és hajlandó szervezeteihez, kutató-oktató munkájukkal is jobban közeledvén a gyakorlat jól körülhatárolható szakmai követelményeihez. Ebben a vonatkozásban sem tekinthető azonban a főiskolai szektor valamiféle koloncnak, költségei és forrásbevonás-képessége, a kibocsátása mennyiségének és színvonalának az egyetemekkel való összevetésben – pl. az elhelyezkedési statisztikákban – kiállja a próbát.

Ami viszont az ország demográfiai problémáit illeti, azok kívül esnek a felsőoktatás közvetlen körein, de egyáltalán nem bizonyos, hogy a főiskolák hallgatóvonzó képességének mesterséges szűkítése egyenes arányban növelheti az egyetemekre jelentkezők számát. De ha igen, ez erősen megnöveli még a jelenlegi költségeket is, hiszen az egyetemeken is kell folytatni olyan képzéseket, amelyek közvetlenebbül kapcsolódnak a piachoz.

A külföldi hallgatók nagyobb létszámú fogadását viszont semmi sem akadályozza, hacsak nem az intézmények – egyes egyetemeken ez kirívó – idegen nyelven is előadni tudó munkatársainak elégtelen száma. Ebben pedig a főiskolák egyáltalán nem állnak rosszabbul, mint az egyetemek egy része, a Magyarországon tanuló külföldi diákok, az összhallgatóság alig 3%-a, budapesti és vidéki főiskolákon is tanul, habár ez az összlétszám a jövőbeni finanszírozhatóság szempontjából teljesen elégtelen. Különben is, a külföldi hallgatók döntő többsége az orvostudományi karokon tanul, ami sokáig szintén nem tartható fenn. Minden elfogadható eszközzel arra kell törekednünk, hogy az itt tanuló külföldiek száma néhány éven belül ennek többszörösére növekedjen, és erre a főiskolák az egyetemekkel majdnem egyenlő eséllyel pályázhatnak. De ennek érdekében az idegen nyelven folyó szakokon azt is meg kell változtatnunk, hogy még további specifikus akkreditációs követelményekkel is korlátozzuk a nyelveket is jól beszélő, de nem a felsőoktatási intézményekben főállásban dolgozó szakemberek oktatásba történő nagyobb arányú bevonását.

Más kérdés az oktatói jövedelmek megítélése. Elöljáróban is, nem indokolt az egyetemi és főiskolai dolgozók jelenlegi jövedelmei közötti különbségek fenntartása, habár kétségtelen, hogy az egyetemi tanárok esetében eltérő kategóriák is alkalmazhatók. Az oktatói jövedelmek már akár átlagosan 10%-os növelése is segíthet viszont, rövid távon is, a fiatal szakemberek oktatói állások utáni érdeklődésének. A költségvetési korlátokat azonban nem lehet ma büntetlenül szétfeszíteni, inkább az állami finanszírozáson kívüli körökből kellene nagyobb jövedelmeket az oktatásba bevonni. De ebben a főiskolák és az egyetemek ugyancsak megegyező cipőben járnak, sőt az előbbiek kiváltképp jó kapcsolatokat tartanak fent a hallgatóikat szívesen fogadó üzleti szférával.

A színvonalcsökkenés – amennyiben ez valóban és konkrétan is kimutatható – pedig egyáltalán nem külön egyetemi és főiskolai probléma. Egyrészt, lehetetlen a felsőoktatásban pótolni a középfokú oktatásban az elmúlt évtizedekben kialakult hiányosságokat, másrészt valószínűleg lehetetlen nappali tagozaton a korosztály több mint 40%-át is a felsőoktatásba a siker reményében beiskolázni. Természetesen sem erre, sem pedig a magasabb arányok sikerére nincs semmi konkrét bizonyíték sem itthon, sem külföldön. De ha a végzettek aránya a 30%-ot eléri, az már eléggé tömegtermelési kategória, és jobbára a csak végrehajtó értelmiségiek nevelésére megfelelő. Nem lehetnek számunkra irányadók ilyen értelemben az angolszász vagy skandináv példák, mivel ott – igaz, korlátozott számban – olyan egyetemek, pontosabban méregdrága magánegyetemek is működnek, ahol a végzettek valóban a szakmák nemzetközi szintű mesterei lesznek, de a többség – s innen a magasabb arányok is – ingyenes vagy kis térítésű intézményekbe, alacsonyabb színvonalú egyetemekre jár. Nálunk, a sajátos történelmi, társadalmi viszonyok következtében az ilyen rendszerek még sokáig nem működtethetők, de a 35% feletti beiskolázási arányt azért sem feszíthetjük tovább, mert nem áll mögöttünk egy megfelelő középfokú képzés, és ilyen módon az oktatásszervezés önkéntelen hiányosságai jelenthetik a színvonalra a legnagyobb veszélyt.

Az intézmények lehetséges kategorizálása és rendeltetése

A kétszektorú intézményi rendszeren, azaz, hogy Magyarországon önálló, működésükben adminisztratív módon nem korlátozott állami és magánfenntartású egyetemek és főiskolák működnek, jelenleg nem lenne indokolt érdemi változtatásokat eszközölni. Legalábbis olyan értelemben nem, hogy a két intézményi forma feladatait és rendeltetését mereven elhatároljuk, markánsan megkülönböztessük az egyetemeket a főiskoláktól.

Semmiképpen nem adhatunk teret olyan felfogásnak, hogy akár csak egy vagy két képzési területen, de több szakon is kutató-oktató intézmények (mint általában a jelenlegi főiskolák) – mesterséges és egyben a társadalom, az ország tényleges érdekeivel is szemben álló, eltúlzott kritériumok alkalmazásával – ne folytathassanak működési területük teljes vertikumában alap- és mesterképzést, doktorképzést. Tehessék ezt universitas jellegű intézménnyé válás nélkül is, de amennyiben tevékenységük erre predesztinálja őket, és az ún. egyetemi szektor differenciáltabb meghatározásával is élünk, az egyetemi kategórián belül, ún. szakegyetemi státust is nyerhessenek. Ez pontosabban tükrözné az akár csak egy tudományterületen – erősen piacorientált –, de tevékenységét elméleti megalapozottsággal is a legmagasabb szinten végző intézménynek a státusát.

De szélesebb körre kiterjesztett tudományos, alap- és alkalmazott kutatási tevékenységük és szakképzésük esetén, a tudományegyetemi vagy (optimális esetben) a kutató-egyetemi kategóriát is elnyerhessék. Ez a dualitás szerkezetét alapvetően nem érintené, csak az intézményi fejlődés folyamatát tenné szabaddá, egy szabályozott, de tényleges versenyhelyzetet, esélyegyenlőséget teremtő keretrendszeren belül.

Amit viszont feltétlen célszerű volna elkerülni, hogy bármilyen megfontolásból, egyes főiskolai intézmények egyetemekkel való erőltetett összevonásával, újból „főiskolai kar” elnevezések bevezetésével, torzókat is könnyen eredményező, egyszerű kényszerintegrációkat alkalmazzunk, amelyek az ezredforduló idején véghezvitt integrációs folyamatok egyes példáin is okulva, korántsem biztos, hogy a két fő cél elérését: az oktatási színvonal emelését és a takarékosabb gazdálkodást, akár középtávon is biztosíthatnák.

Mindezekhez figyelemre méltók lehetnek számunkra azok a nyugateurópai példák is – ha már az európai Egységes Felsőoktatási Térséghez tartozunk –, ahol az egyetemek mellett, mint pl. Franciaországban, nagy tekintélyű főiskolák, ún. „grandes écoles”-ok, azaz egyetemi rangú főiskolák is működnek, amelyek osztatlan, illetve osztott képzéseket is folytatnak, sőt doktori iskolákat is szerveznek. Tevékenységük azonban nem minden tudományterületre terjed ki, hanem elsősorban gazdálkodási, üzleti, igazgatási és egyes műszaki ágakon oktatnak.

De ugyanígy találkozunk az Unió tagországai szinte mindegyikében külön tudományegyetemekkel, és olyan erős, önálló főiskolákkal, amelyek ugyan a klasszikus „universitas” jelleget nélkülözik, a gyakorlatban mégis egyetemi vagy szakegyetemi rangú intézményként működnek (pl. Spanyolországban, Olaszországban, Svájcban vagy Ausztriában) a gazdálkodás, a menedzsment, kereskedelem és vendéglátás-turizmus vagy egyes műszaki ágak, a kommunikáció, pedagógia stb. területein. Vagy Németországban az ugyancsak egy tudomány-, illetve képzési területen, akár több szakkal is működő szakfőiskolákkal. A változatos és meglehetősen tarka európai térkép egy közös tanulsággal mindazonáltal bizonyosan szolgálhat számunkra. Az intézményeket jogi kategóriákkal, előírásokkal sehol nem szorítják merev formai keretek közé, fejlődésük lehetőségei akár csak egy képzési területen is korlátlanok, azaz külön-külön is, de általában mindegyikük folytathat felsőfokú szakképzést, alapképzést, mesterképzést és doktorképzést is. Ez lehetne nálunk is a követendő példa.

... intézményeket jogi kategóriákkal, előírásokkal sehol nem szorítják merev formai keretek közé ...

Ezért sem felesleges leszögeznünk, hogy történelmileg Magyarországon, de egész Európában is, a főiskolák nem kis, vagy valamiféle gyengébb színvonalú egyetemekként (universitasokként) működtek eddig sem, hanem profiljuknak megfelelően elkülönülve, a legmagasabb szinten oktatták az egyes társadalmi, gazdasági, műszaki, agrár- és pedagógiai ismereteket, folytattak alkalmazott kutatásokat, és az egyetemek mellett több területen is meghatározó szerephez jutottak a munkaerőpiac ellátásában. Nem valamiféle szakmai kontraszelekció termékei voltak, és a bolognai célrendszer éppen az ő számukra nyitott újabb tevékenységi lehetőségeket. Főiskoláink legtöbbje – az igazi bolognai szellemiségnek megfelelően – ma mindkét képzési forma oktatásában és a doktorképzésekben is, versenyképesen részt tud venni.

Nem lehet ezért egyetérteni azzal a vélelemmel és feltételezéssel, hogy a főiskolákon eleve alacsonyabb rendű képzés folyna, s ez kizárná a tudományos igényeket, miközben az elmúlt időszak is bizonyította, hogy a főiskolák jó része nem csak versenyképes, hanem struktúrájában is rugalmasabb az egyetemeknél.

Természetesen nem minden tudományterületen képes a főiskola és az egyetem (universitas) megegyező tartalmú és színvonalú képzéseket nyújtani. A társadalmi igények, a tudományosság, egy nemzet kultúrája vonatkozásában bizonyos ismereteket csak a tudományegyetemek, kutatóegyetemek tudnak (pl. az orvos, állatorvos, gyógyszerész, jogász, építész mellett egyes közgazdaság- és társadalomtudományi, műszaki, bölcsészeti, középiskolai tanárképzési, természettudományos ágakon) megbízhatóan és az alapkutatásokra alapozódva magas színvonalon a tanulni vágyóknak átadni.

Olyan képzési területeken, ágakon azonban, mint pl. egyes üzleti-gazdasági, műszaki, pedagógiai, társadalomtudományi, kommunikációs, sőt művészeti szakokon is, főként a főiskolák hagyományain folyhat igényes alapképzés, specializációkat is biztosító mesterképzés, és mindezeken alapuló doktorképzés is. Ezért is világossá kell tenni, hogy a doktorképzés, doktori iskolák szervezése sem lehet csak az egyetemek privilégiuma, ilyeneket – szakirányuknak megfelelően – a főiskolák vagy szakegyetemek számára is biztosítani kellene a jogalkotónak. Ennek meg kell határozni a feltételeit, de nem olyan módon, hogy annak csak a tudományegyetemek felelhessenek meg, hanem a követelmények megfogalmazásánál a nemzetgazdaság, az egyre szélesedő felhasználói szféra érdekeit is figyelembe kellene venni.

A főiskolák hagyományos erőssége ugyanis, hogy oktatói állományukhoz rendszeresen csatlakoztak és csatlakoznak az említett szakmák minősített, a gyakorlatban is kipróbált, elismert ismerői, vállalatok, intézmények vezető közéleti személyiségei is.

Nyilvánvaló természetesen, hogy a képzések jelenlegi Budapest-centrikus eloszlása és annak fenntartása a nagy múltú, jelentős regionális kulturális szerepet játszó vidéki intézmények, egyetemek létét is erősen veszélyeztethetik. A kérdés megoldása viszont nem az egyes intézmények fejlődésének akadályozása, és persze nem is az, hogy minden kis intézmény – főiskola – mesterképzést indítson, de nem is az, hogy ezek az intézmények többórányi utazási távolságban lévő egyetemekbe olvadjanak be.

A képzés rendszerének szükséges felülvizsgálata és a feladatok kijelölése

A továbblépés dilemmáinak feloldásához elengedhetetlen a bolognai folyamat magyarországi bevezetésének részbeni felülvizsgálata, és ezzel összhangban koncepcióváltás a feladatok és a rendeltetések meghatározásánál.

Először is ott, ahol – szakértői csoportok előterjesztése alapján – az osztott képzések megváltoztatását vagy alapvető szerkezeti átalakítását semmi nem indokolja – mint pl. a legtöbb gazdasági-üzleti szakon –, az alapképzési időtartama a jól ismert tartalmi kritikák miatt is, a szakmai gyakorlatot is beleértve, általában 4 év legyen, azaz az alapdiploma megszerzése 8 szemeszterre terjedjen ki. Mindezekre szakmailag hiteles, az elméleti megalapozottságot és a gyakorlati követelményeket is magában foglaló tantervek épülhetnek fel, amelyek követelményrendszerét új típusú Képzési és Kimeneti Követelmények határozhatják meg. A végzettséget a záróvizsgát követően, mint most is, a BA/BSC oklevél tanúsítaná, ami elméletileg is felkészült, teljes értékű gyakorlati szakembert is tanúsítana.

... alapképzés időtartama a jól ismert tartalmi kritikák miatt is ... általában 4 év legyen ...

Ezekre az alapszakokra a szakmai törzsanyagaikat specializáltan kibontó – akár szakirány jellegűnek is tekinthető – 2 féléves, és további 1 félév gyakorlati oktatást és diploma-kurzust is tartalmazó mesterszakok, azaz gyakorlatorientált ún. professzionális mesterszakok épülhetnek. Az ilyen típusú mesterszakoknak viszont már nem kellene további alapozást is adniuk, az egyes specializált ismereteket koncentráltan, a legmagasabb szinten is oktathatnák. E rendszeren belül megfelelő szintre hozható az alapozás, növekedhetnek a kreditarányok, melyek a nemzetközi összehasonlítást, elhelyezkedést is könnyebbé tehetik. A professzionális mesterszakok második félévében még további szakosodás is lehetséges, de semmiképpen nem előre nevesített, kötelezően választandó formában, hanem intézményi döntési hatáskörben. Egy képzési terület sem kényszerülne így a szakismeretek alapszaki összezsúfolására, minden mesterszak, kiegészítő jellegű és így időben is elhúzódó kezelésére. Ezekre a BA/BSC végzettséget adó alapszakokra épülhetnének ugyancsak a még szélesebb és mélyebb elméleti tudást igénylő, illetve ilyen képzést biztosító ún. akadémiai mesterszakok is, legalább 3 féléves időtartamban.

Mindemellett más képzési területeken, ágakon a szakmai követelmények miatt a 3+2-es megosztású és időtartamú szakok is fenntarthatók, a magasabb szintű elméleti alapozást és szakképzést a kifejezetten elméleti, kutatói, oktatói pályára készülők, az ilyen képesítést szerezni kívánók számára. Ez esetben az alapképzéstől a mesterképzésen át, egyenes út vezetne a különböző doktori iskolákba, kutatóközpontokba. A képzési formák és szakok közötti átjárás – főként az alapképzések során – természetesen mindenkor biztosítandó a gyakorlatorientált és az akadémiai irányultságú szakok között.

A rendszer felülvizsgálatakor elképzelhető lehet persze olyan törekvés is, hogy már az alapképzésben is két különböző típust különböztetünk meg: az akadémiai és gyakorlati irányultságút. Ebben az esetben az alapképzés akár elméleti, akár gyakorlati jelleggel továbbra is 6 féléves lenne, hasonlóan a jelenlegi helyzethez, de a gyakorlatorientált jellegű szakok annak az időszak szerkezetének felelnének meg, amikor a főiskolák 3 év alatt képeztek ki elméletileg is felkészült, de kimondottan gyakorlatorientált szakembereket, amelyek döntő része közvetlenül a munkaerőpiacra került. Az akadémiai jellegű alapképzés viszont teljesen újszerű lenne, és ha a foglalkoztatásra közvetlenül nem készítene fel, akkor lényege és értelme csak a további 2 éves akadémiai mesterszakokra való felkészítés lehet.

Ilyen módon már az alapképzés időszakában merev rendeltetési különbségek jelennének meg a szakok, közvetetten a főiskolák és egyetemek között, hiszen a mesterképzésre szinte kizárólag csak az akadémiai irányultságú alapképzésekről lehetne bejutni. A szakok közötti szükséges átjárást ez esetben viszont az eltérő szakmai tárgystruktúrák akadályoznák, hiszen a gyakorlati BA/BSC végzettjei minden bizonnyal csak különbözeti tanulmányokkal, jelentős időveszteséggel kerülhetnének az amúgy is csökkenő létszámú mesterképzésekbe. Egy ilyen rendszernek csak akkor lenne logikája, ha az elméleti alapszakokról – ugyancsak kétirányú mesterszakok bevezetésével – a tanulmányok akadémiai és professzionális mesterszakokon is folytathatók lennének. Vagy megfordítva, a gyakorlatorientált alapszakokról professzionális mesterszakokra is lehetne menni. De ez esetben viszont hiányozna az akkreditációhoz szükséges szakmai megalapozottság, és szinte lehetetlen lenne az akadémiai mesterszakokon folytatni a tanulmányokat.

Finanszírozási szempontból is különösen problematikus lenne egy ilyen rendszer, hiszen mind az egyetemek, mind a főiskolák törekednének a kétirányú alapképzés megindítására, hiszen korántsem várható, hogy a tanulni vágyók nagy száma csak az akadémiai alapképzésekbe jelentkezne, és ez így mindkét intézménytípusban többletkapacitások lekötését és pótlólagos szervezéseket igényelne, amelyek a jelenlegi költségeknek dupláját is elérhetik. Mindezt elkerülendő, csak rendeltetési utasításokkal, létszám és normatíva előre meghirdetett kereteivel lehetne bármit is működtetni. Ezzel pedig a magyar felsőoktatás végképp elveszítené európai versenyképességét.

Mindezek helyett működhetnének több tudományterületen, illetve képzési ágban is – ugyancsak szakértői testületek kidolgozásában és előterjesztésében – tartalmilag csak osztatlanul folyó szakok, mint pl. a kétszakos tanárképzés, amelyek végzettjei a mesterdiplomát, az „akadémiai” jellegű mesterdiplomát szereznék meg.

Formailag a 3+2 év, de inkább a 8+2 vagy 3 féléves időtartam is előírható, ha ezt egyfelől a csereszabatosság, másfelől pedig a rendszerből való ki-, illetve átlépés követelményei megkívánják. Időtartamban a rendszer nem jelentene indokolatlan elcsúszást, mivel az alapképzés követelménye maximum 240 kredit, a mesterszakokkal kiegészítve pedig maximum 330 kredit lenne. A társadalmi költségek sem növekednének – igaz, nem is csökkennének –, hiszen a szakokat a hallgatók többsége továbbra is térítésmentesen végezné, és a maihoz képest egyszemeszteres többletköltség kompenzálódna a mesterképzés legalább egy-, de többségükben kétszemeszteres költségeinek csökkenésével.

A doktori iskolákba való bekerülés alapkövetelménye természetesen legalább az ún. professzionális mesterszakok elvégzése kell legyen, az osztatlan képzésekre épülő, alapkutatásokat is célzó tudományos (főként természettudományos és műszaki) doktori iskolákban folytatandó tanulmányokhoz ugyanakkor bizonyos különbözeti vizsgafeltételek is előírhatók.

Kétségtelen, hogy a fentiek a jelenleginél heterogénebb szerkezetet eredményeznének, de az is kétségtelen, hogy a jelenlegi rendszerek már nem állják ki a gyakorlat, a hazai és nemzetközi követelmények próbáját. Ezért, ha a törvény csak kereteket adna meg, az jobban segítené egy új rendszer kiépülését, mivel az ahhoz szükségszerűen kapcsolódó különböző és időszakos rendeletek előírásai a sokszínű világképnek rugalmasabban tudnának megfelelni.

A felsőoktatásban alkalmazott oktatók megítélése

Ugyancsak egyetemi körökben hangoztatják, hogy meg kellene akadályozni, hogy „egyetemi” jelzős munkakör főiskolán is létesíthető legyen. Természetesen az is megfontolandó volna, hogy a felsőoktatási beosztásokat újból rangként is tekintsük, és aki valamilyen beosztást elér, az címét a szektorban bárhol, nyugdíjasként is, sőt más foglalkozások választásánál is megtarthassa. De ezek szerint kívánatosabb volna inkább ne ezt, hanem azt a korábbi elhatárolást visszahozni, amelyben főiskolán csak főiskolai tanár, docens munkakör, beosztás legyen létesíthető.

Ez természetesen valahol logikus is, de az is a következménye lenne, hogy főiskolán – ha nem változtatunk az akkreditáció szempontjain, márpedig ezt a legkevésbé sem akarják – soha nem alakulhatna doktori iskola, azaz főiskola soha nem fejlődhetne egyetemmé.

Az intézmények közötti fejlődési irányok szabadabbá tétele – már az esetleges szakegyetemi státus bevezetése, elnyerési lehetősége is – okafogyottá tenné az ilyen felvetést, sőt a nem kifejezetten egyetemi státusba kerülő intézmények oktatógárdáját még inkább további erőfeszítésekre, fejlődésre inspirálnák. Másfelől, a jelenleginél sokkal objektívebb módszerekkel kellene a kritériumokat az egyetemi tanársághoz meghatározni. Mivel irányadó nemzetközi tapasztalatok a tudományos teljesítmények mérése mellett nem nagyon állnak rendelkezésre, az oktatói, az intézményfejlesztői eredményeket, a gyakorlatban is eltöltött időt és teljesítményeket, külföldi szerepléseket a mainál specifikusabban és erőteljesebben kellene számba venni.

De mi értelme lenne az egyetemi docens és a főiskolai tanár megkülönböztetésének, illetve újbóli összemosásának? Jelenleg a tanársegéd a pályakezdő, az adjunktus a doktori szigorlattal rendelkező. Ha már van doktori fokozata, intézményi hatáskörben lehet főiskolai docens, tanár avagy egyetemi docens, és lehessen egyetemi tanár is. Az akadémiai doktori cím egyéb kiváltságok elnyerésének – pl. magasabb fizetés – záloga legyen. Aki pedig megfelel a kritériumoknak (MAB) és a köztársasági elnök kinevezi, az legyen egyetemi tanár, akár egyetemen dolgozik, akár főiskolán, az ő kvalitásain az nem változtat, de hozzájárulhat egy szépreményű intézmény továbbfejlődéséhez.

Egyes fontos, az állami hatáskörök ellátásában közreműködő testületek munkájáról

A tapasztalatokon alapuló problémákra figyelemmel kellene meghatározni azokat az intézkedéseket, újabb törvényi meghatározásokat, amelyek a jövőbeni minőségértékelés, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság működése, összetétele, akkreditációs tevékenysége igazságosabb szempontrendszerének kialakításához vezethetnek. A mindenkori miniszter a MAB szakvéleménye alapján látja el a minőségértékelést és a minőségbiztosítást. A MAB független, országos szakértői testület. Ez rendben is van így, tevékenységében ne legyen hatalmilag befolyásolható, esetleg utasítható, működési rendjét illetően azonban néhány területen kiigazításokat lenne célszerű eszközölni.

A MAB a jelenlegi működési rendje szerint ugyanis teljesen maga határozza meg a szempontrendszerét, amelyben erősen hangsúlyosak a teljes munkaidőben alkalmazott, tudományos fokozattal rendelkező oktatók egyre magasabb szinten elvárt létszáma, és kevésbé jelennek meg a hallgatók, a munkáltatók érdekei, azaz, hogy a hallgatók olyan képzésben részesüljenek, amellyel helyt tudnak állni a munkaerőpiacon. Problémát jelent az is, hogy működése nem teljesen átlátható, a nagy egyetemek érdekei döntéseiben gyakran érzékelhetők.

Igaz, döntéseit erős kétségek, eljárási hibák esetén feljebbviteli szervezetéhez, az FvB-hez, vagy adott esetben bírói útra is lehet terelni – ami igen csak körülményes, és ezért igen ritka is –, de ez ma már korántsem elégséges. Nem tekinthető ugyanis eljárási hibának, ha egyes határozatait, ha akaratlanul is, de bizonyítható egyoldalúsággal, esetleg tévedésekre építi. Mindezeknek leginkább a döntési mechanizmusa a melegágya. Ugyanis névtelenségbe burkolódzó szakértők szakvéleménye alapján döntenek a szakbizottságai, és így végső soron – elég csekély eltéréssel – a végső határozatát a Plénuma hozza meg (a szakvélemények titkosak még a végső döntést hozó tagok számára is).

Felvethető tehát, milyen szakértő az, aki nem vállalja a nevével a szakvéleményét? Hogyan lehet így biztosítani az összeférhetetlenséget? Megszokott érv, hogy a nagy szakmai folyóiratok sem közlik a szakértőik (lektoraik) nevét, de ha valaki nem tudja leközölni a tanulmányát az egyik folyóiratban, még megteheti a másikban. A MAB viszont monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló, hogy egy intézmény beadványát jó eséllyel (talán az intézeti kutatókat leszámítva) a konkurencia véleményezi.

A MAB követelményrendszere nemcsak oktatói kompetencia- és kapacitásvezérelt, hanem túlbürokratizált is. Az eddig megkövetelt önellenőrzések (v. ö. párhuzamos akkreditációk) anyagának összeállítása pl. több hónapi munkát vesz igénybe (egy-egy szak önértékelési metodikájának csak a leírása és az önértékelés útmutatója jelenleg 10–20 oldal!). A jelenleg megkövetelt részletességű dokumentumok elolvasása és értékelése nemcsak az intézményekre ró aránytalanul nagy terhet, de a MAB sem tudja rendesen feldolgozni.

A jövőben sokkal fontosabb lenne az ún. kimenet szabályozása, lehetőleg a munkáltatói szféra által is befolyásolt módon. Megvizsgálandó ezért, hogy a MAB ne egyedül alakítsa ki a szempontrendszerét, hanem egyenrangú félként vonja be a munkába a munkaadói képviseleteket (kamarák, Joint Venture Szövetség, MTA intézetei, Rektori Konferencia stb.). A MAB szempontrendszere ma ténylegesen azt vizsgálja, hogy az adott intézmény szellemi erőforrásai és képzési terve összhangban áll-e az adott képzés céljával. Különösen ide tartozik az egyes, speciális ismereteket igénylő, nem sok hallgató számára oktatott tantárgyak esetén a külső óraadók igénybevétele, hogy a hallgató hiteles és ne tankönyvszagú ismereteket kapjon.

Legyen emellett a jövőben nyomatékos kimeneti szabályozás, azaz minden szaklétesítés, szakindítás elbírálásakor formálisan is kérdeztessék meg a munkaerőpiac képviselete.

A törvény adjon garanciákat arra is, hogy: legyen nyilvános a véleményezési eljárás, legyenek nyilvánosak a szakértői és bizottsági vélemények, valamint az eljáró szakértők nevei; legyen az intézménynek tényleges jogorvoslati joga, a határozatban és különösen annak indokolásában leírtakat ne a jelenlegi összetételű FvB-n, hanem egy újjászervezett, a MAB munkájától független, az államigazgatásnak felelős, új szakbizottság előtt lehessen megtámadni, és csak végső soron kelljen bírósághoz fordulni. Amennyiben az érintett képzés, illetve intézményakkreditáció esetén az érintett intézmény dominálóan a munkaerőpiacra és nem a kutatásra készít fel, a döntésekben fokozottan vegyen részt a felhasználói szféra.

Az ellenőrzés rendszere legyen olyan, amely egyrészt nem terheli agyon adminisztrációval az intézményt, másrészt a MAB számára is feldolgozható. Az, hogy egy-egy éves önértékelés útmutatója több tíz oldal, azt sugallja, hogy a MAB évente több száz, nagy intézmények esetén akár több ezer oldal beküldését várja el. Ezt előállítani és feldolgozni is hatalmas erőforrást igényel, és felesleges is.

A legfontosabb mindazonáltal, hogy a MAB-nak a jövőben is tanácsadó és véleményező szervnek kell maradnia, hatósággá nem válhat, végső döntést (szakalapításról, indításról stb.) csak a miniszter hozhasson, illetve terjeszthessen elő. A MAB szervezeti felállását és működését illetően azonban jövőben a jogalkotónak, illetve a kormányzatnak is lényegesebb szerephez kell jutnia. A törvény kiterjedhetne a bizottság újszerű számbeli és összetételi alakulására, valamint közvetetten működésére is.

Amennyiben a Rektori Konferencia, a Tudományos Akadémia és egyes kamarák állítják a jövőben is a jelölteket és választják a tagokat – amely demokratikus módon a nyilvánosság előtt lejátszódó foyamat kell legyen –, megfelelő lenne, ha az egyetemek, főiskolák, az Akadémia és a felhasználói szervezetek is megegyező arányban neveznék meg jelöltjeiket, de többet, mint a Testület törvényileg is eldöntendő létszáma, és a majdani tagokat a felsőoktatás kiemelkedő képviselői közül a miniszter javaslatára a miniszterelnök nevezi ki. A tagok azonban olyan jelöltek közül választandók ki, akik nem csak az adott periódusban rektori beosztást nem töltenek be, hanem rektorhelyettesi, illetve dékáni tisztséget sem viselnek.

Felül kellene vizsgálni a jelenlegi, a MAB-on belül működő 3 fős Felülvizsgálati Bizottságot is, amelyhez az intézmények a felülvizsgálati kérelmeikkel fordulhatnak. Összetételük és működésük ugyanis eddig is számos problémát indukált. Ugyanis lényegében ugyancsak a MAB anonim szakértőivel dolgoznak, dolgoztatnak, akik csak ritkán bírálták felül kollégáik döntéseit, kivéve, ha eljárási hibát észleltek.

Megfontolandó és javasolandó ezért, hogy az oktatási kormányzat, az illetékes MAB Plénum-delegálókkal egyetértésben, ugyancsak maga nevezzen ki tagokat egy új Feljebbviteli Értékelő Bizottságba, a jelenlegivel ellentétben legalább 5 fő személyében, akik az egyetemek, a főiskolák, az Akadémia delegáltjaiból kerülnek ki, de csatlakozik hozzájuk a felhasználói szféra egy képviselője is. Ez a testület a MAB-tól mindenben független lenne, közvetlenül az oktatási kormányzatnak felelne, és szintén névvel ellátva jegyezné állásfoglalásait. Ide nem elsősorban a tudomány legkiválóbb képviselőit, hanem a felsőoktatás irányításában, az akkreditációs gyakorlatban komoly tapasztalatokat szerzett, általában már nem aktív professzorokat kellene kinevezni.