Egy ökológiai bomba

DR. HORVÁTH BÉLA építőmérnök, mérnök-közgazdász, a földtudományok doktora, volt országgyűlési képviselő (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Miért van szükség a Duna–Tisza-csatornára?

A víz az élet forrása

Ha kezünkbe vesszük az emberiség alapkönyvét, a Bibliát, akkor olvashatjuk, hogy a víz már a világ teremtésekor megelőzte az élővilág teremtését:

„Isten ismét szólt: Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz. Úgy is történt. Isten a szárazat földnek nevezte, az összefolyt vizeket pedig elnevezte tengernek.

Isten látta, hogy ez jó.

Akkor megint szólt Isten: Teremjen a föld zöldellő növényeket, amelyek termést hoznak, és fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek a földön.

Úgy is lett.

A föld zöldellő növényeket termett, amelyek termést hoznak fajuk szerint, és fákat, amelyek gyümölcsöt érlelnek, amelyben magvak vannak, a fajtának megfelelően.

Isten látta, hogy ez jó.”1

A víz az élet forrása, ezt az egyház társadalmi tanítása is elismeri. A Szentírás több száz alkalommal beszél a vízről, tehát fizikai és spirituális értelemben a víz az élet hordozója. Az emberiség feladata e teremtés művének megőrzése, mert Isten ránk bízta a Földet, azaz a környezetvédelem valójában teremtésvédelmet jelent. Ezért fel kell tennünk a kérdést, hogyan sáfárkodunk örökségünkkel, milyen állapotban adjuk át utódainknak azt?

Ám II. János Pál pápa Assisi Szent Ferencet 1979-ben az ökológia művelőinek és a környezetvédelem védőszentjévé nyilvánította. „Szent Ferenc a teremtett világgal szembeni magatartás középpontjára mutat rá: a környezet megóvása több mint a jelen és a jövő generációk méltó életkörülményeinek biztosítása. A természeti környezet megóvása nem más, mint a közjó, vagyis az emberi méltóság védelme és előmozdítása.”2

A Duna–Tisza köze természetföldrajzáról röviden

Már az ókori rómaiak is tudták: „Sine aqua omnis est agricultura miserabilis et sine effectu – Víz nélkül az egész mezőgazdaság szánalmas és siker nélküli”.3

A Duna–Tisza köze, más néven a Homokhátság ma kiszáradó puszta eltűnő szikes tavakkal, folyamatosan apadó ásott kutakkal, csökkenő erdőterülettel, ahogy a hazai szaknyelv említi, „szárazódó” vidék. 2003-ban az ENSZ mezőgazdasági és élelmezésügyi világszervezete, a FAO hosszú távú előrejelzésében félsivatagi övezetté nyilvánította a Duna–Tisza közét! Az Alföldön ma látható puszta nem ezeréves, e terület csak a 150 éves török hódoltság alatt vált azzá, Szekfű Gyula szerint a pusztai jelleg először csak a 16. században jelent meg, hiszen korábban ezt a területet „a magyar kultúra évszázadokon át megművelte.” 4

A Duna–Tisza közi Homokhátság a Budapest–Szolnok irányba 45–50 m-rel, a Budapest–Csongrád irányba 15–20 m-rel magasabb a térszínnél. A Homokhátság északi és déli vége magas (140–200 m), a középső része nyeregszerűen behajlik, ott 110 m alatti a térszín. A Tisza vízszintje Szolnoknál 17 m-rel, Csongrádnál 20 m-rel alacsonyabb a Duna budapesti „0” szintjénél, ami elméletileg azt jelenti, hogy ha nem lenne a homokhátsági kiemelkedés, akkor gravitációs módon a Duna vize a csatornán keresztül belefolyhatna a Tiszába.

A Duna–Tisza köze rendkívüli éghajlati adottságokkal rendelkezik: Magyarországon a legtöbb sugárzó energia e tájegység középső területén található. A napfénytartalom rekord nagyságú, az évi napsütéses órák száma 2100 óra felett van, ugyanakkor a csapadék éves mennyisége csupán 500 mm, míg pl. a Kőszegi-hegységben 900 mm.

A Homokhátságban jelentős felszín alatti víztest alkotja az ivóvízellátás bázisát, amely jelentősen átnyúlik Szerbiába is. A hazai szakemberek az elmúlt évtizedekben csak az országhatárig vizsgálhatták a vízkészletek állapotát, 2008-tól van alkalmuk, hogy a szerb vízügyi szakemberekkel közösen felmérjék a felszín alatti vizek aktuális helyzetét, minőségét. Szeged és Szabadka térségében a legjelentősebb a felszín alatti vizek felhasználása, ezek önmagukban is komoly hatással vannak a Homokhátság többi részén a talajvízszintre, annak süllyedésére.

Ökológiai bomba a Duna–Tisza közén

Magyarország több megyéje víz alatt állt a nyár eleji esőzések következtében, ugyanakkor a Duna–Tisza közének felgyorsuló „szárazódásáról” kell beszélnünk. Óriási ellentmondás húzódik meg e két esemény mögött. Ha globálisan közelítünk a kérdéshez, közismert, hogy a Föld felületének 71%-át víz borítja, de ennek csupán 2,5–3%-a édesvíz, a többi sós tenger és óceán. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a talajvíz és a felszín alatti vízkészletek gyorsabban ürülnek, mint ahogy pótlódnak. Előrejelzések szerint amennyiben a vízfogyasztás a kétszeresére nő a Földön, 2025-re a világ lakossága kétharmadának nem lesz elegendő ivóvize, sőt Szaúd-Arábiában 50 év múlva nem lesz víz. Ma már elfogadott tézis, hogy a 21. század háborúi nem a kőolajlelőhelyek, hanem az ivóvízbázisok miatt fognak kitörni, mert a víz a 21. század üzlete, hisz a vizet semmivel nem lehet pótolni, nem úgy, mint az olajat, amit más energiaforrás helyettesíthet.

Ezért paradigmaváltásra van szükség: a Kárpát-medencéből hazánkra lezúduló vizet meg kell őriznünk, tartalékolnunk kell, nem pedig elősegíteni a minél gyorsabb átfolyását, kifolyását az országból. Milyen szépen fogalmazta meg a 19. században mindezt Beszédes József vízépítő mérnök, Vásárhelyi kortársa, aki ellenezte, hogy gátak között vezessük ki az országból az éltető vizet, ő is irányítottan szét akarta teríteni az Alföldön. „Házad udvarából ne ereszd ki az eső vagy hó levét, amíg nem használtad: ugyanígy határodból, vármegyédből, országodból a vizet ki ne bocsássad, mert ez ingyen az Isten becses ajándéka.”5

... Magyarország édesvíz-nagyhatalom.

Hazánk vízkészletének 90%-a jelenlegi országhatárokon túlról érkezik, hiszen 20 nagyobb folyónk van, ebből csak 4 ered Magyarországon. Éves szinten a belépő folyók 113,6 billió m3 vizet szállítanak be, a csapadékból évente 58 billió m3 víz keletkezik, elpárolog évente 52,3 m3 vízmennyiség, és így több víz távozik a kilépő folyókon, mint amennyi érkezik hozzánk, konkrétan 119,3 billió m3 víz. Sajnos a víz hiánya már súlyos problémát jelent Magyarországon is a Duna–Tisza közén, amit az ENSZ már korábban félsivatagi övezetté nyilvánított. Ezzel szemben Magyarország édesvíz- nagyhatalom. Nem véletlen, hogy külső erők, multinacionális cégek pásztázó tekintetüket a magyarországi vízbázisokra vetik. Ezért kellett a Gyurcsány-kormány ideje alatt Fónagy János volt miniszternek (Fidesz) és Ékes József képviselőnek (Nemzeti Fórum) törvényjavaslatot benyújtani a nemzeti vízvagyon privatizációja ellen, amikor Veres János akkori pénzügyminiszter elismerte az Országházban, hogy a kormány tőzsdére kívánja vinni a vízművállalatokat!

A Homokhátság vízháztartásának gondja szakmai körökben ismert (politikai körökben kevésbé), ami a Duna–Tisza közén élők nehézségeit okozza. Nehéz sorsú, mezőgazdasággal foglalkozó emberek élnek e tájon, ahol nagyon jelentős a tanyasi életforma. A 20. század politikai sorscsapásain túl a természet sem bánik velük kegyesen, az éghajlatváltozás okozta „víztelenség” megkeseríti mindennapjaikat. Pedig a Homokhátság lehetne a bibliai Paradicsom! A paraszti gazdálkodás hagyományai, tapasztalatai és az egyedi természetföldrajzi adottságok együttesen csodát jelenthetnének. Azaz minden adott a világraszóló agrárgazdálkodáshoz, egyedül a víz lesz kevesebb évről évre. Igaz, az esztergomi Duna Múzeum gyűjteményében megtalálható Pokorny Tódor (1854–1925) mérnök, térképész által 1896-ban készített éves csapadékeloszlási térkép, már akkor fehér foltként ábrázolja a Duna–Tisza közének közepét.

Az elmúlt évtizedekben az okozta a terület „szárazódását”, hogy az éghajlatváltozás hatására csökken a csapadék mennyisége. Európában hazánk a legveszélyeztettebb a csapadékmennyiség csökkenésének szempontjából. Nagyon megnőtt a rétegvíz-kitermelés is 1950 óta, ez mintegy nyolcszorosára nőtt, oka a vezetékes ivóvízhálózat kiépítése, mert egyre többen költöznek be az alföldi városokba. A nem megfelelő öntözés miatt a mintegy 10 ezer km2 nagyságú területet elsivatagosodás fenyeget, mert a talajvízszint süllyedése drámai csökkenést mutat évtizedek óta, ami azt jelenti, hogy a növényzet gyökérzete nem jut vízutánpótláshoz.

A talajvízszint süllyedését figyelőkutak adatai támasztják alá ...

A talajvízszint süllyedése ciklikusságot mutat, drámai csökkenés mutatkozott az 1976–1995 évek között. A talajvízszint süllyedését figyelőkutak adatai támasztják alá, a kutak egykori telepítéséről később még szó lesz. A Hátság legmagasabb részein 2-3 métert, helyenként még többet is süllyedt a talajvízszint az elmúlt évtizedekben. 1999-ben némi javulás állt be, évi 800 mm csapadékösszeg volt akkor, 1940 óta nem mértek ennyi csapadékot. Ma ott tartunk, ahol az 1980-as években volt a talajvízszint, a sokévi átlagnál 2 méterrel mélyebben.

Szomorú tény, hogy az évtizedek óta tartó szárazság és a talajvízszintcsökkenés miatt a Kiskunsági Nemzeti Park tavai kiszáradtak és megváltozott a táj arculata. A szárazság miatt már megjelentek a Kárpát-medencében nem őshonos növények, ami ökológiai katasztrófát vetít előre. Ördögi kör ez, hogy a tanyasi lakosság az élhetetlen körülmények miatt beköltözik az alföldi városokba, és az urbanizáció hatására megnövekvő vízfelhasználással tovább romlik a Duna–Tisza köze talajának vízháztartása.

A Magyar Tudományos Akadémia elnökének felkérésére 60 tudós elkészítette a „Környezeti jövőkép – Környezet- és klímabiztonság” című összefoglaló művet, amely többek között azt tartalmazza, hogy az Alföldön két héttel is meghosszabbodhat az extrém magas hőmérsékletű időszakok hossza. A tanulmányból az is kiderül, hogy főleg télen kevesebb csapadékra számíthatunk, s az enyhébb téli időszakban a kártevők, mint például a nyírfaerdőket megtámadó gyapjaslepkék elszaporodása várható.

Az ökológiai bomba tehát ketyeg, hagyjuk-e felrobbanni? Vagy megfogadjuk „Szeged Széchenyijének”, Vedres Istvánnak 1805-ben leírt szavait: „Ami Jó és Hasznos, ha ma el nem végzed, Hidd el: annak kárát, holnap mindjárt érzed.”6

A Duna–Tisza-csatorna kérdése a jogalkotásban

A Duna–Tisza-csatorna tervezett megépítésének hatalmas irodalma van, már a mondák világa is foglalkozik vele a „Csörsz-árok” néven a 8. századi Csörsz királyhoz kapcsolódóan. Megemlítendő, hogy már Mátyás királyunk is gondolkodott a Vác és Szolnok közötti csatornán. Az elmúlt 300 évben számtalan terv és törvény született a csatornáról, ezek közül csak néhányat megemlítve:

A vizekről szóló első törvényerejű okmány 1569-ből származik. A 17. században egy sor törvényerejű határozat született a folyami töltések ügyében a Tisza, a Dráva, a Mura, a Vág és a Duna egyes szakaszaira. 1613 és 1655 között 9 folyamszabályozási törvény készült. Az 1715. évi törvény 14. szakasza a folyók hajózhatóságának javításáról szól. III. Károly 1723. évi dekrétuma, annak 122. cikkelye: a „Csatornák berendezéséről” szól, s ekkor születik meg külföldi mérnökök 2 terve: Vác–Szolnok, illetve Kalocsa–Zombor közé. 1751-től a csatornák építésének kérdése a központi bécsi közigazgatás hatáskörébe kerül, de a vármegyéknél is dolgoznak mérnökök, 1785-től több mint 40 mérnök! 1773-ban születik meg Mária Terézia hajózási pátense, amelynek lényege Bécs szerepének erősítése a vizek és a hajózás kérdésében. 1780-ban hajózási igazgatóságot állítanak fel Bécsben, majd II. Lipót 1790. évi dekrétumában foglalkozik a folyók és csatornák szabályozásával, kimondva, hogy a „Kereskedelmi, harminczadi és közgazdasági bizottság” feladata lesz az.

De térjünk vissza az 1700-as évek elejére, amikor 1715-ben, Szolnok parancsnoka, Dillher generális csatornatervet készített Pest és Szolnok közé sószállítás céljából. Ezért beszélünk egy 300 éve meg nem valósult tervről napjainkban.

A különböző Duna–Tisza-csatornatervek később időről időre megszületnek, 1744-ben Mikovényi Sámuel átfogó terve a Duna–Tiszacsatorna– Sió–Balaton–Dráva összekapcsolásról, 1791-ben Balla Antal, Pest vármegye földmérője készít csatornatervet a Pest–Cegléd–Szolnok vonalra, 1803-ban József nádor készít felterjesztést a Duna–Tisza-csatornáról.

S a fő terv: 1836-ban Beszédes József és Vedres István közösen állt elő a Duna-Tisza-csatorna tervével, amelyet Széchenyi István felkarolt, és kezdeményezésére megszületett az 1840. évi XXXVIII. törvénycikk a Dunát a Tiszával összekötő csatornáról. A törvény a Dunát a Tiszával Pestről és Bölcskéről (Pakstól északra), vagy ezen pontok vidékeiről Szegeddel, Csongráddal és Szolnokkal, vagy vidékeikkel szándékozta csatorna által összekötni. Széchenyi István ezt nyilatkozta a csatornáról: „Keblemet pedig semmi sem tágítaná annyira, mintha mindazon jó magyar Képek, melyek Duna–Tisza közt láthatók, egy új életet árasztó, derék vízcsatorna mellett legnagyobb kéjjel éldelhetnék százszorta javított vidékük minden előnyét. És akkor, ha majd Tokajbul is Marosújvárról is látnék érkezni Pestre hajót és Szolnokra és Szegedre hajón indulnánk, kies kertek és csinos házak közt vinne át az út, hol a magyarságnak van legeredetibb bölcseje, mely azonban ma jobbandán homokban és sárban fekszik: akkor biz egy kicsivel megint könnyülne rajtam az agyag súlya.”7

Kossuth az 1841. január 2-tól megjelenő Pesti Hírlap második számában már lelkesen támogatta a csatorna megépítését.8

A törvény elfogadását nem követte építés.

Az 1860-as évek nagy aszályai ismét a politika előterébe állította a csatornakérdést. A kiegyezést követően felálló, Andrássy Gyula miniszterelnök kormányának tagja, Mikó Imre közmunka- és közlekedésügyi miniszter előterjesztésére megszületett az 1867. évi 13. tc. a Duna–Tisza-csatorna megépítéséről. Új nyomvonalú terv készült, Budapest és Csongrád között, kiegészülve egy szárnycsatornával Szegedig, majd a kormány 1870-ben döntött a kiviteli munkákról. A pénzügyi problémák ismét megjelentek, a csatornaépítésre szánt összeget a kormány már más beruházásra elköltötte, így a legolcsóbb ajánlatot tett magánvállalkozás elállt a munkáktól.9

Érdekes történet jelent meg a Vasárnapi Újság 1871. évi május 28-i számában, amely Deák Ferenc adomájáról szól. A történet arra világít rá, hogy az Alföldön hol az aszály tombolt, hol a sártenger, ami lehetetlenné tette a közlekedést. Deák a vízüggyel foglalkozó egyik parlamenti bizottsági ülésen a következő mesélte el:

„Kölcsey beszélé nekem, hogy az Alföldön utaztában egy folyóhoz ért: – Miféle víz ez atyafi? – kérdé a kocsistól Kölcsey. – Hát ez uram a Tisza! – A Tisza? Oh lehetetlen! Hisz az messze van innen! – De instálom, furcsa egy víz ám ez a Tisza; inkább tesz messze földre kerülőt, minthogy felfelé fusson a hegynek!”

Jelentős változást hozott volna Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter előterjesztése, az 1900. évi XXX. törvény a közérdekű öntözőcsatornák létesítéséről, amelynek célja az állami kölcsönök igénybevétele az öntözések ügyében és a vízhiányos alföldi vidékek gazdasági fejlesztése ügyében. A várt fellendülés azonban nem következett be – milyen ismerős – a kölcsönfolyósítás nehézkessége miatt.

Ezekben az években már komoly előkészítő munkálatok folytak, a lehetséges nyomvonalak mentén talajfúrásokat végeztek. Kvassay Jenő a Budapest–Szolnok vonalra vonatkozó javaslattal állt elő. A csatorna tervezete tárgyalására szakbizottságot állítottak föl, először Hieronymi Károly mérnök, kereskedelmi miniszter irányításával, ő korábban, 1870- ben elkészítette az Alföld – a Tisza, a Körösök és a Maros – vízvédelmi tervezetét. Hieronymi miniszteri kinevezése után rögtön előterjesztést tett a csatorna megépítésére, indokolásában elismerte a jelentős költségeket, de azzal érvelt, hogy Széchenyi sem ingott meg a Tisza-szabályozás összegétől, illetve a kiegyezés után a magyar kormány nem sajnálta a pénzt a magyar vasúthálózat kiépítésére. Munkája Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter elnöklete alatt folytatódott, de az építkezés megkezdését az eldöntetlen vita a tiszai becsatlakozásról, azaz Csongrád vagy Szolnok, elódázta.

1919-ben Buza Barna földmívelésügyi miniszter (1918. okt. 31-től 1919. márc. 21-ig) rendelkezett a Duna–Tisza-csatorna Építőbizottság felállításáról, amelynek vezetője Gerster Béla lett. Idehaza kicsit a feledés homályába veszett Gerster Béla (1850–1923) mérnök neve, aki egyrészt az 1893-ban elkészült Korinthoszi-csatorna építési munkáit irányította főmérnökként, nagy nemzetközi elismerést kiváltva, másrészt korábban egy nemzetközi műszaki expedíció magyar tagjaként ő határozta meg a Panama-csatorna végleges nyomvonalát.10

Az Építőbizottság az elképzelés szerint a következőképpen alakult volna: a kormány képviseletében a földmívelésügyi miniszter 4, a kereskedelemügyi miniszter 2, a pénzügyminiszter, a belügyminiszter, a hadügyminiszter és az államvasutak igazgatósága 1-1 tagot, valamint a „vasúti és hajózási főfelügyelőség” 2 tagot küld ki. Érdekességképpen megemlíthető, hogy az Építőbizottságba Budapest és Pest Vármegye 3-3 tagot, Csongrád 2 tagot, Kiskunfélegyháza 1 képviselőt küldhetett volna.

Végül színre lépett Kun Béla és bekövetkezett Trianon.

Az 1. világháború után a politikai vezetők és a mérnöktársadalom állandóan napirenden tartották a Duna–Tisza-csatorna gondolatát, készültek a különböző tervdokumentációk. A baloldali-liberális értelmiség által egyoldalúan beállított Horthy-korszakban, a megcsonkított országban igen erőteljes lépésekre került sor.

1929-ben elindult a Duna-–Tisza közén egy 5 éves program, amelynek keretében hazánk első talajvízszint-megfigyelő kúthálózatát (149 db kút) építettek ki, köszönhetően Rohringer Sándor professzornak, a Műegyetem Vízépítéstani Tanszék vezetőjének. Rohringer öntözéssel foglalkozó gondolatait a Magyar Mérnök és Építész Egylet 1931. évi 21–22. számában, az Alföld öntözése címmel tette közzé.

Ez idő tájt mondta Sajó Elemér, a Vízügyi Szolgálat nagy szaktudású vezetője: „A haladásnak útját kell választanunk, mert habozásból, késedelmezésből helyrehozhatatlan károk származnának. Úgy érezzük, hogy vizeink hasznosításának a terve túlnő egy gazdasági probléma határain és már nemzetünk történelmének útjait érinti.”11 Ez ma még inkább igaz! 1934- ben a csatorna megépítését hatévi programként látták. Meg kell említeni, hogy az 1930-as évek elején a nemzetközi pénzügyi világ sem támogatta a csatorna megépítését, mert a genfi székhelyű Nemzetek Szövetségének közmunkacsoportja nem tartotta kívánatosnak – talán a kisantant ellenlobbizására – a nemzetközi kölcsön biztosítását a csatornaépítésre.

Horthy Miklós kormányzó és a kormány 1933 szeptemberében – Széchenyi emlékére – végighajózták a Tiszát, s ekkor született e nevezetes mondás: „A liberális világ építette a fővárost, a világvárost, de az ország, a nép megerősödésével, itthon tartásával nem foglalkozott.”12

Újabb lépés volt a Darányi Kálmán miniszterelnöksége alatt megszületett 1937. évi XX. törvénycikk az öntözőgazdálkodás előmozdításáról, ami az öntözőcsatorna-rendszerek megépítését, Öntözési Alap létesítését és az Országos Öntözésügyi Hivatal felállítását jelentette, ez utóbbinak az elnökét a fontossága miatt az államfő nevezte ki. A hivatal első elnöke Kállay Miklós lett. A törvény fontos kitétele volt, hogy a gazdák mérsékelt vízdíj ellenében jussanak öntözővízhez, s hogy a csatornák menti községek vízellátása megoldódjék és partfürdők is létesüljenek. „Amidőn bizalommal teszem le az öntözés problémájának megoldását Kállay Miklós őnagyméltósága kezébe, arra kérek mindenkit… jóindulatú segítéssel támogassa őt, különösen a gazdatársadalom megfelelő felvilágosítása és kioktatása terén is. Ebben a vonatkozásban egyébként súlyt helyezek arra is, hogy a gazdasági iskolákban, gazdasági tanfolyamokon az öntözéshez szükséges ismereteket minél előbb kezdjék tanítani, hogy mire a művek készen lesznek, az érdekelt gazdatársadalom is fel legyen készülve” – mondta Horthy az Alföldi Bizottság szolnoki ülésén elmondott történelmi jelentőségű beszédében.13

A Kecskemét közelében haladó csatorna megépítését végül a 2. világháború akadályozta meg.

1941-ben Bánffy Dániel földmívelésügyi miniszter országgyűlési felszólalásában bejelenti, hogy a költségvetésben 300 000 pengő van a Duna– Tisza-csatorna tervek elkészítésére, majd 1943-ban „Az országos érdekű vízi munkálatokról” címmel törvényjavaslat készült, amelynek 3. § (2) bekezdése a Duna–Tisza-csatorna építésének megkezdéséről szól. A törvény általános indokolási része hivatkozik a nagyarányú német vízi út koncepciókra, nevezetesen a tervbe vett Duna–Majna–Rajna hajózó út kiépítésére, a Duna-–Elba-csatornára és a Duna–Oderacsatornára. A Duna–Majna–Rajna-csatorna megépítését Németországban az 1938. évi május 16-i törvény rendelte el, ahogy ez elhangzott Révész László, Kecskemét kisgazda képviselőjének országgyűlési felszólalásában a Duna–Tisza-csatorna szükségessége tárgyában.14

A kormányzó szavai az Alföldről ekkor beteljesedni látszódtak: „Az erre befektetett összeg száz százalékig az országban marad és túlnyomó részben ama réteg életszínvonalát fogja emelni, amely arra legjobban rászorul … Ez a nép a honfoglaló magyarság leszármazottja … állandó megújhodásának biztos tartaléka, amely annyi értéket rejt magában. Ez adja a hazának a világ legjobb katonáját, a csend és rend őreit, ez műveli meg az életet adó, az ország megélhetését biztosító földet, sőt ez látja el a szükséges munkásokkal az egyre szaporodó gyárakat is. Nem engedhetjük, hogy elsorvadjon a falu népe.”15 A Kecskemét közelében haladó csatorna megépítését végül a 2. világháború akadályozta meg.

Megkezdődik a csatorna építése…

A 2. világháború utáni újjáépítéskor azonnal napirendre került a Duna– Tisza-csatorna ügye. 1947. augusztus elején a földmívelésügyi miniszter rendeletével felállították a Duna–Tisza Csatorna Kirendeltséget az építkezés lebonyolítására. A Tervhivatal akkori utasítása szerint az építési munkákat augusztus 21-én kellett volna megkezdeni, de az országgyűlési választások, majd a téli időszak miatt a munkák megindítását áttették a jövő év tavaszára.

1948 márciusában Tildy Zoltán köztársasági elnök ásóját beletaposta a taksonyi földbe, és ezzel kezdetét vette az építkezés kubikusok és önkéntes rohammunkások részvételével. A munkálatokhoz igénybe vették az államosított Vízszabályozó Csatornázó és Építő Rt. munkagépeit, valamint Angliából megrendeltek 3 db ún. földnyelő gépet.16 A csatorna hossza 106 km, a megépítése 22 millió m3 föld mozgósítását, 34 híd építését, 9 hajózsilip, 1 nagyobb és 9 kisebb kikötő létesítését kívánta. A korabeli tervek szerint 1950. augusztus 1-jére a Duna felől 34 km hosszú szakaszt kellett volna átadni és 1955. augusztus 1-jére a hátralévő 72 km hosszú szakasz átadása történt volna meg.

Hogy mi akadályozta az építés menetét? A baloldali fordulat. Tildyt 1948. július végén a kommunisták lemondatták, majd az Országos Vízgazdálkodási Tanács 1950. szeptemberi és októberi ülésén tárgyalták a „Tisza-völgy egységes vízgazdálkodásának távlati tervéről” szóló előterjesztést, amelyet Mosonyi Emil készített, illetve a „Folyamszabályozás és a vízi közlekedés távlati terve” című előterjesztést. Ez utóbbi anyag úgy fogalmazott, hogy a Duna–Tisza-csatorna kérdésével jelenleg nem időszerű foglalkozni. Bebrits Lajos kommunista közlekedési és postaügyi miniszter kivétette a Duna–Tisza-csatorna kérdését a Tisza-völgy távlati tervéből, hivatkozott Vas Zoltánra, hogy az Országos Vízgazdálkodási Tanácsnak csak a kormány által elhatározott munkákkal kell foglalkoznia. Így csak húsz kilométer hosszú öntözőcsatorna épült meg, mert fontosabb volt a kommunistáknak, hogy a hagyományosan mezőgazdaságról híres Magyarország a „vas és acél országává” váljon.

Mi történt a rendszerváltás óta?

Kormányok jöttek, mentek, sok próbálkozás volt, kézzelfogható eredmény azonban semmi. A Homokhátság ügyét, a csatorna gondolatát Lezsák Sándor karolta fel. Indítványára a Magyar Országgyűlés 1995- ben a Duna–Tisza Homokhátság problémáinak kezelésére országgyűlési határozatot fogadott el, ennek 4. pontja így szól:

„A Magyar Köztársaság Országgyűlése felkéri a Kormányt, hogy 1996. március 30-ig az 1996–2005-ig terjedő időszakra dolgozzon ki stratégiai munkatervet, Cselekvési Programot, amely tartalmazza:

  • a Duna–Tisza köze mezőgazdaság fejlesztési elképzeléseit;
  • a Duna–Tisza közi homokhátság vízpótlásának részleges, a későbbiekben teljes megoldását;
  • a táj- és környezetvédelem szempontjait;
  • az élővilág helyreállítását, megóvását, a Kiskunsági Nemzeti Park értékeinek megvédését;
  • a népességmegtartó és -vonzó területfejlesztés, munkahelyteremtés lehetőségeinek felmérését, megvalósítását.”

A határozat megvalósítása azonban egy lépést sem haladt előre. Sajnos a média is hallgatott az ügyről, vagy csak egyoldalúan szólt a Duna–Tisza köze gondjairól. Meg kell említeni az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete kutatásait, tudományos tanácskozásait, ezek közül is nagy visszhangot váltott ki a „Homokhátság 2004 – Szembesítés, lehetőségek, teendők” kiadvány Glatz Ferenc és Csatári Bálint szerkesztésében. Értékesek a vízügyi igazgatóság szakembereinek mérései, tanulmányai, a VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Kht. szakmai anyagai, amelyek mind az azonnali cselekvés mellett szólnak! 2005-ben Lezsák Sándor országgyűlési képviselőként javasolta a Duna–Tisza-csatorna megépítési tervének beemelését a „Nemzeti Fejlesztési Terv II.-be”, de javaslatát elutasították. A képviselőnek számos interpellációja volt az Országgyűlésben ez ügyben az elmúlt időszakban, de érdemi lépésre nem került sor.

Reményt keltő, hogy közben felnőtt egy új generáció, amely a Homokhátság lobbistájává lépett elő. A Lakiteleki Népfőiskolán eddig már közel ezer egyetemista részvételével számos konferencia, szakmai kollégiumi összejövetel volt a témában, értékes felszólalások és azokból kiadványok születtek. 2010 áprilisában rendezték itt meg a Tanyakollégium II. konferenciát és egy egyhetes tanyakutatást több száz egyetemista közreműködésével az ország különböző egyetemeiről. A szakmai hátteret a gödöllői Szent István Egyetem, a MTA RKK Alföldi Tudományos Intézete és a VÁTI munkatársai adták. Számomra is tanulságos volt a tanyák felkeresése, az ott élőkkel folytatott tartalmas beszélgetések. Először mindig belenéztem a kútba, mire érkezett a gazda hangja: „már évek óta száraz”.

Kegyelmi pillanatban vagyunk

Hatvan évvel a csatornaépítkezés leállítása után kedvezően alakulnak a körülmények – ekkora „hallgatási időszak” a csatorna történetében még nem volt! –, az áprilisi választások után ismét polgári kormánya van Magyarországnak, így folytatni lehet az 1945 utáni polgári kormány csatornaépítési munkáját.

Kitörési pontként jelenik meg a programban a vízalapú gazdaságfejlesztés.

Orbán Viktor Nemzeti Együttműködés Programja deklarálja, hogy olyan mezőgazdaság, környezet- és tájgazdálkodás megteremtése a cél, amely megőrzi talajainkat, ivóvízkészleteinket, az élővilágot, természeti értékeinket. Kitörési pontként jelenik meg a programban a vízalapú gazdaságfejlesztés. Ezért alapvető nemzetpolitikai feladat a Duna–Tisza- csatorna építésének megkezdése. Kiválóan képzett magyar szakemberekből nincs hiány, a magyar műszaki értelmiség ismét előtérbe kerülhet. Sőt, elő is kell lépniük, mert a rendszerváltás óta eltelt 20 évben a műszaki értelmiség szava nagyon gyenge volt, a politikai életet a humán és közgazdász értelmiség uralta, mérnök végzettségű kormánytagot nem sokat tudunk felsorolni. Bántó szándék nélkül, de a történelmi hűség kedvéért megjegyzendő, hogy a baloldali kormány utolsó két évében egy labdarúgóedző, testnevelő tanári főiskolai diplomával volt a Magyar Köztársaság környezetvédelmi és vízügyi minisztere.

Magyarország kedvező helyzetben van most két okból is: egyrészt Brüsszel kiemelten foglalkozik az éghajlat-változási problémákkal, másrészt új európai regionalitás kezd kibontakozni. Az Európai Bizottság kiadta a „Hogyan győzzünk a globális éghajlatváltozás elleni küzdelemben?” című nyilatkozatát, amellyel meghirdeti a klímaváltozás elleni küzdelem megnyerésére közép- és hosszú távú stratégiák kidolgozását magában foglaló munkafolyamatok megindítását mind az EU-n belül, mind pedig a nemzetközi közösséggel együttműködve. A 2012-es évet követő időszakra vonatkozó klímapolitikáról még csak most kezdődnek a tárgyalások Brüsszelben, már csak ezért is gyors döntésre van szükség itthon a Duna–Tisza-csatorna megépítésével kapcsolatban.

Itthon már megszületett az akadémiai jelentés, a Magyar Tudományos Akadémia Környezettudományi Elnöki Bizottsága 2009. év elején állásfoglalást adott ki az éghajlatváltozásról és az ezzel összefüggő hazai feladatokról. Ez a dokumentum a nemzetközi és hazai tudományos kutatások eredményeire alapozva készült. Az állásfoglalás szerint: „Természeti környezetünk egyik összetevője, az éghajlat az emberi tevékenység következtében nagy valószínűséggel az emberiség történetében példa nélkül álló változásnak néz elébe.” Ezen elfogadott állásfoglalás figyelembevételével az MTA Elnöksége közzétett egy nyilatkozatot az éghajlatváltozással összefüggő hazai feladatokról. Eszerint: „Az éghajlatváltozás a 21. század meghatározó tényezője a társadalomban, az ember és a természet kölcsönhatásaiban egyaránt.” E nyilatkozat konkretizálja a felmerülő tudományos kutatási és innovációs feladatcsoportokat, s világossá teszi, hogy a hatékony cselekvési programok kidolgozása és megvalósítása érdekében elengedhetetlen az összes érintett hazai szervezet együttműködése.

Az Európai Bizottság 2010. május közepén tette közzé jelentését az európai vízhiánnyal és aszállyal kapcsolatban. Annak ellenére, hogy 2009-ben a dél-európai országok területén a korábbi éveknél több csapadék hullott, az eddiginél nagyobb erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy megállítsák és visszafordítsák Európa korlátozott vízkészletének túlzott kiaknázását – olvasható a brüsszeli testület jelentésében. Az Európai Bizottság előkészítő tevékenységet indít a vízhiánnyal és aszállyal foglalkozó szakpolitika 2012-ben történő felülvizsgálatához. Ezért is lépnünk kell.

Miközben az új polgári kormány zászlajára tűzi a vízalapú gazdaságfejlesztést, az EU felső vezetésében is új koncepciók fogalmazódnak meg. Napirendre kerül a dunai közlekedés, mint a jövő Európájának meghatározó közlekedési folyosójának fejlesztése – ez a VII. Páneurópai folyosó, vagyis a Duna, és elérhető az Északi-tenger a Rajna–Majna– Duna-csatornán keresztül –, amely egy új típusú regionális együttműködésnek lesz az alapja. 2009 decemberében az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete rendezett tanácskozást Kecskeméten „Duna–Tisza-csatorna, víziók és valóság” címmel. A tanácskozást az indokolta, hogy zajlik az EU 2013-tól kezdődő tervezésifejlesztési időszakának előkészítése, s így újra felvetődik a Duna–Tiszacsatorna megépítése.

Kegyelmi a pillanat, mert a 2011. év első félévi EU-elnökséget Magyarország adja. A Duna–Tisza-projekt – beleértve a két folyót összekötő csatorna megépítésének ötletét – mindenképpen érdemes arra, hogy a magyar kormány azt, mint több európai országot érintő, de egyúttal sokoldalú magyar érdekeket messzemenőkig figyelembe vevő projektet megvalósításra javasolja. E regionális projektben számos ország érdekelt, így a Duna miatt Németország, Ausztria, Szlovákia, hazánk és Románia mint EU-tagországok, és Szerbia mint leendő EU-tag. A Tiszaügyben is nagy a potenciális szövetségesek tábora, hazánkon kívül Szlovákia és Románia érintett EU-tagként, Ukrajna és Szerbia ugyancsak csatlakozna. A Duna-stratégia – hajózás, vízgazdálkodás, árvízvédelem és az energetikai kérdések –, a Tisza vízgyűjtő területének rendezése, és e két nagy folyót összekötő csatorna mint országokon átívelő EU-projekt fő motorja Magyarország lehet.17

Mit jelentene hazánknak a Duna–Tisza-csatorna megépítése?

A csatorna megépítése nem csupán vízügyi kérdés!

Politikai szempontból nemzeti ügy, mert a Kárpát-medence – s annak szívterülete, Magyarország – a Föld egyik legnagyobb agro-ökológiai potenciállal rendelkező egysége, amelyet az erős államnak meg kell védenie. Magyarországnak két stratégiai vagyoneleme maradt, amire támaszkodhat: ez a termőföld és az édesvíz. Az ivóvíz a 21. század üzlete, a vizet semmivel nem lehet pótolni, nem úgy, mint az olajat, amit más energiaforrás helyettesíthet. Ismételten, Magyarország édesvíz-nagyhatalom, hihetetlen potenciállal rendelkezünk!

Politikusainknak látni kell, hogy a víz megtartása, a csatorna megépítése minden anyagi áldozatot megérő nemzetpolitikai kérdés.

Szakpolitikai szempontból a Duna–Tisza-csatorna megépítése egy komplex gazdaságélénkítő vidékfejlesztés, amellyel hatástalanítani lehet a Duna–Tisza közén ketyegő ökológiai bombát. Mai szóhasználattal, globális gondolkozásmód, lokális cselekvés.

2010 júniusában Visegrádon tartották a Visegrádi csoport (V4), valamint Szlovénia, Románia és Bulgária agrárminiszterei tanácskozásukat, ahol a zárónyilatkozatuk egyik fő üzenete a „küzdelem az élhetőbb vidékért” volt, azaz a vidékfejlesztési forrásokat a kialakítandó, megfelelő infrastruktúrára, a megélhetést és munkát biztosító vidék kialakítására kell fordítani.

A megépítendő Duna–Tisza-csatorna ökológiai hatása a már korábban vázolt „ökológiai bomba” hatástalanítása lenne. A csatorna szerepet játszana az árvizek kiegyenlítésében, kedvező mikroklimatikus változást idézne elő, megvalósulhatna a tájrehabilitáció, és új agrárgazdálkodási formák bevezetését tenné lehetővé. Az öntözéses mezőgazdaság újjáélesztésével a talaj vízháztartásának kedvező átalakulása is létrejönne.

A gazdasági jelentőségét az új munkahelyek megteremtése jelentené, már az építés alatt jelentős közmunka-lehetőség jönne létre. A csatorna elősegítené a mező- és erdőgazdaság, a haltenyésztés fejlesztését és a belföldi turizmus térségi fellendülését: új szabadidős létesítmények, -terek, rekreációs központok és sportolási lehetőségek alakulnának ki. Egy csatornának és a kiépített vízfolyásoknak jelentős a szabadidő-értéke. A part menti utak a kerékpározás terepei lesznek, az üde vízfelületek a vízi sportoknak, a személyhajózás kedvelőinek, a horgászoknak lesznek célpontjai. A csatornát csónakkikötők, személyhajó- kikötők teszik majd vonzóbbá, újabb és újabb munkahelyet teremtve.

Infrastrukturális vonzata európai léptékű, a vízi közlekedés, a vízi szállítás ismét előtérbe kerülne, mert az egységnyi szállítási költség aránya vízen 1, vasúton 3–4, gépkocsin 8–10.

A csatorna bekapcsolódást biztosítana a Duna–Majna–Rajna víziút rendszerbe, amelyet már 1992 szeptemberében megnyitottak. Nem politikai lózung, hanem valóságos tény, hogy a Duna–Majna–Rajna víziút rendszerbe való bekapcsolódás ismét egyesíti Közép-Kelet-Európa és Délkelet-Európa országait Nyugat-Európához, amelytől a vasfüggöny évtizedekig elválasztotta. Ugyanakkor egy új közlekedési folyosó is létrejöhet az Ukrajna–Záhony–Tisza folyó–Csatorna–Duna– Nyugat-Európa tengelyen.

A csatorna társadalomra gyakorolt közvetlen és közvetett hatása rendkívüli, gyorsítaná a térségi településfejlődést, új vonzáskörzetek alakulnának ki, életminőség-javulás állna be, s össztársadalmi szempont, hogy kiváltsuk a közúti kamionforgalmat. Érzékletes adat, hogy egy négyuszályos hajóvontatmány 6000–8000 tonnányi áruját 150–200 db kamion tudja továbbszállítani.18 Nem nehéz megválaszolni, mi előnyösebb környezetvédelmi szempontból, a gyakorlatilag hangtalan vízi szállítás, vagy a zajos, légszennyező és rezgéseket keltő közúti teherszállítás? Ezen túl a csatorna potenciális lehetőségét hordozza a különböző nemzetközi és országos rendezvényeknek.

Ha a legnagyobb magyar, Széchenyi István, ha a haza bölcse, Deák Ferenc, ha Kossuth Lajos kiállt a csatorna gondolata mellett, akkor a 21. században ennek a generációnak meg kell építenie azt! Alapvető nemzetpolitikai feladat a Duna–Tisza-csatorna építésének megkezdése, ami már nem csupán ágazati kérdés, hanem egy összetett ökológiai, gazdasági, infrastrukturális, mezőgazdasági kérdés egyszerre.

Megőrizzük-e a Duna–Tisza közi tájat az ott élő emberekkel s egyedi flórájával, faunájával együtt, vagy? Vagy bekövetkezik, amit Széchenyi mondott: „Ha elpusztul az Alföld, vele pusztul a Dunántúl és az ország többi része.”19

Cselekedjünk, építsünk csatornát!

Felhasznált irodalom

Jegyzetek

  • 1. Biblia. A Teremtés könyve. Szent István Társulat, Budapest, 1979, 17. o.
  • 2. Felelősségünk a teremtett világért. Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2008. 169. pont.
  • 3. Marcus Terentius Varro (Róma, Kr. e. 116–Róma, Kr. e. 27.), Kvassay Jenő „Mezőgazdasági Vízműtan” könyvének jeligéje a Magyar Tudományos Akadémia 1880. évi pályázatán.
  • 4. Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1928. Budapest. A tizenhetedik század, 10. o.
  • 5. www.amorfa.eoldal.hu/cikkek/sajtoszemle/a-fokgazdalkodas-visszaallitasa-vedelmeben
  • 6. Országgyűlés Képviselőházának Naplója. 1940. dec. 3., 1152. o.
  • 7. A Duna–Tisza-csatorna. Szerk.: Lampl Hugó–Hallóssy Ferenc, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947, I. o.
  • 8. Kossuth Ferencz: A tervezett Duna–Tisza- csatorna. Kereskedelemügyi M. Kir. Minister, Budapest, 1908, 5. o.
  • 9. Margalit Ödön: A Duna–Tisza-csatorna építésének jelentősége. Pátria, Budapest, 1934, 8. o.
  • 10. Horváth Marcell: A Panama-csatorna semlegessége a 20. században. Polgári Szemle, 2010/3, 92–93. o.
  • 11. Sajó Elemér életrajza.www.hidrologia.hu/mht/index.php?option=com_content&task=view&id=226
  • 12. Geszthelyi Nagy László: Kecskemét és a Duna–Tisza-csatorna. Városi Nyomda, Szeged, 1944, 3. o.
  • 13. Hajózási Hírlap, XII. évf. 9. szám, 1937. szeptember, 2. o.
  • 14. Országgyűlés Képviselőházának Naplója. 1940. dec. 3., 1149. o.
  • 15. Hajózási Hírlap, i. m.
  • 16. Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár, XIX. fond, Országos Vízgazdálkodási Tanács 128/1951.
  • 17. Boros Imre: Duna–Tisza-projekt. Magyar Hírlap, 2010. jún. 18.
  • 18. Papp Ferenc: Gondolatok a Duna–Tisza-csatornáról (mint a Tisza-völgyi vízi szállítás és vízutánpótlás előfeltételéről). Közlekedéstudományi Szemle, 1993, XLII. évf. 9. szám, 335–348. o.
  • 19. Országgyűlés Képviselőházának Naplója. 1937. június 11., 456. o.
Adatok a Duna–Tisza-csatorna kérdéséhez. Kereskedelemügyi M. Kir. Minister, Budapest, 1905.
A Duna–Tisza közi hátság vízgazdálkodási problémái. Szerk.: Pálfai Imre, Nagyalföld Alapítvány, Békéscsaba, 1994.
Bogdánfy Ödön: A Duna és a Tisza közötti csatorna. Franklin, Budapest, 1907.
Erdei Ferenc: Futóhomok. 3. kiadás, Gondolat, Budapest, 1957.
Glatz Ferenc–Csatári Bálint: Homokhátság 2004. Szembesítés, lehetőségek, teendők. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat, Kecskemét, 2004.
Kertész Ádám–Pap Sándor–Sántha Antal: Az aridifikáció folyamatai a Duna–Tisza közén. Földrajzi Értesítő, 2001, 1–4. szám, 115–126. o.
Lampl Hugó: Időszerű vízépítési közmunkák a munkanélküliség okszerű leküzdésének szolgálatában. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938, 19. o.
Magyar Törvénytár: 1740–1835. évi törvénycikkek. Franklin Társulat, Budapest, 1901.
Magyar Törvénytár: 1836–1868. évi törvénycikkek. Franklin Társulat, Budapest, 1896.
Orlóci István: A Tiszát a Dunával összekötő csatorna: a Duna–Tisza-csatorna. Hidrológiai Közlöny, 2003, 83. évf. 4. szám, 243–250. o.
Pálfai Imre: A vízháztartás helyzete és a vízgazdálkodás fejlesztési lehetőségei a Duna–Tisza közi Homokhátságon. Hidrológiai Közlöny, 2003, 83. évf. 4. szám, 251–253. o.
Nikola Petrovic: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-medencében a merkantilizmus korában. Belgrád, 1982.
Szollás Ella: A Duna–Tisza-csatorna terve Pest és Szolnok között 1803–1826. Centrum Nyomda, Budapest, 1930.
Ujlaky Nagy Árpád: Duna–Tisza-csatorna: országos öntöző gazdálkodás. Budapest, 1934.
Varga Lajos: Adatok a Duna–Tisza-csatorna terv történetéhez. Földrajzi Közlemények, 1966, 14/4. szám, 353–355. o.
Vedres István: A Tiszát a Dunával öszvekapcsoló új hajókázható csatorna. Grünn Orbán, Szeged, 1805.
Vizeink Krónikája. Szerk.: Fejér László, Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001.
Zsákovics Gergely–Kovács Ferenc–Kiss Andrea: A szárazódás veszélyének többszempontú térbeli elemzése a Duna–Tisza közén. Tájökológiai Lapok, 2009, 7/1, 117–126. o. www.amorfa.eoldal.hu/cikkek/sajtoszemle/a-fokgazdalkodas-visszaallitasa-vedelmeben.