A modern államok kialakulása

SZANISZLÓ KRISZTIÁN joghallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Mielőtt elkezdenénk adott jellemzőik szerint különböző típusokba besorolni az állam megjelenési formáit, szükséges az adott fogalmat térben és időben elhelyezni, és jelentését tisztázni.

Az állam, mint sajátos képződmény létrejöttével kapcsolatban két különböző felfogás alakult ki. Egyes tudósok, közülük is főként a történészek a kora ókori ún. folyóvölgyi kultúrákat az állam kezdetleges megjelenési formáinak tekintik. Azzal érvelnek, hogy a fejlett öntözéses földművelés és a sumér városállamokra jellemző központilag koordinált templomgazdaság fenntartása csak állami keretek között történhet meg. A másik tézis hívei szerint modern értelemben vett államról csak bizonyos kritériumok megléte és az ahhoz szükséges kulturális és gazdasági fejlettség alapján lehet beszélni, így az állam létrejötte csak az újkori abszolutizmus korára tehető.

Az állam mint absztrakt fogalom először Niccolo Macchiavelli: A fejedelem című művében jelent meg1. Macchiavelli a stato kifejezést három értelemben használja: a fejedelem által birtokolt politikai hatalomként, a kormányzás módja és a kormányzati forma szerint, valamint a politikai hatalom tárgyaként az alattvalók, népesség, terület tekintetében. Az ókori szerzőknél az állam körülírására inkább a res publica kifejezést használták, a középkorban pedig a már Szt. Ágostonnál használt civitas (De civitate dei) terjedt el leginkább.

Abban nincs vita, hogy a történelem folyamán egyes országok – a klasszikus republikanizmus eszményeit megjelenítő ókori hellén városállamoktól az autonóm, középkori szabad városokig – az állami működés bizonyos jeleit mutatták2, ám soha nem juthattak el a bürokratizálódás olyan magas fokára, mint a modern állam mintapéldányának tekintett európai abszolutista monarchiák. Ezért például a közvetlen demokrácia elveit érvényre juttató Periklész korabeli Athén, vagy a zsarnoki, ám viszonylag jól szervezett Oszmán Birodalom legmegengedőbb esetben is csak az állam korai archetípusának tekinthető. A Max Weber német társadalomtudós által racionális államnak3 nevezett politikai képződmény sem jöhetett volna létre a középkor rendi anarchiáját intézményesítő feudalizmus fokozatos megszűnése, és a kora újkori uralkodók politikában abszolutista, a gazdaságban pedig merkantilista törekvései nélkül.

Egy államelméleti mű elemzése során tekintettel kell lennünk arra, hogy az adott szerzőt valamilyen szinten mindenképpen meghatározzák korának történelmi és politikai eseményei, valamint adott esetben az a szellemi irányzat, amely képviselőjének tekinti magát. Példának okáért Carl Schmitt a totális államról alkotott elképzeléseit4 ma már túlhaladottnak, antidemokratikusnak, sőt néhol ijesztőnek vélheti az olvasó, viszont a végeláthatatlan pártharcok és a nagy világgazdasági válság által megtépázott tekintélyű Weimari Köztársaság5 hanyatlásának idején Schmitt számára reális alternatívaként tűnhetett fel a politikai belvillongásokat valóban felszámoló totális állam.

Hannah Arendt német–amerikai politikai filozófusnőnek a totális államról szóló tanulmányának6 megírása idején ellenben már birtokában voltak a kellő információk7 és a megfelelő ismeretanyag a létező totális államról – a sztálini Szovjetunió és a hitleri Harmadik Birodalom példája –, és reálisan láthatta ezen államok immorális gyakorlati működését és annak embertelen következményeit, melyeket ráadásul még a haszonelvűség vagy a célszerűség sem igazolt.

A keletkezés körülményein túl lényeges tisztában lennünk még az adott alkotás műfajával és stílusával. Egyáltalán nem mindegy, hogy objektív szempontok szerint készült leíró jellegű elemzésről8, vagy pedig egy kritikai, érvelő állásfoglalásról van-e szó9.

Probléma lehet az is, hogy egyes vélemények szerint a modern állam fogalmán kizárólag napjaink képviseleti demokráciáját kell érteni, pedig a fogalom ennél jóval tágabb, ezért ki kell terjeszteni olyan később elavulttá vált vagy zsákutcába került állammodellekre is, mint az abszolutista vagy a totális állam.

A modern állam megjelenési formái és történetük napjainkig

Marxista gondolkodók szoktak gyakran abba a hibába esni, hogy a történelem fejlődését túl lineárisan szemlélik, folyamatos fejlődésként írják le, és intézményközpontú szemléletük folytán az államra is így tekintenek. Peter Pernthaler témába vágó gondolatai10 jóval összetettebben és kevésbé felszínesen próbálják értelmezni az állam fejlődését és alakulásának problémakörét. Pernthaler szerint ugyanis az állam centralizációját szükségképpen követi annak decentralizációja. Egyszerűen és sarkosan fogalmazva hosszú távon az állam fejlődésére is alkalmazható a fizikus Newton harmadik törvénye – hatás-ellenhatás törvény – mely szerint minden hatás ugyanakkora ellenhatást vált ki.

A különböző hatáskörök és döntési mechanizmusok állami kézben tartása, illetve az államtól való elvonása történetileg és területileg is rendkívül változatos képet mutat.

Egy államberendezkedés kialakulására és fejlődésére hatással vannak az adott ország történelmi és kulturális hagyományai, valamint társadalmi és gazdasági sajátosságai. Ez a fajta szemlélet az egyébként marxista gondolkodású Esping-Andersennek a jóléti államról szóló tanulmányában11 is megjelenik a jóléti államok különböző fajtáinak tipizálásakor. Ez a feltevés olyan sem tudományosan, sem történelmileg kellően nem bizonyítható következtetésekhez is vezet, mint például az, hogy a despotikus bizánci és cári államvezetési hagyományok egy részét megöröklő bolsevik típusú sztálini Szovjetunió berendezkedése az invidualista hagyományaira, vállalkozó szellemére és polgárai szabadságára oly büszke angolszász országokban – különösképpen az Egyesült Államokban – létre sem lenne hozható.

A történeti áttekintés folyamán az európai és észak-amerikai államokra szorítkozom elsősorban, mert társadalmi fejlettségük és a világgazdaságban betöltött szerepük okán ebben a térségben található országok töltötték be a vezető szerepet a modern állam létrejöttében és különböző típusainak kialakulásában.

Az abszolutizmus legnagyobb eredménye ... hogy megteremtette a modern értelemben vett szuverén államot.

A modern állam első formájaként jelentkező abszolutista állam kialakulását a feudalizmus korszaka előzte meg a középkori Európában. A feudalizmusra a központi hatalom és az uralkodói szuverenitás gyengesége vagy éppen teljes hiánya volt jellemző. A rendi anarchiának is nevezett korszakban még a legitim erőszak állami monopóliuma sem volt adott, ami pedig még a rendkívül korlátozott hatáskörű, ún. éjjeliőr államokra is jellemző. Gyakorlati példákkal megvilágítva az ilyen feudális berendezkedésű országokban nem volt egységes igazságszolgáltatás, csak partikuláris jogi normák érvényesültek, hiányzott az uralkodói irányítás alatt álló hivatásos hadsereg, de még az egységes súly- és mértékrendszer is, mindezeken felül a pénzverés joga sem volt állami monopólium, hanem az uralkodó kisebb-nagyobb vazallusai is éltek ezzel az eszközzel kiadásaik fedezése érdekében. A hiányzó állami hivatalok és alapvető szolgáltatások helyét a különböző hivatásrendi szervek, például céhek foglalták el, helyben pedig a földesurak és más egyéb uralkodói vazallusok saját körükben ítélkeztek és birtokolták a végrehajtó hatalmat. Sarkosan fogalmazva ebben az esetben nem az állam gyűrte maga alá a társadalmat, hanem a különböző társadalmi szereplők a még ki sem alakult államot.

A feudális állam széttagoltsága és elégtelen működése nem tette lehetővé, hogy egy adott ország nagyhatalommá váljon, vagy hogy rálépjen a nagyobb gazdasági hatékonyságot biztosító tőkés fejlődés útjára. Az abszolutizmus legnagyobb eredménye kétségkívül az volt, hogy megteremtette a modern értelemben vett szuverén államot. Az abszolutizmus és a modern állam kiépítéséhez az egyik legszilárdabb alapzatot a politikai szuverenitáselméletek kidolgozása biztosította. Az abszolutista berendezkedés és egyúttal az államiság a szuverenitás tana általi megalapozása jelenik meg Thomas Hobbes: Leviatán és Jean Bodin: Hat könyv az államról című munkáiban12. A merkantilista gazdaságpolitikával párosuló abszolutista berendezkedés legtisztább formájában Franciaországban jelent meg, virágkorát XIV. Lajos király uralma alatt élte. Az abszolutizmus megteremtette a jól körülhatárolható területtel, népességgel és főhatalommal rendelkező államot, egységesítette az igazságszolgáltatást, fizetett és professzionális hivatalnokréteget, valamint hivatásos hadsereget épített ki. Az abszolutista állam központosította az irányítási mechanizmusokat és állami hatóságokat, és ezzel ténylegesen megszüntette a középkori rendek, céhek, földesúri birtokok autonómiáját.13 Az abszolutista államberendezkedés kései és területileg korlátolt változata az ún. felvilágosult abszolutizmus, mely abszolutista módszerekkel próbálta fejlettebbé tenni az elmaradottabb és soknemzetiségű nagy közép-kelet-európai államokat, valamint állami úton igyekezett polgárait bizonyos fokú műveltséghez hozzájuttatni – gondoljunk például Mária Terézia Ratio Educationis rendeletére, mellyel kötelezővé tette az alapszintű állami közoktatást.

Az uralkodó Istentől eredő hatalmát és legitimációját hirdető14 abszolutista berendezkedések hierarchikus társadalomfelettiségük és uralmuk biztosításának érdekében a történelem folyamán először kiterjedt titkos államrendőrséget építettek ki15, mely hatékonyan egyűtmüködött más rendészeti hatóságokkal és a jól szervezett, nagyrészt a polgárságból verbuválódott hivatalnokréteggel, melynek előmenetele kizárólag az uralkodótól függött.16

Az első ipari forradalom hatására fejlődésnek indult szabad versenyes piacgazdaság körülményeihez nem illett a merkantilista gazdaságpolitikával párosuló abszolutista állam, mely ráadásul a túlméretezett bürokrácia és hivatásos hadsereg, valamint az uralkodói udvartartás rendkívül magas költségei miatt a pénzügyi csőd közelébe került. A válságba jutott abszolutizmus gyakran forradalomba torkollott – például a nagy francia forradalom vagy angol polgári forradalom –, hogy aztán átadja a helyét az ún. rendészeti/éjjeliőr államnak. A jogilag korlátozott, a társadalomtól és gazdaságtól szigorúan elválasztott liberális állam eszméjét a felvilágosodás gondolkodói teremtették meg. Adam Smith skót liberális közgazdász által felvázolt láthatatlan kéz (invisible hand) elmélete szerint szükségtelen az államnak a gazdaság területén való beavatkozása17, mert a társadalom a laissez faire elvét18 követve képes igazságosan és tartósan prosperálva működtetni a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot. Az állam célja egy ilyen berendezkedésben kizárólag a gazdaság kiegyensúlyozott működéséhez szükséges társadalmi békesség fenntartása lehet, korszerűbb formájában kiegészülve bizonyos piaci torzulásoknak a jog általi kiküszöbölésével.19 Ekkor már John Locke szerződéselméletében megjelent a jogállam klasszikus formája a jog által korlátozott államhatalom képében.20 A későbbiekben pedig Gneist és Mohl német jogászok szembeállították az abszolutista rendőrállamot a Rechtstaat, a jogállam doktrínájával.21 Összefoglalva, a jogállami elvek a jog uralmának vetették alá az államot polgáraival való viszonyában, míg a korlátozott állam doktrínájának értelmében az államot szigorúan elválasztották a gazdaságtól és a társadalomtól, valamint a szekularizáció liberalizmusból eredő tanának révén egy lassú folyamat során megszakították az állam és egyház között a korábbiakban fennálló intézményes kapcsolatot.22 A jogállamok kialakulása együtt járt a kartális vagy más néven írott alkotmányok megfogalmazásával, mely a polgárság forradalom által kiharcolt emberi jogainak a leirata is volt.23

A korlátok nélküli szabad versenyes piacgazdaság a 19. században kibontakozó második ipari forradalom okozta változások miatt átadta a helyét a monopolkapitalizmusnak. A monopolkapitalizmusra a piaci versenyt folytató kisebb méretű vállalkozások helyett az átláthatatlanul nagy apparátust működtető, és gazdasági egyeduralmuk miatt a szabad versenyt gyakorlatilag megfojtó nagyvállatok jellemzőek, melyek trösztbe vagy konszernbe tömörülhetnek, sokszor pedig tiltott kartellmegállapodásokkal osztják fel egymás közt a piacot. A monopolkapitalizmus fent említett torzulásait a csupán rendfenntartásra szánt éjjeliőr állam nem tudta megszüntetni, az állami beavatkozás hiánya pedig gyakran a növekvő létszámú munkásság életkörülményeinek romlásához és az alkalmazottak vállalatok általi kizsákmányolásához vezetett. Ezen körülményeket az ekkoriban megjelenő különböző szocialista elméletek, köztük a talán legfontosabb marxizmus az ember áruvá válására vezették vissza24, mely szerintük végső soron a liberális piacgazdaság logikájából következik. A 19. század végéhez közeledve egyre több politikai gondolkodó és államférfi kérdőjelezte meg a liberális éjjeliőr állam létjogosultságát, ez pedig a későbbiekben a jóléti típusú, a korporatív, valamint totális államok kifejlődéséhez vezetett. A fenti típusokból még a liberális demokráciához és a klasszikus kapitalizmushoz legközelebb álló jóléti állam is újracentralizálta az államot, és az életkörülmények javításának szándékával aktívan behatolt a társadalomba, valamint a gazdasági életbe, kiszélesítve a klasszikus jogállami kereteket.

A semleges (be nem avatkozó) államot25 a pluralista elméletek gyakorlati alkalmazásával együtt26 legradikálisabban a totalitarizmus utasította el. A totális állam a hatalmi ágak egységét hirdette, minden szinten sikeresen maga alá gyűrte a társadalmat, végletesen elvonva tőle annak minden döntési kompetenciáját. A totális állam azonban a gyakorlatban egyáltalán nem volt haszonelvű vagy hatékony, eleve nem is kívánt az lenni27, és ez nagyban hozzájárult bukásához is. A totális állam két mintapéldánya közül a náci Harmadik Birodalmat az irracionális fajelméletből következő, realitásokkal nem számoló háborús politika semmisítette meg, míg a kommunista Szovjetunió bukását a hidegháború fegyverkezési versenyének elvesztése okozta, mely a sztálini totális állam által meghonosított irracionális társadalom- és gazdaságpolitikából eredt.

A középkori hivatásrendeket az állam és a társadalom, valamint a gazdasági szereplők szabályozott együttműködéseként megújítani igyekvő korporatív államfelfogás a katolikus egyház szociális tanításaiból indult ki, melynek korszerű alapvetését XIII. Leó pápa 1891-es Rerum Novarum, és XI. Pius pápa 1931-es Quadragesimo Anno címet viselő enciklikái képezték. Ebből következően a tisztán korporativista állammodell azokban az európai katolikus országokban alakulhatott ki, melyekben az első világháború után a válságba jutott liberális állam tekintélyelvű rendszereknek adta át a helyét, ilyen volt Salazar elnök Portugáliája, Franco tábornok Spanyolországa vagy pedig Dolfuss kancellár Ausztriája a 20. század ’20-as és ’30-as éveinek fordulóján. A gazdaságilag sikertelennek bizonyult korporatív modell helyett ezek az országok is a jóléti állam útjára léptek a múlt század második felében, ám megőrizték a korporativista örökségük némely vonását. 28

Az angolszász, reziduális típusú jóléti államok29 – Nagy Britannia és az Egyesült Államok – az 1980-as években hatalomra jutott vezetői, Margaret Thatcher és Ronald Reagen elutasították a szerintük agyonbürokratizált és általuk túlköltekezőnek tartott jóléti modellt30, egyes intézkedéseikkel pedig a minimális állam irányába tettek lépéseket. Nézetrendszerükbe bevették a libertárius eszmerendszer egyes elemeit is.

Az államok összehasonlítása különböző kritériumok szerint

Az állam tipizálása céljai, feladatai és a társadalomhoz való viszonya alapján

Az államok a társadalomhoz és annak szervezeteihez való viszonyukat a társulási elv vagy pedig a hierarchikus elv alkalmazásának segítségével alakítják ki.31 Az államnak a társadalmi intézményekkel folytatott együttműködését és az azokhoz való mellérendeltségét hirdető társulási elv szintézisbe hozható az ún. pluralista államelmélettel.32 Ismereteinket összegezve az abszolutista és más diktatórikus, tekintélyelvű államok kizárólag a hierarchikus elv alapján szerveződnek, míg napjaink plurális demokráciáira33 a társulási elv megjelenése jellemző. Ezzel szemben a totális állam eszmerendszere nemcsak a társulási elvet utasítja el, hanem a független társadalom létének tagadása miatt a hierarchikus elv sem értelmezhető keretei között.34

Minden államberendezkedésnek vannak jól körülírható céljai, társadalmi vállalásai egy tökéletesebb, ideális állapot felé haladva, megfelelvén az adott állam értékrendjének. Ezek a célnormák megtalálhatóak a legtöbb ország alkotmányában35, ám némely esetben az is előfordulhat, hogy az államnak az alaptörvényben megfogalmazott formális céljaitól egészen különböznek valódi törekvései.36

Az állam különböző megjelenési formáit – céljai és a társadalomhoz való viszonya alapján – egy képzeletbeli skálára felrajzolva a két szélsőséget a totális állam37 és a kapitalista anarchista/anarchokapitalista gondolkodók által elképzelt berendezkedés foglalja el, melyben az állam egyedüli feladata a magántulajdon és a szabadság védelme38, összes többi feladatát pedig átadja a magánszférának.

A libertárius gondolkodók által felvázolt minimális állam, mely az angol John Locke elméletére vezethető vissza, a gyakorlatban sohasem valósult meg, még a klasszikus éjjeliőr állam is szükséges esetben beavatkozott a gazdasági folyamatokba jogi úton, és nem vetette el a kapitalista anarchisták által állami rablásnak tekintett adóztatást. A gyakorlatban megvalósult totális államok pedig egész jellegükből következően legitimációs hátrányban voltak a demokratikus államokkal szemben39, amelyet a nem létező alkotmányosságuk a demokratikus világ felé mutatott látszatával próbáltak kiküszöbölni.40 A modern értelemben vett államok e skála két szélsőpontja – melyeket már az előbbiekben felvázoltunk – közt helyezkednek el.

A totális állam először is teljes mértékben maga alá gyűri a társadalmat ...

Lényeges elválasztani az ún. totális államot a többi diktatórikus, tekintélyelvű vagy abszolutista államtól.41 A totális állam először is teljes mértékben maga alá gyűri a társadalmat, elmossa az állam és a társadalom közti határokat, nem ismerve el a kettő megkülönböztetését.42 Az abszolutizmus – és más tekintélyuralmi rendszerek – ezzel szemben az állam vagy az államot megtestesítő uralkodó szuverén hatalmát hierarchikusan a politikai közösség/társadalom fölé helyezik, ilyen módon elkülönülve, függetlenedve tőle.43 Az abszolutista és más tekintélyuralmi berendezkedések tehát elismerik a politikai közösség létezését, megelégszenek a társadalom feletti uralkodással, és merev hierarchikus irányítási láncot alakítva kényszerítik ki alattvalóik engedelmességét. A totális államokból viszont a „permanens forradalom” sajátos logikájából eredően hiányzik minden állandóság vagy hierarchia44, minden polgár az egyszerű munkástól a pártvezető káderig alá van vetve a Vezér akaratának, akitől pozíciójának és életének megtartása függ, melyek közül semelyik sem lehet kellően biztosított.45 Fontos különbségként meg kell említeni, hogy míg az abszolutizmus sajátosságaként a jól szervezett, hatékony és hierarchikus bürokrácia egyértelmű mechanizmusokkal irányítja az államszervezet működését és ad parancsokat az alattvalóknak, addig a totális államban az intézmények megkettőzése, megsokszorosítása zajlik. Ezt csak részben indokolja a fiktív célokat kitűző pártmozgalmi szervezetek és a tényleges államigazgatási szervek ellentéte, vagy az, hogy a Vezér így akarja megakadályozni, hogy egy adott intézmény mint hatalmi centrum akkora erőt összpontosítson a kezében, mellyel kikezdhetné a rendszer működését. A totális állam intézményrendszerének gyakori és kiszámíthatatlan változása tartja fenn ugyanis legjobban a „permanens forradalom” valóságát, és folyamatos mozgásba helyezi a társadalmat az elérendő fiktív cél – faji tökéletesség vagy teljes társadalmi egyenlőség – felé.

Elsőre meglepőnek tűnhet az állítás, de a szélső pontot képviselő totalitarizmushoz pár jellemző vonásuk tekintetében közel állnak a jóléti államok. A korlátozott jogállamokkal ellentétben ugyanis a jóléti rendszerek a kiterjedt ellátás érdekében centralizálták a döntési mechanizmusok egy részét, feladatokat vontak el a korábbiakban a szociális ellátást végző társadalmi szervezetektől, valamint a növekvő adóztatás és a jóléti feladatok ellátása érdekében felduzzasztották a bürokráciát. Emellett állami fölényükkel élve nemcsak jog nyújtotta eszközökkel avatkoztak bele a gazdasági folyamatokba, néhol pedig feszegették az állampolgárok privátautonómiájának határait is – például a kötelező védőoltás bevezetésével. Ugyanakkor a jóléti államok mindegyikében megmaradt az alkotmányos és demokratikus berendezkedés, a jogállami doktrínát sem utasították el teljesen, ellenkezőleg, az 1970-es évektől kezdve megindult a jogállam fogalmának aktualizálása és újjáértelmezése. 46 Mindezek ellenére leegyszerűsítő a feltevés, mely szerint a jóléti államok kialakulása – Európában és az Egyesült Államokban – a demokratikus rezsimeknek a totális diktatúrákra (elsősorban a Szovjetunióra) adott válaszaként magyarázható. Sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha a jóléti államok kialakulását egy világos és hosszú távú változás következményeként fogadjuk el, melyet az állami feladatok átalakulása és kibővülése jellemez.47

A már felvázolt képzeletbeli skálán a minimális állam kapitalista anarchista vágyálmához, a minimális államhoz legközelebb álló ún. éjjeliőr államban a 19. században jelentős társadalmi reformok indultak meg. A klasszikus liberalizmus talaján álló állam a társulási elv szellemiségének megfelelően kiemelten fontosnak tartotta a társadalmi önszerveződések, egyesülések – mezőgazdasági és ipari szövetkezetek, iparoskasszák, önsegélyező egyletek – támogatását, melyek a társadalom szövetén keresztül teremtették meg az egyén és az állam kapcsolatát. 48 A 19. század második felében pedig az állam és a kormányzat egyre több szociális és jóléti vívmányt adott a társadalomnak, és bővítette az államcélok képzeletbeli listáját. Otto von Bismarck az egyesült Németország első kancellárjaként a polgároknak az állam iránti hűségét kívánta megalapozni reformjaival. Az állami társadalombiztosítás bevezetése, mint központilag foganatosított szociális ellátás, a jóléti állam alapjait rakta le. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy ezek az intézkedések adott esetben akár növelhették is a társadalmi különbségeket, és tetten érhető rajtuk egyfajta korporativista szemlélet.49 A társadalmi egyenlőséget megközelítő állapot elérését a vagyoni különbségek jelentős csökkentésével ugyanis csupán az institucionális típusú – szociáldemokrata alapokon nyugvó – skandináv modell volt képes elérni50, míg a szociálliberális irányultságú reziduális angolszász modell csak növelte a társadalmi különbségeket a rászorultsági elv alapján.51 Az állam a szociális ellátáson kívül az általános népművelés szellemében magára vállalta az oktatás megszervezését és irányítását is, mely segítségével biztosította magának hozzá hűséges állampolgárok kinevelését. Az állam először saját kézben megszervezte az állami közoktatást, később főiskolákat alapított, és támogatta a dolgozók továbbképzését, majd a felnőttképzés megvalósítását, és ilyen módon elősegítette a tudományos fejlődést.52

Nem szabad elfeledkeznünk ugyanakkor az egyházaknak az oktatásban betöltött rendkívül fontos szerepétől, mely a kora középkortól kezdve megnyilvánult. A kedvező összképet azonban árnyalja, hogy néhány államban – így Franciaországban is – az állami oktatás kiépítése az egyházzal szemben ellenséges szekularizáció53 következtében együtt járt az egyházi oktatás intézményeinek erőszakos államosításával, mely mindmáig számos konfliktus forrása az állam és az egyház között.54

A szekularizáció, az állam és az egyház szétválasztásának követelményét a pozitivista tudományos szemlélet állította fel, mint a laikus, tehát vallásilag közömbös állam alapfeltételét.55 A liberalizmus és a felvilágosodás világnézetileg semleges állam iránti igénye az isteni legitimációval felruházott abszolutista monarchia elutasításából világosan levezethető. 56 Az abszolutizmus azonban nemcsak az Isten kegyelméből eredő uralkodás dogmáját dolgozta ki, hanem a katolikus egyház hierarchikus szervezeti felépítését is átvette.57 Az állam mint Isten erejéből származó képződmény eszméjét már Thomas Hobbes is elvetette, felcserélve azt saját elméletére a társadalmi szerződésről, mely a természeti állapotban egyenrangú személyek között jön létre.58

... a Vatikán mindmáig megőrizte a nemzetközi jog nyújtotta szuverén államiságát ...

Fontos leszögezni azonban, hogy világi uralkodói hatalom és az egyház közötti konfliktus a felvilágosodásnál sokkal régebbi korokra is visszanyúlik, és az invesztitúraharc képében már a középkorban is megjelent. A katolikus egyház a világi államokkal szembeni pozícióját már az Egyházi Állam 756-os alapításakor megalapozta, mely komoly világi hatalmat is adott a pápák kezébe. Egy történelmi léptékkel mérve rövid szünetet – 1870 és 1929 között – leszámítva fennállt a mindenkori pápák által vezetett teokratikus monarchia, és a Vatikán mindmáig megőrizte a nemzetközi jog nyújtotta szuverén államiságát, saját törvénykezése van, útlevelet ad ki állampolgárainak, és a világ legtöbb országában diplomáciai képviseletet működtet. A világi és egyházi uralom kettőségének problémakörét már John Salisbury angol teológus- filozófus megpróbálta feloldani az ún. két kard elmélettel.59 A szekularizáció folyamata gyakorlati megvalósítása és fokozatai tekintetében is rendkívül változatos képet mutat a különböző vallású, felekezetű országokban. A kora újkori Európában elterjedő kálvini és lutheri reformáció igéi nem oldották meg az egyházi és világi hatalom problematikáját, hanem csak hangsúlyeltolódást hoztak. Az egyházi javak szekularizációjának korai megjelenési formája az államegyház létrehozása, melynek első példája a VIII. Henrik angol király által alapított anglikán egyház.60 VIII. Henrik az egyház állam alá rendelését a reformációnak Kálvintól és Zwinglitől eredő azon hittétele segítségével valósította meg, mely megfosztotta a pápát nemcsak világi, hanem egyházi hatalmától is. Az anglikán egyház feje – napjainkig bezárólag is – a mindenkori uralkodó lett. Hasonló tendenciájú szekularizáció zajlott le a lutheránus Svédországban és Norvégiában is. Érdemes megfigyelnünk a protestáns egyházak azon furcsa kettőségét, hogy míg saját belső felépítésüket a katolikus egyház hierarchiáját elutasítva a társulási elv alapján szervezik meg – világi elöljárók, presbiterek megjelenése –, addig az állammal való kapcsolatukban adott esetben elfogadják a hierarchikus elvet. Ez talán abból is fakadhat, hogy a nemzeti egyházakként megszerveződő protestáns gyülekezetek mögött nem állt ott egy az Egyházi Államhoz/ Vatikánhoz hasonlatos globális befolyással rendelkező teokratikus államberendezkedés. Ezzel szemben Svájcban és a protestáns német államokban a protestáns egyház és állam zavartalan együttműködése és társulása figyelhető meg.61 Az óhazában üldöztetést szenvedett puritán felekezetek hagyományai által átitatott Egyesült Államok berendezkedésében az alkotmány garantálja a vallásszabadságot, biztosítva bármilyen vallási alapú diszkrimináció – akár pozitív, akár negatív – tilalmát. Ezen elvek gyakorlati alkalmazása, tehát a vallás individualizálása révén jött létre a világnézetileg semleges állam az Amerikai Egyesült Államok területén.

Az európai kontinens katolikus országaiban már jóval problematikusabb képet mutatott a szekularizáció gyakorlati megvalósítása.62 Ausztriában a felvilágosult abszolutista II. József császár uralkodásának idején próbálták meg a katolicizmust nemzeti egyházzá átszervezni, így biztosítva az állam hierarchikus fensőbbségét az egyház felett.63 Franciaországban az 1789-es forradalom elsöpörte a második rendként működő klérust, majd a későbbiekben a kormányzat nemcsak az oktatást államosította, hanem még a templomokat is saját kezelésébe vette. Németországban Otto von Bismarck kancellár hirdetett Kulturkampfot az általa a német egységre veszélyesnek tartott katolikus egyház visszaszorítására.64 A 19. század második felében az államegyház dogmáját felváltva számos európai országban törvénybe iktatták az állam és az egyház szétválasztását. Az állam és az egyház viszonyrendszerét pedig gyakran szerződéses formában rendezték, mely a világi állam uralkodója és a pápa mint az egyház feje által kötött konkordátumban valósult meg, melyben adott esetben szabályozták az egyház és az állam közti feladatmegosztást.65

A 20. század kereszténység- és vallásellenes totális diktatúrái bizonyították, hogy az egyház által közvetített morális értékek – például a szeretet parancsa – mennyire fontos zsinórmértéket jelentenek minden demokratikus államberendezkedés számára.66 Az egyetemes keresztény értékek fontosságát hirdeti a modern kereszténydemokrácia is, melynek elévülhetetlen szerepe volt az európai egységgondolat hirdetésében. 67 A 19. század folyamán kiteljesedő radikális szekularizációs mozgalmak után pedig a súrlódások ellenére fontossá vált az államnak és az egyházaknak a társadalom szintjén való együttműködése.68

Az államkapcsolatok szerepe és egyéb összehasonlítási lehetőségek

A modern állam archetípusainak rendszerezése már Arisztotelész klasszikus hatos felosztású államformatanában is megjelenik, melyben különbséget tesz a három jó államforma és azok elkorcsosult párjai közt.69 Az antik görög államformatan mai viszonyokra való alkalmazása nemcsak anakronisztikus volna, hanem számos tévútra is vezetne, elég csak arra gondolni, hogy a tudományosság jelenkori paradigmájával nem fér össze, hogy jó és rossz államformákról beszéljünk. Arisztotelész Politika című művében ráadásul a demokráciát saját athéni tapasztalatai alapján az elkorcsosult államformák közé sorolja.70 Napjaink modernkori politikai berendezkedéseire adaptált államformatan pedig egy átfedésekkel teli, inkoherens és túlbonyolított rendszert szülne.

Az államokat pusztán elméleti szinten a népszuverenitás megjelenési formái szerint lehetséges közvetett/képviseleti és közvetlen demokráciák szerint csoportosítani. Rousseau sajátos gondolati absztrakciója által feltételezett általános akaratból következhetne a közvetlen demokrácia, amely azonban a modern államszervezés keretei között megvalósíthatatlan, és kezdetleges formájában is csak olyan kisméretű társadalmakban képes hatékonyan működni, mint az ókori Athén. A közvetlen demokrácia eszköztárát – például a népszavazást – rendszeresen alkalmazó Svájc is a képviseleti demokráciák körébe tartozik.

Értelmesebb konstrukcióhoz vezet, ha a modern szuverén államokat területi felépítésük és egymással való kapcsolataik alapján jellemezzük. Amennyiben az államkapcsolatok olyan korábbi és mára már elavult formáitól eltekintünk, mint a perszonálunió vagy a reálunió – a dualista Osztrák–Magyar Monarchia volt ilyen –, akkor az államkapcsolatoknak és egy állam belső területi felépítésének három fajtája alakulhat ki. Az abszolutizmus centralizációs törekvései folytán elsőként az unitárius/egységes állam jött létre, mely központilag szervezett, és területén nem osztja meg szuverenitását autonóm szervezeti egységekkel. A szövetségi államok – ilyen az Amerikai Egyesült Államok – tagállamai területükön állami feladatokat ellátó intézményrendszerrel, igazságszolgáltatással és esetenként saját alkotmánnyal rendelkeznek, ám szuverenitásuk egy részét bizonyos kérdésekben átruházzák a szövetségi államra. A szövetségi állam és a tagállamok viszonyát pedig egy közös szövetségi alkotmány szabályozza. Az államszövetség vagy konföderáció önálló államok közti állandó jellegű lazább szövetség, melyet közös célok érdekében kötnek, melyeket szerződéses formában rögzítenek.71

Napjaink aktuális kérdései közé tartozik, hogy az Európai Unió egyszerű nemzetközi szervezet-e, vagy pedig az állami működés egyes jeleit mutatva szövetségi állam, esetleg államszövetség. Az Európai Unió esete az állambölcselet állatorvosi lovai közé tartozik, hiszen egyetlen kategóriába sem sorolható be egyértelműen a fentiek közül, csupán azt zárhatjuk ki, hogy unitárius állam volna.

... az Európai Unió megalakításával kétségkívül megindult a szövetségi állam felé vezető úton ...

Az Európai Unió alapját különböző, a második világháború borzalmai után megkötött nemzetközi szerződések szolgáltatják, melyek másmás területeken európai szintű szervezeteket alkottak meg. Ezek közé tartozott az Európai Szén- és Acélközösség, azaz a Montánunió (1951), az Euroatom, azaz az Európai Atomenergia-közösség (1957) és az EGK, Európai Gazdasági Közösség, amelyet az 1957-es Római Szerződéssel hoztak létre.72 Az Európai Gazdasági Közösség később a vámunióval átalakult Európai Közösségeké, az 1992. február 7-én a hollandiai Maastrichtban megkötött szerződés pedig részben a fentebb felvázolt három szervezet alapokmányainak módosításával létrehozta az Európai Uniót.73 Az egységesülő kontinens az Európai Unió megalakításával kétségkívül megindult a szövetségi állam felé vezető úton, és bizonyos közös intézményeivel már arra hasonlít, de Európa nyelvi és kulturális sokszínűsége miatt még a közeljövőben nem beszélhetünk szövetségi államról.74

Az Unió az Európai Parlament minden tagállamra kötelező törvényhozó tevékenységével, a Európai Bíróság irányadó ítélkezési gyakorlatával hatásköröket von el tagállamaitól, melyek szuverenitásuk egy részét átruházzák az EU-ra. Kérdéses volt, hogy a tagállami alkotmányok nemzeti szuverenitásról szóló részei összhangba állíthatóak-e a Maastrichti Szerződéssel, vagy pedig a szerződés bizonyos passzusai ellentétesek az adott állam alaptörvényével.75 Az alkotmány védelmével foglalkozó igazságszolgáltató szervek országonként más-más ítéletet hoztak az ügyben. A német Alkotmánybíróság mindenesetre kinyilvánította, hogy az alkotmány értelmében ő rendelkezhet a hatáskör-megállapítással, nem pedig az uniós szervek. Az idén elfogadott Lisszaboni Szerződéssel kapcsolatos viták után kérdéses, hogy az EU megmarad-e a laza államszövetség és a szövetségi állam között vergődve, vagy pedig elindul valamelyik irányba.

Irodalomjegyzék

Jegyzetek

  • 1. Peter Pernthaler: Az állam szervezete. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 374. o. b) pont. (Peter Pernthaler: Allgemeine Staatslehre und Verfassungslehre. Bécs–New York, Springer Verlag, 1986).
  • 2. Pernthaler, i. m. 335–336. o.
  • 3. Államtan, i. m. 38–47. o.
  • 4. Carl Schmitt: Állami és politikai. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 134. o. (Vö. Carl Schmitt: Der Hütter der Verfassung, Tübingen, 1931, 78–79. o.)
  • 5. Németország sebezhetőnek bizonyult demokratikus, köztársasági államberendezkedése 1919 és 1933 között, mely a Weimarban megalkotott alkotmányáról kapta a nevét, és amelyre a Hitler vezette náci párt mérte a végső csapást.
  • 6. Hannah Arendt: The origins of Totalitarianism. Cleveland, Ohio, Merian Book, 1958. (Magyarul: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.)
  • 7. Nazi Conspiracy. US Governmnent, Washington, 1946 vagy Trial of the Major War Criminals. Nürnberg, 1947.
  • 8. Ld. Friedrich Koja: Az alkotmány. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 461–474. o. (Friedrich Koja: „Die Verfassung”. In: Staatsrecht in Theorie und Praxis. Festschrift Robert Walter zum 60. Geburstag, szerk.: Heinz Mayer, Bécs, 1991, 349–361. o.)
  • 9. Ld. Ludwig Adamovich: Forradalom – demokrácia – jogállam. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 475–486. o. (Ludwig Adamovich: „Revolution – Demokratie – Rechtstaat.” Überlegungen zum Thema Autoritat. In: Staatsrecht in Theorie und Praxis. Festschrift Robert Walter zum 60. Geburstag, szerk.: Heinz Mayer, Bécs, 1991, 1–11. o.)
  • 10. Pernthaler, i. m. 338. o. e) pont
  • 11. Gosta Esping Andersen: Mi a jóléti állam? Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 594–600. o. (Gosta Esping-Andersen: The three Worlds of Capitalism. Princeton, Princeton University, 1991.)
  • 12. ld. Jacques Maritain: A szuverenitás fogalma. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 616–620. o. (Jacques Maritain: „The concept of Sovereignity”. In: American Political Science Review, 1950)
  • 13. Pernthaler, i. m. 366. o. d)aa.
  • 14. Thomas Fleiner-Gerster: Modern egyház a modern államban. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 787. o. (Thomas Fleiner-Gerster: „Moderne Kirche im modernen Staat”. Jahrbuch des öffentlichen Rechts der Gegenwart, Tübingen, 1995.)
  • 15. Hannah Arendt: A totalitárius állam. Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 572. o. (Hannah Arendt: The origins of Totalitarianism. Cleveland, Ohio, Merian Book, 1958.)
  • 16. Max Weber: A racionális állam. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 62. o., (Max Weber: Wirtscaft und Gesellschaft. Grundriss der verstehenden Soziologie, Kiepenhauser & Witsch, Köln–Berlin, 1964.)
  • 17. Thomas Fleiner-Gerster: Az állam és társadalom céljai és feladatai. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 442–443. o. (Thomas Fleiner-Gerster: Allgemeine Staatslehre. Basel-Heidelberg, Springer, 1980, IV. rész, 2. fejezet.)
  • 18. Eszerint, ha minden egyes ember gazdasági cselekvése végső soron a társadalom javát szolgálja, akkor ezt a cselekvést semmivel sem szabad korlátozni.
  • 19. Fleiner-Gerster, Az állam… 443. o.
  • 20. Blandine Kriegel: Demokrácia és jogállam. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 494. o. (Blandine Kriegel: Démocratie et État de droit. In: Les paradigmes de la démocratie, szerk.: Jacques Bidet, Presse Universitaure de France, Paris, 1994.)
  • 21. Kriegel, i. m. 488. o.
  • 22. Felix Ermacora: Az állam szekularizációja. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 774. o. (Felix Ermacora: Allgemeine Staatslehre. Vom Nationalstaat zum Weltstaat. Duncker und Humblot, Bécs–Berlin, 1970.)
  • 23. Koja, i. m. 462. o.
  • 24. Esping Andersen, i. m. 589. o.
  • 25. Schmitt, i. m. 134. o.
  • 26. Schmitt, i. m. 146–153. o.
  • 27. Arendt, A totalitárius… 550–552. o. és 561. o.
  • 28. Esping Andersen, i. m. 595. o.
  • 29. Esping Andersen, i. m. 594. o.
  • 30. ld. Fleiner-Gerster, Az állam… 442. o. 8. pont.
  • 31. Pernthaler, i. m. 342–343. o.
  • 32. ld. Schmitt, i. m. 149. o.
  • 33. Ernst-Wolfgang Böckenförde: A közvetett/képviseleti demokrácia, mint a demokrácia tényleges formája. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 505. o.
  • 34. Ld. még a következő oldalon.
  • 35. Koja, i. m. 468. o.
  • 36. Arendt, A totalitárius… 533. o.
  • 37. Fleiner-Gerster, Az állam… 452. o.
  • 38. Fleiner-Gerster, Az állam… 442–443. o.
  • 39. Böckenförde, i. m. 497. o.
  • 40. Arendt, A totalitárius 542. o.
  • 41. Arendt, A totalitárius 526. o.
  • 42. Pernthaler, i. m. 376. o.
  • 43. Maritain, i. m. 621–622. o. és 631. o.
  • 44. Arendt, A totalitárius 545. o.
  • 45. Arendt, A totalitárius 548. o.
  • 46. Kriegel, i. m. 492. o.
  • 47. Esping Andersen, i. m. 587. o. „Therborn javaslata szerint az állami tevékenységek történelmi átalakulásából kell kiindulnunk”.
  • 48. Pernthaler, i. m. 357–358. o.
  • 49. Esping Andersen, i. m. 591–592. o.
  • 50. Esping Andersen, i. m. 596. o.
  • 51. Esping Andersen, i. m. 594–595. o és 600. o.
  • 52. Fleiner-Gerster, Az állam… 455–456. o.
  • 53. Ermacora, i. m. 781–782. o.
  • 54. Fleiner-Gerster, Modern… 790. o. (lap teteje) és 795. o.
  • 55. Ernst von Hippel: Állam és vallás. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 768. o. (Ernst von Hippel: Allgemeine Staatslehre. Berlin–Frankfurt am Main, 1963.)
  • 56. Fleiner-Gerster, Modern… 786. o.
  • 57. Pernthaler, i. m. 342–343. o.
  • 58. Fleiner-Gerster, Modern… 788. o.
  • 59. Fleiner-Gerster, Modern… 787. o.
  • 60. Ermacora, i. m. 777. o.
  • 61. Fleiner-Gerster, Modern… 790. o.
  • 62. Fleiner-Gerster, Modern… 789. o.
  • 63. Fleiner-Gerster, Modern… 791. o.
  • 64. Schmitt, i. m. 150. o.
  • 65. Ermacora, i. m. 779–780. o.
  • 66. Hippel, i. m. 771. o.
  • 67. Hippel, i. m. 772. o.
  • 68. Fleiner-Gerster, Modern… 793–794. o.
  • 69. Pernthaler, i. m. 372–373. o.
  • 70. Böckenförde, i. m. 498. o.
  • 71. Ld. még Alkotmánytan I. Szerk.: Kukorelli István, Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 148–149. o.
  • 72. Hermann-Josef Blanke: A Maastrichti uniós szerződés. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 875–876. o. (Hermann-Josef Blanke: Der Unionsvertrag von Maastricht – Ein Schritt auf dem Weg zu einem europaischen Bundestaat? Die öffentliche Verwaltung, 1993.)
  • 73. Blanke, i. m. 872. o.
  • 74. Blanke, i. m. 891. o.
  • 75. Neil MacCormick: A Maastricht-ítélet: szuverenitás – ma. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 911–912. o. (Neil MacCormick: The Maastricht-Urteil: Sovereignity Now. European Law Journal, 1, 1995.)
Alkotmánytan I. Szerk.: Kukorelli István, Osiris Kiadó, Budapest, 2007 alapján a 16. oldal 3. bekezdése.
Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szerk.: Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003.
Bittsánszky Géza–Ivicz Mihály–Schlett András–Botos Katalin: Közgazdaságtani bevezetés. Szent István Társulat, Budapest, 2004 alapján a 8. oldal utolsó bekezdése.