Logo

Demográfia és nyugdíj, avagy Robinson a lakatlan szigeten

MORVAYNÉ BAJAI ZSUZSANNA főiskolai docens, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének szakértője (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Életkép: Ül Robinson a lakatlan szigeten. Minden héten kiás egy-egy aranyrögöcskét, amit boldogan eltesz azzal, hogy akkor ebből öregkorában majd lesz mit ennie és mivel fűtenie.

Ha fel nem neveli Pénteket, aligha!

Mi nem lakatlan szigeten élünk, mégis baj van az időskor anyagi feltételeinek biztosíthatóságával. Vajon miért, és mi a teendő? Kezdjük az alapoknál.

Mire való a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer?

A kötelező nyugdíjbiztosításnak az a feladata, hogy minimálisra csökkentse, a kockázatviselők lehetőleg teljes körében porlassza az aktívaknak azt a kockázatát, hogy hány testvérükkel tudnak osztozni idős szüleik milyen színvonalú eltartásában, illetve mérsékelje az időskorúaknak azt a kockázatát, hogy hány felnevelt gyermekük mennyire képes gondoskodni az anyagi biztonságukról.

A társadalombiztosítás kialakításakor még természetes volt a kellő számú gyermek a családokban, ezért a „szerződés” csak a pénzbeli és időtartam-kötelezettségeket rögzítette, a munkaerő újratermelésének feltételét már nem. Így ma a minden idős ember anyagi biztonságát szolgáló járulékból éppen azoknak nem vagy még a létminimumukat sem biztosító összegben jut nyugdíj, akik mások helyett is felnevelték a munkaerő pótlását jelentő gyermekeket. Emiatt kevesebb szolgálati idővel rendelkeznek, és rendszerint kisebb jövedelem után fizették a járulékot, aktív korukban is jelentős anyagi hátrányokat szenvedtek el. Felnőtté vált gyermekeik pedig minden idős számára fizetik a nyugdíjjárulékot, amiből éppen az őket felnevelő idős szülőjüknek, rendszerint az édesanyjuknak jut a legkevesebb, esetleg semmi. Minthogy az ember nem hagyja nélkülözni a szüleit, ilyen esetekben e felnőtt gyermekeket is többletteher sújtja, náluk másokéhoz képest pluszkötelezettségként is jelentkezik idős szülőjük eltartása. (Emellett a legnagyobb valószínűséggel éppen a többgyermekes családokban felnőttek választanak többgyermekes életmódot, ami még magasabb keresetükből is eleve nagyobb mértékű eltartói terhekkel jár.)

Ugyanennek a másik oldala: ha valaki piaci viszonyok között, munkavállalóként végez gyermekgondozási tevékenységet, ez tisztességes fizetéssel és nyugdíjjal jár, míg ha valaki ugyanezt a munkát (esetleg még nagyobb időbeli, szellemi és fizikai munkaterheléssel is) a saját gyermekei körében végzi, „nem dolgozik”, és a gyermekgondozási ellátás folyósítási idejének letelte után a napi törvényes munkaidőt elérő gyermekgondozási munkája sem jogosítja szolgálati időre (sőt, pár éve még egészségügyi szolgáltatási járulék fizetésére kötelezett „potyautasnak” is minősül).

Mi a baj a mostani magyar nyugdíjrendszerrel?

Általános az egyetértés a nyugdíjrendszer növekvő hiányához, várható összeomlásához vezető fő okokban:

  1. Az aktív korúak nem állítanak maguk után fejenként egy-egy (házaspáronként két-két) gyermeket.
  2. A járulékfizetés túl gyakran kisebb összeg után történik, mint a biztosított tényleges jövedelme.
  3. Sokan munkanélküliek és sokan menekülnek nyugdíjba a munkanélküliség elől, illetve egészségkárosodásuk miatt.
  4. A rendszerben nincs puffer, nincs tartalék, a valaha volt vagyon már nincs meg.

Bármiféle átalakításnak csak akkor van értelme, ha az az összeomláshoz vezető alapvető okokat megszünteti, de legalábbis mérsékli, és emellett nem állít elő a rendszert fenyegető új problémákat.

Egyszerűbbnek látszik a 3. ponthoz tartozó gondolatokkal kezdenünk.

Magyarország nyitott gazdaság, ezért fokozottan ki van téve a világgazdaság, ezen belül főbb partnerei gazdasági folyamatainak. A minél jobb alkalmazkodás érdekében – különösen tudásalapú társadalomban – kiemelt jelentősége van a munkaerő képezhetőségének, az ún. élethosszig tartó tanulásnak. Az elöregedés – már csak egészségügyi okokra is visszavezethetően – és a lopakodó tandíj ennek gátja, viszont ezt valamelyest ellensúlyozhatja a tényleges munkapiaci igények szerinti támogatott képzés.

Minél nagyobb arányú a munkanélküliség, a családok annál kevesebbet tudnak fordítani gyermekeik taníttatására, különórákra, a szabadidős elfoglaltságokra, a tehetségfejlesztés finanszírozására.

A bérrendszer sem nyújt teljes körűen fedezetet a munkaerő újratermelésére: a teljes törvényes munkaidőre érvényes nettó minimálbér kisebb, mint az egyszemélyes háztartás átlagos létminimuma, így egy gyermek minimális szintű eltartására még családi pótlékkal sem alkalmas. Ilyen helyzetben az oktatásban-nevelésben a jelenleginél fokozottabban szükség van/volna az állam szerepvállalására.

Igen jelentős szerepet játszik az egészségben megélt évek száma, a lakosság – ezen belül a járuléktömeg szempontjából az aktívak és a jövő gazdasága szempontjából a gyermekek – általános egészségi állapota, a prevenció lehetőségei. Ehhez tartozik: csak újabban értékelt fontos körülmény, hogy a családban élésnek egészségmegőrző hatása van, valamint hogy a családokban tervezett gyermekszám a leginkább akkor valósul meg, ha kisgyermekkel is számítani lehet – a gondozásával összeegyeztethető – jövedelemszerző tevékenységre, megfelelő gyermekintézményre, nagyszülői segítségre. Mindehhez az állam, a környező társadalom megfelelő hozzáállására, támogató segítségére is szükség van.

A járulékfizetők körét csökkenti viszont, hogy – nem is mindig indokoltan – egyre hosszabb a nappali rendszerű iskoláztatás, a fiatalok egyre később válnak járulékfizetőkké.

A 4. pont orvoslására viszonylag keveset tehetünk. Nem tudunk változtatni azon, hogy elveszett, nincs meg a nyugdíjbiztosító valaha volt vagyona. Tény, hogy az utóbbi 20 év alatt privatizálták annak az állami vagyonnak a túlnyomó részét, amiből a társadalombiztosítás számára folyamatosan jelentős bevételek keletkezhettek volna. Mindez nem ok azonban arra, hogy most, amikor gazdasági válság van, visszaesett a gazdaság teljesítménye, tehát, éppen most viszont erőltetett menetben kíséreljük meg visszaállítani a vagyonállományt.

... tömegek fognak elfogadható biztonságot nyújtó nyugdíj nélkül maradni.

Erre már csak azért sincs lehetőség, mert a tőkefedezeti pillér kötelező bevezetésével, a nyugdíjjárulékoknak egyre nagyobb hányada a magánnyugdíjpénztárakba folyik be, miközben a nyugdíjas és nyugdíjba menő korosztályok nyugdíját az állami támogatással megtámogatott nagy tb-ből kell folyósítani. De a tőkefedezeti pillérre a későbbiekben még kitérünk.

Nagy a gond a 2. ponttal kapcsolatban is. Évszázados hagyománya van hazánkban a jövedelemelhallgatásnak, az adózás alóli kibújásnak. Növekvő munkanélküliség mellett akár természetesnek is vehetjük, hogy a munkáltatók részéről széles körben tapasztalható a bejelentetlenül vagy nem a tényleges keresettel bejelentett foglalkoztatás. Ez annak veszélyét vetíti előre, hogy rövid időn belül tömegek fognak elfogadható biztonságot nyújtó nyugdíj nélkül maradni. Ezt érzékelve felmerült, hogy bizonyos életkortól vezessünk be biztosítási előzmény vagy a rászorultság igazolása nélkül is folyósítandó – belátható időn belül bizonyára csak a mai öregségi nyugdíjminimumot meg nem haladó, de a létminimumot semmiképpen sem elérő összegű – alaptámogatást. Ám ezzel csak azt üzenjük a mai aktívaknak és munkáltatóknak, hogy bátran lehetnek felelőtlenek, nem érdemes járulékot fizetni a bizonytalan nagyságú munkanyugdíjra, mert az ún. állampolgári alapnyugdíj melletti öngondoskodással, takarékoskodással „mindenki” gondoskodhat időskora anyagi biztonságáról – ha tud. Ha nem, arról „csakis ő tehet”, minek vállalt „annyi” gyereket, vagy miért nem tanult, miért nem költözött oda, ahol munka van, illetve jobban fizetnek – lám, az állam erején felül gondoskodik az idősekről. Ez egyúttal oda vezet, hogy a nagy tb egyre kisebb kör számára fogja megoldani az időskori anyagi biztonságot, miközben az állampolgári alapnyugdíj felemészti az államnak az idősekre fordítható erőforrásait, netán még az egyre inkább csökkenő létszámú gyermekek számára szükségeseket is csökkenti. Mindez csak felgyorsíthatja a társadalombiztosítás összeomlásához vezető spirált.

Holott a kilábaláshoz – a nagy tb követelményeinek és szolgáltatásainak korszerűsítése révén is – elfogadható időskori létfeltételeket, tisztességes szolgáltatásokat biztonságosan kellene garantálni, hogy mindenkit járulékfizetésre, éspedig a teljes jövedelmük utáni járulékfizetésre ösztönözzenek. Ezt támogatná az is, ha a kellő gyakoriságú és szigorú ellenőrzés következtében mindenki biztos lehetne benne, hogy a járulékfizetés alóli kibújás esetén a (tőle tb-be a továbbiakban teljesítendő befizetéseket sem kizáró) büntetés elkerülhetetlen, azonnali és súlyos.

És most térjünk át az 1. pontra.

Közismert, hogy a nyugdíjrendszer ellehetetlenüléséhez vezet, ha az aktív korúak aránya az eltartandók létszámához képest igen gyorsan csökken (például háború, tömeges kivándorlás esetén), ha az aktívak tartósan, évtizedeken át nem állítanak maguk után fejenként egy-egy (házaspáronként kétkét) gyermeket, ha a születésszámok gyorsan csökkennek. Ennek egyenes következménye a (gyorsulva fogyó) lakosság egészéhez képest az idősek, a nyugdíjra jogosultak arányának növekedése és az eltartásukra szolgáló források kényszerű bővülése a gyermekek, majd az aktívak rovására. A folyamat lassítására, negatív következményeinek mérséklésére, azaz a nyugdíjjogosultság korlátozására a döntéshozók rendre olyan „tűzoltó” intézkedésekhez folyamodnak, mint a minimális szolgálati idő és az öregségi nyugdíj korhatárának, valamint a járulék mértékének emelése, a helyettesítési ráta és a valorizálás mértékének csökkentése stb. Ez ördögi kört alakít ki: az az üzenete, hogy bizonytalan, hogy az egyre tovább és egyre nagyobb terhet jelentő járulékért cserébe a biztosított mikortól és milyen életszínvonalat biztosító nyugdíjat kap, aminek hatására nő a járulékfizetés alól „kimentett” jövedelmek aránya, azaz túl kicsi az aktuális idős korosztály ellátásának megfelelő fedezete, egyre kevesebbeknek nyújtja az időskor anyagi biztonságát.

A hazai bérrendszeri és lakáspiaci sajátosságokra visszavezethetően ezzel még csak a nyugdíjcélú hosszú távú magánmegtakarítások növekedése sem jár együtt, ami pedig képes lehetne a költségvetés hiányának, ezen belül is a nyugdíjkötelezettségek miatti tb-támogatási igénynek is minél nagyobb arányban belföldi forrásokból való fedezésére.

A kötelező társadalombiztosítást nem leépíteni kellene, hanem megerősítésre szorul.

A demográfiai zsugorodás megfordítására elengedhetetlenül szükség van. Ezért meg kellene erősíteni a hajdan megvolt összefüggést az aktívkori termékenységi magatartás és az időskori anyagi biztonság között. Helyeselnénk, ha a teljes emberi élet, így a gyermekkor és a gyermekgondozással lekötött teljes időszak ellátása is társadalombiztosítási járulékfedezet alá kerülne vissza, hogy érzékelhetőbbé tegye a jövedelemhiányos életszakaszok finanszírozásának egymásra utaltságát.

... ez az intézkedés az állam eddig implicit adósságát explicitté tette ...

Ismerünk olyan javaslatot, amely a nyugdíjas korban a felnevelt gyermekek által fizetett közterhek egy részét juttatná vissza az idős szülőknek. Arra a problémára azonban még nem született kidolgozott javaslat, hogy ha egy házaspár jól nevelte mind a hat lányát, akkor ők elég sokáig csak a gyermekeik gondozásával végeznek társadalmilag hasznos munkát, a természetbeni közterheik igen nagyok ugyan, de pénzbeli adó- és járulékfizetésük csekély, így abból a szüleik nyugdíj-kiegészítésére sem kerülhetne sor – bár, bizonyára lenne mód azt a házastárstól is átutalni, az ő szüleivel megosztani. Arra azonban csak valamiféle demográfiai meggondolásokból kialakított újraelosztás nyújthatna megoldást, ha valakinek meghaltak vagy munkaképtelen állapotúak a gyermekei. Attól mindenképpen óvakodnunk kell, hogy ez a kiegészítés a gyermeknevelés miatti anyagi hátrányokat ellensúlyozni képtelenül kis összegű lehessen, mert ez a szándékkal éppen ellentétes üzenetet hordozhatna.

A pénzpiac számára jelentős előnyökkel kecsegtető kiegészítési formaként vezették be a tőkefedezeti pillért, méghozzá a 42 évesnél nem idősebb pályakezdők számára kötelezően. Ez nem többletbefizetés, hanem éppen az amúgy is hiányos tb-kasszától veszi el a járuléktömeg jelentős és egyre nagyobb hányadát, miközben a jelentős kezelési költségek, az esetleg gyenge vagyonkezelői tevékenység és „rosszkor” születettek esetében a pénzpiaci folyamatok is csökkentik a járadékszolgáltatásra majdan fordítható összegeket. Egyébként ez az intézkedés az állam eddig implicit adósságát explicitté tette, ami önmagában is hátráltatja a csatlakozást az eurózónához, azaz a gazdasági lehetőségeknek, így a társadalompolitikai célokra fordítható források növelésének is gátja.

A tőkefedezeti pillért, különösen annak a nagy tb rovására történt kötelezővé tételét jelentős visszalépésnek tarthatjuk. Hiszen ez már nem biztosítás, csak egyszerű megtakarítás, nem viseli – bár akár állami befizetéssel-jóváírással, akár újraelosztással viselhetné is – az életút jövedelemhiányos időszakainak (a munkaerőpiactól való távollét: tanulás, gyermekgondozás, tartós betegség, baleset, munkanélküliség, megrokkanás, ápolás, az eltartó halála) kockázatait, ellenben elviszi a járulékokat, elszívja a forrásokat az e kockázatokat és újabban még a magán-nyugdíjpénztárak vagyonkezelésének kockázatait is viselni kényszerülő társadalombiztosítás elől. (A magán-nyugdíjpénztárak azután a már csak tagdíjnak nevezett összegeket, egy részüket, a pénzpiacon keresztül az államnak adják kölcsön, aminek kamatterhe tovább csökkenti az állam lehetőségeit a járulékhiány pótlására, a nagy tb támogatására.)

Az a körülmény, hogy a gyermekgondozás miatti távollét alatt nem történik befizetés, tovább fokozza az anyagi ellenérdekeltséget a munkaerőpiacon nehézségekkel, kisebb jövedelemmel járó gyermekvállalással szemben. Amennyiben a pályakezdők számára megmaradna a kötelező magánnyugdíjpénztári tagság, elvszerű lenne, ha a társadalom javára végzett, piacon kívüli munkával, a gyermekgondozással lekötött időszakokra méltányos virtuális jövedelem után az állam teljesítene befizetést. Kétségtelen, hogy ez viszont azonnal növelné a tőkefedezeti pillér jellegéből fakadó explicit államadósságot.

Ha újból csak a nagy tb lenne kötelező, ugyanez az állami kötelezettség csak implicit adósság, amelynek teljesítésekor – megfelelő születésszámok és járuléktömeg mellett – az addigra már felnevelt gyermekek befizetései révén már a fedezet is rendelkezésre áll.

Azt is érdemes végiggondolnunk, hogy hiába a felhalmozott tőke, ha (mint Robinson esetében a tényleg lakatlan szigeten) nincs, aki magas hozamot – megfelelő időskori anyagi biztonságot – állítson elő belőle, vagyis rossz demográfiai folyamatok esetén a felhalmozott tőke leértékelődik. Ezt elvileg úgy lehetne ellensúlyozni, ha a tőkefedezeti pillérben összegyűlő vagyont (egyelőre még) megfelelő születésszámokkal rendelkező országokban fektetnénk be – ám ez elviselhetetlen mértékben növelné a tb-ből elvont járulékok pótlására kényszerülő költségvetés külföldi forrásszükségletét, de a befektetés kockázatait is, tehát nem ajánlható út.

A születésszámok, a járulékfizetők körének csökkenéséhez hozzájárult, hogy megrövidült a gyermekvállalásra alkalmas életszakasz. Egyre hosszabb a nappali rendszerű iskoláztatás. A fiatalok – közöttük a nagykorú diákok – családalapítása, gyermekvállalása előtt számos akadály tornyosul. Ezek között előkelő helyen szerepel a bérrendszeri, illetve ösztöndíjrendszeri, családtámogatási adottságokra visszavezethető jövedelemelégtelenség, a munkapiac hozzáállása, a családalapításhoz szükséges önálló otthon megteremtésének nehézségei, terhei és a gyermekintézmények hiánya.

... pályakezdőként kisgyermek( ek)kel alig lehetséges munkát kapni ...

Ezek közül a legsúlyosabb problémák közé tartozik, hogy pályakezdőként kisgyermek(ek)kel alig lehetséges munkát kapni és a túl gyakran csak határozott időre szóló munkaszerződéseket meghosszabbítani. (Sőt, a szülőképes korban lévő nőket túl gyakran éri munkáltatói diszkrimináció.)

A gyermeknevelés, különösen az átlagosnál több gyermek nevelésének anyagi terhei aránytalan mértékben növelik a tartós szegénységbe süllyedés kockázatát, így egyre nő az anyák életkora első gyermekük megszületésekor, és ezért akár egészségügyi okokból is elmaradhat a további gyermekek megszületése. A reménytelenül depressziós vidékeken túl sokszor csak a gyermekek jogán járó ellátások képezik a gettószerűen élő többgyermekes családok bevételeit, igen nagy a forráshiányra is visszavezethetően kielégítetlen segélyszükséglet, de a lakosság többi részének ellenállása, értetlensége is. Nő a távolság a mélyszegénységben élő többgyermekes családok és a környező társadalom között. Miután az átlagosnál több gyermeke még az elitnek szokott lenni, ez is erősíti azt a nyomást, hogy csak annak legyen egy-kettőnél több gyermeke, aki „megengedheti magának” a többgyermekes életformát. Emellett – nemcsak a munkapiac házas nőkkel szemben elutasító hozzáállása, de az ellentmondásos jogszabályok hatására is – terjedőben a hosszú távú elkötelezettség elutasításaként értelmezhető alkalmi együttélés, a házasságnál bomlékonyabb, a hazánkban kisebb termékenységgel járó élettársi kapcsolat, de a házasságok felbontásának gyakorlata is. Mindennek folyományaképpen a másodikharmadik gyermekek túl gyakran a csak megvalósítatlanul maradt családtervekben szerepelnek, megnőtt a gyermektelenek aránya, sőt, megjelent a tudatos gyermektelenség is, amit a nagycsaládokban nevelt gyermekek száma nem képes ellensúlyozni.

A demográfiai veszélyt az is növeli, hogy a felnőttek javára meghozott intézkedések – a társadalombiztosításban is – a kizárólag rövid távon érdekelt politikai hatalom számára több szavazatot hoznak, mint a politikai érdekképviselet nélküli gyermekek, a színvonalas gyermeknevelés érdekében megtett lépések. Ha kiskorú gyermekeik képviseletében a szülők nemcsak például a focizás közben betört ablakot lennének kötelesek megfizetni, hanem – gyermekeik hosszú távú érdekeit szem előtt tartva – kiskorú gyermekeik nevében is szavazhatnának, alapvetően más lehetne a helyzet.

Az állampolgár – magánemberként – kijelentheti, hogy magánügye, van-e gyermeke. A társadalom és nevében a gyermeknevelés hasznait élvező államot képviselő politikus, köztisztviselő, egyéb alkalmazott viszont ezt nem mondhatja. A társadalom egésze – ezen belül az állam, a társadalombiztosítás – adók, járulékok, megtermelt értékek formájában igényt tart a gyermeknevelés hozamára, így már csak ezért sem vonhatja ki magát a beruházási időszak terhei alól sem. De érdeke is, hogy normális számban szülessenek gyermekek, valamint – akár csak költségvetési szemlélettel is –, hogy a megszületett gyermekek minél jobb munkaerővé nevelődjenek fel, és így a társadalom számára is nagyobb egy főre eső értéket állítsanak elő. A gyermekekre ésszerűen fordított összeg az államnak köztudottan az egyik legjobban megtérülő befektetése. Ennek jelentőségét fokozza, hogy a mai gyermekeknek a társadalom jelenlegi eltartói teljesítményéhez képest nagyobb terhek viselésére – az arányaiban még növekvő idősek létfeltételeinek a járulékfizetés előnyeit demonstráló, tisztességes biztosítása mellett a jelenleginél lényegesen több gyermek minél színvonalasabb felnevelésére – kell képesekké válniuk.

A gyermek, még a családjában sokadik gyermek sem önhiba – a gyermek nemcsak családja öröme, hanem az egész társadalom jövője is. Tarthatatlan, hogy társadalmi átlagban ne lennénk képesek magunk után fejenként egy-egy munkaerőt állítani. Tarthatatlan, hogy a családok a társadalmi feltételek miatt átlagosan egy-egy gyermekkel kevesebbet nevel(het)nek fel, mint ahányat szerettek volna, és hogy ez tönkretegye az országot.

Ne feledjük, az államot többek között azért tartjuk mi, állampolgárok, hogy ahol a piac nem elég hatékony, netán kártékony, ott pótolja, illetve kiegyenlítse a hiányos funkciókat, sőt, ellensúlyozza is a káros piaci hatásokat.

Ezt várjuk a népesedéspolitikától, az egész társadalom- és gazdaságpolitikától, ami a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer helyreállítását is szolgálná.

© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány