Logo

Demográfia és nyugdíjrendszer kapcsolata

DR. BOTOS KATALIN egyetemi tanár, Szegedi Egyetem, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

A múlt év utolsó napjaiban elkészült a Nyugdíj- és Időskorú Kerekasztal jelentése a nyugdíjreform alternatíváiról. A munkacsoport egésze pozitivista megközelítés alapján állt, elfogadta a társadalmi tényeket: ez van, ilyen a társadalom és a gazdaság, ebből kell kiindulni. A jelentés leszögezte, hogy az időskorból fakadó problémákkal egyáltalán nem tudtak – idő és energia hiányában – foglalkozni. A másik, amit leszögeztek: a nyugdíjreform kérdéskörét nem a döntéshozók, hanem csupán az azt előkészítők szemszögéből nézik, és nem áll szándékukban preferenciákat sugallni. (Ez azért nem teljességgel járt sikerrel, mert az anyag nagyon is erőteljesen sugallja a biztosítási szemlélet érvényesülését.)

Normatív megközelítéssel, tehát hogy milyennek kellene lennie végül is a tb fenntartható rendszerének, nem foglalkozott. Alapvetően elfogadta a jelen helyzetet meghatározó ideológiát, amit röviden így jellemezhetnénk: individualizmus. Az individualizmus a már idézett biztosítási szemlélettel értelemszerűen teljes összhangban van.

Mindez egy átfogó világkép alapján állva nagyon is érthető. Hiszen a modern kor globalizmusával is az individualizmus van összhangban. Ha a munka s tőke az egyéni döntések alapján szabadon áramlik, akkor gyakorlatilag nem lehet szolidáris szociális rendszereket a nemzetgazdaságokban kiépíteni. Ebből következik, hogy az állam szinte minden gazdasági, sőt, szociális funkcióját is le kell építeni – ezen szemlélet szerint. Célszerűen nemzetközileg harmonizált módon. (Jó példa a harmonizáció hiányára az osztrák felsőoktatásban a közelmúltban kialakult feszültség. A szociáldemokrata értékektől vezetett törvényhozás az ingyenes képzésre a jelentkezést az érettségi alapján lehetővé tette. Ezzel a lehetőséggel élve, tömegesen iratkoztak be a német nyelvterület fiataljai a bécsi egyetemre – hiszen az EU-szabályok értelmében nem kizárhatóak a többi ország polgárai sem. Természetesen ezt a mennyiségű jelentkezőt nem képes az osztrák felsőoktatás fogadni.)

Ha tehát az egyik országban változtatnak a képzés finanszírozásán, és a másikban nem, az állami pénzen kiképzett munkaerőt esetleg máshol használnak fel. Nem csak a más országok itt kiképzett hallgatóit, de a saját fiatalságunk végzőseit is – jó példa erre a mostani vita a végzős orvosegyetemisták „röghöz kötéséről”. Azon országokban, ahol egyébként magánpénzekből lenne a képzés, a vállalkozónak ezt az önképzési költséget a bérekben meg kellene majdan fizetnie. Viszont e célra akkor nem kellene megterhelni az adózókat, közkiadásként tehát nem jelenne meg az oktatás költsége. Végső soron tehát egy átrendeződés valósulhatna meg: kisebb közterhek, nagyobb önfinanszírozás, és majdan, az alkalmazáskor esetleg nagyobb bérköltség a munkáltatónak. Ilyen körülmények között természetesen csak az képezné magát, aki ezt megengedhetné magának. Akinek bérjövedelmébe belefér önmaga, illetve gyermekei képzési költsége is. (Ez esetleg hitelre is lehetséges lenne.) Figyelembe véve a magyar viszonyokat, ez bizonyosan nagyon idealizált lehetőség lenne. Ha ilyen rendszereket harmonizálatlanul vezetnének be az Európai Unióban, a magánszemély ilyen körülmények közepette úgy igazíthatná életszakaszait: oda megyek, ahol olcsóbb a képzés, s ott dolgozom majd, ahol viszont magasabb béreket lehet keresni. (Lehet, hogy nem annyit, mint a másik országbeli átlagbérek, de többet, mint otthon.) Ez az egyik országból a másikba átszivattyúzott jövedelmeket jelentene. Amit a munkavállaló esetleg hazautal, akkor az visszakerülhet a hazai gazdaság körforgásába, de lehet, hogy a kinttartózkodása életvitelszerű lesz, és akkor nem jelent az ő jövedelme hazai piacon keresletet.

A kérdés releváns a nyugdíjrendszert illetően is. A globalizmussal olyan egyénre szabott biztosítási nyugdíjrendszer áll összhangban, amelyet az egyén „összeszedegethet” a különböző országokban végzett munkájával. Nyilván az lenne az ideális, ha e rendszerekben a helyi szolidaritásban nem szükséges részt vállalni, de legalább is minél kevesebbet.

Egyelőre még nem ilyenek a különböző európai nyugdíjrendszerek. Meglehetősen nagy változatosságot mutatnak, bár a nagy rendszerek finanszírozási problémái miatt valóban van bennük egy közös elem: a tendencia mindenütt az öngondoskodás felé való terelés.

... a tendencia mindenütt az öngondoskodás felé való terelés.

Szakemberek (Nicholas Bahr, Augusztinovics Mária) már régen rámutattak – s a hazai szaksajtóban dr. Botos József nyomban a magyar rendszer bevezetésekor jelezte –, hogy a kötelező magánnyugdíj-pénztárak tőkefedezeti rendszere inkább csak pénzügytechnikai megoldás, ha egyéb parametrikus elemek változatlanok maradnak. Már 1997–98-ban rámutatott, hogy az átállás költségeit a költségvetés állja, ami deficitet okoz... A pénztárak viszont megtakarításaikat alapvetően állampapírba fektetik be, tehát az államkötvény, amelyet a költségvetés kibocsátani kényszerül, a pénztárak portfóliójába kerül... A kígyó a farkába harap.

A Nyugdíjreform Bizottság zárójelentése maga is megállapítja, hogy ha nem nyitják meg a külföldi befektetésekre a lehetőséget a kötelező magánnyugdíj-pénztárakban, akkor fenntartásuknak nincs semmi értelme! Természetesen, inkább azt sugallja a jelentés, hogy meg kéne nyitni ezt a lehetőséget (ami viszont a jelenlegi pénzügyi válság fényében nagyon is meggondolandó lenne, a kockázatok nagysága miatt). A jelentés azonban mégis alapvetően olyan változatokkal számol, amelyekben e pillér megmarad. Bár több változatban kidolgozta a bizottság a lehetséges parametrikus reformokat, ezek között nincs szó olyan változatról, amely a demográfiai kérdéseket a nyugdíjrendszerrel érdemben összekapcsolná.

Ilyen típusú elgondolásokkal kidolgozott formában a Kereszténydemokrata Néppárt szakértőinél találkozhatunk.

A Barankovics Alapítvány, melynek Mészáros József professzor az elnöke, korábban (2007) az alapítvány Van megoldás! című könyvsorozatában publikált reformtervezetében is számol a nyugdíjpénztári rendszerrel. Azt részvénytársasággá kívánja átalakítani. Az átalakítás célja a valós tulajdonosi érdekeltség biztosítása. Ez erősen vitatható, mint ahogy a múlt évben beterjesztett és különösebb társadalmi vita nélkül átnyomni próbált törvényjavaslat is. A legcélszerűbbnek a jelen viszonyok között a korábbi rendszer visszaállítása lenne, azzal, hogy a paraméterek fokozatos, lassú, a jelen nyugdíjba vonuló generáció esélyeit nem rontó változtatásokat átgondoltan be kellene vezetni.

Tulajdonképpen egy alapvető félreértést is el kellene oszlatni a közvéleményben. Ez pedig az, hogy a mi rendszerünk nem igazán felosztókirovó volt, még ha az úgy működött is. Hiszen a szocialista államosítás besöpörte a közösbe az OTI vagyonát is. Teljes mértékben indokoltak voltak azok a rendszerváltozáskor felvetett gondolatok – amelyeket markánsan alig valaki képviselt az induló pártok közül –, hogy a nemzeti vagyonból éppenhogy a nagy rendszereket, ezek között is a társadalombiztosítást, a nyugdíjat és az egészségügyet kellett volna rendbe tenni, ha tetszik, konszolidálni. A nemzet vagyonának egy része jogosan a járulékfizetőké lett volna, ha a napjainkig megvalósuló privatizációs kiárusítás azt másra fel nem használta volna. Azzal tisztában vagyunk, hogy az államadósság ráterhelődött minden közvagyonra, de azért ne mondja senki, hogy e célra nem lett volna helyes és célszerű fedezetet biztosítani!

A Barankovics Alapítvány javaslatcsomagja több helyen tartalmaz visszacsatolást a demográfiára. Ezzel a szemlélettel messzemenően egyet lehet érteni. Így például javasolják a foglalkoztatót terhelő járulékok gyermekszám szerinti differenciálását, ami a sokgyerekesek foglalkoztatását elősegítené, továbbá szorgalmazzák az ún. „nagyipénz” bevezetését, amellyel gyermekek, unokák támogathatnák személyi jövedelemadójuk 5%-ával az általuk meghatározott idős hozzátartozójukat. Ez már kritikusabb kérdés, felmerül a leány- és fiúgyermekkel rendelkezők közötti esélyegyenlőtlenség kérdése is – hiszen aligha vitatható, hogy a jövedelmek nemek közötti kiegyenlítődése hosszú folyamat lesz –, s adófizetésük nyilván ezzel függ össze. Így újabb igazságtalanságot kreálnánk.

A nemzetközi gyakorlatban szintén találkozhatunk azzal, hogy a társadalombiztosítás rendszerébe közvetlenül beépítettek a demográfiai javulást serkentő elemeket.(Differenciált járulék, gyermekszám szerint, például a portugál reformban. Sajnálatos módon a Reformbizottság idézett jelentésében szereplő nemzetközi körképben erre való utalásokat nem olvastam.)

Elméleti síkon többen megállapították már – többek között Mészáros József, Botos Katalin, Botos József –, hogy a gyermekvállalás nem puszta magánügy! A 2009 őszén a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére létrejött Demográfiai Kerekasztal eddigi állásfoglalásai jól ötvözik a két szempontot: az önkéntességet és a közérdeket, mondván, hogy legalább a kívánt gyermekszám szülessen meg, s máris hatalmas lenne a javulás. Dr. Kopp Mária kutatásai világosan jelzik, hogy a magyar társadalom több gyermeket szeretne – gyakorlatilag éppen annyit, amennyi a népesség többé-kevésbé szinten maradásához elegendő lenne –, mint amennyit ténylegesen felvállal. Nem kívánunk senkire gyermekvállalást erőltetni, ha arra nem szívesen vállalkozik, hiszen abban nem lenne köszönet. Azt azonban teljes mértékben nemzeti program szintjére kellene emelni, hogy a jövő generáció megszületéséhez igazságosabb teherelosztási rendszerre van szükség! A családtámogatási rendszerek által juttatott összegek messze elmaradnak attól a nagyságrendtől, amelyet a nyugdíjjáradékok megtermeléséhez szükséges humántőke létrehozása igényel. Hiszen ha megnézzük az életpálya-finanszírozással kapcsolatos kutatásokat, láthatjuk, hogy a középkorosztályon túl, még a nyugdíjas korosztály is részt vállal a jövedelemtranszferekben, a fiatalok felé.

Ki kell mondani, hogy

– nem felel meg az igazságosság követelményének, ha a gyermeket vállalók költségeit nem arányosan vállalja a társadalom. Mindnyájan tudjuk, hogy így is marad éppen elegendő megfizethetetlen áldozatvállalás az egyének számláján. Lehet talán mondani, hogy elvitathatatlanul több örömforrást is jelenthet a nagy család. Ezt azonban az a sok lelki aggodalom és áldozatvállalás a gyermek egészségéért, sorsáért, tanulásáért és boldogulásáért bizony bőven ellentételezi. Mindenképpen a társadalombiztosítási reform fókuszába kell, hogy kerüljön, miszerint nem csak a pénztőke, hanem a humán tőke újratermelése is szükséges a gazdaság zavartalan működéséhez, és így a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer fenntarthatóságához is. Bármilyen technikai megoldást választunk is, bármilyen pénzügyi konstrukciót dolgozunk is ki, a következő generáció felnevelésére szükség van!

– Minden erővel támogatni kell a gyermek szülését vállaló asszonyokat abban, hogy a személyes döntésük ne jelentse nyugdíjlehetőségeiknek, kilátásaiknak a súlyos romlását. Ehhez először is biztosítani kell a nőknek a munka világába való visszailleszkedés lehetőségét, s a kieső évek nyugdíj szempontú megfelelő beszámítását. Azok az elgondolások, amelyek a kapható nyugdíjat teljes mértékben a biztosítási szemlélet alapjára helyezik – beleértve az egyéni nyugdíjszámlák rendszerét is –, ennek az elvnek nem adnak kellő érvényesülést. Meg kell tehát találni azt az ideális megoldást, amelyet az alapvetően helyes biztosítási szemlélet (hiszen az valóban helyes, a munkavállalással arányos befizetések, s az azzal arányos nyugdíjak irányába hat) kiegészítésével el lehet érni.

Gyakran hallott kritika, hogy a „defined contribution” típusú, tehát a járulékfizetés rögzítésén alapuló rendszerek a nyugdíjszint csökkenéséhez vezethetnek. Más szóval, hogy a járadék fizetését nem lehet a jelen szinteken garantálni. Ez valószínű, hiszen a csökkenő aktív létszám és növekvő eltartott arány egyszerűen finanszírozhatatlanná tesz mindenféle rendszert. Ez nem politikai párt jó- vagy rosszindulatának kérdése, hogy kell-e a rendszerben változtatásokat eszközölni; szigorúan tilos is lenne politikai kampánytémává tenni. Éppen ezért fontos a demográfiai kérdés helyes kezelése!

... szükség van a kisközösségi, családi, nagycsaládi szolidaritásra is!

Ami mellett viszont éppenhogy „kampányolni” kellene, amit nagyon is sulykolni szükséges, az a következő: a nyugdíj a jövőben nem fogja tudni a individuumoknak a teljes jövedelempótlást – a mai szintet sem – garantálni. Csak a nagyon vagyonos, nagyon magas jövedelmű egyedei a társadalomnak tudják magánbiztosítással önmaguknak a kívánt szintet elérni. Bérből élő, nagy vagyonnal nem rendelkező polgároknál szükség van a kisközösségi, családi, nagycsaládi szolidaritásra is! Szükséges tehát a társadalmi hozzáállás megváltoztatása, olyan szemléletben bekövetkező fordulat, amit az eddig módszeresen és minden erővel terjesztett individualista filozófia szinte teljesen kiölt a köztudatból.

Nem kevesebbet mondunk ezzel, mint hogy a jelen gazdaságfilozófia egészét meg kell változtatni. A család rehabilitálása a társadalom alapegységeként valóságos forradalmat jelent. Így fogalmazott a nagy angol író, Chesterton is: Ha meg akarjuk menteni a családot, forradalmasítani kell a nemzetet! Nem a múlt folyómedrébe akarunk visszalépni, ellenkezőleg, egy magasabb szintű családfogalomról lenne itt szó, amelyben nem alárendelt és kizsákmányolt az egyik fél – többnyire a nő –, hanem közösen vállalkoznak valamire. Ez az anyagi szempontból valóban egy kis „kft.”-t jelentő vállalkozás nem a kapitalizmus lelketlen vagyonközössége, amely összeláncolt elkeseredett embereket, s amelyhez képest a szabadság szelét jelentette az újabb korban az individualizmus és az emancipáció, hanem annak reális felismerése, hogy együtt könnyebb. Ebbe a „kft.”-be minden pár arányos eszmei részt visz bele, függetlenül attól, hogy konkrétan milyen vagyont és milyen jövedelmeket adunk bele. Mert az otthoni (megfizetetlen) munka éppolyan fontos, mint a fizetésért végzett, és mert a pár által közösen biztosított feltételek teszik lehetővé a gyermek létét és fejlődését. (A házassági szerződéssel rendezett magánvagyonok kérdése egészen más természetű.) Ennek a „közös vállalkozásnak” – célszerűen a családnak – a jogi keretfeltételeit azonban a társadalomnak kell megteremtenie, úgy is, hogy ösztönöz a tartós kapcsolatokra, úgy is, hogy segíti a részmunkaidős munkavállalást (a nők számára külön fontos), úgy is, hogy a lakásépítéseknél is figyelemmel van a nagycsaládos preferenciákra, s úgy is, hogy a generációs transzferlehetőségeket szabályozza. Az államnak tehát nagyon sok feladata van a szabályozás terén. Ugyanakkor az, hogy ki milyen öregkori jövedelemhelyzetben lesz, azt garantálni az államnak nem feladata. Ez az egyének bölcs döntéseitől, közös vállalkozásától, munkaszeretetétől függ majd. Mert amíg hatnak azok a determinációk, amelyek a korábbi állampárti rendszerben teljességgel ellehetetlenítették a felelős egyéni tervezést, addig a rendszer által „kreált” nyugdíjasoknak szerény, de megélhetést biztosító szintet garantálni kell, nemzeti szolidaritással. Hiszen senki sem tehet arról, hogy belekényszerített a világtörténelem bennünket a zsákutcás szocialista kísérletbe. A szolidaritásba nem csupán a munkavállalók értendők bele, hanem messzemenően a munkáltatók is. (Mivelhogy ők is a nemzetgazdaság részei.) De egy, ilyen elvi alapon álló rendszernek (szerény garantált szint – plusz lehetséges öngondoskodás) mielőbb el kell indulnia! Hangsúlyos a szó: „lehetséges”. Mert ahhoz megfelelő jövedelemszint kell, hogy elvárhassuk, hogy abból félre tudjon tenni a polgár. Ne csodálkozzunk, ha a nyugati bérszínvonalnál sokkalta alacsonyabb bérek mellett ez a lehetséges öngondoskodás hazánkban – ha kényszer nincs rá – bizony nem lenne általános. Hiszen a lakosság jelentős része érdemleges megtakarítások nélkül él, hónapról hónapra. A legfontosabb, amire a gazdaságpolitikának minden erővel törekednie kell, hogy munkalehetőségeket biztosítson a munkát keresőknek. Ez sem közvetlen állami feladat a piacgazdaságban: de a rendszer egészének ilyen irányban kell hatnia. Csak akkor várhatjuk el, hogy jószántából gyermeket vállaljon a polgár, ha biztos abban, hogy fel is tudja nevelni. Ehhez mindenekelőtt munkajövedelemre van szüksége. Ezért első számú demográfiai kérdés valóban a foglalkoztatási kérdés!

Rövid távon. De ha el is érnénk ebben a maximumot, akkor is fontos lenne a társadalombiztosítási rendszer olyan reformja, amely visszahat a gyermekvállalás terheinek arányosabb elosztására. Tartósan finanszírozható rendszer ugyanis csak a megfelelő „járulékfizető utánpótlás” esetén működhet. És ez igaz lenne akkor is, ha maradna a jelenlegi vegyes rendszer. Előbb-utóbb ugyanis minden rendszer felosztó- kirovóvá válik, abban az értelemben, hogy a bejövő járulékokból fizeti a járadékokat. Hiszen a portfólió mindig az éppen befizetők „vagyona”. Ha el kellene adni – mert kevés a beáramló járulékfizetés –, akkor könnyen találhatja magát a pénztár olyan helyzetben, hogy vevők – megtakarítók, befektetők – híján csak értékcsökkenéssel értékesítheti azt.

Összegezve a gondolatokat: A magyar nemzetstratégia szerves része kell, hogy legyen a társadalombiztosítás konszolidálása. Látszatreformok, pénzügytechnikai megoldások helyett az állam garanciájával ellátott – de a jelenleginél szerényebb – ellátórendszer fokozatos, számításokkal alátámasztott bevezetésére (visszaállítására) volna szükség, nem kizárva, sőt, ösztönözve az öngondoskodás megteremtését is. Ezzel párhuzamosan meg kell teremteni a társadalombiztosításnak a demográfiára visszaható ösztönző elemeinek a bevezetését. Következetes és hatékony – tehát az átlagpolgárt is elérő! – kommunikációs stratégiával kell megváltoztatni az individuális értékek mellett a családi összefogás értékeinek tudatosítását. (Erre fog rákényszeríteni egyébként a nemzetközi verseny is, ha már csak a kérdés materiális oldalát nézzük.) Ennek legfontosabb következménye lehetne a társadalom jól-lét érzésének, a „well-being”-nek az emelkedése, a fiatal, a munkaképes és a már inaktív társadalmi rétegek harmonikus, értelmes életének biztosítása. Higgyük el: a közösségibb, pozitívabb életérzés tükröződni fog végső soron még az ország versenyképességében, anyagi eredményeinkben is.

Irodalomjegyzék

Nicholas Barr: Reforming Pensions: Myths, Truth and Policy Choices. In: Reforming Public Pensions Sharing the Experiences of Transition and OECD Countries. OECD Paris, 2004.
Botos József–Botos Katalin: A mellényt újra kell gombolni. Polgári Szemle, 2006/4.
Botos József: A magyar társadalombiztosítás kialakulása és gazdasági kérdései. PPKE-JAK–Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
Botos Katalin: Pénzügyek és nemzetközi gazdasági versenyképesség. In: Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007.
Gál Iván Róbert: Apák, fiúk és unokák. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Idősödés és globalizáció. Szerk.: Botos Katalin, Tarsoly Kiadó, Budapest, 2009.
Mészáros József: A társadalombiztosítási rendszerek mint közjószágok. Közgazdasági Szemle, 2005/3.
Nyugdíj- és Időskori Kerekasztal: Jelentés. 2009. december.
Van megoldás! Nyugdíjreform. Barankovics Alapítvány, Budapest, 2007.
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány