A családok szegénysége, avagy létezik-e gyermekszegénység

ZENTAI LÁSZLÓ kabinettitkár, Országgyűlés Hivatala, Fidesz Népjóléti Kabinet (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Az 1970-es évek közepétől folyamatosan csökken Magyarországon a születések száma. Ez szorosan összefügg azokkal a társadalmi változásokkal, amelyek a késő kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusának” életformaváltásával is kapcsolatba hozhatók. A demográfiai adatok tanúságai szerint 1975-ben – tehát hét esztendővel a gyermekgondozási segély tényleges bevezetését követően – 194 ezer gyermek született Magyarországon. Három évtizeddel később 100 ezer alá esett az élve születések száma. Az is világosan érzékelhető volt, hogy a Ratkó Anna nevével fémjelzett és ténylegesen hatóságilag ellenőrzött művi terhességmegszakítás szigorítása az 1950 és 1954 között született gyermekszámot jelentősen befolyásolta. Ha összehasonlítanánk az 1975-ben született gyermekszámot a Ratkó-korszakban világra jött évenkénti csecsemőszámmal, akkor arra a megállapításra juthatunk, hogy a gyermekgondozási segély bevezetése látványosan késleltette a természetes szaporodás (lélekszámfogyás) negatív tendenciáit. Az is világossá válik a demográfia adataiból, hogy az 1975. évet követően folyamatosan csökkent a természetes szaporodás arányszáma, és a ténylegesen megszületett gyermekszám meredek ívben zuhanni kezdett, ugyanakkor a mortalitási mutatók alapján a népességfogyás öngerjesztő hatású növekedésével kellett számolnunk.

A magyar népesség a 2. világháború vérveszteségét követően 1980-ra érte el a jelenlegi határok közötti legmagasabb lélekszámot, azaz a 10 millió 700 ezer főt. Természetesen ezt a lélekszámot a politikai berendezkedés eredményeként lényegében külső migráció nélkülinek tekinthetjük, hiszen csak a 80-as évek végén indul meg a határon túli többségében magyar nemzetiségű népesség betelepedése a Trianon utáni Magyarország területére. Világosan érzékelhető, hogy az elmúlt három évtizedben a migrációs hatások ellenére közel 700 ezer fővel csökkent tavaly december végéig a hazai népesség.

A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Intézete a népesség várható alakulását változó és változatlan feltételek figyelembevételével – előreszámítások keretében – prognosztizálja. A népesség változatlan összetételét feltételezve 2050-re a magyar népesség lélekszámát 8 millió 200 ezerre becsüli az intézet. Vannak azonban olyan pesszimista előreszámítások, amelyek ennél is rosszabb képet vetítenek elénk. Így létezik egy olyan szcenárió, amely szerint a 21. század közepén 7,6 millió ember él majd a jelenlegi Magyarország területén.

A különböző előreszámítások egy dologban megegyeznek, nevezetesen abban, hogy gazdasági és társadalompolitikai szempontból létfontosságú, nagy korcsoportokban felgyorsul a lélekszám csökkenése, és ezzel párhuzamosan a 65 év fölötti életkorúak száma tartósan 3 millió fölötti lélekszámban stabilizálódik. A legdrasztikusabb lélekszámcsökkenés a 20 év alattiaknál várható, mert az elkövetkező negyven év alatt a jelenlegi 2,4 milliós gyermekszám 1,1 millióra zsugorodik. Ez önmagában is gyengíti a társadalom eltartóképességét, azaz a munkaerő utánpótlását, de egyúttal a társadalom elöregedésének azon korcsoportjait „duzzasztja”, amelyek közvetlenül a munkaképes korúakból lépnek át az inaktív népesség táborába. Ennek eredményeként a 20–64 év közötti aktív korcsoport 6,3 milliós lélekszáma 4,2 millióra redukálódik. Ezzel párhuzamosan már most, 2010 és 2013 között felgyorsul az elöregedés, hiszen a jelenleg érvényes társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvényi szabályok alapján a Ratkó-korszak egyes évjáratai, átlagosan 220 ezer születésszámmal belépnek az inaktív, nyugdíjaskorba azzal a meghagyással, hogy ezeknek a korcsoportoknak egy jelentős része már a rendszerváltás óta inaktívvá vált, hiszen 1988-tól folyamatosan és tömegesen küldték őket rokkantnyugdíjba. Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság állománystatisztikai adatai szerint 2009. január 1-jén összesen 422 694 úgynevezett korhatár alatti rokkantnyugdíjas volt hazánkban, és közülük az 1950–54 között születettek aránya 36,3 százalékot tett ki, ami világosan alátámasztja azt a megállapításunkat, mely szerint az abortusztilalom időszakában születettek tömeges inaktívvá válása a rendszerváltás egyik meghatározó jelenségévé vált.

A népességfogyás a 70-es évek végétől megállíthatatlannak tűnik ...

A népességfogyás a 70-es évek végétől megállíthatatlannak tűnik, így nemcsak hazánkban, de Európai Unió több tagállamában a lélekszám „szinten tartása” a bevándorláspolitikát erősíti még akkor is, ha nyugateurópai példák mutatják, hogy téves megközelítés a harmadik világból érkező migránsok befogadása. A migráció legnegatívabb hatását éppen abban a Franciaországban fejti ki, amelyben a népesség csökkenése megállt, és a természetes szaporodás a kitűnő családés adópolitika eredményeként kedvező fordulatot vett. Jól látható, hogy több nyugat-európai országban ugyan nem beszélhetünk bevándorlás-ellenességről, de a migránsok és az anyaország közötti kulturális távolságok olyan szakadékot jelentenek, amelyek egyébként sem ellensúlyozhatják a munkaerő szinten tartását célzó intézkedéseket.

Magyarországon a pozitív előjelű reprodukció az elkövetkezendő négy évtizedben nemcsak az előreszámítások miatt elképzelhetetlen, hanem azért is, mert a családok egzisztenciális helyzetének romlásával, a gyermekvállalási hajlandóság és a ténylegesen megszületett gyermekszám további csökkenésével kell számolnunk. Tényszerűen – hazánkra vonatkoztatva is – megállapíthatjuk, ha Európa-szerte annyi gyermek születne meg, mint amennyit terveznek, akkor az öreg kontinensen a reprodukció biztosítaná az aktívkorú munkaerő pótlását és az inaktívak eltarthatóságát. A gyermekvállalási hajlandóság struktúrája Magyarországon, különösen az elmúlt két évtizedben gyökeresen átalakult, mert a 45 éves vagy az annál fiatalabb nők gyermekszám-kívánságai és a ténylegesen megszületett gyermekszám között egyre nagyobb különbség van. A legutóbbi felmérések szerint 100 megkérdezett hölgyből 18-an átlagosan 1 gyermeket szeretnének. Három vagy több gyermeket a megkérdezetteknek mindössze egyötöde vállalna és a megkérdezettek fele szeretne két gyermeket. A ténylegesen megszületett gyermekszám jelentősen függ attól is, hogy milyen iskolai végzettséggel rendelkezik a gyermeket vállaló anya. A legtöbb gyermek a 8 általános iskolai végzettségű anyáknál születik, mert itt 100 anya átlagosan 242 gyermeket szül. A legalacsonyabb 100 anyára vetített ténylegesen megszületett gyermekszám 117 gyermek az érettségivel rendelkező anyáknál, és a felsőfokú végzettségűek esetében ez a szám átlagosan 128 gyermekszülést jelent. Ezek a számadatok azt bizonyítják, hogy hazánkban a ténylegesen vállalt gyermekszám átlagosan 1,3-es termékenységet jelent, s ha valóban annyi gyermek születne, mint amennyit a családok terveznek, akkor a termékenységi mutató 2,0 fölé emelkedhetne.

Nézzük meg, miért is nem születnek gyermekek, illetve további gyermekek? Szét kell választanunk azokat az okokat, amelyek a családpolitikák egyenes következményei, azoktól a szubjektív okoktól, amelyek egészségügyi, anyagi, munkaerő-piaci, mobilitási és lakhatási körülmények miatt következnek be. A jövő kiszámíthatatlanságát jól reprezentálja, hogy a mai Magyarországon a gyermekvállalási hajlandóság és a tényleges gyermekvállalás a legnagyobb szegénységi kockázatot jelenti. Ugyanakkor a családpolitikák az utóbbi 7-8 évben legalább ilyen mértékben visszavetették a kiszámítható gyermekvállalást. Ha megnézzük a demográfiai évkönyvek adatait, akkor világosan látható, hogy az ezredfordulót követően gyermeket szülő nők átlagosan egy gyermekkel kevesebbet szültek, mint a szüleik generációja. Szociálpolitikai szempontból jól reprezentálja a szegénységi kockázatot az a tény, hogy ma Magyarországon 850 ezer kiskorú gyermek a létminimum alatt él. Ha itt és most számadást készítenénk, akkor kiderülne, hogy az Orbán-kormány által beterjesztett családtámogatási törvényt, amelyet 1998 késő őszén fogadott el a parlament, 2002 óta minden esztendőben módosították, esetenként többször is. A második polgári kormány családpolitikáján belül a családtámogatási rendszer három pillérre épült, és elsősorban a segélyezés „önfenntartása helyett” a munkavégzésen alapuló jövedelemszerzést preferálta a rendszerben. Elég, ha azzal támasztjuk alá, hogy a személyi jövedelemadóról szóló törvényben a gyermekek után járó adókedvezmény biztosításával 2001-ben 97,1 milliárd forintot hagyott ott a családoknál. A rendszeres gyermekvédelmi támogatást pedig azok a családok vehették igénybe, akik önhibájukon kívül kerültek hátrányos anyagi helyzetbe, vagy a szülők valamelyike kikerült a munkaerőpiacról. Ennek a támogatási formának külön jelentőséget adott, hogy augusztusban, illetve decemberben további egyhavi támogatással segítette ezeket a családokat. Az adókedvezményt ma és bevezetésekor is sokan támadták, mert azok a családok, ahol adóalapot képező jövedelem nem keletkezett, nem részesülhettek a kedvezményből. A rendszeres gyermekvédelmi támogatást is folyamatos bírálat érte, mert a szociológus társadalom egy része úgy gondolja ma is, hogy megalázó volt az igénylési eljárás. A szocialista kormány törvényi szabályozása a gyermekvédelemben egy új intézményt épített fel, a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény formájában, amely azonban ugyanolyan „szegénységi küszöb” feltételekhez igazította az igénybevétel lehetőségét. Bár eretneknek tűnik a gondolat, de kimondhatjuk, hogy a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény igénybevételének igazolására a települési önkormányzatok jegyzője ugyancsak „szegénységi bárcát állít ki”.

Nézzük azonban azokat az okokat, amelyek a gyermekvállalási hajlandóságot ténylegesen befolyásolták. Kezdjük a kádári liberalizáció egyik „leghumánusabb” intézkedésével, a művi terhességmegszakítással. Ha a Ratkó Anna nevével fémjelzett szigorú korlátozás figyelembevételével közelítjük meg a kérdést, akkor elmondhatjuk, hogy a művi terhességmegszakítás a másik végletbe taszította a társadalmat. Az abortuszok száma különösen a 60-as évek végén olyan mértékben megemelkedett, hogy az évtized végén évente meghaladta a kétszázezret. Ne szépítsük a dolgot, hiszen Magyarországon az elmúlt 50 évben közel 6 millió abortuszt hajtottak végre, amelynek több mint egyhatodát, azaz több mint egymillió művi terhességmegszakítást a rendszerváltozás után végeztek el Magyarországon. Napjainkban valamelyest konszolidálódott a művi terhességmegszakítás, mert éves szinten átlagosan 40 ezer ilyen beavatkozást mutatnak a statisztikák. Tegyük azonnal hozzá, hogy ha ezek a beavatkozások kizárólag egészségügyi okok miatt történnének, akkor a születések és halálozások abszolút száma egy nulla szaldó körüli népességszintet tarthatnának fenn. Jellemző adat lehet az is, hogy az elmúlt hét esztendőben a kormányok jelentősebb összeget szántak az abortuszok költségvetési támogatására, mert például 2008-ban másfél milliárdot, idén és jövőre pedig 1,6 milliárd forintot szánnak a terhességmegszakításra. Ebből is látható, hogy népességpolitikával nem igazán foglalkoztak az elmúlt években, sőt a nyilvánvaló egészségügyi okokon túl olyan jogszabályi környezetet teremtettek, amelyben az anya súlyos válsághelyzetre hivatkozva is elvetetheti magzatát. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az anya komoly ellenőrzés nélkül valós vagy mondvacsinált okokkal is alátámaszthatja terhességmegszakítási kérelmét.

Külön figyelmet kell szentelnünk a gyermekvállalási hajlandóság és a munkanélküliség összefüggéseire, amelyek a népesség különböző korcsoporthoz tartozó rétegeit egyaránt sújtják. Nem titkolhatjuk el azt sem, hogy az aktívkorú népesség közel 10 százaléka ma regisztrált munkanélküli, és a jövőbeli munkakilátásai nemcsak bizonytalanok, de egyúttal kétes értékűek is. A legutóbbi statisztikai adatok tükrében közel 550 ezer ember szerepel a regisztrált munkanélküliek között, amely alapján joggal feltételezhetjük, hogy a családok elszegényedése és kilátástalansága tartóssá válik. A családok vagyoni helyzetét teljesen átalakította az eladósodás, amely alapján világosan látható, hogy jelentős társadalmi rétegek a napi megélhetési küszöb alá zuhantak. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium adatai szerint is nagyságrendekkel megemelkedett azon gyermekek száma, akik rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosultként ingyenes étkezésben és tankönyvellátásban, illetve a már említett évi kétszeri pénzbeli ellátásban részesülnek.

… az anyák kikerülése a munkaerő piacáról ... valóságos szegénységi kockázattá emelte a gyermekvállalást!

Ha a családok jövedelmi viszonyait tovább strukturáljuk, világosan kiderül, hogy a társadalmi elit csak egy nagyon szűk szegmense a magyar háztartásoknak, és az úgynevezett középosztály tovább zuhan a leszakadás, az elszegényedés felé. Tehát nem egyszerűen a családi költségvetés egyensúlyának felborulásával magyarázhatjuk az elszegényedést, hanem azzal a kiszolgáltatott, elszegényedési folyamattal is, amely néhány év alatt fokozottan megemelte a szegénységi kockázatot. Vitathatatlan, hogy a munkahelyek elvesztése, illetve az anyák kikerülése a munkaerő piacáról, a mai Magyarországon a gyermeket nevelő háztartások körében drámai helyzetet teremtett, és valóságos szegénységi kockázattá emelte a gyermekvállalást! Tehát itt, ebben a relációban nem a „stratégiai” vagy „megélhetési gyermekek” társadalmi rétegspecifikus helyzetéből indulunk ki. Mert ezekben a jóléti ellátásokat következetesen kihasználó háztartásokban, ha ténylegesen nő a fogyasztók száma, akkor – a munkajövedelem hiánya ellenére! – a családtámogatások akár emelhetik is a család tagjainak „jóléti szintjét”. Dolgozatunkban egyszerűen arra a következtetésre próbálunk rávilágítani, hogy a gyermekvállalással a családok anyagi-jóléti státusza akkor is arányosan romlik, ha az egyik szülő kieső jövedelmét a jóléti támogatásokkal próbálják „ellensúlyozni”. A jövedelemstatisztikai adatok értékelése előtt nézzük meg, hogy például Európa gazdagabb országai közül Németországban a Schneewind–Vaskovic-féle kutatás milyen anyagi és jövedelmi következtetéseket vonhatott le a gyermeket vállaló házaspárok háztartási összjövedelmének alakulását elemezve. A vizsgált négy esztendő alatt – összesen háromszori kikérdezési gyakorisággal – vizsgálták a gyermeket vállaló fiatal párok jövedelmi viszonyait. Az összjövedelmek a vizsgált időszak végére ezekben a családokban 12 százalékkal növekedtek, de más eredményt mutattak a számítások akkor, ha az egyes családtípusokban egy főre vetítették a tényleges bevételeket. Az egygyermekes háztartásokban 11 százalékkal, a két gyermeket vállalóknál pedig 25 százalékkal csökkent az egy családtagra jutó jövedelem. Ezt úgy is megközelíthetjük, hogy más, gyermeket nem vállaló, de azonos vagy közel hasonló anyagi pozíciójú háztartásokhoz viszonyítva hogyan alakultak a jövedelmi viszonyok a gyermeket vállalók hátrányára. A kutatási eredmények felhasználásával végzett számítások megdöbbentő eredményt mutattak: a gyermeket nem vállaló házaspárok jövedelme ugyanezen időintervallum alatt 40 százalékkal növekedett egy olyan országban, ahol a vizsgált időszakban az anyagi-jóléti viszonyokban alapvető változások nem következtek be a munkaerő-piaci és a családpolitikai területeken. Az összehasonlítás statikusan és az azonos kondíciójú háztartásokhoz viszonyítva is pontos képet nyújt számunkra arról, hogy nagyságrendekkel romlik a gyermeket vállaló házaspárok anyagi-jóléti státusza, szociális biztonságérzete és elérhető lehetőségei.

A magyar családok anyagi jólétének mértékét és az ebből meghatározható fogyasztási lehetőségeit talán leginkább az ekvivalens jövedelmi viszonyokkal határozhatjuk meg. A családok jövedelmi szegénységének differenciáltságát az alsó 1–4 decimálisban is az iskolai végzettséggel, a gazdasági aktivitással és a magas (3 vagy több) gyermekszámmal magyarázhatjuk. Ha külön-külön vizsgáljuk a szegénységi kockázatokat, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az iskolai végzettség és a valóban piacképes szakismereteket nyújtó felsőfokú képesítés hiánya kisebb súllyal szerepel a tényezők között. Szakirányú végzettséggel rendelkező családfők is kerülhetnek olyan munkaerő-piaci helyzetbe, ahol munkaerejüket áron alul kénytelenek „eladni”. A felmérések azt igazolják, hogy a jó hírű oktatási intézmény egyfajta védelmet ad az ellen, hogy az alacsonyabb munkajövedelem ellenére a legutolsó decimálisba kerüljön a családjuk, azaz a legszegényebbek közé kerüljenek. A családok tagjainak aktívkorú nem-foglalkoztatottsága nagyobb súllyal szerepel a szegénységi kockázati elemzésekben. A háztartások jövedelmi viszonyainak meghatározó eleme az aktivitási arány, illetve a keresők száma. Az utóbbi hét esztendő politikai döntéshozói azt máig sem ismerték fel, hogy az európai foglalkoztatási arány (66 százalék) eléréséhez nem a segélyezés rendszerét kell konzerválni, hanem az elsődleges munkaerőpiac foglalkoztatóit kell ösztönözni. A 2005 őszén elfogadott, de valóságban 2006. július 1-jétől hatályba lépett új segélyezési rendszert úgy módosították a szociális törvényben, hogy a segélyjogosultság megállapításánál fogyasztási egységekre bontották a családot, és így egységnagyságnyi, súlyozott szorzókkal számították ki az egy főre eső minimum „megélhetési” összeget. Ez például – a mindenkori legkisebb öregségi nyugdíj 90 százaléka alapján számított értékalap figyelembevételével – egy öttagú, három kiskorú gyermeket nevelő család esetén, a 28 500 forintos nyugdíjminimumot alapul véve, 107 730 forint jövedelemhatárt jelentett, amelyből a ténylegesen folyósított, más jóléti ellátásokkal csökkentett összeget kaphatta meg a munkanélküli háztartás. Ha a gyermekek után járó családi pótlék az egyetlen jóléti bevétele a családnak, akkor kimondhatjuk, hogy több mind 67 ezer forint rendszeres szociális segélyre volt jogosult havonta ez a mélyszegélységben élő család. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a rendszeres szociális segélyezés ilyen „bőkezűsége” mellett az érintett háztartások abban érdekeltek, hogy elkerüljék a munkaerő-piaci foglalkoztatókat és az aktív munkavállalást. Így makrogazdasági szinten is jelentős többletterhet jelentettek 2008–2009 évben a központi költségvetésnek.

A rendszeres szociális segély, valamint a segélyezettek közfoglalkoztatásának – ideértve a közcélú és közhasznú munkát is! – 2008. évi kiadásai a zárszámadási törvény adatai szerint 93 milliárd 500 millió forintot emésztettek fel, és 2009. évre – az automatizmusokat is figyelembe véve – 97 milliárd 480 millió forintot terveztek ezekre a célokra. A költségvetésben egyre növekvő kiadás azért is jelentős korrekcióra szorult, mert évről évre egyre kaotikusabb állapotokat teremtett a felhasználásban. Tegyük hozzá, hogy a rendszeres szociális segélyt igénylők száma már 2006 II. félévében – amikor a törvénymódosítás hatályba lépett! – látványosan, több mint 245 ezerre emelkedett. Akik ténylegesen a támogatást megkapták, azok átlagos száma is meghaladta a 160 ezer főt. Ezek a szegénységben élő segélyezettek éves szinten, átlagosan havi 23 771 forintot kaptak egyéb szociális juttatásaik mellé. Valójában a következő esztendő adatai váltak a legriasztóbbá azzal, hogy több mint 60 milliárd forintot kellett kifizetni rendszeres szociális segélyekre 2007-ben. A ténylegesen segélyben részesültek száma is 21 százalékkal meghaladta az előző évi adatokat. Ez kényszerítette ki a szocialista kormányzatból a segélyezés rendszerében biztosított pénzbeli lehetőségek szűkítését a nettó minimálbér összegéig, illetve a jogosultak körének szigorítását.

2008. évben a segélyezési plafonkorlátot követően rendszeres szociális segélyben, illetve közfoglalkoztatási támogatásban, éves átlagban összesen 139 ezer fő részesült, amelynek tervezett forrásigénye 47,3 milliárd forint volt, de tudjuk, hogy a végleges felhasználásnál az igényelhető összeg messze nagyobb volt. Közfoglalkoztatásra a közcélú munka 15 milliárd forintos előirányzatán túl a segélykeretből kívántak áttenni 27,5 milliárd forintot, ehhez kapcsolódott kiegészítésként a Munkaerőpiaci Alap eddig közhasznú foglalkoztatás célját szolgáló előirányzatából 7,5 milliárd forint, amely a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó közterhek államilag viselt többletkiadását fedezi. Közcélú foglalkoztatásra tehát összesen 50,0 milliárd forint állt rendelkezésre.

Mivel a 2009. január 1-jén rendszeres szociális segélyben részesülők esetén az átállás három hónap alatt fokozatosan történik, a 2009. évi forrásokat is ennek megfelelően alakították át. Az átállás évében az ellátásokra 50,5 milliárd forintot irányoztak elő, így a segély előirányzatból 24,5 milliárd forint használható fel a foglalkoztatás finanszírozására. Tehát közfoglalkoztatásra összesen 47,0 milliárd forint áll rendelkezésre.

Feltehetjük a kérdést: az „Út a munkához” program megváltoztatta-e a kiszolgáltatottságot? Segített-e azokon a családokon, akik passzív elszenvedői a foglakoztatási igények csökkenésének? Vajon igaza van-e azoknak az elemzőknek, akik okkal vagy ok nélkül a keresetkiesést elszenvedő és a szociális ellátórendszerből ellentételezni kényszerülő családokat „jóléti kihasználóknak” nevezik?

Ha definiálni akarjuk a családi szegénységet – merthogy értelmezésünkben nem ismerjük a gyermekszegénység külön fogalmát! –, akkor azt mondhatjuk, hogy a szegénység a családnak az a szituációja, amely során a háztartáshoz tartozó felnőtt egyének nem rendelkeznek olyan erőforrásokkal, amelyekkel a társadalom által decensnek elfogadott életszínvonalat képesek lennének biztosítani a családnak. Ha szükségletek kielégítése irányából közelítjük meg a kérdést, akkor a szegénységi küszöböt tekinthetjük a család helyzetértékelési mércéjének, hiszen ez az érték az a határ, amely alatt a család már nem képes megvásárolni a nélkülözhetetlen fogyasztási javakat, és nem rendelkezik az ehhez szükséges minimális jövedelemmel. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium adatai szerint is több mint 420 gyermek él ilyen családokban. A folyamat öngerjesztő, illetve generációk nőnek fel úgy, hogy az egyik szülőt sem látják reggel munkába menni. Ebből következik az a kockázat, amelyben a létminimum egy olyan értékösszeg, amely a folyamatos életvitel biztosítását szolgálja, és igen szerény – konvencionálisan alapvetőnek minősülő – szükségleteket elégit ki. A mai Magyarországon legalább 850 ezer gyermek és 650 ezer nyugdíjas él a létminimum alatt, és akkor még nem becsültük meg azok számát, akik a reálkereset-csökkenés és a kormányzati megszorítások következtében a létminimum szintjére süllyedtek. Körülbelül 2 millió aktívkorú létminimum alatt élővel számolva, összességében 3,5 millió ember az emberi minimumszükségletekhez igazított jövedelemforrásokat sem tudja előteremteni.

A gyermekszegénység önmagában egy értelmezhetetlen meghatározás, mert a gyermekek nagy többsége családokban él, és az eltartó szülők jövedelmi viszonyai határozzák meg az ő személyhez kötődő erőforrásait. Nem mindegy, hogy a jövedelemkülönbségtől kettészakadt társadalom melyik családjába „születik bele” a gyermek. Ez egy olyan evidencia, amelyet a múlt század elején az angol Rowentree már leírt: A családokban a szegénységi kockázatot a gyermekvállalás jelenti, és ennek következtében válnak szegénnyé akkor, amikor a gyermekek így születnek a már meglévő szegénységbe. A család- és szociálpolitikák sokat tehetnek azért, hogy az angol kutatót ne igazolják a magyar szegénységi viszonyok.