Logo

Válság, vagy amit akartok

DR. SCHEUER GYULA elnök, Pannon-Váltó Nyrt. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.), SCHEUER TAMÁS GERGELY egyetemi hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem.

Engedjék meg, hogy néhány személyes megjegyzéssel kezdjük cikkünket. Már hónapok óta halogatom tanulmányunk véglegesítését és nyomdába adását. Valamivel több mint egy éve jelent meg a Polgári Szemlében A pénzügyi válság háttere című tanulmányunk.1 Úgy gondoljuk, hogy tanulmányunk többé-kevésbé megragadta a válság előzményeit, lényegét. A pénzügyi válságra vonatkozóan egyfajta konszenzusról beszélhetünk a közgazdász-szakmán belül. Ilyenfajta szakmai konszenzus azonban egyáltalán nem létezik a válságból való kilábalást, a világgazdaság várható fejlődését illetően. Nyugodtan kijelenthetjük, talán még sohasem volt a közgazdász-, elemző társadalom annyira megosztott a jövőre vonatkozóan, mint az elmúlt egy évben. Lényegében három markáns álláspont kristályosodott ki. – A világ vezető országainak kormányzatai a fedezet nélküli pénzterem-

téssel tovább fújják a globális egyensúlytalanságok lufiját, s ez a folyamat néhány éven belül akár a korábbinál is súlyosabb gazdasági összeomláshoz vezethet.

– Egy rövidebb kormányzati pénzbőség okozta, likviditás vezérelte fellendülést követően a fejlődő országokban egy hosszan elnyúló recessziós, esetleg stagflációs (inflációval egybekötött recesszió) időszak következik.

– A kormányzatok által teremtett pénzbőség vezérelte fellendülés beindítja a magángazdaságok motorját. A magángazdaságok erősödő fogyasztása, beruházási tevékenysége nyomán bővülő gazdaság lehetővé teszi a fejlett országokban a kormányzati intézkedések fokozatos viszszavonását, s a korábbi éveknél szerényebb, de tartós világgazdasági növekedés következhet be.

Úgy tűnik, az elmúlt hónapokban némileg lecsendesültek a viták. Az apokaliptikus világvége-szcenáriók némileg háttérbe kerültek, s megnőtt a határozott, egyértelmű kijelentések helyett a lehetséges kimenetelek valószínűségét százalékban megadó elemzések száma. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász például 30–40%-os valószínűséget ad annak, hogy az USA gazdasága monetáris és fiskális stimuláció visszavonásával 2010. második felétől újra recesszióba süllyed.2

Bár tanulmányunkban nem vállalkozhatunk a nemzetközi gazdasági viszonyok várható alakulásának pontos meghatározására, megpróbáljuk bemutatni, hogy melyek azok a legalapvetőbb tényezők, gazdasági és társadalmi mozgások, amelyek gazdasági fejlődésünk kereteit meghatározzák.

Hol tartunk most?

A Lehmann Brothers, a negyedik legnagyobb amerikai befektetési bank csődjét követően a világ vezető pénzintézetei az összeomlás szélére kerültek. A teljes káoszt csak a fejlett világ több ezer milliárdos állami beavatkozásai révén lehetett elkerülni. 2009 márciusát követően a pénzés tőkepiacok szereplői lassan megnyugodtak. A világméretű összeomlás lehetősége lekerült a napirendről. A gigantikus kormányzati programok lassan hatni kezdtek. A márciusi mélypontokat követően 2010 elejéig lényegében folyamatos áremelkedés volt megfigyelhető meg a pénz-, tőkeés árupiacokon. A világméretű bizalmi válságot sikerült elhárítani.

Az USA-ban, valamint az eurózónában 2009 harmadik negyedévében már a növekedés jelei láthatók, Kínában pedig még a gazdasági növekedés üteme sem igen csökkent, köszönhetően a belső fogyasztást elősegítő központi programoknak. Az eddig ismert adatok alapján a fejlett világ nagyobbik része 2009 végére túljutott a gazdasági mélyponton. A fejlett országok és Kína kormányai és jegybankjai példátlan mértékben avatkoztak közbe. 2009 szeptemberéig az amerikai kormányzati beavatkozásokra fordított összeg a Bloomberg becslései szerint 11,6 billió (ezer milliárd) dollár tett ki.3 Daniel Stelter, a Boston Consulting Group berlini irodája vezetőjének novemberi állítása szerint ez az érték 13,2 billió dollár.4

A hatalmas ösztönző programok eredményei azonban meglehetősen ellentmondásosak. Míg a lakossági fogyasztás és a vállalati beruházások vonatkozásában a kép meglehetősen homályos, a munkanélküliség fejlett világbeli alakulását illetően meglehetősen siralmas a helyzet. Különösen annak figyelembevételével, hogy a hivatalosan publikált számok sok tekintetben nem tükrözik a valós helyzetet. Az Egyesült Államokban a 2009-es esztendőben október végéig minden hónapban növekedett a munkanélküliség, annak ellenére, hogy a gazdaság már az év közepétől növekedésnek indult. A hivatalos adatok szerint 2009 végére az Egyesült Államokban a munkanélküliség elérte a 10 százalékot5. A hivatalos adatok azonban nem tartalmazzák a hat hónapon túl fennálló munkanélküliséget. (Az USA-ban a korábbiakban a segély csak 6 hónapig járt, ezt 2009-ben az amerikai kormányzat 12 hónapra terjesztette ki.) Ugyancsak nem tartalmazza a hivatalos szám azokat, akik már nem is regisztrálnak a munkaügyi központokban, mert eleve reménytelennek érzik a munkához jutást, illetve azokat sem, akik csak részmunkaidőben tudnak elhelyezkedni. Az Egyesült Államokban 2009 októberében a tágabb értelemben számított munkanélküliségi ráta elérte a 17,4%-ot.6 Az Európai Unió legfejlettebb államaiban a munkanélküliség nem mutat ilyen magas adatot. Ennek két fő oka van: egyrészt Európában jóval erősebb a szakszervezeti mozgalom, illetve az európai vállalatok lassabb alkalmazkodási képességei miatt az Unióban kevesebb embert bocsátanak el, másrészt az Európai Unióban az USA-val szemben a gazdaságösztönző programok jelentős része kifejezetten a munkaerő megtartására koncentrált. Ennek ellenére az Unió legfejlettebb tagállamai közül az év végére Spanyolországban a hivatalos munkanélküliség megközelítette a 20%-ot, az eurózóna tagországaira számított átlagos munkanélküliség 2009 végén közel 10 százalékot tett ki, ez valamivel alacsonyabb, mint a 10,5 százalékos magyarországi adat.7

A világméretű ösztönző programok ellenére a pénzintézetek vállalati, lakossági szférába történő hitelkihelyezései a fejlett világban világszerte csökkentek. Ez a bankok oldaláról részben érthető, hiszen a bankok saját tőkéjének eróziója óhatatlanul csökkentette a pénzintézetek kihelyezési lehetőségeit. Számos szemrehányás érte a bankokat a felelőtlen hitelezési és kockázatkezelési gyakorlatuk miatt. A romló gazdasági környezetben a korábbiaknál körültekintőbb hitelezési gyakorlat ugyancsak a finanszírozási lehetőségek szűkülését eredményezte. Ennek következményei mind az Egyesült Államokban, mind az Európai Unióban a leghatványozottabban a kisés középvállalati kört, illetve az ingatlanszektort érintették. Az USA-ban a helyzetet tovább nehezítette, hogy míg a kormányzati intézkedésekkel a nagybankok működését sikerült stabilizálni, a lakosság és a kisés középvállalati kör jelentős részét finanszírozó regionális pénzintézeti szektor állapota nagyon törékeny. Nap mint nap mennek tönkre kisebb amerikai pénzintézetek. Mivel a létrejövő új munkahelyek túlnyomó többsége a kisés középvállalati szektorban jelentkezik az Egyesült Államokban, jól látható, hogy e szektor, illetve az ezeket finanszírozó pénzintézeti kör stabilizálása nélkül nincs esélye a válságból való tartós kilábalásnak. Hasonló problémákkal találkozhatunk lényegében az Európai Unió minden tagállamában. Még Németországban is hitelínségről írnak az újságok. A négy legnagyobb üzleti kamara egységesen úgy ítéli meg, hogy a német gazdaságra leselkedő legnagyobb veszélyt a hitelek szűkössége jelenti.8

A nyakló nélkül alkalmazott kormányzati válságkezelő, gazdaságélénkítő intézkedéseknek azonban súlyos ára van. A fejlett országok növekvő eladósodása nemcsak a jövő nemzedéket terheli meg, hanem egy hosszan elhúzódó alacsony gazdasági növekedés, esetleg recessziós időszak rémképét vetíti elénk. A legnagyobb összeget válságkezelésre illetve gazdaságösztönzésre, pénzügyi helyzet stabilizálására értelemszerűen az Egyesült Államok fordította. 2009-ben az USA éves GDP-ben kifejezett hiánya mintegy 10%-ot ért el, és a 2010-es hiány sem lesz várhatóan kevesebb, így a 2010 végére a becslések szerint a bruttó államadósság meghaladja majd az éves GDP 90%-át. Az eladósodottság hosszú távú hatásait tekintve a legrosszabb helyzet az Európai Unióban és Japánban alakult ki. Japánban a 2010-re vonatkozó előrejelzések szerint az államadósság meghaladja az éves GDP 200%-át.9 Az Európai Unió ún. maastrichti kritériumaiban szereplő követelményeket úgy tűnik, hosszú évekre elfelejthetjük. Az éves hiány tekintetében az európai csúcstartók Nagy-Britannia és Görögország. Ezekben az országokban a 2009. évre vonatkozó éves hiány megközelíti a 13%-ot. Görögország, Európa „rosszfiúja” nem csupán a hitelminősítők leminősítései miatt került a figyelem homlokterébe, hanem a kormányzat hitelességi problémái miatt is. Nem elég, hogy az éves GDP-ben kifejezett hiány megközelíti a 13%-ot és az államadósság is meghaladja a 112%-ot, de a görög kormányzatok az elmúlt években folyamatosan meghamisították a görög államháztartásra és államadósságra vonatkozó adatokat.10 Napjainkban annyira elfajult a helyzet, hogy mind az Unió jegybankjának vezetése, mind az Európai Unió vezető körei is egyértelműen kifejezték, a görög állam csak súlyos megszorító, stabilizációs intézkedések mellett számíthat bármiféle segítségre. A Moody’s hitelminősítő szerint amennyiben sikerül is Görögországnak a gyors államcsődöt elkerülnie, mind Görögországra, mind Portugáliára lassú összeomlás várhat, mivel GDP-jük egyre nagyobb hányadát kell adósságaik törlesztésére fordítaniuk. A korábbi csodaországnak tartott Írország is mélyrepülést mutat. A veszélyeztetett országok között emlegetik Spanyolországot, az Egyesült Királyságot és Olaszországot is. Az Európai Unió tagállamainak együttes adósságáról vonatkozó előrejelzések sem túl bíztatóak. Az összesített GDP-arányos hiány 2008-ban 69,3%-ot tett ki. A hiány 2009-ben 78%-ra nőtt, 2010-ben pedig várhatóan megközelíti a 84%-ot.11 Almunia, az Európai Unió korábbi pénzügyi biztosa szerint, ha a gazdaságélénkítő intézkedések visszavonását nem követik konszolidációs intézkedések, akkor 2015-re az Európai Unió összesített hiánya elérheti a GDP 100%-át.12 Csak csendesen emlékeztetnénk arra, hogy konszolidációs intézkedések alatt adóemeléseket, illetve közösségi kiadáscsökkentést kell értenünk, illetve arra, hogy a maastrichti kritériumok szerint a tagállamok GDParányos államadósságát 60% alá kellene szorítani.

A világgazdaság működésében semmiféle paradigmaváltás nem következett be.

Azt hisszük, a fentiek nem igényelnek további kommentárt. Ha némileg leegyszerűsítve, s némi cinizmussal fűszerezve szeretnénk ezt a fejezetet lezárni, a következőket mondhatjuk. A világgazdaság működésében semmiféle paradigmaváltás nem következett be. A fogaskerekek bár jobban recsegnek, mint korábban, de újra működnek. A fejlett világ országai kicsit kevesebbet fogyasztanak, Kína pedig kicsit többet. Országaik növekvő eladósodása mellett a világ termelését változatlanul alapvetően az USA, az Európai Unió és Japán fogyasztja el. Kína változatlanul tovább vásárolja az amerikai állampapírokat, biztosítva a rendszer fennmaradását. A rendszer anomáliáit nem szüntettük meg, csak a problémákkal való szembenézést odáztuk el egy időre. A pénzügyi válság időszakában jelentős hullámzások következtek be a valuták, devizák egymás közötti árfolyamaiban. Ebben az időszakban a befektetők szinte menekültek a kockázatosnak ítélt befektetésekből, a tőkeáttételes pozíciók leépülése pedig tovább eszkalálta a helyzetet. A befektetők készpénzben vagy azzal közel egyenértékű fejlett országbeli állampapírokban kívánták tartani befektetéseiket. A kisebb gazdasági súlyú, kisebb pénzpiaccal rendelkező, alacsonyabb likviditású helyi valutákban denominált befektetési eszközök eladása nemcsak az adott eszközök árának zuhanását eredményezte, hanem nyomás alá helyezte ezen országok valutáit, s ezek közül is elsősorban a fejlődő országok valutáit. A carry-trade pozíciók tömeges lezárása, ahol is a piaci szereplők alacsony kamatozású hitel – általában svájci frank, japán jen – felvételével finanszírozták más valutákban denominált magasabb hozamot biztosító eszközök megvásárlását (pl. forint államkötvényeket), tovább erősítette ezt a folyamatot. Lényegében az összes fejlődő világbeli, illetve nem kulcsvalutájú ország valutáinak keresztárfolyama csökkent a japán jennel, a svájci frankkal, a dollárral és az euróval szemben. A legnagyobb mértékben a japán jen és a svájci frank erősödtek. Egyes országok valutái – így a magyar forint is – olyan nyomás alá kerültek, hogy a helyzetet csak nemzetközi segítséggel lehetett stabilizálni. Az összehangolt nemzetközi fellépés sikeresen konszolidálta a nemzetközi pénzpiacokat, csillapította a befektetők körében eluralkodó pánikot.

A szűkebben vett pénzügyi válság elmúltával, nagyjából 2009 áprilisától a világ kormányainak homlokterébe a recesszió, a munkanélküliség elleni küzdelem került. A legfejlettebb országok (USA, Európai Unió, Japán, Svájc, stb.) jegybankjai lényegében nulla közelébe szállították le refinanszírozási kamatlábaikat, és óriási mennyiségű pénzt zúdítottak a pénzpiacokra. A kockázatvállalási hajlandóság növekedésével a „régi játékok” újraindultak. Ismét tömegesen épültek ki az ún. carry-trade pozíciók. A korábbi évekhez képest mindössze annyi különbségről beszélhetünk, hogy a hitelfelvételi oldalon a korábbi japán jen és svájci frank pozíciókkal szemben a dollár vált egyeduralkodóvá. 2009 első háromnegyed évében az indiai, indonéziai, fülöp-szigeteki, dél-koreai befektetésekre kb. 47 millió dollárt fordítottak. Tekintettel arra, hogy a 2005-ös befektetési csúcsévnek tekinthető időszakban is csupán 33 millió dollárt fektettek be ezekbe az országokba, jól érzékelhető, hogy az amerikai jegybank által diktált nulla körüli alapkamat milyen globális tőkeátrendezéseket indukált.13

... Kína ... ellopja a munkahelyeket a fejlődő világ elől.

Bármilyen ország szolgáltatóés exportszektorainak első számú védvonalát egy megfelelően alkalmazott árfolyam-politika jelentheti. A pénzpiaci pánik elmúltával a válsággal szembeni közös fellépés helyébe egyre inkább az adott országok recesszióval szembeni küzdelme került. Ennek a küzdelemnek rendkívül hangsúlyos elemévé vált, ahogy szinte minden ország próbálta gyengíteni valutájának árfolyamát. Túlzás nélkül állítható, hogy egyfajta valutaárfolyam-háborúról beszélhetünk, ahol az érintett felek minden eszközzel próbálták saját valutájuk árfolyamát csökkenteni.

A valutaárfolyam-háború és egyben az egész gazdasági válság egyértelmű nyertesének Kína tűnik. Kínának jelenlegi gazdasági és politikai helyzetéből fakadóan nem kell betartania a fejlett világ játékszabályait, pontosabban az utóbbi országok az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval az élen, nem tudják megakadályozni, hogy saját érdekeit ráerőszakolja a világra. A bevezetőben idézett Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman úgy nyilatkozott, hogy Kína jelenlegi árfolyam-politikájával ellopja a munkahelyeket a fejlődő világ elől.14 Ez utóbbi gondolatot annyival egészítenénk ki, hogy nem csak a fejlődő, hanem a fejlett világ elől is. 2009 második felében a dollár jelentős gyengülése nemcsak az euróval és a japán jennel szemben következett be, hanem a többségében szabadon lebegő ázsiai országok valutájával szemben is. Kína versenyképességének javulása különösen az eurózónát érintette hátrányosan. Az eurózóna mint piac Kína számára jelenleg már fontosabb, mint Észak-Amerika. Ugyancsak jelentős versenyelőnybe került Kína valutája dollárhoz való rögzítésével a számára erős konkurenciát jelentő egyéb ázsiai országokkal szemben is. Kína azonban nemcsak az árfolyam-politikán keresztül ösztönzi az exportot. A kínai kormány 2009 során többször emelte az export-visszatérítéseket és javította az exportbiztosítások feltételeit is. Bár 2009-ben Kína exportja a válság hatására csökkent, mégis sikerült Németországot megelőzve a világ első számú exportőrévé válnia. Más országok magánvállalatai jogosan kérdezhetik: hogyan legyenek versenyképesek egy olyan ország exportőreivel szemben, ahol nem csupán mesterséges árfolyam-politikát alkalmaznak, de még közvetlenül támogatják az export jelentős részét is. Kína jelenleg az Egyesült Államok legnagyobb hitelezője, egy olyan ország, amely egyre nagyobb belső fogyasztói piaccal rendelkezik, ahol a világ multinacionális cégei rendkívül jelentős termelőkapacitásokat építettek ki, így megítélésünk szerint semmiféle egységes fellépés nem várható Kína offenzív gazdaságpolitikájával szemben. Sőt ez a politika folyamatos külföldi tőkebevonást eredményez, hiszen ha egy jelentősebb magánvállalat nem akarja exportpiacait elveszíteni, illetve szeretne bejutni a kínai piacra, úgy előbb-utóbb kénytelen lesz termelőkapacitásainak legalább egy részét Kínába költöztetni.

Hosszú távú magyar gazdasági érdekeknek megfelelő kamatés árfolyam-politika alkalmazása a rendszerváltás óta a magyar gazdaságpolitika egyik legnagyobb hiányossága. (Némi túlzással sajnos azonban azt is mondhatjuk, hogy a rendszerváltást követően a magyar gazdaságpolitika legnagyobb hiányossága a gazdaságpolitika hiánya.) Az elmúlt évtizedekben a forint reálfelértékelődése általában magas költségvetési hiány, s magas forint-kamatszint mellett következett be. A megelőző kormányok felelőtlen költségvetési politikáját a magyar jegybank egyrészt magas kamatszint mellett finanszírozta, másrészt a forint felértékelésén keresztül próbálta az inflációt csökkenteni. Mivel ebben az időszakban a nemzetközi pénzpiacokon szinte korlátlanul állt rendelkezésre olcsó hitelforrás, a már említett carry-trade tevékenység tömegessé vált. Az ún. forró, spekulatív pénzek nagy mennyiségben áramlottak a magyar piacra, megkönnyítve a magyar kormány, a lakosság, a vállalatok súlyos eladósodását. A jelentős kamatkülönbözet miatt a lakosság és a vállalati szektor jelentős részben ún. carry valutákban (svájci frank, euró, japán jen) adósodott el. A nagy tömegben beáramló forró pénzek, lakossági és vállalati devizahitel-felvételek erősítették a forint árfolyamát. Az elmúlt évtizedben a forint jelentős reálfelértékelődése az olcsó importon, a versenyképtelenné váló exporton keresztül súlyosan rontotta a magyar termelőés szolgáltatószektor pozícióit, versenyképességét. A válság nyomán Magyarország árfolyam-csapdahelyzetbe került. Napjainkra a magyar árfolyam-politikának alig van mozgástere. A magyar vállalkozószektor versenyképességének növelése, a munkaerőpiac hanyatlásának megállítása azt igényelné, hogy a magyar vállalkozások egy alacsony forint-kamatszint és egy a korábbi éveknél jóval magasabb forint-árfolyamszint mellett tudják finanszírozni magukat, nehezítve a külföldi importot, elősegítve az exportorientált gazdasági fejlődést. Ma azonban a magyar kormányzat és jegybank nem folytathat ezeknek a céloknak megfelelő árfolyam-politikát. A magyar lakosság és vállalati szektor oly mértékben adósodott el külföldi valutákban, hogy egy jelentősebb forintgyengülés akár a belső fogyasztás és a magyar pénzügyi rendszer összeomlását is eredményezheti. A magyar gazdaságpolitikának lényegében egy szűk sávban (kb. 260–290 Ft/euró) kell tartania a forintot. Anakronisztikus módon, míg a világ meghatározó országainak jelentős része nemzeti valutája leértékeléséért, ill. felértékelődése ellen küzd, addig Magyarországon azt kell sikernek tekinteni, hogy a forint újra erősödik, csökkentve ezáltal a lakosság és a vállalati szektor hitelterheit.

Az USA gazdaságpolitikája

Az elmúlt időszakban az amerikai gazdaságpolitika fő centrumává a FED (Federal Reserve Board) vált. Tekintettel arra a tényre, hogy a FED jelenlegi elnöke, Bernanke korábban Bush elnök pénzügyi tanácsadó teamjéhez tartozott, illetve arra, hogy a területi, állami FED-tanácsokban a jelenlegi törvényi szabályozás értelmében a kereskedelmi bankok képviselői vannak többségben, így nehezen elképzelhető, hogy rövid távon jelentősen változna az amerikai pénzügypolitika alapvetően liberális szemlélete. Az amerikai gazdaságpolitika bizonytalankodásaira számos ismert közgazdász is felhívta a figyelmet. A demokrata párton belül nő az elégedetlenség a FED tevékenységével szemben. Ez némileg érthető, hiszen hétről hétre kerülnek elő új információk arra vonatkozóan, hogy a FED és az USA akkori pénzügyi kormányzata mennyire félrekezelte a Lehmann Brothers és AIG ügyeket, jelentős mértékben hozzájárulva a válság eszkalációjához és a társadalmi költségek növekedéséhez. Hasonlóképpen nem csillapodnak azok a vélemények, amelyek egyes megmagyarázhatatlannak tűnő kormányzati lépések mögött konkurens befektetési bankok, elsősorban a Goldman Sachs érdekérvényesítését látják. Az elmúlt időszakban bekövetkezett demokrata vereségek jól tükrözik az Obama-kormányzat csökkenő társadalmi támogatottságát. Ezek nyomán valószínűsíthető, hogy a demokrata párt oldaláról érkező növekvő nyomás várhatóan nem a feszes költségvetési politikát és a gazdaságba pumpált pénzek lehető legrövidebb időn belüli visszaszívását fogja erősíteni. A Massachusettben bekövetkezett választási vereség azonnali reagálásra kényszerítette az Obama-kormányt. Néhány nappal a választásokat követően – az amerikai szakmai közvéleményt is meglepve – háborút hirdetett a nagybankok ellen. A banki szabályozás szigorítása kiterjedne működési keretekre, a bankok méretének, tevékenységeinek korlátozására. Az általánosságokon túl egyelőre nincsen megfelelő információ a várható változások értelmezésére. A változások a hitelezés, a gazdasági aktivitás visszaesésén keresztül akár fordítva is elsülhetnek. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy az USA gazdaságpolitikájának fő centrumát jelentő FED, a kormányzat és a demokrata párt között újabb törésvonalak keletkezhetnek.

... hogy a FED közvetlenül beavatkozott-e a tőkepiacokon vagy nem, talán sohasem fogjuk megtudni ...

Megítélésünk szerint az eszközár-emelkedések generálása a FED gazdaságpolitikájának egyik alapkövét jelenti. Charles Bideman pénzügyi szakértő szerint egyelőre azonosítatlan forrásból származik az a megközelítőleg 600 milliárd dollárnyi tőke, amely 2009 márciusát követően mintegy 60 százalékkal repítette fel az amerikai tőzsdei részvényindexeket.15 A fejlődő országok tőkepiacain az áremelkedések még látványosabbak voltak. Az említett szakember szerint nem alaptalan az a feltételezés, hogy az amerikai kormányzat nem csak az autóipart, a lakáspiacot és a pénzintézeteket támogatta tőkével, hanem a részvénypiacok összeomlása ellen is ily módon lépett fel. Természetesen nincs arra módunk, hogy eldönthessük ezen állításoknak a valóságtartalmát. A többségi vélemények szerint ezek az állítások az összeesküvés-elméletek kategóriájába tartoznak. Mindazonáltal több hasonló tárgyú tanulmány mellett Ben Bernanke, a FED jelenlegi elnöke 2002-ben ismertetett stratégiája szerint egy válság esetén sokkal kifizetődőbb megoldást jelenthet, ha a gazdaság egészének tőkével való elárasztása helyett, a pénzügyi kormányzat a határidős piacokra és a prompt piacokra együttesen pumpál pénzt. Azt, hogy a FED közvetlenül beavatkozott-e a tőkepiacokon vagy nem, talán sohasem fogjuk megtudni, azt azonban, hogy minden közvetett eszközzel próbálta elérni a különféle eszközök (ingatlan, részvény, kötvény, árupiaci termékek) árának emelkedését, az megkérdőjelezhetetlen. Alan Greenspan volt FED-elnök egy 2009. decemberi nyilatkozatában kifejtette, hogy az amerikai kormányzat által elköltött gazdaságélénkítő csomag nagyságrendileg kisebb hatást tudott kifejteni, mint a március óta tartó tőkepiaci szárnyalás.16 A magasabb eszközárak felértékelik a pénzintézetek, vállalkozások, a lakosság eszközeit megnövelve vagyonukat. A pénzintézetek javuló tőkemegfelelési mutatói több hitel kihelyezését teszik lehetővé, a vállalati szektor, lakosság vagyonának növekedése javítja hitelképességüket, a termelés és a fogyasztás felpöröghet. A háztartások vagyoni helyzetének javulása jelentősen javítja a lakosság fogyasztói hajlandóságát is. Az eszközárak növekedése megtöri az ún. tőkeáttétel-hatás negatív spirálját. Csak gondoljunk bele az amerikai lakosság nyugdíjának fedezetet jelentő nyugdíjbiztosítási alapok vagyonának összeomlása milyen hatást gyakorolna a nyugdíjas társadalom, illetve a nyugdíjba kerülők fogyasztási szokásaira. Mindezeket figyelembe véve talán nem túlzás azt állítani, az eszközárak emelkedésének fenntartása és az esetleges árfolyamzuhanások korlátok közé szorítása a FED és az amerikai gazdaságpolitika egyik legfontosabb területe, s a pénzügyi stabilizáció egyik legnagyobb sikere. Természetesen az egyik eszközcsoport áremelkedése óhatatlanul átterjed más eszközcsoportokéra. Ingatlanok esetében a jelenlegi nyomott keresleti viszonyok mellett az árnövekedési potenciál limitáltabb, de részvények és árutőzsdei termékek esetén határ a „csillagos ég”. Természetesen ennek a politikának is megvannak az ellenzői. Marc Faber ismert pénzügyi szakértő a Bloomberg TV-nek adott riportjában a FED elnökét egyszerűen bűnözőnek nevezte, azzal vádolva, hogy felelőtlenül újabb óriásbuborékokat, gazdasági egyensúlytalanságokat teremt, arra figyelmeztetve, hogy néhány év múlva ezek a folyamatok minden eddiginél nagyobb válságba torkolhatnak. Az eszközár-infláció azonban egy-két éves idősávon belül várhatóan nem vezet valódi fogyasztói árinflációhoz. Hiába nő a gazdaságba pumpált pénz mennyisége, ha a gazdaságban keringő pénz forgási sebessége jelentősen lassult. A hitelezési tevékenység visszaesése, a vállalati beruházások, lakossági fogyasztás visszaesése a pénz forgási sebességének jelentős csökkenésével járt. Tekintettel arra, hogy a fejlett országok többségében a magas munkanélküliség várhatóan tartósan jelen lesz, így béroldalról sem kell számítani rövidebb távon inflációs nyomásra. A magas eszközárak össztársadalmi hatását tekintve valódi negatív hatást csak a magas energiahordozó árak jelentenek. Ennek is vannak azonban pozitív hatásai. A magas energiahordozó árak mellett gazdaságossá válnak egyes környezetvédelmi beruházások, alternatív energiahordozók, elősegítve az ehhez kapcsolódó ipari és szolgáltatószektorok bővülését.

Az eszközár-emelkedések alapját az elsősorban az amerikai pénzügyi kormányzat által teremtett szinte korlátlan pénzbőség és a dolláralapú források hihetetlenül alacsony kamatszintje biztosítja. Ez a kamatszint azonban nem biztosít valódi reáljövedelmet a dollárban denominált pénzpiaci eszközök, befektetések tulajdonosainak. Az alacsony hitelkamatok mellett lényegében csökken, inflálódik az amerikai államadósság, csökkennek a vállalati, lakossági hiteltartozások, ugyanakkor emelkedik a hiteltartozások fedezetének értéke. A nagy kérdés az, hogy a befektetők, elsősorban Kína meddig hajlandók ilyen alacsony kamatszint mellett finanszírozni az USA gazdaságát. Rövid távon a pénz és tőkepiacok stabilizálódásával szinte minden befektető jól járt, de előbb-utóbb várhatóan bekövetkezik az a pillanat, amikor is a hitelezők a jelenlegi feltételek mellett már nem lesznek hajlandók finanszírozni az amerikai államot, s általában államadósságokat.

Tanulságok, várható jövő

Annak ellenére, hogy a közgazdász-, elemző társadalom különösen középés a hosszú távú jövőt sokféleképpen ítéli meg, a várható eseményeket illetően néhány általános tanulságot azonban leszűrhetünk. A pénzügyi stabilizációs, gazdaságélénkítő intézkedések rövid távon sikeresnek bizonyultak. A főbb világgazdasági centrumokban a gazdasági visszaesés megállt, a világgazdaság újra növekedési pályára állt. Ugyancsak általánosnak tekinthető az a vélemény, hogyha egyáltalán fenntartható a növekedés a fejlett országokban – sokak szerint ez csak addig igaz, amíg működnek gazdaságstimuláló állami intézkedések –, ez a növekedés jóval alacsonyabb lesz, mint a korábbi időszakban. A fejlődő országokban azonban a növekedés tartós maradhat, s a növekedési ráta várhatóan jelentősen meg fogja haladni a fejlett országok szintjét. A gazdasági válság, a tartós növekedési potenciálkülönbség hatására felgyorsul mind a gazdasági, mind a politikai hatalom súlypontjainak eltolódása (power transition). Az alacsony forrásköltségű dollár és a várható tartós növekedéskülönbségek miatt özönlik a tőke ezekbe az országokba. Némileg anakronisztikus módon így az USA gazdaságélénkítő programjai a fejlődő világ országaiba történő beruházási boomot eredményeznek, rontva az Egyesült Államok és Európa hosszú távú pozíciót. Hiába tűzte zászlajára a nemzeti politika a fejlett országokban „a too big to fail”, „túl nagy ahhoz, hogy tönkre mehessen” problémakör kezelését. Ezen politikai nézetek szerint korlátozni kell azoknak a vállalatoknak, elsősorban pénzügyi szervezeteknek méretét, működését, amelyek tönkremenetele esetén akár egy ország, akár a világgazdaság pénzügyi rendszere kerülne veszélybe. A tények azonban más jövőt vetítenek elénk, a válság hosszú távú nyertesei a globális világgazdasági jelenléttel rendelkező multinacionális vállalatok lehetnek. A világ, az USA legnagyobb vállalatainak nagy részét reprezentáló S&P 500 indexben szereplő vállalatok több mint a felénél a vállalati árbevétel nagyobbik része már az Egyesült Államokon kívülről származik. Természetesen a multinacionális vállalatok is megérezték a válságot, de túlnyomó többségük még a válság alatt is meg tudta őrizni profitabilitását. A válság egyértelmű vesztesei az alapvetően nemzeti piacokon tevékenykedő középés kisvállalatok voltak. Egyre élesebben felmerül, hogy a nemzeti szinten szerveződő politikai, kormányzati struktúrák, a reguláció a politikai érdekérvényesítő képesség vonatkozásában egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a globális szinten operáló, a nemzeti tagországok felett tőkeés tudásallokációt folytató multinacionális vállalatokkal.

... a válság hosszú távú nyertesei ... multinacionális vállalatok lehetnek.

Némi cinizmussal az is megállapítható, hogy a világgazdaság pillanatnyi stabilizálásán túl az állami mentőcsomagok fő „eredménye” az lett, hogy a „rossz” adósságok a magánszférából átvándoroltak az állami szférába, s rossz minőségű államadóssággá váltak. Természetesen ezeknek a rossz eszközöknek és hiteleknek „társadalmasítása” számos kérdőjelet is felvet.

A jövőre vonatkozó elképzelések annak ellenére rendkívül bizonytalanok és sokszínűek, hogy minden közgazdász, elemző lényegében ugyanazokkal a tényezőkkel dolgozik. Mind a politikusok, mind az elemzők elsősorban a gazdasági növekedés, a munkanélküliség, a hitelkihelyezések és az infláció várható alakulását figyelik árgus szemekkel.

A gazdasági növekedéssel kapcsolatban azonban már a növekedés definiálásánál is komoly ellentmondások vannak. Józan ésszel is belátható, hogy a gazdasági növekedést ösztönző mentőcsomagok hatékonysága elsősorban azon múlik, hogy egyrészt jó dolgokat akarnak-e megmenteni, másrészt, hogy az adott ráfordításnak milyen hosszú távon ható pozitív társadalmi, gazdasági hatásai vannak. Ha a „semmi” közepén építünk egy nyolcsávos autópályát, akkor ez rövid távon növeli a gazdasági növekedést, de valójában csak az államadósságot növelő kidobott pénzről beszélhetünk. Ennél már sokkal bonyolultabb összefüggést jelent, hogy például az USA esetében szabad-e az évek óta versenyképességi hátrányokkal küzdő autóipart szanálni. A támogatások ellenzői szerint, ha ugyanezt az összeget technológiai fejlesztésekre, innovációra, a kisés középvállalatok pénzügyi forrásainak bővítésére fordították volna, ez már középtávon is kompenzálta volna az autóiparban megszűnő munkahelyeket, és egy egészségesebb, tartós gazdasági növekedés lehetőségét teremtette volna meg. Nem felejthetjük el azt sem, hogy a rekord mértékű állami eladósodás hosszabb távon elvonhatja a tőkét a vállalati és a lakossági szféra elől. Hosszú évek tapasztalatai alapján a kormányzati ösztönző programok velejárója, hogy általában csökkentik a termelékenységet. Mindez azt jelentheti, hogy a mesterségesen alacsonyan tartott kamatkörnyezet megszűnésével a magánszféra egyre nehezebben juthat forrásokhoz, amellyel termelékenységnövelő, versenyképességet javító, új innovatív termékek előállítását szolgáló beruházásokat tudnának finanszírozni. Így hosszabb távon anakronisztikus módon a nem kellően végiggondolt, nem megfelelő hatékonyságú gazdasági ösztönző programok, ezen országok növekvő eladósodottsága alacsonyabb szinten konzerválhatja ezeknek az országoknak a versenyképességét, rontja gazdaságuk rugalmasságát.

Edmund Phelps Nobel-díjas közgazdász véleménye szerint bár a fejlett világ s az USA gazdaságában napjainkban már erős növekedésnek lehetünk tanúi, ennek lendülete azonban hamarosan meg fog törni.17 Értékítélete alapján sem a keynessziánus, sem pedig a liberális közgazdászoknak nincs igaza. Megítélése szerint az USA és a fejlett világ gazdaságának legnagyobb problémája, hogy elvesztette dinamizmusát. Így bár a gazdaságélénkítésnek a válság legrosszabb időszakában volt értelme, napjainkban már egyre kevesebb szükség van rá. További gazdaságélénkítés csak az eladósodás növekedéséhez vezet, és nem tudja megoldani a mélyben rejlő strukturális problémákat.

Ugyancsak nagyon komplex problémát jelent az állam eladósításán keresztül történő fogyasztásélénkítés. Egyik oldalról a bővülő fogyasztás bővülő termelést és/vagy importot eredményez, növelve az állam adóbevételeit. Másik oldalról viszont a közgazdászok között lényegében konszenzus van abban a tekintetben, hogy a válság egyik legfontosabb alapját a fejlett világ, elsősorban az USA lakosságának túlfogyasztása okozta, a lakosság növekvő eladósodása mellett. Az USA-ban a 90-es években a lakossági fogyasztás az éves GDP mintegy 60%-át tette ki, napjainkra ez az arány már 70%-ra emelkedett. Mindez azt jelenti, hogy az állami fogyasztásösztönző stimulációval az állam további eladósodása mellett azt az egészségtelen fogyasztási szerkezetet kívánják fenntartani, ami a válság egyik fő okozója volt. A fogyasztásbővülés, amely eddig a lakosság növekvő eladósodását eredményezte, most az államadósságot növeli. Úgy tűnik, ennek a rossz szerkezetnek a fenntartása a problémákat egy magasabb szinten termeli újra, hiszen a lakosság eladósodása mellett az amerikai állam, a fejlett világ kormányzatai is egyre jobban eladósodnak. Nagy kérdés, hogy a fogyasztásösztönző programok visszavonása, mint pl. az autóvásárlási programok, új lakásvásárlást támogató programok nyomán esetleges kamatszínvonal emelkedését követően, új termékinnovációk hiányában vajon mi akadályozhatja meg a fogyasztás visszaesését a fejlett országokban. Különösen annak figyelembevételével, hogy a lakossági hitelezés a fejlett országok mindegyikében jelentősen visszaesett.

Másik nagyon fontos terület, amit az elemzők vizsgálnak, a foglalkoztatás kérdése. Bár a gazdasági növekedés a fejlett országok többségében újra megindult, a munkanélküliség többnyire stagnál, helyenként még tovább csökken. Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász szerint a fejlett világban várható gazdasági növekedés túl alacsony lesz új állások teremtéséhez.18 Számításai alapján az USA-ban a GDP éves növekedésének tartósan el kellene érnie a 3–3,5%-ot ahhoz, hogy új munkahelyek keletkezhessenek. A termelékenység növekedése, a költségek csökkentése a magánszférában ennél kisebb növekedési ütem mellett már nem teszi lehetővé a foglalkoztatottság bővülését. A munkanélküliség, a bizonytalan jövő értelemszerűen visszahat a fogyasztási szokásokra is. Tartósan magas munkanélküliség, bizonytalan munkaerő-piaci kilátások mellett a lakosság visszafogja a fogyasztását, és ez gazdasági stagnáláshoz, jobb esetben alacsony gazdasági növekedéshez vezethet.

... ez a többletpénz csak korlátozottan áramlott vissza a reálgazdaságba.

Számos elemző, közgazdász a tartós gazdasági növekedés alapjának, egyben legkritikusabb tényezőjének a jelentősen beszűkült pénzintézeti hitelezési tevékenységet tartja. A világ jegybankjai, kormányzatai likviditásbővítő intézkedéseinek egyik legfontosabb célja az volt, hogy a pénzintézetek hitelezési tevékenysége ne omoljon össze, a vállalati szektor és a lakosság hitelforrásokhoz jusson. A FED és a jegybankok elvileg pántlikázott, gyakorlatilag azonban szabadon felhasználható minimális forrásköltségű, lényegében korlátlan likviditást biztosítottak a pénzintézetek számára. Ez egyrészről stabilizálta a nemzetközi bankrendszert, másrészről viszont ez a többletpénz csak korlátozottan áramlott vissza a reálgazdaságba. Az Egyesült Államoktól Németországon át Magyarországig a vállalati és lakossági szektor forráshiánnyal küzd. Soros György szerint a kapott pénz nagy részét a bankok részvényekbe, állampapírokba fektették.19 Ez utóbbi esetben a bankok lényegében learbitrálták a jegybankokat. Az alacsony forrásköltségű állami pénzből magasabb hozamú állampapírokat vásároltak, a kamatkülönbözetet pedig zsebre tették. A részvényekbe, egyéb eszközökbe fektetett pénzek pedig világszerte áremelkedéseket eredményeztek a pénz-, tőkeés árupiacokon. Bár ez a folyamat sok közgazdász szerint új egyensúlytalanságokat, buborékokat eredményez, a lakosság, a gazdálkodók, befektetők, pénzintézetek vagyoni helyzetének stabilizálásán keresztül hozzájárult a válságból való kilábaláshoz. Ez esetben a fő kérdést az jelenti, hogy a likviditásbővítő intézkedések visszavonása esetén „megúszhatjuk-e” a piacok kisebb korrekciójával, s ezt követően a magánmegtakarítások piacra lépésével a tőkeés árupiacok önfenntartó módon egyensúlyba kerülnek, vagy ez a folyamat újabb összeomlásokhoz vezethet. A legoptimistább elemzők szerint sem várható, hogy visszatér a válságot megelőző pénzbőség. A bankok saját vagyona erodálódott, hitelezési gyakorlatuk szigorodott, s nem utolsósorban a vállalatok, a lakosság pénzügyi, vagyoni pozíciói romlottak. Egyes elemzések kifejezetten sokkolónak tartják a hitelkihelyezések visszaesését. Pozitív forgatókönyvek szerint is a hitelkihelyezések vonatkozásában csak óvatos javulásra számíthatunk a világgazdaság állapotának javulásával szinkronban. Pesszimistább elemzők azonban úgy gondolják, hogy a likviditásbővítő intézkedések visszavonása, az emelkedő kamatszínvonal, a pénzügyi rendszer esetleges regulációjának hatására erőteljesen visszaeshet a pénzintézetek hitelezési tevékenysége, s ez akár önmagában is elegendő lesz arra, hogy a fejlett világ gazdaságait recesszióban tartsa.

Mind a közgazdász-társadalmat, mind a hétköznapi embereket erősen foglalkoztatja, hogy az állami gazdaságélénkítő és likviditásösztönző programok vajon nem torkolhatnak-e egy magas inflációs időszakba. Abban minden mértékadó közgazdász egyetért, hogy jelenleg és néhány éven belül nem jelent reális veszélyt az infláció.

A fejlett országok jegybankjai számára az elmúlt időszakban a defláció sokkal ijesztőbb lehetőséget jelentett, mint az infláció. A csökkenő fogyasztás, magasabb megtakarítások, hitelezés viszszaesése, növekvő munkanélküliség, zuhanó lakásárak, részvényeknek, az energiahordozók árának csökkenése, a pénz forgási sebességének lassulása egy deflációs spirálba való zuhanással fenyegetett. A jegybankok, elsősorban a FED által előidézett eszközár-emelkedések (eszközár-infláció) a defláció veszélyét is tompították. Ha beindul a gazdasági növekedés, emelkednek a lakásárak, nőnek a lakásértékesítések, bővül a hitelezés, nő a lakossági fogyasztás, emelkedik a foglalkoztatottak száma, emelkednek a bérek, akkor értelemszerűen megnő az infláció valószínűsége. Ebben az esetben viszont lehetővé válna, hogy a fejlett világ kormányai és jegybankjai a gazdaságélénkítő és likviditásbővítő intézkedéseiket visszavonják. Az emelkedő kamatszintek, az esetleges adóemelések hatására várhatóan visszaesik a részvénypiac; a lakásárak növekedése megáll, ill. az emelkedő kamatszint hatására akár vissza is eshetnek. Magas állami és lakossági eladósodás, az emelkedő kamatszínvonal esetén szinte automatikus féket jelent mind az infláció, mind a gazdasági növekedés szempontjából. Természetesen ezen pozitív forgatókönyv esetén a fejlett világ gazdaságpolitikusai számára egy optimalizálási feladatot jelent, hogyan vonják vissza gazdaságélénkítő intézkedéseiket, csökkentsék az államadósságot úgy, hogy közbe ne fojtsák meg a beinduló gazdasági növekedést. Ebben a forgatókönyvben némi veszélyt jelenthet, hogyha a politikusok jobban félnek attól, hogy leáll a gazdasági növekedés, mint az infláció kisebb meglódulásától. Ha a likviditásszűkítést túl későn kezdik meg, ez esetben akár az infláció középtávon emelkedhet is.

Amennyiben a beinduló gazdasági növekedés üteme nagyon alacsony, a hitelezési tevékenység, lakossági fogyasztás lassan bővül, tartósan magas marad a munkanélküliség, úgy az infláció természetesen nem jelent fenyegetést. Ez esetben a fő problémát az jelenti, hogy egy ilyen helyzetre várhatóan hogyan reagálnak a fejlett világ jegybankjai és kormányzatai. Hajlandók-e elfogadni, hogy a gazdaságok egy alacsonyabb növekedési szint mellett kerülnek egyensúlyba, vagy újabb és újabb gazdaságélénkítő intézkedéssel próbálják gazdaságaikat dinamizálni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a növekvő állami eladósodás mellett a befektetők „türelme” nem teszi lehetővé a folyamatos gazdaságélénkítést. Egy ilyen szcenárió kialakulása esetén egyes elemzői vélemények már meglehetősen ijesztőek. Marc Faber pénzügyi szakértő szerint a gazdaságösztönző csomagokkal csak az igazság pillanatát lehet elodázni, s rövidesen újabb válság fenyeget.20 Bekövetkezhet az a pillanat, amikor a magas államadósság finanszírozására kibocsátott amerikai állampapírokat a jegybank által elfogadhatónak tartott kamatszint mellett már nem lehet eladni, így az állampapírokat kénytelen lesz a FED visszavásárolni, lökést adva ezáltal az inflációnak. Más, kevésbé szélsőséges elemzések is arra a következtetésre jutnak azonban, hogy ha az állami gazdaságösztönzések ellenére újra recesszióba süllyed a fejlődő világ, további ösztönzők hiányában reális valószínűséget jelent az inflációt gerjesztő gazdaságpolitikák előtérbe kerülése.

Gazdasági növekedés várható alakulása

A gazdaság bővülésének, növekedésének várható alakulását az elemzők szívesen írják le különféle betűkkel. A három legismertebb gazdasági növekedést leíró alakzatokat „U, V, W” betűkkel jelölik. Az „U” betű egy kevésbé meredek gazdasági visszaesést, s a gazdasági válságból egy lassabb kilábalást jelent. A „V” gyors visszaesést, és gyors kilábalást jelöl. A „W” pedig azt fejezi ki, hogy egy gyors visszaesést követően, egy átmeneti visszaesés után ismét recesszióba fordul a fejlett világ, s majd csak ezt követően indul meg a válságból való kilábalás. Amennyiben az elemzői, befektetői közgazdász-társadalomnak a világgazdaság növekedésére vonatkozó elképzeléseit próbáljuk csokorba szedni, a következőket mondhatjuk. A legnagyobb amerikai bankok túlnyomó többsége alapvetően pozitív a világgazdaság középtávú kilátásait illetően. Nem tartják valószínűnek sem a gazdasági növekedés visszaesését, sem pedig az infláció növekedését. Míg az IMF (Nemzetközi Valutaalap) előrejelzésében 3,9%-os világgazdasági növekedésre számít 2010-ben, addig a Bank of America–Merryl Lynch pénzintézet 2010-re a világgazdaság egészére 4,2%-os, ezen belül az USA-ra vonatkozóan 3%-os, az eurózónára 2%-os, a fejlődő országokra pedig 6%-ot meghaladó növekedést vár.21 Megítélésük szerint 2011-re a világgazdaság növekedési üteme elérheti a 4,5%-ot. Az európai nagybankok elemzői is alapvetően növekedéspártiak, talán tengerentúli társaiknál kevésbé optimisták. Bár amennyiben végiggondoljuk azt, hogy a legoptimistább amerikai banknak az eurózóna 2010. évi gazdasági növekedésére vonatkozó előrejelzése is mindössze 2%, akkor nem lehetünk felhőtlenül boldogok. Az elemzők között azonban konszenzus van abban a tekintetben, hogy amíg a fejlett országok és egyes fejlődő országok fenn tudják tartani gazdaságélénkítő, likviditásbővítő intézkedéseiket, addig gazdasági növekedés tényében nem, csak a gazdasági növekedés ütemében és a tőzsdei áremelkedések fenntarthatósága vonatkozásában vannak kérdőjelek. Az állami és jegybanki intézkedések vonatkozásában nagy bizonyossággal lehet állítani, hogy a gazdaságösztönző és likviditásbővítő programok 2011-re még biztosan áthúzódnak. A közgazdászok és a független elemzők már inkább azt vizsgálják, milyen hosszú távú következményei lehetnek ezeknek a kormányzati intézkedéseknek, s mi történik, ha ezeket az intézkedéseket visszavonják. Az erre vonatkozó elemzéseknek a végkicsengése általában már közel sem ilyen pozitív. A tanulmányunkban is többször idézett Nobel-díjas amerikai közgazdászok egyike sem tekinthető optimistának. Véleményük szerint a fejlett országok hosszú távú kilátásai a jelenlegi gazdasági szerkezetben nem túl bíztatóak. A jövőt várhatóan alacsony növekedési pálya, tartósan magas munkanélküliség, esetleg hosszú távú „japán típusú” recesszió jellemzi. Ez utóbbi esetben azzal a különbséggel, hogy míg a japán vállalatok a stagnáló belgazdaság adta szorításból a jen leértékelésén keresztül exportoffenzívával tudtak kibújni, addig ez a lehetőség most nem adott. Az olcsón termelő fejlődő országok mellett, illetve mivel szinte minden ország valutája gyengítésével próbálja az exportot élénkíteni, ez a megoldás most csak nagyon korlátozottan működhet. Egy recessziós időszak ellen megoldást jelenthet az anticiklikus gazdaságpolitika, de arra egyelőre nincsenek pozitív tapasztalatok, mit lehet tenni egy hosszan elhúzódó recessziós időszakban. Ugyancsak nem javítják a fejlett országok hosszú távú növekedési kilátásait a rendkívül magas eladósodottság és az egyre rosszabbra forduló demográfiai viszonyok. A demográfiai helyzet hosszabb távon nagyon megnehezíti az egyes országok adósságcsapdából való kitörését. Tanulmányunkban szándékosan nem kívántunk részletesebben foglalkozni azokkal a véleményekkel, amelyek a fejlett világ pénzügyi és gazdasági rendszerének néhány éven belüli összeomlását vizionálták, de talán érdemes idézni a Société General pénzintézet elemzőinek véleményét, miszerint senki sincs, aki teljes bizonyossággal meg tudná mondani, hogy a világ valóban megmenekült-e a gazdasági összeomlástól.22

Természetesen nem gondoljuk, hogy a tanulmányban is idézett neves közgazdászok és elemzők álláspontjainál hangsúlyosabb véleményt tudnánk formálni. A rengeteg álláspont, elemzés, interjú áttekintése nyomán mégis engedjék meg, hogy néhány következtetésünket megoszthassuk önökkel. Úgy gondoljuk, Magyarország számára a következő 2-3 év, ha kitörési lehetőséget nem is, de az óvatos gazdaságpolitikai korrekció lehetőségét biztosíthatja. A fejlett világ gazdasági növekedésére vonatkozó kilátásokat illetően 3-4 évet meghaladó időszakon túl megfelelő biztonsággal lényegében semmit sem lehet mondani. Az elkövetkezendő néhány évben alacsony infláció mellett várhatóan biztosítható lesz a magyar állam, gazdaság finanszírozása. A következő 2-3 évben a pénzés tőkepiacok, befektetők kockázatvállalási hajlandósága rendkívüli volatilitást, ingadozást mutat majd. Hosszabb-rövidebb időszakokra akár ismét befagyhatnak a „pénzcsapok”, megnehezülhet a magyar állam, és a magyar gazdaság finanszírozása. Ugyanakkor lesznek olyan időszakok is, amikor a magyar állam nagyon kedvező feltételek mellett juthat forrásokhoz a nemzetközi piacokon. Ezeket az időszakokat nagyon jól ki kell tudni használni az ország hosszú távú finanszírozhatóságának érdekében. A következő 2-3 évben a gazdaságpolitikának mindent meg kellene tennie a magyar vállalkozószektor relatív versenyképességének a javítására, mert ennek hiányában egy esetleges újabb válság drámai következményekkel járhat a magyar gazdálkodó társadalom számára. Alapjaiban újra kell gondolni a magyar kamatés árfolyam-politika legfontosabb kérdéseit. Elő kell segíteni, bizonyos értelemben ki kell kényszeríteni a forintalapú hitelezés általánossá válását. Sokak szerint előnyt jelentene Magyarország számára, ha minél előbb bevezetnék az eurót. Mi ezt másképp látjuk. A görög példa jól mutatja, hogy hiába euró a görög fizetőeszköz, Görögország jelenleg nehezebben jut forrásokhoz a nemzetközi piacokon, mint Magyarország, s a görög kockázati felár is meghaladja a magyart. A várhatóan rendkívül labilis és volatilis gazdasági viszonyok mellett aktív kamatés árfolyam-politika alkalmazása kifejezett versenyelőnyt jelenthet egy adott ország gazdasága számára. Míg egy rosszul megválasztott euró–forint árfolyam mellett tartós hátrányba kerülhet a magyar vállalkozók jelentős része. Természetesen ez a versenyelőny csak akkor aknázható ki, ha az elkövetkezendő 2-3 évben a magyar lakosság és gazdálkodók adósságszerkezetének megváltoztatásával sikerülne radikálisan csökkenteni a külföldi valutában történő eladósodást. Erre a várhatóan kedvező kamatkörnyezet, az alacsony infláció és új állami ösztönzők, esetleg kényszerítő intézkedések bevezetése lehetőséget nyújthatna.

Az elmúlt években aktív kormányzati gazdaságpolitikáról lényegében nem beszélhettünk. Az államigazgatás, a kormányzati tevékenység színvonala katasztrofális szinten van. A hosszú távú tervezés, a stratégiai gondolkozás a gazdaságirányításban lényegében megszűnt. Ilyen helyzetben talán ellentmondásosnak tűnik, de a következő évek világgazdasági kihívásai egyben óriási lehetőséget is jelentenek Magyarország számára. Az egyes országok nemzetközi megítélése szinte óráról órára változik. A korábbi példaképek sereghajtók közé kerülnek, ugyanakkor reális, következetes, a gazdaság hosszú távú érdekeit szem előtt tartó hiteles gazdaságpolitika mellett lehetőség nyílhat a nemzetközi pozíciók jelentős javítására.

Jegyzetek

  • 1. Scheuer Gyula-Scheuer Tamás: A pénzügyi válság háttere. Polgári Szemle, 2008/5–6.
  • 2. Steve Matthews: Krugman Sees 30-40% Chance of U.S. Recession in 2010. http://www.bloomberg.com/
  • 3. Mark Pittman–Bob Ivry: Fed’s Strategy Reduces U.S. Bailout to $11.6 Trillion (Update2). http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20601109&sid=aJwZIBMSGsek (Letöltés: 2010. január 4.).
  • 4. Interjú Daniel Stelterrel, valamint Járai Zsigmonddal. HVG, 2009/47., 70-71. o.
  • 5. Kasnyik Márton: Világra szóló gondok. Napi gazdaság, 2010. január 7., 5. o.
  • 6. David Leonhardt: Broader measure of unemployment stands at 17,5%. http://www.nytimes.com (Letöltés: 2010. január 4.).
  • 7. Kasnyik, i. m., 5. o.
  • 8. Hitelínség fenyegeti Németországot. Napi gazdaság, 2009. december 21., 6 o.
  • 9. Tom Lauricella: EU rescue stirs moral-hazard fears. The Wall Street Journal, 2010. február 11., 5. o.
  • 10. Barabás T. János: Uniós górcső alá került a görög büdzsé. Napi gazdaság, 2010. január 7., 6. o.
  • 11. Száz százalékhoz közelítő EU-adósság. mfor.hu (Letöltés: 2010. január 4.)
  • 12. Kovács Zita: Eladósodhatnak az európai országok. http://www.napi.hu/cikkek/?nID=427089 (Letöltés: 2010. január 4.).
  • 13. Befektetési buborék nő Kínában. Napi gazdaság, 2009. november 16., 5. o.
  • 14. I.m.,5.o.
  • 15. A Fed intézte a tavaly tőzsdepiaci ralit? Tőzsdefórum, http://www.tozsdeforum.hu/i/ca_fed_intezte_a_tavalyi_tozsdepiaci_ralit_-menu-cimlap-submenu-onearticle-news_id-403501-red-rss.html.
  • 16. A kormány helyett a tőzsde a legjobb ösztönző. Napi online, http://www.napi.hu/cikkek/?nID=430728.
  • 17. Az összeomlásról vitatkoznak. Napi online, http://www.napi.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=426126.
  • 18. Igencsak fekete jövőképről beszélt Stiglitz Bécsben. Profitline, http://profitline.hu/hircentrum/hir/146687/Igencsak-fekete-jovokeprol-beszelt-Stiglitz-Becsben.
  • 19. Torba Tamás: Soros György politikai gazdaságtana. Magyar Nemzet, 2009. november 4.
  • 20. Tetőzhetnek idén a részvényárfolyamok. Napi gazdaság, 2009. szeptember 28.
  • 21. Ezaz! Robosztus magyar növekedésre számítanak Londonban. http://profitline.hu/hircentrum/hir/146831/Ez-az--Robosztus-magyar-novekedesre-szamitanak-Londonban.
  • 22. Globális összeomlásra készül a nagybank. Napi online, http://www.napi.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=428095&place=
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány