Logo

Munkahelyteremtés és újraiparosítás

DR. BOTOS BALÁZS intézetvezető-helyettes, Gazdaságés Vezetéstudományi Intézet, Zsigmond Király Főiskola (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Kossuth Lajos mintegy 150 éve, Friedrich List nyomán felismerte, hogy „ipar nélkül a nemzet félkarú óriás”, ezért nemzeti ipart kell teremteni. Vajon érvényesek-e ezek a szavak ma is, vagy a jelenkori világ nagyon jól meg van ipar nélkül is? A gazdasági fejlődés története egyértelműen azt bizonyítja, hogy a fejlett országokban végbemenő szektorális átrendeződés vesztese a mezőgazdaság után az ipar volt. A dezindusztrializáció következtében az iparilag legfejlettebb országokban az ipar nemzetgazdasági súlya csökkent. Azonban a legradikálisabb strukturális változásokon átesett társadalmakban sem tűnt el teljesen az ipari ágazat.

Azok az országok pedig, amelyek a fejlődő világ részeként fő céljuknak a felzárkózást jelölték meg, a második világháborút követően erőteljes iparosításba kezdtek. Így alakultak ki az ún. NICs, azaz újonnan iparosodott országok, amelyek ma már a világtermelésnek és a világkereskedelemnek is mértékadó szereplői.

Az erőltetett iparosítás folyamata jellemezte a második világháború után a szovjet érdekszférába került közép-európai országokat, köztük hazánkat is. Az iparfejlesztés ezen útja azonban egy torz, az országok adottságainak nem megfelelő ipari struktúrát eredményezett, amelynek következményeit máig viselik.

2004-ben egy tudományos tanácskozáson „Iparpolitika – ipar nélkül?” címmel tartottam előadást (Botos, 2004). Abban az évben készült el kormányzati megrendelésre egy átfogó iparpolitikai elemzés (KOPINT-Datorg, 2004), s feltételezhető volt, hogy ennek bázisán születik majd egy kormányzati dokumentum is. Annál is inkább, hiszen az Unió Tanácsa 2003 májusában hozott határozata felhívta a Bizottságot és a tagországok kormányait, hogy gyorsítsák fel egy új iparpolitikai koncepció kialakításának munkáját (Council Conclusion, 2003), és ez már ránk is vonatkozott, hiszen 2004-től az Unió teljes jogú tagja lettünk. Ugyanakkor az ipari folyamatok elemzéséből kirajzolódó kép nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy előbb-utóbb a magyar ipar teljesen eltűnik.

Az említett előadásban kifejtett álláspontom szerint a leendő magyar iparpolitika egyik legfontosabb feladata az lett volna, hogy segítse megőrizni a magyar iparból mindazt, ami még megőrizhető és megőrzendő. Ennek a véleményem szerint minimális programnak szomorú aktualitást adott, hogy bár már 1990-től zsugorodni kezdett az ipar, 2003-ban közel 40 ezer, 2004 első felében pedig több mint 15 ezer főt érintettek az elbocsátások, s az elbocsátottak zöme a feldolgozóiparból került az utcára. (Pedig ekkor még messze voltunk a válságtól!) Fennállt a veszély tehát, hogy lesz ugyan iparpolitikánk, de nem lesz iparunk! Hivatalos iparpolitikai dokumentum végül is sem akkor, sem később nem készült, de ettől a kérdés még fennmaradt: mi lesz a magyar iparral?

A világ rendje – a gazdaságban is – az állandó változás. Tevékenységek születnek és szűnnek meg, csőd, felszámolás és üzembezárások mellett új vállalkozások jönnek létre. A nemzetgazdasági struktúraváltozások trendje az elmúlt negyven évben azt jelezte, hogy az iparilag fejlett országokban csökkent az ipar súlya, növekedett a szolgáltatószektor, ugyanakkor a fejlődő világ az iparosítást tekintette fő céljának. A kérdés az, hogy mindaz, ami a magyar iparban történt, egyszerűen az említett trendek követése, vagy talán többről van szó?

Az ipar helyzetével való foglalkozás két okból is igen aktuálisnak tűnik. Egyrészt drámai hangvételű beszámolók („Két évtizedes mélyponton az ipar”, „Gödör alján iparunk”) értékelték a válság következményeként bekövetkezett 18 százalékos termeléscsökkenést, másrészt az új kormány számára kiemelt célkitűzést jelentő, számottevő mértékű munkahelyteremtés aligha valósítható meg egy „újraiparosítás” nélkül.

Eltűnő ágazatok

... munkahelyteremtés aligha valósítható meg egy „újraiparosítás” nélkül.

A következőkben röviden áttekintem, hogy vajon túlzottan pesszimista voltam-e 2004-ben, figyelembe véve természetesen, hogy a 2008–2009. évi események világszerte negatívan befolyásolták az ipar helyzetét. Azt előre kell bocsátani, hogy nem törekedhettem teljes körű áttekintésre, a kiválasztott ágazatok, vállalatok csak példázni kívánják, hogy az ipar nálunk bekövetkezett leépülése sokszor visszafordíthatatlan és

igen kedvezőtlen következményekkel járó folyamat. Nézzük először a puszta statisztikai adatokat, amelyek mint tudjuk,

sok mindenről tanúskodnak, de a valóság számos vetületét rejtve hagyják. A magyar iparban – szűkebben értelmezve, tehát a kitermelő és feldolgozóipart értve alatta – 1990-ben még 1623 ezer fő dolgozott. 1998at követően ugyanez az adat így alakult:

1. táblázat: Foglalkoztatottság az iparban (1000 fő)

1. táblázat: Foglalkoztatottság az iparban (1000 fő)

Az iparban foglalkoztatottak száma tehát 1998–2009 között közel 350 ezer fővel csökkent, ami azt is jelentette, hogy az ipari foglalkoztatás aránya a nemzetgazdaságon belül 28 százalékról 24 százalékra csökkent.

A csökkenés jelentős mértékű, de az ipari országok átlagához képest az ipari dolgozók aránya még mindig magas maradt. Az általános tendenciák szerint az egykor iparban foglalkoztatottak jelentős része a szolgáltatási szektorban talál munkahelyet. A statisztikai adatok szerint ez Magyarországra is igaz, hiszen míg 1998-ban 2154 ezer fő dolgozott a tercier szektorban, 2008-ban már 2459 ezer fő.

A bruttó hozzáadott érték tekintetében még jelentősebb az ipari részesedés csökkenése. 1990-ben a mintegy 700 milliárd forint ipari hozzáadott érték (az építőiparral együtt) a nemzetgazdaság összes hozzáadott értékének 39,1 százalékát jelentette. Ugyanez az adat 2007-ben 6500 milliárd forinttal már csak 29,8 százalékos részesedést jelentett.

Most nézzünk néhány termékszintű adatot:

2. táblázat: Néhány fontosabb ipari termék termelése

2. táblázat: Néhány fontosabb ipari termék termelése

A nagyobb termékszerkezeti változások tehát már 1990–1998 között lezajlottak. Az állami ipar leépülése, a privatizáció, a nemzetközi kereskedelmi változások, a liberalizált import miatt a korábban nagy volumenben gyártott tradicionális termékek termelése drasztikusan visszaesett. A fenti táblában szereplő – nyilván nem reprezentatív – termékkörből egyedül a televíziók esetében látható számottevő növekedés, köszönhetően a működő tőke ilyen beruházásainak.

Érdekes változásokat jeleznek a vállalkozások számára vonatkozó statisztikai adatok. Az általános tendenciák az elmúlt évtizedekben a kisés középvállalkozások számának több százezres gyarapodásáról szóltak. Az iparban regisztrált jogi személyiségű vállalkozások száma szintén jelentősen emelkedett, hiszen 1990-ben 2933, míg 2007-ben már 32 175 ilyen szervezet létezett. Azonban valamennyi vállalkozási formát figyeembe véve, az 1990. évi 76 491 darabról „csupán” 80 044-re emelkedett az iparban tevékenykedő szervezetek száma. Ennek hátterében egyértelműen az a tendencia rejlik, hogy a vállalkozásalapítási „boom” nem az ipari szektorra vonatkozott.

…az élelmiszeripar vesztesége volt a legnagyobb.

Ide kapcsolódik az is, hogy az iparban tevékenykedő külföldi érdekeltségű vállalkozások száma egyenesen csökkent (1995= 4219 darab, 2007= 3264), ugyanakkor ezen vállalkozások tőkéje az 1995–2007 közötti időszakban megtízszereződött. A gazdasági tevékenység intenzitásának fontos fokmérője a beruházások volumene. Csak a nagyságrendek és a tendenciák érzékeltetésére érdemes néhány adatot idézni. 1991 és 2007 között a feldolgozóipari beruházások volumene 0,1 milliárd forintról 1203 milliárd forintra nőtt, ami a rendkívül alacsony bázis mellett is intenzív növekedést jelez. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy egyetlen szolgáltatási ág, a gazdasági szolgáltatások területén a 2007. évi adat 1227 milliárd Ft volt, érzékelhető, hogy az ipari tevékenységhez kapcsolódó beruházások volumene mérsékelt bővülést jelez. Ahogy már említettem, a gyárbezárások, termelési kultúrák megszűnése, az ipari struktúra radikális átrendeződése már a 90-es évek elejétől megkezdődött. Mi történt azonban az utolsó 6-8 évben? Erről lesz szó a következőkben. A realitáshoz ragaszkodva, azt is hozzá kell tenni, hogy a mérleg másik serpenyője sem üres, hiszen nem csak megszűnnek cégek, ipari tevékenységek, hanem keletkeznek újak is, gondoljunk például a Mercedes kecskeméti, a Hankook dunaújvárosi vagy a Teva gödöllői beruházásaira.

Az alapvető tendencia azonban egyértelműen a leépülés volt. A termelés megszüntetése vagy más országba való áttelepítése persze nem egyformán érintett minden ágazatot. Míg a 90-es években a legnagyobb vesztesek közé a hagyományos könnyűipari ágazatok (textilipar, ruhaipar, cipőipar) és néhány gépipari szakágazat (autóbuszgyártás, telefonközpontok gyártása) sorolható, a következő évtizedben talán az élelmiszeripar vesztesége volt a legnagyobb. Pedig ez az ágazat még így is a GDP három százalékát adja és mintegy 130 ezer embernek ad munkát.

A legnagyobb veszélyt egyébként abban látom, hogy nemcsak a tevékenységek szűntek meg, hanem a termelési alapok is, magyarul az eszközháttér, hiszen legtöbbször a gépeket széthordták, az épületeket pedig jó esetben sorsukra hagyták vagy éppen megkísérelték más célokra hasznosítani, rossz esetben viszont lerombolták.

Jó példa erre a cukoripar, amely szinte teljesen eltűnt Magyarországon. 2006–2007-ben Petőházán és Szolnokon, 2008-ban pedig Szerencsen szűnt meg a termelés. A szerencsi gyárat német tulajdonosa 2009ben földig romboltatta. A bezárásra a tulajdonos szerint azért került sor, mert a cég sem 2009-re, sem 2010-re nem tudott elegendő alapanyag – cukorrépa – beszerzésére szerződni.

A rendszerváltáskor az iparághoz még 12 gyár tartozott, és azok több mint félmillió tonna cukrot állítottak elő. Még 2004-ben is öt, magyar mércével mérve hatékony gyár volt. Ma az egyetlen magyarországi gyár, a kaposvári – amely áttételesen szintén német tulajdonban van – termelése mintegy 105 ezer tonna, amely az országos szükséglet harmadát fedezi. Az import zöme a német tulajdonosi csoport szlovák, lengyel és szerbiai gyáraiból érkezik.

Az események hátterében egyértelműen a WTO és az EU előírásai állnak. Hazánk ugyanis az elmúlt években az EU cukoripari reformjának következtében jelentős kvótacsökkentésre „kényszerült”. A 2004-es 402 ezer tonnás országos cukorkvóta a sorozatos leépítések után 105 ezer tonnára olvadt. Más országok – talán előrelátóbb módon – nem adtak vissza ennyi kvótát, a szlovákok „csak” mintegy 40, a csehek 23, a francia és a német gyártók pedig mindössze 13-14 százalékról mondtak le, míg mi a kvóta 75 százalékáról lemondtunk. A leépülésben egyébként – legalábbis rövid távú érdekeiket nézve – a gyártók és a termelők egyaránt érdekeltek voltak, hiszen az EU olyan nagyvonalú kompenzációt kínált a kvótáról való lemondás fejében, amely a gyártók és a termelők szemében is visszautasíthatatlannak tűnt. Ennek következtében a 2007. évi 36 ezer hektáros cukorrépa-termelés 2008-ra 6000 hektárra csökkent, tehát a szerencsiek valóban nem juthattak elegendő alapanyaghoz (Szirmai, 2008, Dénes–Tolcsvai, 2009).

Persze nem a cukoripar az egyetlen élelmiszeripari ágazat, amely szinte teljesen leépült. A rendszerváltástól az uniós csatlakozásig harmadára csökkent a húsipari kapacitás, de az Unióba való belépéssel sem vált könnyebbé az ágazat helyzete. A piac liberalizációja következtében jelentősen megnőtt a hazai piacon az import termékek aránya, a határforgalom elől elhárultak az akadályok, miközben a hazai termékek uniós piaci lehetőségei alig változtak. A kedvezményes kvótákhoz magyar szakemberek szerint az újonnan csatlakozók egyáltalában nem jutnak hozzá.

Az ágazat 2002–2006 közötti válságos helyzetében számos cég, üzem jutott a felszámolás, bezárás sorsára. A kapuvári Ringa, a zalaegerszegi Zalahús, a Hajdú-Bét, a debreceni Barnevál, az orosházi Merian csak néhány példa a 2000-es évek közepén felszámolásra került cégekből. Egyértelművé vált, hogy csak a nagyobb, tőkeerős csoportok tudnak fennmaradni. Ma már a hazai húsipar 4-5 nagyobb szereplőből áll, s ezek közül kettő olasz. Ráadásul itt is jelentkezett a cukoriparnál már jelzett probléma, a hazai nyersanyag hiánya. Drasztikusan csökkent a hazai sertésállomány, így azután a húsfeldolgozók lengyel és más sertést importálnak!

A pénzügyi-gazdasági válság tovább nehezítette az ágazat helyzetét. 2009 első felében szinte hetente lehetett hallani húsipari üzemek vesszőfutásáról. A budapesti Herz, a Gyulai Húskombinát, a keszthelyi Hunnia, a Pápai Hús, legutóbb az aranyosapáti Kárpát-Hús kerültek a csőd szélére. A magyar tulajdonú cégek közül csak a szegedi Pick-csoport, illetve az R-KON Kft. Csoport érezheti magát biztonságban. Nem véletlenül jellemezte úgy a helyzetet az egyik napilap: „Vágóhídon a húsipar”!

Itt említhető meg, hogy a francia tulajdonban levő Globus Zrt. 2009ben megszüntette a húsalapú konzervtermékek gyártását, amivel ismét egy „patinás” magyar termék, a Globus májkrém tűnt el a piacról. Pontosabban nem teljesen tűnt el, mivel importáruként – máshol gyártva – ismét jelen van a piacon.

Ha nem is „vágóhídon”, de komoly kétségek között érezheti magát a szintén évszázados tradíciókkal rendelkező magyar üvegés porcelánipar is (I. B., 2009). Az ágazat „zászlóshajója”, a Herendi Porcelánmanufaktúra állami támogatásokkal és a rendelkezésre álló kapacitások részleges kihasználásával, de nyereségesen működik. A fő gondot esetükben egyértelműen a visszaesett exportpiaci kereslet jelenti.

Sokkal kétségesebb a több száz éves múlttal rendelkező Hollóházi Porcelángyár helyzete. Megrendelései ugyan lennének a cégnek, de ez nem elég. 2006-ban még 1 milliárd forint volt a belföldi értékesítés, 2007-ben már csak 680 millió, 2008-ban pedig veszteséges lett. A tulajdonos magyar állam szabadulni akart a cégtől, de a 2009 májusában már másodszor meghirdetett gyár ismét nem talált vevőre. Az állami tulajdonos ezután elsősorban a fizetésképtelenséget kívánta elkerülni, vagyontárgyak értékesítésével és az elsősorban ugyancsak állami hitelezőkkel való megállapodással.

Eléggé bizonytalannak tűnik a Zsolnay Porcelánmanufaktúra helyzete is. A második éve veszteséges, nagy múltú cég számára megoldást jelentene az IKEA részére történő edénygyártási kooperáció, de ehhez mintegy kétmilliárd forint beruházási hozzájárulást kellene biztosítania a Zsolnaynak. Ezt azonban nemcsak a cég, de a tulajdonos pécsi önkormányzat sem tudja előteremteni. Az önkormányzat egyébként már szintén többször próbálta a gyárat eladni, de eddig egyetlen kísérlet sem járt eredménnyel. S úgy tűnik, az európai kultúra fővárosa projekt sem hozza meg a Zsolnay számára a remélt megújulást.

2008. január elején végleg leállt a hódmezővásárhelyi Majolikagyár is. Már hosszú ideje, lényegében az 1998. évi privatizáció óta csak „vegetált” az üzem. A tulajdonos elsősorban pénzügyi befektetésként kezelte a gyárat, s nem is igazán törekedett a gazdálkodás hatékonyságának növelésére. A gyár termékei fokozatosan kiszorultak az exportpiacokról, és 2001-ben felszámolási eljárás indult ellene. Ekkor már 600 millió forinttal tartozott hitelezőinek. Mégis sikerült talpra állítani, de a hazai kereslet nem tudta eltartani a 120 embert, az exportpiacokra pedig nem sikerült visszakerülni. Jött az újabb csőd, és a gyár jelenleg ismét felszámolás alatt van.

Korábban az ún. háziipar keretében tartották számon azokat a kézműves tevékenységeket, amelyek, ha gazdasági értelemben nem is képviseltek jelentős súlyt, de komoly szerepük volt a magyar kézműves kultúrák megőrzésében. A 2000-es évek közepére azonban megszűntek azok a regionális népművészeti egyesületek, amelyek 100–150 millió forinttal gazdálkodva segítették, menedzselték a fafaragók, korongosok, csipkeverők, gyékénykészítők és még számos folklórszakma képviselőinek munkáját. Ezt követően a zömében idősebb mesterek közül egyre többen kényszerültek tevékenységük feladására, így újabb és újabb hungarikumok tűntek el. Legutóbb éppen a még megmaradt mintegy négyszáz fazekas segélykiáltását lehetett olvasni. Helyzetüket egyrészt kilátástalanná teszik a Kínából – gyakorta magyar alkotásokról másolt – fillérekért kínált áruk, másrészt a minőségi, de értelemszerűen drágább termékekre áldozni képes vásárlók számának csökkenése (Boda, 2010).

A Fazola Henrik által 1770-ben alapított diósgyőri kohászati üzem 1953-ban vette fel a Lenin Kohászati Művek nevet. A gyárkomplexum 1960-ban Magyarország nyersvasés acéltermelésének egyharmadát adta, és tizenkilencezer embernek adott munkát. Az ágazat másik két meghatározó nagyvállalata a dunaújvárosi Dunai Vasmű és az Ózdi Kohászati Üzemek voltak.

A rendszerváltás után a diósgyőri vállalat – akárcsak az egész magyar kohászat – igen nehéz helyzetbe került. A válság különösen a borsodi térséget sújtotta, de a dunaújvárosi gyár is csak állami intézkedések sorozata révén tudott talpon maradni. A válság kialakulásában számos tényező játszott szerepet. A fejlett ipari országok már évtizedek óta csökkentették kapacitásaikat, s növelték a megmaradó termelési bázisok korszerűségét, hatékonyságát. Ez a folyamat, ha lassan is, de Magyarországon is beindult a 80-as évek közepétől, kevés volt azonban az előrelépés ahhoz, hogy egyensúlyozni tudja a rendszerváltást követően a hazai kereslet visszaesését, a keleti export csökkenését, s az importliberalizáció révén beáramló olcsó kohászati termékek piaci térhódítását. A hiányzó fejlesztési források biztosítására, az új, korszerű technológiai, szervezési, minőségbiztosítási és marketingismeretek átvételére ebben az ágazatban is a privatizáció tűnt a legjobb megoldásnak.

Diósgyőrött a vállalati átalakulási folyamat révén 1989-ben létrejött a Dimag Rt., amelyet 1991 végén privatizáltak. A privatizációt követő szerkezetátalakítási, technológiai korszerűsítés érdekében a kormány is lépett, és 1994-ben megszületett a borsodi acélipar reorganizációjáról szóló kormányhatározat. Néhány év múlva, 1998-ban sor került a második privatizációra, a vevő akkor egy kassai holding volt. Rövid és sikertelen tulajdonlásuk következtében 2000-ben elrendelték a társaság felszámolását. (Sokak szerint a vevő célja pontosan a versenytársnak tekintett diósgyőri gyár ellehetetlenítése volt.) A felszámoló a céget pályázat útján értékesítette, a vevő 2001-ben egy olasz acélgyártó cég volt. Tevékenységük még a kassaiknál is rövidebb időre terjedt ki, s 2003-ban jött az újabb felszámolás, majd az újabb eladás egy svájci–ukrán érdekeltségű csoportnak.

A társaság, amely ekkor a DAM 2004 Kft. nevet viselte, mindaddig talpon tudott maradni, amíg a gazdasági válság következtében nem csökkent radikálisan a kereslet. A hazai acélipar 2007-ben még havi 200 tonna nyersacélt termelt, ez azonban 2008 decemberére 100 tonnára, 2009 elejére 100 tonna alá csökkent. Ekkor döntött úgy a DAM tulajdonosa, hogy a diósgyőri kohászati üzemben leállítja a termelést, s az utolsó 1000 munkavállalót is elbocsátja (Varga, 2009).

A Magyar Vasés Acélipari Egyesülés úgy véli egyébként, hogy a kialakult helyzetért a kormányt is felelősség terheli, amiért úgy döntött, hogy a Dunaferrt megsegíti, de a másik két, nehéz helyzetbe került acéltermelőt nem. Nem kapott segítséget az iparág a finanszírozási helyzet javítása érdekében sem, s régóta követelik azt is, hogy az állami, önkormányzati projektek, tenderek kiírásánál előnyt élvezzenek a hazai acéltermelők (mint ahogy ez működik a világ számos országában, például az Egyesült Államokban). Erre azért lenne szükség, mert ma a hazai acélpiacon a külföldi termékek részesedése közel 80 százalék (Dékány, 2009).

Érdekes képet mutat a nyomdaipar helyzete. 2008-ban és 2009-ben is száz körül volt a megszűnő nyomdaipari vállalkozás, de a szakmai szövetség szerint ezen bukások zömét nem a válság okozta, hanem a meggondolatlan, hibás üzleti stratégiák. A nagyszámú csőddel párhuzamosan az ágazatban 2008-ban még komoly beruházások is folyamatban voltak, de 2009-ben számos beruházást elhalasztottak vagy leállítottak. Pedig a legtöbb fejlesztés új exportpiacok megszerzése érdekében történik, mert 2009 első felében a kivitel – az európai piacok beszűkülése ellenére – tovább bővült, ami arra utal, hogy a megfizethető áron dolgozó magyar nyomdák, ha a megfelelő minőséget is biztosítani tudják, versenyképesek a nyugat-európai piacokon (Németh, 2009, 2010).

A fő cél: a munkahelyteremtés

Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem vállalkozhattam annak teljes körű áttekintésére, hogy a magyar iparban mi minden került a veszteséglistára az elmúlt évtizedben. Alapvetően nem is a válság következményeképpen bekövetkezett termeléscsökkenést tartom a legaggasztóbbnak, bár annak mértékét és következményeit sem szabad lebecsülni. 2009-ben az ipari termelés a 2008. évinél mintegy 20 százalékkal volt alacsonyabb, pedig már 2008 sem volt kiemelkedő év. A kereslet csökkenése miatt leállított kapacitások azonban újraindíthatók. Ahol azonban a leépülés már visszafordíthatatlan, mert elmennek a szakemberek, lerombolják a gyárat vagy a tulajdonos máshova telepíti a termelést, ott valódi veszteségről kell beszélnünk.

Értelemszerűen egy-egy új üzem beindítása, akár hazai befektetésről, akár külföldi működőtőke-beruházásról van szó, nagyobb figyelmet vonz, mint egy gyár bezárása. Pedig erre is számtalan példát találhatunk. Az Origo 2008-ban internetes felmérést készített a 2006–2008 közötti csődökről, felszámolásokról, üzembezárásokról vagy jelentősebb létszámleépítésekről, s mintegy 100 konkrét esetről számolt be. A felsorolásból kiderült, hogy az élelmiszeripar mellett a textil-, bőrés cipőipar vált az emelkedő költségek áldozatává, de az elektronikai iparból is sokan elhagyták Magyarországot, elsősorban az olcsóbb kínai, lengyel, szlovák vagy román gyártás miatt (Origo, 2008).

Abban ma szinte mindenki egyetért Magyarországon, hogy a legfontosabb gazdaságpolitikai feladat új munkahelyek teremtése. De hol tudunk, nem néhány ezer, hanem néhány százezer, esetleg egymillió munkahelyet létesíteni? A következő kormány gazdaságpolitikájában nem kívánja megkerülni ezt a kérdést. Nyilvánvalóan bővíthető, ha nem is azonos mértékben, a foglalkoztatás azokban az ágazatokban, amelyeket különböző szempontok szerint a gazdaság kitörési pontjai között tartunk számon (gyógyszeripar, járműágazat, egészségipar stb.). De nem hagyhatók figyelmen kívül azok a hagyományos magyar ágazatok sem, amelyek talán nem a legfejlettebb technológiákat képviselik, de munkaigényesek, és képesek nagyobb számban, alacsonyabb képzettségű munkavállalókat is felvenni (például élelmiszeripar, bútoripar stb.). Az már más kérdés, hogy a „lenézett” textiliparban a gépek mellett dolgozó szövőnőknek például sokkal bonyolultabb technikai műveleteket kellett végrehajtania, mint a csúcstechnológiát képviselő elektronikai ágazatban az összeszerelő szalag mellett dolgozóknak, akik napi tízezerszer egy-egy chipet illesztenek a helyére.

Természetesen az idő kerekét nem lehet és nem is szabad visszafordítani. De ez nem jelentheti azt, hogy a korábbi hibás döntéseket ne vizsgáljuk felül. Ha fejlesztjük a szolgáltatószektor azon ágazatait, ahol adottságaink kedvezőek, ahol a korábbi beruházások révén kiépültek a tárgyi feltételek, mint például a turizmusban, az jó alapot szolgáltathat a munkahelyteremtésre is. De ha a jelenlegi sokszázezres munkanélküliek zöme a kereskedelemben, a vagyonőrzésben vagy pénzügyi közvetítőként akarna elhelyezkedni, akkor talán csökken a munkanélküliség, de abból nem lesz növekedés. Miért hoztam fel a fenti konkrét példákat?

…ma Magyarországon sokkal jövedelmezőbb vagyonkezeléssel, ... foglalkozni, mint ipari termelésbe fogni.

Ha megnézzük a HVG által nemrég publikált listát az 500 legnagyobb nyereségű hazai cégről (HVG, 2010), egyértelműen kitűnik, hogy ma Magyarországon sokkal jövedelmezőbb vagyonkezeléssel, pénzügyi szolgáltatással, gépkölcsönzéssel vagy tanácsadással foglalkozni, mint ipari termelésbe fogni. A listán

az első tíz között 2, az első 50 legnagyobb nyereségű cég között 13 ipari tevékenységet folytató társaság van! Önmagában már az is figyelemre méltó, hogy a listában szereplő 329 szolgáltatást nyújtó céggel szemben 167 olyan van, amely gyárt, termel. Mint ahogyan az is, hogy az árbevétel arányában legnagyobb adózott eredmény a szolgáltató cégeknél eléri az 50 százalékot, míg az iparban egyedül a 7 gyógyszeripari cég átlagos nyeresége haladja meg a 10 százalékot. Így azután azon sem lepődhetünk meg, hogy a frissen diplomázottak álomkarrierje nem valamely ipari céghez kötődik, hanem például a pénzügyi szektorhoz. Az pedig már következmény, hogy néhány örvendetes és nagy hírverést kapott kivételtől eltekintve, a működő tőke is egyre inkább a szolgáltatásokban keresi a befektetési lehetőségeket. Ezért kell erősíteni, segíteni mindazokat a zömmel kisés középvállalatokat, de néhány nagyvállalatot is, amelyek minden hátrány ellenére a termelő szférában folytatják tevékenységüket.

Az ipar, általában a termelő szférák „presztízsét” jelzik az egyes gazdasági ágakra vonatkozó átlagkeresetek is. A feldolgozóipari bruttó átlagkereset 2008-ban 184 ezer forint volt, a költségvetési szférában 219 ezer, míg a szolgáltatások területén – igaz, jelentős szóródással – de elérte a 300 ezer forintot.

Büszkék voltunk és lehetünk is arra, hogy a magyar exportban dominálnak a magas korszerűségű, fejlett technológiát képviselő termékcsoportok, így a járművek, valamint elektronikai, számítástechnikai cikkek. Bár korábban már többször felhívtam a figyelmet ezen export nem elhanyagolható kockázati tényezőire (Botos, 2009), elsősorban arra, hogy ez az export lényegében teljes egészében a nálunk termelő multinacionális cégek produktuma, valamint az export piaci koncentrációjának igen magas fokára, most a válság idején mégis meglepetésként kezelik az elemzések, hogy a termelés és az export ezeken a területeken esett vissza a legnagyobb mértékben.

Az export összetételének egy másik vetülete arra utal, hogy az export megoszlása az intenzitástényezők szerint Magyarországon alapvetően eltér az Európai Unió többi tagországának adataitól. Kimagaslóan magas ugyanis K+F-intenzív export részesedése, ugyanakkor a munkaintenzív export aránya nálunk a legalacsonyabb (Báger–Pulay, 2010). Vagyis illúzió lenne foglalkoztatási gondjaink megoldását a külföldi működő tőkétől várni.

Viták folynak itthon és külföldön is arról: hol is tartunk a válságot illetően. Már túl vagyunk a nehezén, vagy pedig folyamatosan várhatóak még egyes területeket kiemelten sújtó hullámvölgyek? Azt gondolom, hogy függetlenül a konkrét választól a következő időszak magyar gazdaságpolitikájában azt a receptet célszerű követni, amelyet az Európai Unió is törekszik alkalmazni. Ennek legfontosabb célkitűzései:

  • gyors keresletösztönzés és a fogyasztói bizalom erősítése;
  • a gazdasági visszaesés szociális következményeinek enyhítése;
  • felkészülés a válság utáni időszakra a növekedés és foglalkoztatás szem előtt tartásával;
  • felkészülés az energiahatékonyság és a környezeti követelmények minél teljesebb kielégítésére.

S hogy a fenti célkitűzések érdekében teendő lépések mennyire fontosak és időszerűek, annak bizonyítására talán elegendő ismételten idézni azokat a legfrissebb híradásokat, amelyek „Zuhan az ipar” és más, hasonló címeken arról tudósítanak, hogy 2009-ben az ipar teljesítménye 18 százalékkal esett vissza az egy évvel korábbi, már ugyancsak csökkenő trendhez képest. Állítsuk meg a zuhanást!

FELHASZNÁLT IRODALOM

Báger Gusztáv–Pulay Gyula: Világpiaci integrálódás hazai felzárkózás nélkül. Polgári Szemle, 2010/1.
Boda András: Fekete felhők a fazekasmesterség felett. Népszabadság, 2010. január 19.
Botos Balázs: Iparpolitika – ipar nélkül? In: Gazdasági szerkezet és versenyképesség az EU-csatlakozás után. A VIII. Iparés Vállalatgazdasági Konferencia előadásai, Pécs, 2003. október 21–22.
Botos Balázs: A kétarcú magyar külkereskedelem. EU Working Papers, 2009/2.
Botos Balázs: Versenyképesség és külkereskedelem. Európai Tükör, 2009. július-augusztus.
Council Conclusion of 13 May 2003 on industrial competitiveness in an enlarged Europe. Brussels, 2003/c, 149/01.
Dékány Lóránt: Óriási bajban a magyar acélipar. Magyar Nemzet, 2009. március 23. Dénes Z.–Tolcsvai L. L.: Földig rombolták a szerencsi gyárat. Magyar Nemzet, 2009. december 11. Halász Miklós: Kerámiafreskó. Magyar Nemzet, 2003. június 28.
I. B.: Kőkorszak a porcelániparban. Heti Válasz, 2009. május 21.
KOPINT-Datorg Rt.: A 2010-ig szóló iparpolitika tudományos megalapozása. Budapest, 2004. február (Kézirat).
Németh Márk: Nyomdaipar: Csődök és fejlesztések. Világgazdaság, 2009. december 11.
Németh Márk: Beruházások után visszaesés. Világgazdaság, 2010. január 28.
Ördög a részletekben. A legnagyobb nyereséget elért ötszáz cég. HVG, 2010. január 16.
Szirmai S. Péter: Az édes élet vége. Figyelő, 2008. április 3–9.
Varga Attila: Az utolsó vas. Magyar Nemzet, 2009. június 6.
origo.hu/uzletinegyed/ceg/20080625-miert-mennnek-el-magyarorszagrol-acegek.html
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány