Húsz évvel ezelőtt alakított kormányt Antall József

DR. MARINOVICH ENDRE a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Karának tanára, az Antall József Baráti Társaság elnöke, 1991 és 1994 között a miniszterelnök kabinetfőnöke.

Napra pontosan 1990. május 23-án. Ennek dátumszerű megünneplése azonban 2010-ben két szempontból is nehézségbe ütközik. Egyfelől azért, mert idén az évforduló pünkösdvasárnapra esik, másfelől pedig annak következtében, hogy a 2010. évi országgyűlési választások eredményeként létrejött új parlament feltehetően ezekben a napokban tartja alakuló ülését, és a hozzáértők számítgatásai szerint – ugyan ügyvezetőként, de – még mindig a leköszönés előtt álló kormány irányítja az országot. Mindez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy az esemény jelentőségéről e folyóirat hasábjain is méltó módon megemlékezzünk.

Antall József a közéletben akkor vált ismertté, amikor a Magyar Demokrata Fórum II. Országos Gyűlése 1989. október 21-én 97 százalékos többséggel a párt elnökévé választotta. Ez lényegében a miniszterelnökjelöltséget is jelentette, és bármilyen furcsa, az MDF-ben erre a tisztségre akkoriban nem is akadt más vállalkozó. Kulin Ferenc (1989 és 1991 között az MDF alelnöke) nemrégiben mondta el az Antall József Baráti Társaság ünnepi rendezvényén, hogy a számításba vehető személyiségek – közöttük többen olyanok, akik ma Antall tevékenységének éles bírálói – sorra zárkóztak el a kormányfőjelöltségtől. Antall maga is, látva az ország politikailag, gazdaságilag, társadalmilag súlyos helyzetét, a rá jellemző iróniával jegyezte meg, hogy „aki ma Magyarországon miniszterelnök akar lenni, annak vagy fanatikusnak, vagy őrültnek, vagy misszionáriusnak kell lennie.”

Csattanós válasz ez arra a mostanában feltett gyanakvó kérdésre: „Lehet, hogy Antall Józsefet küldte valaki?” Rögzítsük le ismételten: Antall Józsefet, a 20. század magyar történelmének meghatározó államférfiját nem valaki vagy valamilyen intézmény küldte, hanem saját tehetsége, képzettsége, elszántsága és akarata. Antall Józsefnek küldetése volt. Olvassunk csak bele a miniszterelnöki eskütétel után elmondott beszédébe, amelyet egyidejűleg hat át a felelősségvállalás megrendítő tudata és a közügyek szolgálatának szentsége: „Szeretném, ha hinnék és tudnák, hogy semmiféle személyes ambíció nem irányít ebben a kérdésben. Semmiféle karriervágy nem vezet. Úgy gondolom, életkorom tapasztalatok gyűjtésével felkészített egy-két feladatra, de számomra ez nem jelenthet hosszú időt. Éppen ezért én arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a nehéz helyzetből, ebből a válság küszöbén álló helyzetből, amelyben az ország van, kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni, és mindazt, amit a magyar nép az elmúlt évszázadokban, évtizedekben szenvedésekkel és munkával, hittel, erővel és akarattal elért, ami érték, azt megőrizzük, és ami lehetőség a jövőben, azt elérjük.”

Az 1990. évi – több mint négy évtized után először több párt közötti – választások második fordulóját április 8-án a Magyar Demokrata Fórum nyerte. A május 2-án összeülő parlamentben a mandátumok aránya a következőképpen alakult: MDF 42,49%, Szabad Demokraták Szövetsége 23,83%, Független Kisgazdapárt 11,4%, Magyar Szocialista Párt 8,55%, FIDESZ 5,44%, Kereszténydemokrata Néppárt 5,44%. A kormány megalakítására Antall József kapott megbízást.

A nemzeti–konzervatív oldal, az MDF, az FKgP és a KDNP által létrehozható koalíció viszonylag kényelmes parlamenti többséget jelentett, de az ország kormányozhatóságát akadályozta az úgynevezett kétharmados törvények indokolatlanul nagy aránya, például a költségvetési törvény elfogadásakor sem volt elegendő az egyszerű többség.

Ezt a még 1987-ből származó jogszabályt az 1989. évi kerekasztal-tárgyalásokon az ellenzék azért hagyta változatlanul, hogy állampárti győzelem esetén se lehessen alapvető kérdésekben az ő véleményét figyelmen kívül hagyni. A helyzetet két módon lehetett feloldani, az egyik a nagykoalíció az SZDSZ-szel, a másik a kétharmados törvények radikális csökkentése.

A nagykoalíció gondolatát Antall két okból vetette el. Egyfelől azért, mert negyven év egypártrendszer után szükségesnek tartotta az igazi parlamentarizmus létrehozását, amelynek feltétele az erős ellenzéki kontroll. Másrészt azt sem kell elhallgatni, hogy az SZDSZ-t, úgyis mint pártot és úgyis mint a párt egyes személyiségeit, kormányzati együttműködésre alkalmatlannak tartotta. Néhányszor, szűkebb körben, ironikusan azt is elmondta, hogy szabaddemokrata miniszterek részvétele esetén nem tudná garantálni, hogy kormányülések után testi épségében mindenki sértetlenül távozzon a Parlament épületéből. Arra az elhatározásra jutott tehát a miniszterelnök, hogy tárgyalni kell a szabaddemokratákkal. A lényeg: a kétharmados törvények számának csökkentése – ami a másik fél részéről természetesen engedményt jelent –, a kormányoldal pedig ellentételként felajánlja, hogy a köztársaság elnöke szabaddemokrata politikus legyen, amennyiben ezt a tisztséget Göncz Árpád tölti be. Ezenkívül a megállapodás tartalmazta a németeknél jól bevált konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetését is. Húsz év távlatából jól értékelhetők a pártközi megállapodás pozitívumai és negatívumai. A kétharmados törvények számának csökkentése lehetővé tette a kormány működését, a konstruktív bizalmatlanság intézménye pedig biztosította a stabilitást. Göncz Árpád személyének megítélésében azonban – mint a későbbi évek bizonyították – Antall Józsefnek fájdalmasan csalatkoznia kellett.

Súlyos gondok nyomasztották a hivatalba lépő kormányfőt. Hogy világos képet alkossunk, érdemes felidéznünk az ország húsz évvel ezelőtti politikai és gazdasági helyzetét. Az Antall-kormány megalakulásakor még létezik a Magyarországot a keleti blokkhoz láncoló Varsói Szerződés, valamint a KGST. Mintegy 50 000 szovjet katona tartózkodik Magyarországon, valutatartalék nincs, az államkassza gyakorlatilag üres, az egy főre jutó adósságállomány a legnagyobb Európában, az infláció 30 százalékos, a lakosság egyharmada a hivatalos létminimum alatt él, a tömeges munkanélküliség ugyan még nem kezdődött el, de az elkerülhetetlen struktúraváltás következményeként hamarosan több százezren kerülnek az utcára.

Antall mindezek tudatában vállalta a feladatot. Kormányzásának sarkalatos pontja volt a demokratikus, alkotmányos intézményrendszer létrehozása és működtetése. Máig ható alapvetése lett ez a hazai demokráciának, amit Antall következetesen és nagy morális erővel képviselt. Emlékezetes eseteket tarthatunk számon, hogy olyankor is betartotta a miniszterelnöki hatáskör korlátait, amikor ez politikai céljait csorbította – gondoljunk csak konfliktusaira a köztársasági elnökkel és az Alkotmánybírósággal. Nevéhez fűződik a minisztériumokon belüli politikai és szakmai szféra szétválasztása, a politikai és közigazgatási államtitkári tisztség bevezetésével. Ennek lényege, hogy a politikai vezetés szintje elkülönül a szakmai (jogi-közigazgatási) irányítástól, és ezzel biztosítja a végrehajtó hatalom működésének stabilitását. Egy-egy választást követően a hatalom csúcsain végbemenő váltás zökkenőmentesen bonyolódhat le, anélkül, hogy a közigazgatás munkájában zavar támadna, hiszen a szakmai apparátus érintetlen marad, nincs szükség személycserékre. Látható, hogy az ettől az elvtől való eltérés, a két területnek a politika közegében történő egybemosása, amely a legutolsó kormányzati ciklussal kezdődött, milyen működési zavarokat keltett a minisztériumokban.

Antall egyidejűleg volt magyar és európai demokrata.

Antall egyidejűleg volt magyar és európai demokrata. Egész életútján akár kis, akár nagy ügyekben mindig a magyar értékek, magyar érdekek és a magyarság szolgálata vezette. Emlékezetes kijelentése talán a legtöbbet idézett és a leggyakrabban félremagyarázott mondat: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Ez patikamérlegen kiegyensúlyozott, rendkívül körültekintően fogalmazott megállapítás, amiből ellenfelei szándékosan mindent elhagytak, kivéve a számot, hogy ezután irredentának, nacionalistának, Nagymagyarországot visszakívánónak nevezzék. Sajátos egysége volt Antall európaiságának és magyarságának, hogy egyetlen alkalmat sem szalasztott el az Európa Parlamentben, az Európa Tanácsban, vagy akár a NATO-ban, hogy ne beszéljen a magyarság évezredes szerepvállalásáról, áldozatkészségéről, és arról, hogy mit jelent számára a magyarság.

Képek villannak fel a két évtized távlatából. 1990 novemberében, Párizsban ülésezett a Helsinki-folyamatot felügyelő EBEÉ Konferencia, az úgynevezett Európa Csúcs. Antallt sokan akkor látják először szerepelni, beszéde olyan hatásos, hogy az első sorokban ülő vezetők meglepődve hagyták abba szokásos sustorgásukat, a hátrább elhelyezkedő szakértők pedig olyanokat mondogattak, hogy úgy látszik, a lengyel villanyszerelő és a cseh drámaíró után a magyaroknak is megvan az emberük. 1991 tavasza, Visegrád: pontosan 666 évvel az első háromoldalú találkozás után Antall kezdeményezésére ugyanazon a helyszínen megkezdődött a csehszlovák–lengyel–magyar együttműködés. 1991. július, Prága: a magyar miniszterelnök kezdeményezésére megszűnt a Varsói Szerződés. 1992. július, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet újabb fordulója Helsinkiben: az amerikai elnök az Antallal tervezett félórás megbeszélést kétszer meghosszabbította, hiába nyitott rá többször is figyelmeztetően a programok tervezéséért felelős munkatársa. A megtárgyalt témák a délszláv válság legújabb fejleményei, Kelet-Közép-Európa és ezen belül természetesen Magyarország helyzete és jövője voltak. Ugyanezen a nemzetközi konferencián a német kancellár a kormányés államfők vacsoraasztalától „megszöktette József barátját”, hogy a rendezők és a biztonságiak legnagyobb rémületére másfél órát sétáljanak a kikötőben, és ott négyszemközt, zavartalanul beszéljék meg az európai biztonság általuk legfontosabbnak tartott kérdéseit. 1992. november: Jelcin orosz elnök átvette azt a plakettet Antall Józseftől, amelynek felirata „ha leveszik a kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot nyújtunk”, majd a magyar Parlamentben tartott beszédében dörgő hangon kért bocsánatot azokért a cselekedetekért, amelyeket az „orosz katonák 1956-ban, a Kreml akkori vezetőinek parancsára Magyarországon elkövettek.”

Mindezek ellenére az utolsó három évben felerősödtek azok a hangok, amelyek visszatetsző módon vagy csak fanyalognak, vagy egyenesen megkérdőjelezik Antall politikáját. Az akár viccesnek is nevezhető „módszerváltás” és „gengszterváltás” kifejezések a mindennapi beszéd részévé váltak, és felmelegítették a „rózsadombi találkozó” már többször kihűlt káposztáját. A legszörnyűbbnek minden bizonnyal az mondható, hogy egykori szövetségesek és küzdőtársak (a Magyar Demokrata Fórum korábbi vezetői, az Antall–Boross kormány tagjai) vonták kétségbe Antall megkérdőjelezhetetlen érdemeit, és az ellenzéki gondolatnak teret adó Echo Tv-n olyan sorozatot gyártottak, amelynek visszatérő témája volt, hogy hol, mikor és miért hibázott Antall József.

A miniszterelnök vitathatatlan nagyságát elismerők és emlékét ápolók megütközve kérdezik egymástól, hogy mi ez? Az összeesküvés-elméletek híveinek újabb próbálkozása? A háttérbe szorulók önigazoló magamutogatása? A későn érkezettek és kívülről bírálók deheroizáló reflexe? Vagy egyszerűen saját jelenkori sikertelenségünk okainak múltba vetítése?

Úgy vélem, hogy az utolsó kérdésre adott igenlő válasz adja a legkézenfekvőbb magyarázatot. Határozott meggyőződésem, hogy Antall József miniszterelnöki tevékenysége nem szorul védelemre, az elkeseredettség hullámain szörfözők vitorlájából előbb-utóbb elfogy a szél, mégis felsorolom azokat az érveket, amelyek az utóbbi időszakban halkabban szólnak.

Az elitváltásról. A rendszerváltoztató politikai erők részéről nagy volt a nyomás, hogy hulljanak a fejek, és a tisztségekre bőven akadt jelentkező, gyakran az önismeret teljes hiányával. Nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy nem csak abból következően nem jutottak előbbre korábban, mert politikailag nem azonosultak a pártállami rendszerrel, hanem egészen egyszerűen azért, mert képességeikből többre nem futotta. Sok esetben a rendszerváltó kormányhoz szellemileg közel álló szakemberek válaszoltak a felkérésre nemmel, mondván, hogy ők nem akarják exponálni magukat. Mert, hogy még itt voltak az oroszok, és emiatt a visszarendeződés bármikor elkezdődhetett. (Gondoljunk csak az 1991. augusztusi moszkvai puccs rendkívül izgalmas 72 órájára). Kialakult tehát egy olyan helyzet, hogy aki alkalmas lett volna, az nem akarta, aki pedig akarta, az nem volt alkalmas. Azt viszont egyértelművé tette Antall, hogy kormányának nem lehet olyan tagja, aki az állampárt tagja volt. (Emlékezetes eset, hogy emiatt a Horn Gyulát külügyminiszternek nyomatékosan ajánló Kohl kancellárral is konfliktusba keveredett). Ettől eltekintve a párttagságot nem tekintette kizáró oknak más tisztségek betöltésekor, hiszen ezen a címen jóformán a honvédség és rendőrség teljes tisztikarától meg kellett volna válni. Nem a szimpla párttagsággal volt problémája – hiszen azt sok esetben elkerülhetetlen generációs ártalomnak tekintette –, hanem azokat marasztalta el, akik szavai szerint „nemcsak szükségszerűen nyalták a nagy vörös feneket, hanem még élvezettel csettintettek is hozzá”. Azt is elmondta, hogy többre értékeli azokat, akik az előző években az ország érdekében – akár párttagsággal is megterhelve – hasznos szakmai munkát végeztek, mint azokat, akik azzal az érveléssel, hogy nem támogatják a rendszert, lustán lapultak.

... az állami közművagyon sokat vitatott privatizációja 1995-ben, tehát már a Hornkormány idején zajlott le.

A privatizációról. Amikor az Antall-kormány hivatalba lépett, már javában folyt az elődök által megkezdett előprivatizáció, és a magánosítás lényegesen ravaszabb formája, a spontán privatizáció, amelyet a lengyelek nagyon találóan nómenklatúra-privatizációnak neveztek el. (Nómenklatúra alatt köztudottan az állampárti-pártállami politikai-gazdasági-szakszervezeti elit értendő). Nem lehetett elkerülni – már csak a privatizációs versenyből vesztesként kikerülők vélt vagy jogos, de mindenképpen hangoztatott érdeksérelme miatt sem –, hogy egyik-másik hazai privatizációs ügyletet a korrupció gyanúja ne lengje körül. Antall gyakran idézte Margaret Thatcher, a nagy brit privatizátor emlékezetes mondását: „Magánosítani sok módszerrel lehet, egyféleképpen nem – jól.” Csekély vigasz, de azért nálunk legalább privatizációs ügyben vér nem folyt, mint a németeknél. Berlinben a keletnémet állami vagyont privatizáló Treuhandanstalt vezetőjét a nyílt utcán lőtték agyon. Arra is érdemes emlékeztetni, hogy az állami közművagyon sokat vitatott privatizációja 1995-ben, tehát már a Horn-kormány idején zajlott le.

Az adósságállomány átvállalásáról. A pártállami vezetés húsz-egynéhány milliárd dollár adóssággal adta át az országot, és ennek rendezésére Antall József kormánya a legkülönfélébb ötleteket kapta. Voltak olyanok, akik azt javasolták, hogy Magyarország mint a nyugati világ évszázadokig kitartó védőbástyája kérje adósságának elengedését. Ennek az érvelésnek az volt a szépséghibája, hogy hitelezőink jelentős része japán kereskedelmi bank, és a felkelő nap országát bizony semmitől sem védtük meg. Volt olyan javaslat is, amely a magyar állami vállalatok részvényeinek eladásával kívánt törleszteni. Antall ellenezte a hitelek visszafizetésének felfüggesztését két okból is. Az egyik, hogy a hitelezőkkel szembeni fizetések megszakítása azt jelentette volna, hogy az ország a nemzetközi pénzvilágban feketelistára kerül, és évtizedekre megfosztja magát a további hitellehetőségektől. (Antall 1990 elején a még ellenzékben lévő MDF elnökeként járt Washingtonban, ahol a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap magas rangú képviselői külön figyelmeztették arra, hogy a törlesztés felfüggesztése milyen káros következményt hozna az országra). A másik nyomós ok az volt, hogy mielőtt Antall József a kormányzást átvette volna, a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékai a minimum, azaz 800 millió dollár alá süllyedtek. A kormányzati ciklus végére egyébként sikerült a tartalék mennyiségét mintegy 7 milliárd dollárra emelni.

Amikor Antallt egyik alkalommal a Parlamentben megtámadták és hazaárulónak nevezték, a következőképpen reagált: „Sajnos, ebben a Házban, hosszú története során, néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak. Ha a magyar Országgyűlés – és szerény személyem is – így fog járni a hazafiatlanság vádjával szemben, akkor nyugodtan fogok a túlvilágra költözni.” Igen, úgy tűnik, hogy nem csak a könyveknek, hanem a politikusoknak is meg van a maguk sorsa. Antallt – nagy elődeihez hasonlóan – nem csak életében támadták méltatlanul, hanem az utóbbi néhány évben halála után is. Batthyány Lajos és Bethlen István történelmi szerepének méltó értékelését is nagyjából ötven évvel később kezdte el az utókor. Aki 2040-et megéli, minden bizonnyal emelt fővel emlékezhet a rendszerváltoztató miniszterelnökre.