Kormányzati döntések a társadalombiztosítás rendszerét illetően

Avagy egy újabb elszalasztott lehetőség...

DR. MENYHÁRT SZABOLCS doktorjelölt, Miskolci Egyetem. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök körül elfogyott a levegő, legalábbis politikai értelemben. Az újabb miniszterelnök „felkutatására” tett intézkedések eredményeképp, mint ultima ratio, Bajnai Gordon lett hazánk kormányfője, aki hivatalba lépését követően nyilvánvalóvá tette, hogy drasztikus megszorításokat visz majd véghez. Sajnos kijelenthető, hogy az ország csődhelyzetének elkerülése érdekében minderre szükség is volt, illetve van, de a kérdés jelen esetben is a hogyanra terelődött. A kormányzat elsődleges intézkedései ismét a társadalombiztosítást, a szociális ellátórendszert, közvetlenül pedig a kisjövedelműeket, a nagycsaládosokat, a nyugdíjasokat, a bérből-fizetésből élő tisztességes állampolgárokat érintette a legsúlyosabban, újabb nyomás alá helyezve azon honfitársainkat, akik a Haza fennmaradása érdekében mindig is erejükön felül teljesítettek. Ugyanakkor a meghozott intézkedések most sem érintették a mérhetetlen állami pazarlást, vagy a tehetősebb rétegek jövedelmi viszonyait.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a címben miért ír a szerző újabb elszalasztott lehetőségről, hiszen a világgazdasági válság közepén a kormányok általában a „tűzoltással” vannak elfoglalva. Bár az iménti tétel kétségtelenül igaz, a magyar sajátosságokat figyelembe véve rögzíthető, hogy a válság miatti lépéskényszer kiváló alkalmat jelentett volna a kormányoldal számára, hogy egy átgondolt társadalombiztosítási reformfolyamat elkezdését hirdesse meg. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy mindez elképzelhetetlen lenne (lett volna) anélkül, hogy a hatalom mind a parlamenti, mind pedig a parlamenten kívüli ellenzékkel, továbbá a szakmai és civil szervezetekkel ne ülne tárgyalóasztalhoz, és ne vonná be őket ténylegesen is a jogalkotási folyamatba. De a magyar kormány nem kíván senkivel sem tárgyalni.1 Így maga fogott bele a társadalombiztosítás olyan irányú módosításába, mely kizárólag financiális egyensúlyteremtést szolgált, és hosszú távon több kárt okoz magának a rendszernek, mint amennyi időleges hasznot a költségvetésnek. Álláspontunk szerint a gazdasági, illetve a hazai kormányválság közepén, a csillagok olyan szerencsés együttállása valósult meg, amikor el lehetett volna kezdeni a társadalombiztosítás hosszú távú reformját, természetesen olyan átmeneti szabályok maghatározásával, mely megteremthette volna a rendszer időleges pénzügyi stabilitását is.

Bár az alapvető reform elmaradt, a kormány a számára megmaradt igen szűk pallón egyensúlyozva több ponton is módosította a társadalombiztosítás rendszerét. Tanulmányunk során elsőként a társadalombiztosítási jogot érintő általános járulékcsökkentéssel, majd az egészségbiztosítást érintő táppénz csökkentésével foglalkozunk. Ezt követően a nyugdíjrendszer kiemelkedő változásait tárgyaljuk.

Járulékcsökkentés

A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2009. május 11. napján fogadta el az egyes adótörvények és azzal összefüggő egyéb törvények módosításáról szóló 2009. évi XXXV. törvényt, melynek VII. fejezete rendelkezik a járulékcsökkentés módjáról. Ennek értelmében a foglalkoztató és a biztosított egyéni vállalkozó által fizetendő társadalombiztosítási járulék mértéke a minimálbér kétszeresének megfelelő járulékalapig csökkent 3%-os mértékben, oly módon, hogy a természetbeni egészségbiztosítási járulék mértéke 4,5%-ról 1,5%-ra csökkent. Emellett a jogalkotó a munkaadói járulék összegét is csökkentette 3%-ról 1%-ra a minimálbér kétszeresének megfelelő járulékalapig. A minimálbér kétszerese fölötti jövedelem esetén a korábbi szabályok változatlanul fennmaradtak, vagyis e fölött a járulékok mértéke nem csökkent. Ugyancsak nem csökkent a biztosítotti járulékmérték sem.

A munkáltatói befizetések elmaradását a biztosítottakon spórolja meg.

Első pillantásra megörül az ember, ha végre járulékcsökkentésről kaphat híradást. Ugyanakkor a társadalombiztosítással foglalkozó szakember már kétkedve fogadja az ilyen bejelentéseket. Alapvető problémaként adódik, hogy a jogalkotó a járulékmértékek változtatását nem a társadalombiztosítási rendszer hosszú távú fenntarthatósága miatt határozta el, hanem a foglalkoztatás elősegítése érdekében. „A munkáltatói járulékcsökkentés segíti a foglalkoztatást a versenyszférában. Modellszámítások alapján a fajlagos munkaerőköltség 1%-os csökkenése három év alatt kb. 0,15 százalékkal növeli a munkaerő-keresletet. Az 5 százalékpontos munkáltatói járulékkulcs- csökkentés összességében 0,8%-kal emeli a foglalkoztatás szintjét normál esetben. Ugyanakkor a válság miatt erőteljesen romló vállalati jövedelmezőség hatására a vállalati szektor jelentős létszámleépítésre kényszerül, amit a kb. 300 milliárd forintos járulékkönnyítés érdemben tud tompítani.”2 Bár kétségtelen tény, hogy a foglalkoztatás növelése és a társadalombiztosítás rendszere szoros kapcsolatban állnak egymással, de nem mehetünk el amellett, hogy a társadalombiztosítási alapok a beérkező járulékbevételekből finanszírozzák kiadásaikat, vagyis a társadalombiztosítási ellátások kifizetését. Így joggal vetődik fel a kérdés, hogy például az Egészségbiztosítási Alap miként teremti elő a kieső bevételek pótlását. A jogalkotó erre is gondolt. A munkáltatói befizetések elmaradását a biztosítottakon spórolja meg. A táppénz és a gyed megnyirbálása fogja vélhetően kompenzálni a bevételkiesést. Utalni kívánunk e körben arra, hogy a biztosítottak – vagyis azok, akik fenntartják a rendszert, továbbmenve, akiké a társadalombiztosítási rendszer maga – ellátását szűkítik annak érdekében, hogy a vállalkozások gazdasági helyzete javulhasson. Mindez a biztosítási elvvel és a szolidaritással teljességgel ellentétes, márpedig ezen elvek kell, hogy a rendszert elsődlegesen áthassák. Mindez nem jelenti azt, hogy a társadalomnak nem kell szolidaritást mutatnia az arra rászoruló tagjaival szemben, csak ezt a szolidaritást nem a társadalombiztosítási, hanem a szociális segélyezési rendszerben kell megvalósítani.

A fentiek ne engedjék arra következtetni a kedves Olvasót, hogy a szerző megrögzött járulékcsökkentés-ellenes volna. Éppen ellenkezőleg, messzemenőkig híve a járulékcsökkentésnek, csak kiáll a járulékcsökkentés megalapozott, átgondolt és megfelelő modellszámításokkal alátámasztott végrehajtása mellett. Elsőként abból kell kiindulni, hogy a társadalombiztosítás közgazdasági értelemben nem az államháztartás része, az állam a járulékokon közgazdasági értelemben nem szerez tulajdont, vagyis azt nem adóként szedi be, illetve a társadalombiztosítás által teljesített szolgáltatás pedig nem állami dotáció, hanem a biztosítási esemény következtében a biztosító által fizetendő teljesítés. Másodszor a munkáltató által fizetendő járulék maga nem adó, hanem közgazdasági értelemben a munkabér részét képezi. Éppen ez a mozzanat teszi különösen aggályossá a kormányzati döntést. 2009-ben csökkentette a munkáltatói járulékokat, így a tágabb értelemben vett munkabér (jelenlegi bruttó bér és a munkáltatói járulék összege) is csökkent. A probléma akkor következik be, ha a 2010-es szuperbruttósítás után ismét emelni kell a csökkentett járulékszintet. Akkor majd ismét a biztosítottak jövedelme csökken, és a 2009-es munkáltatói járulékcsökkentés terhét is nekik kell viselni, így immáron kétszer is csökken jövedelmük.

A járulékcsökkentés előkészítése során elsődlegesen társadalmi konszenzusra kell jutni, hogy a társadalombiztosítás egyes ágai milyen értékű szolgáltatásokat fognak nyújtani. Ezt követően kell a meghatározott szolgáltatások fedezetéül szolgáló járulékszintet meghatározni. Ez a járulékszint adott esetben eltérhet a maitól. A hosszú távú járulékcsökkentés valós fedezete éppen ezért nem a járulékszint mozgatása lehet, hanem sokkal inkább a járulékalap szélesítése, a járulékfizetési kötelezettség alól mentesülők fokozottabb ellenőrzése. A járulékalap szélesítése során nem csak minden munkajövedelmet kell járulékfizetés alá vonni, hanem minden olyan egyéb jövedelemforrást, mely a mai napig járulékmentes. Ugyancsak fontos a járulékfizetési kötelezettség fokozott ellenőrzése érdekében olyan ellenőrzésbarát szabályokat megalkotni, melyek garanciát jelenthetnek arra, hogy befolynak az ellenőrzés során feltárt járulékbevételek.3

Az egészségbiztosítást érintő változások: a táppénz csökkentése

A jogalkotó a fentebb hivatkozott törvény VIII. fejezetébe foglalva módosította a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) táppénz szabályait. A korábbi szabályok négy lényegi ponton változtak 2009. augusztus 1. napjától: csökkent a táppénz nominális mértéke, nőtt a jogszerző idő, maximalizálták az ellátás mértékét, illetve csökkent a passzív jogú táppénz időtartama.

Ha a jogalkotó által elfogadott szabályokat röviden akarjuk értékelni, akkor azt kell mondanunk, hogy klasszikus „nadrágszíj-húzásról” van szó, melynek eredményeképp az Egészségbiztosítónak kevesebb ellátást kell majd folyósítania. Tudományos értelemben azonban sokkal többről van szó: a kormányzat a pillanatnyi fiskális egyensúly oltárán ismét a társadalombiztosítást áldozta fel. A jogszabály indokolása is utal arra, hogy a módosításokat az Egészségbiztosítási Alap egyensúlyának megtartása érdekében kellett megvalósítani. Ugyanakkor a jogalkotó azt egyáltalán nem vette figyelembe, hogy a szabálymódosítások következtében egy biztosítási típusú, azaz a biztosítottak által előre megfizetett szolgáltatást korlátoztak, nem pedig egy diszkrecionális jogkörben adható segélyezési ellátás szabályrendszerét változtatták meg. A jogalkotó eljárása egyenesen alkotmányossági kérdéseket is felvet, hiszen alapvetően korlátozza a tulajdonhoz való jog érvényesülését. A biztosítási elv a társadalombiztosításban azt jelenti, hogy a szolgáltatások arányosak a teljesített befizetésekkel, illetve csak az jogosult szolgáltatásra, aki befizetéseket, hozzájárulásokat teljesít. Az előzőekben már utaltunk rá, hogy a társadalombiztosítási rendszerbe befizetett járulékokon az állam közgazdasági értelemben nem szerez tulajdont, tekintve, hogy azt nem adó formájában szedi be. Így az állam egyoldalúan nem is módosíthatja ezen szabályokat, úgy, hogy nem hagy megfelelő felkészülési időt az érintettek számára, hiszen az ilyen esetekben korlátozza a tulajdonhoz való jogot. Ne felejtsük el, hogy esetünkben számos biztosított teljesítette a táppénzhez előírt feltételeket (meghatározott 180 napos folyamatos biztosítási jogviszony és járulékfizetés), így az ő esetükben a csökkenő ellátás egyet jelent a tulajdon korlátozásával, illetve jövedelmük utólagos állam általi elvonásával, azaz megadóztatásával. Mindez nem jelenti azt, hogy a társadalombiztosítási szabályok kőbe lennének vésve. A módosítás megengedett, de csak megfelelő felkészülési idő biztosítása mellett. A kormányzat úgy járt volna el helyesen, ha a módosító törvény hatályba lépése után szerzett szolgálati időkre és ellátásokra vonatkozna a szigorítás. Mindez nem csak a minimális szolgálati időre, illetve a táppénz mértékének csökkentésére, hanem a passzív jogon járó táppénz jogosultsági idejének csökkentésére is igaz.

A tulajdonjog korlátozása leginkább a táppénz maximalizálásnál érhető tetten. A fizethető táppénz napi maximuma nem haladhatja meg a jogosultság kezdőnapján érvényes minimálbér 400%-ának (2009-ben: 9533 Ft), a biztosítási jogviszony megszűnését követően 150%-ának (2009-ben: 3575 Ft) harmincad részét.4 Ugyanakkor a jogalkotó az egészségbiztosítási járulék esetében nem kodifikálta a járulékplafon intézményét. A járulékplafon értelmében a foglalkoztatott a nyugdíjjárulékot (tagdíjat) a járulékalapul szolgáló jövedelme, legfeljebb azonban a Magyar Köztársaság költségvetéséről szóló törvényben az egy naptári napra meghatározott összeg naptári évre számított összege után fizeti meg (bár megjegyzendő, hogy a foglalkoztató a teljes járulékalap után megfizeti a nyugdíjbiztosítási járulékot, tehát ez is felemásra sikerült).5 Így az a furcsa helyzet áll elő, hogy a 476 666 Ft feletti jövedelem táppénzalapot már nem eredményez, de annak egészségbiztosítási járulékvonzatát meg kell fizetni, vagyis ez már quasi adóként kerül a költségvetésbe.

A nyugdíjrendszer módosulása

Az Országgyűlés 2009. május 11-én fogadta el a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény módosításáról szóló 2009. évi XL. törvényt. A jogszabály a korhatárt 2014-től kezdve fél-fél évvel tolja ki, oly módon, hogy az 1957-ben született generáció már 65 évesen mehet nyugdíjba. Ezzel van szoros összefüggésben az előrehozott nyugdíjazás szigorítása is. Ennek megfelelően a törvényhozó az előrehozott, illetve a csökkentett összegű előrehozott nyugdíjak szabályait is drasztikusan szigorította. Megtörtént a 13. havi nyugdíj eltörlése, valamint az indexálási szabályoknak a nyugdíjasok hátrányára történő megváltoztatása. A terjedelmi korlátokra tekintettel most csak az első két változással kívánunk foglalkozni.

A nyugdíjkorhatár emelése az előző pontban is érintett garanciális kérdéseket vet föl, vagyis egy ilyen horderejű változtatás nem lehet önkényes, és az érintettek részére megfelelő időt kell biztosítani az új helyzethez való hozzáálláshoz. A korhatár emelésének hívei minduntalan ismétlik, hogy az elöregedő társadalom nem tudja „eltartani” fiatal nyugdíjasait, így elkerülhetetlen a változás. Ennek ellenzői az válaszolják, hogy a korhatár további emelése – amellett, hogy a magyar társadalom tagjai nem képesek már 62, illetve 65 évesen dolgozni – a munkanélküliséget növeli, mert a fiatalok nem jutnak megfelelő álláslehetőséghez. Tény, hogy hazánkban is nő a várható élettartam. 2005-ban a férfiak esetében az adat 69, a nők esetében pedig 77 év volt.6 Az is tény, 2003- ban a születéskor várható egészséges évek a magyar férfiak esetében csak 53,5, a nők esetében 58,8 év volt.7 Ugyanakkor a hazai helyzet specialitása, hogy az érintettek a törvényes korhatár előtt már nyugdíjba vonulnak, így a hazai korhatár ténylegesen jóval alacsonyabb a 62 évnél. Végül, de nem utolsósorban azt is tisztán kell látnunk, hogy a nyugdíjkorhatár nem egy „kőbe vésett varázsszám”, hanem egy olyan törvény által vélelmezett időpont, amikor az ember önmagától képtelen önön létfenntartására. A nyugdíj tehát nem azonos a jól megérdemelt öregkori pihenéssel, hanem életünk azon periódusa, amikor fizikai teljesítőképességünk hanyatlása miatt az aktív életszakaszunk során felhalmozott javainkat fogyasztjuk el. Elvi értelemben, amire elérjük a nyugdíjkorhatárt, az addigi befizetéseink pontosan fedezik a még hátra lévő, várható élettartamunk során fizetendő szolgáltatások mértékét, még akkor is, ha a nyugdíjrendszer felosztó-kirovó elv szerint működik. Azonban a magyar nyugdíjrendszer tejútnyira távolodott az ideális állapotoktól. A mindenkori kormányzat az iménti alaptételt figyelmen kívül hagyva, mindig a pillanatnyi fiskális szempontokat követi. A korhatár emelésével tovább tartható a biztosított a munkaerőpiacon, de később – mivel több szolgálati időt szerzett – nagyobb ellátást is kell neki fizetni.

... a nyugdíjkorhatár nem egy „kőbe vésett varázsszám”

Látható, hogy a korhatár emelése igen bonyolult, szerteágazó kérdés. Bizonyára a költségvetés – hacsak időlegesen is – nyer a változtatásokon. Ugyanakkor az alapvető problémát a korhatárszabályok változtatása tovább konzerválja. Egy modern nyugdíjrendszer rugalmas és kiszámítható nyugdíjszabályokat rögzít, ami például a korhatár szabályozásában is megnyilvánul. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a felosztó-kirovó és szolgáltatás-meghatározott magyar nyugdíjrendszer csak alapvető változások után volna képes a rugalmasság biztosítására. A szolgáltatásmeghatározású ún. DB-nyugdíjrendszer8 esetében nem tekinthetünk el a törvényes nyugdíjkorhatár intézményétől, míg a DC-rendszerek esetében az egyén döntheti el, hogy mikortól veszi igénybe ellátását. A rendszer rugalmassága azt is jelenti, hogy megfeleljen a társadalom által elvárt átláthatóság követelményének. A mai magyar nyugdíjszámítás leginkább egy boszorkánykonyhához hasonlít, és a biztosított csak a „pénzes postástól” tudja meg, mekkora is lett az ellátása. Az átláthatóságot legegyszerűbb módon a mai DB-rendszer NDC-rendszerré alakításával lehet elérni. Az NDC-rendszer, vagy az egyéni tőkeszámlás rendszer egy olyan finanszírozási típus, mely sok tekintetben hasonlít a felosztó-kirovó rendszerre. Alapvetően ez a rendszer is fedezetlen, azaz nem gyűjt a tőke- és várományfedezeti rendszerhez hasonlóan tartaléktőkét. Azonban a befizetett járulékok az egyén saját számláján kerülnek felkönyvelésre és nyilvántartásra, de a járulékok a valóságban államadósságot finanszíroznak. Az egyéni tőkeszámlás rendszert egy olyan „virtuális fedezett” nyugdíjrendszernek tételezhetjük, mely mögött tényleges fedezeti tőke nincs, fedezetként kizárólag államadósság szolgál. Az NDC-rendszer attól válik rugalmassá, hogy a járadék csak a befizetett, illetve jóváírt összeg (járulék) és a biztosított várható élettartamának függvénye, így a „kőbe vésett” nyugdíjkorhatár már csak mint jogalkotói „irányzék” játszik szerepet. Az NDC-rendszer esetében bárki dönthet úgy, hogy ellátást kér akár 50 évesen is, csak az alacsonyabb összegű nyugdíjba bele kell törődnie. Ezen rendszer esetében nincs tehát bonyolult előrehozott és egyéb speciális nyugdíjszámítási mód. A rendszer politikai kockázattól való mentességét az teremti meg, hogy az ellátás megállapítása objektív tények függvénye.

A rendszer megteremtése gyakorlatilag megfelelő színvonalú egyéni nyilvántartások meglétét feltételezi. Ugyanakkor a jogalkotó a rendszerváltás óta adós a megfelelő nyilvántartások megteremtésével, így még most sincsenek meg a tisztességes egyéni nyilvántartások. Bár az Orbánkormány megfelelő előkészületeket tett az egyéni tőkeszámlás nyugdíjrendszer bevezetése érdekében, de az elvesztett 2002-es választás ezt is derékba törte.

Összegzés

A tanulmányban értékelt módosítások minden esetben a gazdasági egyensúly megteremtését szolgálják, de semmi előremutató jogalkotói szándék nem fedezhető fel bennük. Bár a költségvetés időlegesen nyer a változtatásokkal, a magyar társadalombiztosítás rendszerét továbbra is feszítik a benne felgyülemlett majd 40 éves ellentmondások, melyeket az előző korok kormányai minden ígértük ellenére nem voltak képesek (vagy talán nem volt meg a megfelelő akaratuk) kiküszöbölni a rendszerből. Mindennek eredményeképp a magyar rendszer nemcsak elavult, hanem a számtalan módosítás miatt átláthatatlan és messzemenőkig rugalmatlan is.

A gazdasági krízishelyzet kiváló alkalom lehetett volna a társadalombiztosítási rendszer új alapokra helyezésére, csakhogy a jelenlegi vezetés ezt nem tartotta ezt szükségesnek. Pedig a válság közepén minden felelős politikai erő kényszerítve lett volna a konstruktív együttműködésre, a megfelelő politikai konszenzus kialakítására. Mindezzel pedig mi nyertük volna a legtöbbet. Az új alapokra helyezett rendszer visszaszerezhette volna a biztosítottak bizalmát, a társadalom megbecsülését, így vélhetően kevesebben is vonnák ki magukat a rendszer fenntartásából, azaz a járulékfizetés alól, hiszen mindenki még inkább magáénak érezné a rendszert. Sajnos a csillagok kedvező együttállása lassan már a múlté, és a magyar társadalombiztosítási rendszer recsegve-ropogva továbbviszi majd negyvenéves örökségét: az átláthatatlanságot, a rugalmatlanságot, a belső ellentmondásokat, az igazságtalanságot, tovább élezve a társadalmi feszültséget, immáron fiatalok és idősek között is.

Jegyzetek

  • 1. Így fordulhatott elő az (tragi)komédiába és nem jogállamba illő helyzet, mint ami a közszolgák 13. havi illetménye körül zajlott, illetve zajlik. A kormány eltökélte, hogy elvonja a közszféra – egyébként a bérrendszer szerves részét képező – 13. havi illetményét. Mivel e téren (sem) folytatott párbeszédet az ellenzékkel, így csak a „feles” törvények módosítását tudták áterőszakolni a parlamenten. Ennek eredményeképp az a helyzet állt elő, hogy a köztisztviselők, a közalkalmazottak és az ügyészek jövedelme csökkent, míg a 2/3-os törvényben rögzített bírói 13. havi illetmény, és az ugyancsak 2/3-os törvényben meghatározott állami számvevőszéki 13. és 14. havi illetmény megmaradt.
  • 2. 2009. évi XXXV. törvény: Miniszteri indokolás
  • 3. A mai helyzetet jól tükrözi, hogy egy-egy társaság esetében a cégbírósági változás bejegyzése gyakorlatilag néhány nap alatt megvalósul. Bár ez valóban jelentős adminisztrációs tehercsökkenés a becsületes vállalkozásoknak, de egyben kiváló lehetőség egyeseknek a hatóságok elől való eltűnésre is. Ha egy-egy cég jelentős adó- és/vagy járuléktartozást halmoz fel, foglalkoztatási szabályokat vesz semmibe, néhány nap alatt megoldható a társaság üzletrészének és képviseleti jogának külföldi kézre (általában ukrán vagy szerb állampolgárok) juttatása, így hiába is állapítana meg bármilyen szabálytalanságot valamely közigazgatási szerv, annak behajtására gyakorlatilag nincs lehetőség, miközben a vállalkozás előző csalárd tulajdonosa/képviselője már másnap megalakítja és működteti újonnan megalakított vállalkozását, s teszi ezt legálisan, bármilyen tételezett szankció nélkül.
  • 4. Ebtv. 48. § (8) bekezdés (2009. augusztus 1-től hatályos szöveg)
  • 5. 1997. évi LXXX. törvény a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről (a továbbiakban: Tbj.) 24. § (2) bekezdés. A járulékplafon 2009-ben: 2009-ben napi: 20 400 Ft, illetve évi: 7 446 000 Ft; forrás: www.apeh.hu/adokulcsok_jarulekmertekek/fizetendo_jar
  • 6. Menyhárt Szabolcs: Az öregségi nyugdíjrendszer a reformfolyamatok tükrében, különös tekintettel az öregségi nyugdíjakra. PhD-értekezés, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Miskolc, 2009, 78. o., 8. táblázat.
  • 7. Menyhárt Szabolcs, i.m. 77. o.
  • 8. A szolgáltatással meghatározott (DB) rendszerek esetében az adott fix pontként a szolgáltatandó járadék a meghatározott. Tehát előre lehet tudni, hogy milyen képlet segítségével – ezt nevezi a szakirodalom nyugdíjformulának – számítják ki a járadék összegét. Ugyanakkor a rendszerbe befizetendő járulék, hozzájárulás mértéke a későbbi szolgáltatáshoz igazított, melyet a nyugdíjkorhatár elérése után lehet igénybe venni. A hozzájárulással meghatározott (DC) rendszerek éppen fordítva működnek. Ezen rendszerek esetében a hozzájárulás mértéke lesz előre ismert, de a szolgáltatás előre nem meghatározott, mert az a felgyülemlett megtakarítás függvényében változik. Bár a két rendszer járadékmeghatározási módszere teljes mértékben ellentéte egymásnak, megfelelő rendszerműködés mellett akár hasonló vagy ugyanolyan szolgáltatási színvonalat képes mindkettő produkálni.