A Baross Gábor Gazdaságpártoló Társaság állásfoglalása Magyarország kulturális állapotáról

A Baross Gábor Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság 2009. november 25-én „Két kultúra – egy kultúra” címmel szervezett vitaesetet, ahol előadást tartott Hámori József, akadémikus, volt miniszter; Tulassay Tivadar akadémikus, a SOTE rektora; és Pokorni Zoltán polgármester, volt miniszter. Az előadások és a vita alapján a Társaság az alábbiakban foglalja össze álláspontját a magyar társadalom kulturális állapotáról.

Sajnálatos tendencia a világban, és nálunk is, hogy kettévált a humán és a természettudományos kultúra, annak ellenére, hogy jeles kortárs személyiségek, mint Szentágothai János vagy Teller Ede példája bizonyítja, hogy a kultúra igenis egyesíthető egyetlen közös emberi kultúrában. Van egy ennél is súlyosabb jelenség: az a szakadék, ami egyfelől a kevesek természettudományos és humán műveltsége, kulturáltsága, és másfelől az igen széles rétegek kulturálatlansága, tudáshiánya között tátong.

A mai magyar helyzet és a nemzetközi adatok összevetése alapján elmondható, hogy rövid idő alatt jelentős romlás állt be a hozzánk mérhető, velünk gazdasági versenyben álló nemzetekhez viszonyított helyzetünkben. A magyar fiatalok iskolában szerzett ismeretszintjében, de főleg a tudás alkalmazása terén relatív visszacsúszás mutatkozik. Válságba került az a kultúra, illetve az a szemléletmód, amely szükséges a feladataink színvonalas elvégzéséhez.

A felnőtt korosztályok kulturális állapotára a társadalmi kapcsolatok gyengesége, a gyakori elmagányosodás és az európai viszonyok között kórosan kiemelkedő médiafogyasztás jellemző, – mindez mesterségesen homogenizált és így manipulálható társadalmat eredményez.

A család, mint intézmény gyengülése és egy sor más társadalmi folyamat felerősíti az igénytelenség és a tájékozatlanság „kultúrájának” gyors terjedését. A magyar média szerkezete és sajátosságai miatt nálunk a globális hatások, fogyasztási és viselkedési minták durvább, közönségesebb és cinikusabb közvetítéssel érnek el széles társadalmi rétegeket. Mindez sokat ront társadalmi közérzetünkön, és közvetlenül gyengíti hazánk versenyképességét.

A közvélemény – joggal – sokat vár az iskolarendszer kultúraközvetítő szerepétől, azonban az utóbbi időben e téren is nyilvánvaló romlás állt be. A természettudományos oktatás hatásfokának gyengülése és a természettudományi pályák presztízsének süllyedése sokféle okra vezethető vissza, de ebben az utóbbi évek oktatáspolitikai hibáinak szerepe is jelentős.

A kultúra hagyományos felfogását követő tanári, oktatói törekvések következményeként a közép- és felsőfokú oktatásban a humán és a természettudományos tárgyak keretében alig emészthető ismerettömeg zúdul a tanulókra; sajnálatosan gyenge eredményességgel. Az érettségi rendszerének legutóbbi megváltoztatása és különösen az emelt szintű érettségin való részvétel drasztikus visszaszorulása tetézi bajainkat. Gondjaink másik forrása az a tévhit, mely szerint az iskoláknak nincs nevelési és erkölcs-alakító küldetése. Társaságunk által is igényelt kultúrát, illetve kulturáltságot csakis világos erkölcsi alapokon nyugvó közösségekben lehet átadni, az iskola valóban kulcsfontosságú intézmény lehetne, de ebben a vonatkozásban is új szellemiségű oktatáspolitikára lesz szükség.

Az erkölcs, a köznapi kultúra, az egyének társadalmi tájékozottsága és döntési képessége dolgában – a gazdasági nehézségek mostani sokasodása idején – hazánk próbatétel elé került; a tudásközvetítőknek, a véleményformálóknak, a vezető értelmiségieknek és a szellemi műhelyeknek, valamint a politikai osztály tagjainak nagy a felelőssége abban, hogy sikerül-e megfordítani ezeket az aggasztó folyamatokat.

Budapest, 2009. december 1.