Kitekintés – Európa 2030

DR. SZÁJER JÓZSEF európai parlamenti képviselő, Fidesz. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

1. Azzal szembesülünk nap mint nap, hogy Magyarország érdekérvényesítő képessége messze elmarad a többi uniós tagállamétól. Európai uniós csatlakozásunk óta a magyar kormány Európa-politika teljesítményét két szóval le lehet írni: konfrontációkerülés és rögtönzés! Ezért is érzi ma sok magyar polgár úgy, hogy az uniós csatlakozás Magyarországnak nem használ, nem áll érdekében. Mert gyenge kormányunk van, amelyik a lehetőségeket nem tudja az előnyünkre kihasználni. A Fidesz európai parlamenti választáson elért eredménye egy határozott lépés abba az irányba, hogy e negatív folyamatokat megfordítsuk. Ötéves uniós tagságunk megerősíti ugyanis annak az alaptézisnek az igazságát, hogy a gyenge országok könnyen hátrányba kerülhetnek, míg az erősek az integrációból újabb erőhöz, hozzáadott értékhez juthatnak.

Közhely talán, hogy az Európai Unió a magyar külpolitikai, külgazdasági és nemzetpolitikai törekvések megvalósításának elsődleges közegévé vált. Nemzeti érdekeinket tehát ebben az új közegben kell érvényesítenünk úgy, hogy megfelelően felhasználjuk e közeg feltételeit és lehetőségeit. Ezért is tartom kiemelten fontos feladatnak azt, hogy azonosítsuk azokat a kulcsfontosságú kihívásokat, amelyekkel az elkövetkező két évtizedben szembesülni fogunk, és e kihívások kezelésére előremutató elképzeléseket dolgozzunk ki időben. E cikk olyan kérdéseket vet fel, amelyek – véleményem szerint – a következő húsz év trendjeit képezhetik, és amelyek alapján, ha egyértelműen azonosítjuk őket, meghozhatjuk az ahhoz szükséges döntéseket, hogy mi magyarok megtartsuk szilárd szerepünket a világban.

Világossá vált mára: veszélybe került az európai jólét. Világunk olyan ütemben alakul át, hogy Európa alapvető változások nélkül meggyengül, lemarad Ázsiával és Észak-Amerikával szemben, és fenntarthatatlanná válik a jólét európai modellje. A lemaradás réme elsősorban a „globális” versenyben érződik azáltal, hogy demográfiai és bevándorlási problémák, a terrorizmus és biztonsági kockázatok, valamint az energiafüggőség és a környezet romlása fenyeget minket.

A gyorsan változó világban ezért minden korábbinál erősebb és állandó (gazdasági, intézményi, értékrendbeli, kohéziós stb.) talapzatok bírják csupán majd a helytállást a versenyben, vagy az aktív alkalmazkodást. A 21. század felgyorsult világában évekre, sokszor hónapokra, napokra, órákra sűrűsödnek a korábban évtizedeket vagy évszázadot átölelő és betöltő események, történések. A korábbi folyamatokat, struktúrákat, a világ még alig megszokott mai képét átalakító folyamatos változások mögött azonban éppen évszázadok, történelmi hosszúságú időszakok alatt kialakult és megerősödött stabil, állandó, maradandó erőterek, gazdasági, intézményi szerkezetek, kultúrák állnak.

Biztosan állíthatjuk, hogy a 21. században világalakító történelmi erőtér marad az Egyesült Államok. Létrejött ugyanakkor egy transznacionális vállalati és pénzügyi erőtér is. Kína és India is mind erősebb világszereplők. Ennek a folyamatnak az elemei fedezhetőek fel az orosz erőtér-erősödésben is, amely mindeddig elsősorban nem mint ország, hanem mint a globális világ fontos kulcsterepeinek egyes részeit birtokló – az állammal összefonódott – transznacionális vállalati és pénzügyi erő jelentkezett. Európa biztonsági helyzetét tekintve a jövőben számítani lehet az iszlám világból érkező fenyegetések megjelenésére. Ezért is realitás ezen erőterekkel a kapcsolódásainkat ismételten átgondolni.

Európa fejlődése az Európai Unióban teljesedett ki. Az európai integráció az elmúlt több mint fél évszázadban – ha buktatókon és megtorpanásokon keresztül is, de – folyamatosan mélyült. A közösség mindig igyekezett reagálni az adott kor kihívásaira, aminek eredményeként a néhány legfontosabb induló politikához képest ma már életünk szinte minden területét érinti és befolyásolja az Unió. A mélyüléseket ugyanakkor nem csak a külső (pl. szovjet fenyegetettség, Bretton-Woods-i árfolyamrendszer összeomlása, olajválság, berlini fal leomlása stb.) vagy belső kihívások (pl. közös piac elégtelensége) indukálták. A keleti kibővüléssel párhuzamosan pedig az Európai Unió kísérletet tett a mélyülésre, az integráció működésének alkotmányos és átláthatóbb alapokra helyezésére. E kísérlet eredménye lett végül az Unió működését sok szempontból olajozottabbá tevő Lisszaboni Szerződés.

...a politikai elit egyre inkább kisajátította az Európai Uniót...

Szembesülünk ugyanakkor azzal, hogy az elmúlt évtizedben a politikai elit egyre inkább kisajátította az Európai Uniót, közben pedig alig volt képes arra, hogy magyarázatot adjon saját motivációira, céljaira és cselekedeteire. A politikusok gyakran nem értik az európai emberek mindennapi problémáit és félelmeit, eltérnek az Európai Unióhoz fűződő képzeteik. A belpolitikai felelősséghárítás legjobb eszköze pedig a brüsszeli bürokrácia számlájára írni a hibákat. Az uniós intézmények politikai vezetőinek döntései egyre távolabb kerülnek az európai polgárok reményeitől és szükségleteitől. Ennek következményeként az európai intézmények munkája és teljesítménye iránt alaposan megcsappanni látszik a bizalom az európai polgárban, s ma már mély szakadék tátong az európai elit és az emberek között. Ezen aggasztó jelenségre utal az is, hogy az európai parlamenti választásokon egyre kevesebb polgár vesz részt Európa-szerte. Ez az eltávolodás viszont elvont és érzéketlen hivatali bürokráciához vezethet. Az emberek ma úgy látják, hogy az Európai Unió nem váltja be azon reményeket, hogy a közösség pozitív szerepet játsszon az életükben és a világ eseményeinek alakításában.

Ma azt látjuk, hogy ugyan az európai nemzetek közötti egymásrautaltság lényegesen megnőtt, az Európai Unió mégis megtorpanni látszik. Az ír népszavazás után is sokan vannak Európában olyan polgárok, akik úgy gondolják, hogy egy erősebb Európára van szükség. Egy új tagország európai parlamenti képviselőjeként éppen azt tapasztalom, hogy nem az a gond Európával, hogy korlátozza a szuverenitásunkat, elveszi a lehetőségeinket, hanem éppen az, hogy nem képes eléggé a közös cselekvésre. Az új Lisszaboni Szerződés ehhez visz közelebb. Az európai társadalom egy részének idegenkedése az Európai Uniótól ugyanakkor sajátos ellentmondást hordoz magában. Miközben az európai polgárok egy része népszavazáson elutasítja az erősebb Európáért tett javaslatokat, addig számos olyan problémára is az Európai Uniótól vár megoldást, mely feladatra csupán csak egy erősebb Európa adhat választ.

Hosszabb távon ugyanakkor nem lehetséges az európai projekt további kibontakoztatása társadalmi támogatottság és az európai nemzetek közötti szolidaritás megerősítése nélkül. Az európai oktatás és a civil társadalom szerepe e kihívásban megkerülhetetlen. Végre olyan időszaknak kell következnie az európai integráció történetében, amikor ezt az új Európát, ezt az új szerkezetet, amelyet a Lisszaboni Szerződés létrehoz, működésbe hozzuk. Az orosz–grúz konfliktus is igazolta az európai közös fellépés szükségességét, és ugyan a Lisszaboni Szerződés nem tökéletes, de olyan alap, amelyre Európa építkezhet. Egy nyugodt, konszolidációs időszakra van szükségünk az elkövetkezendő szakaszban. El kell kerülnünk, hogy az európai építkezés újból és újból intézményi válságba kerüljön. Az intézményi és jogi viták helyett az európai polgár mindennapi életét érintő égető kihívásokra kell összpontosítanunk. Vissza kell nyernünk az emberek támogatását, hogy az európai integráció sikere tovább folytatódjon, mi, magyarok pedig, hogy élni tudjunk azon történelmi eséllyel, hogy felzárkózzunk.

2. Annak érdekében, hogy hosszú távon a globális folyamatok az előnyünkre váljanak, olyan területeket emelnék ki, ahol már most több időt és erőforrást kell fordítanunk az immár el nem odázható kérdések kezelésére mind európai, mind nemzeti szinten. Fogalmazhatok úgy is, hogy ezen területek csak közös akarattal és erőfeszítésekkel oldhatóak meg hatékonyan, és a megfelelő stratégiai és végrehajtási intézkedések kidolgozása és megvalósítása nem tűr halasztást.

Európai identitás

Az Európai Unió hosszú távú sikerének és fennmaradásának kulcsa egy olyan kollektív európai identitástudat lesz, amely pozitív tartalommal bír, s többség számára világosan körülírt tartalmi elemekkel rendelkezik. Szembesülünk naponta azzal, hogy Európát mint területi egységet az európai polgárok elhanyagolt kisebbsége tartja ma elsődleges identitásképző közösségének. Az európai identitás fogalma ma csupán az Európai Unió alapító szerződésének preambulumában jelenik meg, mint a közös kül- és biztonságpolitika egyik célja, amelynek „erősítenie kell Európa identitását és függetlenségét”. Több dokumentum is arra enged következtetni, hogy az Európai Unió hivatalos értelmezésében az európai identitás csupán egy külpolitikai alapú önmeghatározás, tehát a „nem európai” ellentéteként értelmezik, s nem egy pozitív tartalommal bíró definíció. Ez azonban nem elégíti ki azt az általánosan elfogadott meghatározást, amely szerint az identitás a modern társadalmak alapvető felépítési eleme.

Szükség van tehát egy európai identitás erősítését célzó átfogó cselekvési programra. A cselekvési terv legfontosabb eleme annak tudatosítása, hogy a valóságban valóban létezik európai identitás és léteznek olyan közös európai alapértékek, amelyeket a tagállamok mindegyikében a társadalom nagy része fontosnak tart és magáénak érez. Az oktatás, illetve a tömegtájékoztatás fontos terepei lehetnek ennek. Az európai identitás alapját jelentő közösségi élmény megélése széles körű csereprogramokkal (gyermek, család, iskola, város, foglalkozások) és egyéb olyan rendezvényekkel valósítható meg, amelyek célja a közös jellemzők felfedezése. Az iskolás korosztályok kiemelt célcsoportjai lehetnek ezeknek a találkozási lehetőségeknek. A civil kapcsolatok elmélyítését és elősegítését intézményesíteni kell. Az Európai Unió politikai támogatásával, számos eszközzel és a széles nyilvánosság erejét kihasználva válhat e program motorjává. A közösség megélésének fontos feltétele egymás kölcsönös megértése, amelyhez – tetszik vagy nem – a mindenki által beszélt nyelv ismeretének általánossá tételén keresztül vezet az út.

A közösség megélésének másik fontos feltétele egymás kölcsönös megismerése. A közös európai történelmi múlt tudatos megjelenítésére kell törekedni a tagállamok történelemoktatásában. A szimbólumok minden kommunikációs folyamat alapvető részét képezik. Ezért a zászlók, emblémák, himnuszok, szlogenek, színek és a szimbólumok egyéb fajtái nélkülözhetetlenek bármely szervezet azonosítása szempontjából, és kulcsszerepet játszanak e szervezetekkel való azonosulásban. Az európai szimbólumoknak is döntő szerepe lehet az európai egységhez való érzelmi kötődés kialakításában.

Szociális Európa és foglalkoztatás

A hosszú távú kihívásokra adott válaszaink a jövőben is a szociális jóléti modellre kell, hogy épüljön. Mostanáig az Európai Unió tagállamai a szociális piacgazdaság európai modelljét követték, amely többnyire elterjedt az egész kontinensen. Globális léptékben viszont a neoliberális gazdasági rendszer mindenütt egyre inkább jelen van. A szociális piacgazdaság modelljét az új körülményekhez kell igazítanunk, hogy fenntartható legyen. Számos (észak-)európai társadalom bizonyítja, hogy megalapozatlanok azok a félelmek, melyek szerint csak a gyenge szociális hálót működtető országok gazdasági modelljei lehetnek versenyképesek a 21. században. Az sem bizonyított, hogy a globalizáció szükségképpen a szociális ellátás romlásához kell, hogy vezessen. Mindez azt jelenti, hogy nem a szociális juttatások mértéke határozza meg a versenyképességet, hanem az, ahogyan a szociális juttatásokat felhasználjuk. A verseny a jövőben sem cél, hanem eszköz az európai jólét fenntartásához.

Az oktatásnak, a tudásnak, a minél több ember (magasabb) végzettségének nincs értelme, ha nem tud megvalósulni, helyet találni, nem képes „magát működtetni” a gazdaságban. Ez pedig – döntően a transznacionális vállalatok és a kis- és középvállalati szektor mainál kiegyensúlyozottabb szerepén keresztül – a foglalkoztatási lehetőségektől, a foglalkoztatás szintjétől függ. Megpróbálhatunk kialakítani egységes európai foglalkoztatási alapelveket, de a célként elérendő foglalkoztatási szint és szerkezet már eltérő lesz (és marad) a történelemből, a kulturális, a társadalmi szerkezetből, a család, a nők eltérő helyéből és szerepéből adódóan is Svédországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Észak- és Dél-Olaszországban, Spanyolországban vagy Magyarországon.

Vallom, hogy a jövő kihívásaiba kell befektetnünk, így az éghajlatváltozásba, az elöregedés hatásait ellensúlyozó intézkedésekbe és az új gazdasági versenyben előtérbe kerülő szektorokba. Fontos továbbá a zökkenőmentes átállás támogatása, vagyis a szociális és a gazdasági változásokhoz történő igazodás, amelyhez azonban komoly politikai akarat szükséges mind európai, mind tagállami szinten. Jól képzett munkaerővel, élethosszig tartó tanulással, versenyképes, hozzáadott tudást igénylő munkahelyekkel, hatékony egészségüggyel és nyitott foglalkozáspolitikával akár a globalizáció nyertesei is lehetünk.

A gazdasági-társadalmi-környezeti szempontból fenntartható versenyképesség, valamint az európai normákon alapuló szociális szolidaritás feltételrendszerének együttes biztosítása azonban egyre élesebben veti majd fel az állam szerepét az Európai Unió szintjén is, és fokozatosan kikényszerítheti a nemzeti újraelosztási modellek közelítését, az Unió erőteljesebb irányító szerepe mellett.

Demográfia és bevándorlás

A világban betöltött szerepünket vizsgálva meghatározó marad a népességszám nagysága és alakulása. A csökkenő népességszám Európában már ma is megkerülhetetlen probléma. Gyengíti az Európai Unió tagországainak belső kohézióját, a gazdasági és a nemzeti kultúrák erejét.

Az Egyesült Államok úgy vált a világ meghatározó, majd vezető hatalmává, hogy népessége a 19. század elején meghaladta Angliáét, a 20. század során pedig Japánhoz viszonyítva a másfélszeres különbség két és félszeresre nőtt. Az ENSZ előrejelzései szerint 2050-ben az USA népessége eléri a 400 milliót, Japáné 14, Európáé pedig 10 százalékkal csökken. A Német Szövetségi Statisztikai Hivatal előrejelzése szerint Németország népessége 2050-re akár 65 millióra csökkenhet a mostani több mint 80 millióval szemben. Ismét az ENSZ-előrejelzést alapul véve a fejlett európai országok közül csupán Franciaországban, Írországban és Norvégiában következhet be a népesség növekedése.

Világszintű összesítésben jelenleg évente 21 születés jut ezer főre; az Egyesült Államokban ez a szám 14, Európában 10. Az átlagos születésszám 10-ről 11-re emelése legalább stabilizálná Európa népességét, még ha nem is egyenlítené ki a munkaképes korú népesség csökkenését. Ez utóbbi zsugorodásának megakadályozásához még nagyobb mértékben kellene emelni a születési rátát. A legújabb kutatásokból arra lehet következtetni, hogy ha a szaporodás a jelenlegi szinten marad, az Európai Unió népessége drámaian fog csökkenni. A következő időben az európai országok egyik legfontosabb feladata megközelíteni, majd elérni a népesség reprodukciós szintjét. Ennek eléréséhez éppen a bruttó számok mögött álló gazdasági és azon túli folyamatok segíthetnek. Azaz a népesség alakulására megerősítően visszahatnak azok a folyamatok, amelyek a népességszámban megmutatkozó valóságos erőt jelentik. Ezek közül legfontosabbak az emberek fizikai állapota, szellemi, kulturális szintje, belső kohéziójuk, nemzeti összetartásuk, szolidaritásuk, valamint (több más fontos összetevőt most nem említve) a foglalkoztatás szintje.

...az Európai Unió népessége drámaian fog csökkenni.

Ezért kapcsolódnak az európai uniós tagországok, köztük Magyarország népességmegtartási céljához az Európai Unió (és Magyarország) közös, vagy a közöstől adott ponton eltérő nemzeti szakpolitikái és stratégiái: az egészségpolitika, az oktatáspolitika, a széles értelemben vett kultúrpolitika, az ezekből következő és kialakuló nemzeti és európai értékrend, identitás, valamint a foglalkoztatáspolitika.

Ha ezen európai népességfogyás tartós tendencia marad, leszögezhetjük, hogy annak mélyreható következményei lesznek az európai élet minden területén, legyen szó nyugdíjakról, közlekedésről, lakhatásról, vagy akár a társadalmi és nemzedéki szolidaritás gyengüléséről stb. A demográfiai változások által támasztott kihívások kezelése és egyben a bennük rejlő lehetőségek kiaknázása érdekében minden eszközzel ösztönöznünk kell a születési ráta növekedését. A valódi megoldás tehát a több gyermek és a család szerepének erősítése. A családok „támogatása” a legfontosabb állami cél kell, hogy legyen. Az adó-, szociális és a jóléti rendszereket nyilvánvalóan át lehet alakítani úgy, hogy a semlegesség helyett inkább jutalmazzák a nagyobb családokat. Tanulságos lehet ezen a téren Franciaország és egyes skandináv országok termékenységi ráták visszaesésének megállításában elért sikere.

Ehhez kapcsolódóan, számos európai tagállamban mára az egyik legfeszítőbb kérdés a bevándorlók számának olyan mértékű növekedése, amely ugyan segít az alacsonyabb felkészültséget igénylő munkahelyeken jelentkező hiány feloldásában, de növeli a tagországok amúgy is gondokkal terhes foglalkoztatási helyzetét, és a külső kultúrák megjelenése fellazíthatja a nemzeti kohéziót. A vallási és az életmódbeli különbségek szociális, politikai feszültségeket keltenek, valamint növelik a szegregációs tendenciákat. Tévednek azok, akik a tüneteket rövid távú politikai eszközökkel akarják orvosolni, és nem az okokat kívánják kezelni. A bevándorlást illetően újra kell gondolnunk a törvényes bevándorlásra irányuló politikánkat, amely eddig torz módon a képzetlen munkaerő beáramlását segítette elő, és ezeket részben olyan politikákkal kell felváltanunk, amelyek a képzett munkaerő bevándorlását könnyítik meg. Cselekednünk kell, hogy Európát vonzóbbá tegyük a világ többi részéhez képest, és ezzel itt tartsuk a képzett munkaerőt, illetve megfordítsuk az agyelszívó folyamatokat.

Európai kohézió

Európa helyzetének egyik kiemelt kérdése az országok, a régiók közötti különbségek alakulása. Valószínűleg az EU regionális politikája az egyik leginkább újragondolásra szoruló szakpolitika. Ennek az újragondolásnak a felvetése előtt mindenképpen szükséges megállapítani: Magyarország, mint az Unió átlagától elmaradó, felzárkózó ország érdekelt a jelenlegi, az egy főre jutó GDP-t központi mérőszámként figyelembe vevő támogatási rendszer alapjainak megtartásában. Másodsorban a közös európai építkezés működésének alapfeltétele a hasonló fejlettségi szint. Mindemellett megállapítható: az Európai Unió regionális politikájának sikere az elmúlt évtizedek során korlátozott volt. A kérdés részletes kifejtése nélkül a leglényegesebb tények: az EU–15-ök legfejlettebb és legfejletlenebb régiói közötti, két évtizeddel ezelőtti ötszörös eltérések alig csökkentek. E szélső értékek az EU–25-ök kialakulásával kereken 1:9–10-hez mértékűre, majd Románia és Bulgária belépésével 1:12-höz mértékűre növekedtek. Valószínű, hogy a felzárkózó országok, így Magyarország már említett érdekeltsége következtében a fennálló rendszer alapvető megváltoztatása nem lehet cél, ugyanakkor az is bizonyos, hogy az Európai Unió semmilyen szintű kohéziója nem tartható fenn, nem érhető el a most meglévő különbségek viszonylag gyors és határozott, nagymértékű csökkentése nélkül. A jelenlegi fejlettségbeli különbségek valójában megkérdőjelezik a négy szabadságelv működését, vagy a működés eredményei elosztásának tarthatóságát.

...Európának az információs korszak élére kell állnia.

A különbségek feloldása összeurópai feladat. A különbségek csökkentése mégsem jelenti a régiók egyenlőségének, hasonlóságának célját. Vannak és lesznek olyan régiók, melyek a gazdasági teljesítmény koncentrálódásának (benne a transznacionális vállalatok hangsúlyos szerepének) terepei. Vannak és lesznek olyan régiók (vagy kisrégiók), amelyek az információs társadalom központjai, és kialakulnak az országoknak olyan részei (régiói), melyek alacsonyabb GDP-koncentrációval, látszólag vagy a statisztika adott rendszerében ténylegesen valamivel alacsonyabb bruttó fejlettségi mutatóval másféle (vidéki, nyugodt, természet közeli) életmódélés lehetőségeit adják meg. És ezeken kívül is még sokfajta szerkezetű, célú, eltérő (jó) létfeltételű élhető, virágzó tagország és régió létezhet.

Gazdasági versenyképesség

A globalizáció gyorsul, a termelésről átlépett a szolgáltatásokra, és ebből Ázsia egyre nagyobb részt hasít ki magának. Európa lemarad termelékenységben és versenyképességben. A globalizáció egyben megváltoztatja az országok közötti globális egyensúlyt is. 2060-ra Kína és India valószínűleg a világ GDP-jének 50%-át állítja elő. Ázsia világgazdasági hatalomként való újbóli felemelkedése tehát radikális kihívással szembesíti Európát.

Tőlünk függ, hogy az elkövetkező húsz évben Európa Ázsiával szembeni közelgő viszonylagos visszaesése pusztán az utolérési effektus következménye lesz-e, vagy azt jelzi majd, hogy Európát immár véglegesen megelőzik dinamikusabb nemzetek. Egyetlen lehetséges stratégia létezik egy ilyen irányú folyamat katasztrofális következményeinek elhárítására: Európának az információs korszak élére kell állnia. Sikeresen magáévá kell tennie az információs technológiákon alapuló tudásalapú gazdaságot. Ez nem lesz könnyű feladat. A trend alapvetően az oktatás, az innováció és a vállalkozói szellem segítségével fordítható meg. Ennek érdekében Európának meg kell szabadulnia minden olyan struktúrától és szabályozástól, amelyek elfojtják a dinamikus vállalkozói szellemet. Ha a következő húsz évben Európa előnyt akar kovácsolni a globalizáció által kínált lehetőségekből, akkor elkerülhetetlenné válik a verseny fokozódása a nemzeti oktatási rendszerekben is. Az oktatás, innováció, tudásgazdaság, informatika terén fordulatra van szükség.

A megújított európai stratégiák (például a Lisszaboni Stratégia) a kis- és középvállalkozások segítését, a munkahelyek teremtését és az európai kutatást kell, hogy a középpontba helyezzék. Az európai stratégiák sokszor a tagországok tétlenségén és rövid távú gondolkodásán buknak meg. Világosan újra kell fogalmaznunk a célokat. El kell érnünk, hogy az Európai Unió költségvetése garantálja a munkahely-teremtési és kutatás-fejlesztési, valamint a kis- és középvállalkozókat segítő célok megvalósításához szükséges forrásokat. Az Európai Unió egységének fenntartása érdekében elengedhetetlen biztosítanunk a tagállamok egyenlő hozzáférését. Fontos az is, hogy az ösztönzés eljusson az érintettekhez, így nyomást kell gyakorolnunk, hogy az egyes tagországok kormányai felülemelkedjenek rövid távú politikai és költségvetési szemléletükön. Elengedhetetlen a fejlett kutatási és tudományos kultúrával rendelkező tudásközpontok támogatása az új tagországokban, hogy egyenlő esélyekkel vehessenek részt az európai stratégiák megvalósításában. Ma az új tagországok forráshiány miatt gyakran nem tudják megakadályozni, hogy legjobb kutatóikat elveszítsék. Az agyelszívás pedig így leginkább az amerikai versenyképességet és nem az európait javítja.

Ugyanakkor csupán az, hogy több pénzt fordítunk a K+F-projektekre (például állami beruházások keretében), sohasem lesz elegendő, hiszen nem pusztán befektetésre van szükség, hanem „innovációra”, ami valami egészen mást takar. Európában a „kutatás és fejlesztés” előtérbe helyezése túl gyakran csupán a kutatási érdeket jelenti. A „fejlesztés” az ötletek alkalmazását teszi szükségessé valós körülmények között, ahol a kutatás innovációhoz vezethet – az innováció pedig olyan kultúrát feltételez, amely értékeli a vállalkozó szellemet és a kockázatvállaló egyéneket, akik tudják, hogyan lehet pénzzé tenni a tudást, mivel a tudás önmagában nem elég ahhoz, hogy segítsen az európai gazdaságon. A digitális gazdaságban elengedhetetlen a tudásalapú társadalom, azonban a tudást gazdaságilag jövedelmező módon kell hasznosítani. Ennek érdekében Európának meg kell szabadulnia a merev struktúráktól, amelyek elfojtják a dinamikus vállalkozó szellemet.

Energiabiztonság és környezet

Az energia nem pusztán a folyamatos gazdasági fejlődésünkhöz és a jóléthez elengedhetetlen kényelmi szolgáltatás, hanem politikai nyomásgyakorlási eszköz is lett. Az importált energiától való egyre nagyobb függőségünk az energiaellátásra vonatkozó biztonságpolitikák jelentőségét is megnövelte. Még ha sikerül is a következő két évtizedben megvalósítanunk az energiahatékonyságot és áttérni a megújítható energiaforrásokra, a kőolaj és gáz tekintetében nem fog jelentősen csökkeni függőségünk. Ezt a függőséget csökkenthetjük, de nem tudjuk kiküszöbölni. Következésképpen Európa határain kívül kell forrásokat találni, és egyre nagyobb versenyben leszünk az energiáért. Az importált energia nagy része pedig válságövezetekből érkezik.

Ezen túl a stabil termelés a jövőben egyre szorosabban kapcsolódik majd a fő szolgáltatók belpolitikai ügyeihez és regionális hatalmi törekvéseihez. Ezek a politikai mozgások viszont megváltoztathatják a világ hatalmi egyensúlyát. Ezen hatalmi befolyás ellen azonban hatékony politikai és gazdasági eszközökkel fel kell lépnünk. Az energiabiztonság az országok nemzetbiztonsága és gazdasági fejlődése szempontjából elsőrendű tényezővé válik. Ezért ezt a függőséget a megfelelő eszközökkel ellátott közös energia- és külpolitika segítségével kell kezelnünk.

Az energiabiztonságot az Európai Unió általános biztonsága alapvető elemének kell tekintenünk. Itt az ideje túllépni a meglévő kereteken, és az energiaügyet közös európai külpolitikaként kezelni, illetve a megfelelő eszközöket hozzárendelni. Ezt az új politikát a szolidaritásra és diverzifikálásra, valamint a fenntarthatóság előmozdítására kell építenünk. E politikának koherensnek kell lennie, úgymint ki kell érdemelnie a többi uniós politika, a tagállamok és az ipar támogatását, valamint össze kell fonódnia az Unió tág értelemben vett külpolitikai célkitűzéseivel, mint például a konfliktusmegelőzés vagy az emberi jogok ügyének fellendítése. A közös európai energiapolitika hatékonysága a közös érdekek közös és hatékony szolgálatába való állítására vonatkozó képességünktől függ.

Kívánatos tehát a közös európai energiapolitika megteremtése, mert ennek hiánya kiszolgáltatottá és egymás ellen kijátszhatóvá teszi a tagállamokat. E stratégiai kérdésekben közösen kell cselekednünk, és elengedhetetlen az európai kormányok szoros együttműködése a közös érdekek mentén.

További megoldást jelenthet, ha valóban szembesülünk az éghajlat-változási kihívásokkal, és ösztönözzük a kutatásokat és befektetéseket az új technológiák feltárására. Sürgősen olyan új technológiákat kell kifejlesztenünk, amelyek nagyobb és diverzifikált függetlenséget biztosítanának Európa számára az Oroszországból/Közel-Keletről érkező energiaellátás biztonságát illetően. Az Európai Uniónak és tagállamainak nagymértékű adójóváírásokat és adóösztönzőket kell nyújtaniuk az ipar, a kisvállalkozások, a régiók és az önkormányzatok számára, valamint a lakástulajdonosoknak és a fogyasztóknak, egyrészt a kutatás és fejlesztés ösztönzése, másrészt a megújuló energiákhoz kapcsolódó technológiák korai bevezetésének támogatása érdekében.

Azonban a következő két évtized igazi kihívása az lesz, hogy hogyan erősítsük azt a fajta vállalkozói szellemet, valamint az ehhez kapcsolódó jobb szakértelmet és oktatást, amelyek a legjobb esélyt kínálják számunkra ahhoz, hogy elsőként aknázzuk ki az új technológiai lehetőségekben rejlő összes előnyt. A közös európai érdek és egy erősebb európai identitás alapja lehet az európai polgárok széles körében elért környezettudatos életszemléletet.

Az egyik legrégibb és legfontosabb közös európai politika a közös agrárpolitika. Az elmúlt évek élelmiszer-áremelkedése, az élelmiszerárak ingadozása és a mezőgazdasági piacok kiszámíthatatlanabbá válása következtében az élelmiszer ismét stratégiai fontosságú termékké vált, hasonlóan például az olajhoz. A közös agrárpolitika eredeti fő célkitűzése, nevezetesen Európa élelmiszer- ellátásának biztosítása, ma is az európai polgárok alapvető érdeke.

...szükség van egy erős, közös európai agrárpolitikára.

Az élelmiszer-biztonság egyszerre jelenti a megfelelő mennyiségű és megfelelő minőségű élelmiszer biztosítását. Tapasztalataink azt mutatják, hogy csakis az európai gazdák képesek megfelelő mennyiségű és biztonságos élelmiszerrel ellátni az európai fogyasztókat. Ehhez azonban szükség van egy erős, közös európai agrárpolitikára.

3. A fenti folyamatok és célok sikere érdekében helyünket a gazdasági és azon túli hatalmi versenyben a szélesen értelmezett kultúránkra, értékrendünkre kell alapoznunk. Az európai kultúra és értékrend magában foglalja a gazdasági, a technikai, intézményi, döntési kultúrát, az élet élésének szerkezetét. E kultúra egyik fontos eleme az emberek biztonságtudata és valós biztonsága. A biztonság legközvetlenebbül, az adott pillanatban az anyagi biztonság, de a hosszú távú biztonság: bizalom a „rendben”, a rendszerben, annak erejében és számára jó céljában, az intézményrendszerben, az országban, az azt körülvevő Európában, a világban, annak állami és piaci irányításában, irányában, hosszú távú sorsában. Ezek mind egy fenntartható politikai alapokon nyugvó szolidaritás megkerülhetetlen szerkezeti előfeltételei. Az Európai Unió ezért is több egy politikai képződménynél. Az európai integráció intézmények, eszmék, elképzelések, szokások, érzések, hangulatok, emlékek és távlatok ötvözete, melyek együttesen kovácsolják össze az európai embereket. Ezek mind az európai politikai építmény alapköveinek fontos összetevői.

E globalizálódó környezetben egyetlen tagállam sem képes egyedül helytállni e kihívásokban. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az egymásrautaltságunk foka nagyban nő. A tagállamok kormányainak és az Európai Unió intézményeinek döntő szerepet kell vállalniuk abban, hogy segítséget nyújtsanak, és megértessék, mit jelentenek ezek a kihívások Európa polgárai számára, bátorítaniuk kell őket arra, hogy optimistán és bizakodással nézzenek Európára. Támaszkodnunk kell az erős európai civil társadalomra, mint a politikai identitás egyik alapjára, mely a sikeres európai politizálás lehetőségeit elősegítheti.

Mindezen változások középpontjába azonban az európai polgárt kell helyeznünk. A polgár közeli divatos fogalmat meg kell töltenünk tartalommal, hiszen csak így biztosítható az Unió legitimitása hosszú távon. Az európai projekt szétrobbanásának veszélye akkor kísértene, ha a politikai elit teljesen elszakadna a társadalomtól, és hiányozna a támogatottsága. A politikai vezetőknek megvan az a különleges feladata, hogy mindennapi politizálásuk során a közös értékeket kell, hogy érvényre juttassák. A közös értékeinknek ellentmondó politizálás azzal a veszéllyel jár, hogy elveszti a nyilvánosság támogatását, ráadásul ennek következményeként az egész „európai projekt” veszélybe kerülhet. A demokrácia elképzelhetetlen a démosz, a nép nélkül. A Lisszaboni Szerződés ezért is növelte meg jelentősen az európai polgárok által közvetlenül választott – „Brüsszel” demokratikus elszámoltathatóságát biztosítani hivatott – Európai Parlament hatáskörét, és erősítette meg az intézmény ellenőrző szerepét.

Az előttünk álló kihívások hatókörüket és mélységüket is tekintve óriási jelentőségűek. Természetüket illetően pedig hosszú távúak, nem oldhatók meg rövid távon rögzített határidőkön belül. Ekképpen egyre inkább az a tét, hogy valóban ki tudunk-e alakítani egy világos európai és nemzeti jövőképet.