Szegénység, bűnözés, megélhetési bűnözés

DR. PÓCZIK SZILVESZTER történész, kriminológus, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)
Aki szegény, az a legszegényebb, Fázósságát odaadja a télnek, Melegét meg odaadja a nyárnak, Üres kedvét a puszta határnak.
(József Attila: Aki szegény, az a legszegényebb)

A szegénység és bűnözés összefüggésrendszeréről számos empirikus és elméleti kriminológiai tanulmány született. Magam is több börtönkutatást vezettem, amelyek homlokterében az etnikai hátrányokkal súlyosbított szegénységben élő, elsősorban cigány bűnelkövetők álltak. Kézenfekvő volna tehát ezekre a kutatási eredményekre támaszkodva értekezni a címben megjelölt témáról. Mivel azonban a polgárok többsége kevéssé járatos a kutatás módszertanában, és érthető okból talán kevéssé érdeklődik unalmasnak és száraznak ható fejtegetések, számoszlopok és grafikonok iránt, úgy gondolom, célravezetőbb a tudományos szakzsargon mellőzésével, egyszerű, világos szavakkal jól átlátható összefüggések megvilágítása.

Ha végigtekintünk az irodalmi, szociológiai és szociográfiai munkák által közvetített, valamint a szegénység valóságával kapcsolatos egyénileg szerzett tapasztalatainkon, rögtön kiviláglik, hogy ezek a metszetek a szegénység sajnálatos módon gazdag és változatos formavilágának egy-egy arcát, árnyalatát jelenítik meg. A 19. század és a 20. század első felének irodalmából jól ismerjük a szegénységben élő gyermek vagy felnőtt hősöket, akik ezer szállal kötődnek társadalmi mikrokörnyezetükhöz, nincstelenségükben, csábításoknak kitéve is tíz körömmel ragaszkodnak erkölcsi tisztaságukhoz. Kicsit tudományosabban fogalmazva: bár alig rendelkeznek anyagi javakkal, mégis olyan erős szociális, közösségi integrációs és kontrollmechanizmus működik körülöttük, nincstelenségükben is olyan jelentős szellemi és lelki javak – szakszóval társadalmi tőke – birtokában vannak, amelyek képessé teszik őket integritásuk megőrzésére és a helyzetükből való kiemelkedésre. Victor Hugo legendássá vált alakja, Jean Valjean, szintén hős, aki azt példázza, hogy az emberi nem veleszületett, isteni adományként kapott erkölcsi érzéke, az ontológiai jó mindenkiben ott szunnyad és felébreszthető. Segítségével a legelvetemültebb egyén is képessé válik arra, hogy önmagán erőt véve akár a törvényesség álarca mögé búvó gonosz, az ontológiai rossz felett is győzedelmeskedjék.

Ezzel szemben a társadalmi folyamatok szociológiai ábrázolásai, amelyek nem emberi egyediségekkel, hanem tömegekkel, átlagokkal és statisztikákkal dolgoznak, nem hősöket, hanem sokkal inkább helyzetükben megrekedt, kényszerpályán mozgó, egyre lejjebb csúszó csoportokat mutatnak számunkra. Ha pedig kellő bátorság birtokában szándékosan vagy szerencsés szerencsétlenségünkre véletlenül személyesen is betekintünk a szegénység legalsóbb bugyraiba, már csak antihősöket látunk, akik kifosztottak, fenyegetettek, az agresszió, gonoszság, megaláztatás célpontjai, és szinte törvényszerűen és kényszerűen válnak maguk is gonosszá, agresszívvé, fenyegetővé, erőszaktevővé, mások kifosztóivá. Egyszerre normasértő, antiszociális magatartások megvalósítói és áldozatai, köz- és önpusztítók, bűnelkövetők és bűncselekmények áldozatai. Mindez igazolja Mahatma Gandhi szavait, aki szerint „a szegénység a legnagyobb erőszak”.

Általános fogalmaink szerint szegény az, aki nem tudja fedezni a lakhatás, a szükséges élelmiszer, gyógyszer, közlekedés és ruházkodás költségeit. A szegénység meghatározására és mérésére ma szofisztikált – bár sok vonatkozásában erősen vitatható és vitatott – fogalmi rendszer és mérési eszközök állnak rendelkezésünkre. E fogalmi és mérési eszközök legfőbb hiányossága, hogy csupán anyagi mutatókat vesznek figyelembe, és alig képesek számolni azokkal a nem anyagi tényezőkkel, lelki, tudati momentumokkal, amelyek külső segítséggel vagy akár anélkül is lehetővé teszik a szegénységből való felemelkedést, hiányuk pedig a legbőkezűbb segítségnyújtás esetén is meggátolja a szegénységből való kitörést.

Abszolút szegénységnek nevezzük, ha a létfenntartáshoz szükséges javak elérhetetlenné válnak. Abszolút szegénynek a mai Magyarországon azokat tekintjük, akiknek jövedelme havi mintegy 40–50 ezer forint vagy annál is kevesebb, ami legfeljebb a legminimálisabb élelem és hajlék (sic!) biztosítására, vagy még arra sem elegendő. Beszélünk létminimumról és társadalmi minimumról is. A társadalmi minimum azt jelenti, hogy éppen csak rendelkezésre állnak a társadalom mindennapi folyamataiban való részvételhez szükséges javak, vagyis a még éppen megfelelőnek mondható lakás, ruházat, az elengedhetetlenül szükséges közlekedési költségek, iskolai fizetési kötelezettségek. Beszélünk továbbá etnikai szegénységről, amelyen nagyobb részben a cigányság egy – valószínűleg messze nagyobbik – hányadát értjük, valamint demográfiai szegénységről, amely főként a nyugdíjasokat és a gyermekeket sújtja. Relatív szegénységről beszélünk azok esetében, akik a társadalom nagy többségénél lényegesen alacsonyabb mutatókkal rendelkeznek az anyagi javak tekintetében. A szakirodalom beszél új szegénységről is, amelyen a rendszerváltást követően kialakult újfajta kirekesztődési formákat értjük, leginkább a hajléktalanokat, hosszan tartóan munkanélkülieket, az elszegényedő, lesüllyedő alsó középosztályt, amely igyekszik a tisztes szegénység szintjén megkapaszkodni.

E gyakran keveset mondó fogalmakon túllépve a hazai valóság konkrétumai kapcsán érdemes tájékoztatásul ideidézni néhány adatot. A rendszerváltáskor, vagyis 1990-ben lakosságunk 10%-a, 1992-ben 22%-a, a 90-es évek végére 35%-a számított szegénynek. A vélemények persze megoszlanak a különféle létminimum- és szegénységszámítások módszerei és eredményei kapcsán, abban azonban a kutatók nagyjából egyetértenek, hogy a szegénység 1980 és 2000 között hazánkban legalább háromszorosára nőtt. Ma a szegénység minden harmadik magyar embert érint. A gyermekes háztartások 40%-a a létminimum alatt él, az egygyermekes háztartásoknál a szegénység aránya 30% százalék, a kétgyermekeseknél 35% százalék, a három vagy több gyermekeseknél viszont már 60% körül mozog. Az összes szegény 40–60%-a cigány.

A civil társadalom ... a demokratikus társadalmi viszonyok létéhez és sikerességéhez nélkülözhetetlen.

A szegénységen belül azonban további szintek és minőségi eltérések figyelhetőek meg. Eric Hobsbawm, a közmúltban elhunyt kiváló brit társadalomtörténész a szegénység egészen szélsőséges formáját pauperizmusnak nevezte, de lényegében ugyanazt értette rajta, amit Gunnar Myrdal az általa használt underclass fogalmával írt le, Oscar Lewis pedig valódi kultúra nélküli szegénységkultúraként jellemzett. Ez a társadalom alatti társadalom voltaképpen már nem réteg, hanem szinte kaszt, az érinthetetlenek, a páriák vagy súdrák tömege. Ezek a magyarul mélyszegénységnek nevezett létállapotban élő csoportok hosszú távon, akár nemzedékekre vagy évszázadokra kívül rekednek az igazgatás, társadalmi integráció és kohézió intézményein, a munkaerőpiacon, az oktatáson, a fogyasztáson és a közkultúrán. Eközben saját csoportjukon belül is hiányoznak vagy szétesnek a kohézió, szolidaritás, hagyomány és kultúrateremtés mechanizmusai. Tagjaik külső segítség nélkül képtelenné válnak az önfenntartásra és a társadalommal folytatott minimális szintű kommunikációra is, nemhogy az eredményes kapcsolatteremtésre. Ennek eredményeként a szükséges segítséget nem vagy nem kielégítő mértékben kapják meg, de ha mégis, a kívülről nyújtott segítséggel esetleg egyáltalán nem is képesek élni.

Itt kell szólnunk a társadalmi tőke fogalmáról, amelynek legmarkánsabb meghatározásai Pierre Bourdieu, James Coleman és Robert Putnam nevéhez köthetőek. A társadalmi tőke egy társadalom közös értékeinek összességét jelenti, azoknak az informális értékeknek, normáknak és tanult képességeknek az összességét, amelyekkel egy csoport tagjai általában rendelkeznek. Ezek a képességek teszik lehetővé az együttműködést közöttük. Vagyis a társadalmi tőke a normáknak azt a bizonyos csoportját jelenti, amely kooperációt képes létrehozni a családi kapcsolatokon kívül, azokon túl is. A társadalmi tőkéhez tartoznak azok az ismeretek, amelyeket értékcsere formájában embertársaink rendelkezésére bocsátunk, valamint olyan normák, mint az igazmondás, a vállalt kötelezettségek teljesítése, a kölcsönösség, a becsületesség, a megbízhatóság. Ha ezeket az erényeket a csoport tagjai kölcsönösen gyakorolják, a bizalom és a hasznosság elve fogja őket összekapcsolni. A társadalmi tőke az egyének és alcsoportok közti interakciók gyakoriságának függvényében akkumulálódik. Ily módon a társadalmi tőke szoros kapcsolatban áll a civil társadalommal, annak létrehozásához és egészséges működéséhez elengedhetetlenül szükséges. A civil társadalom pedig a demokratikus társadalmi viszonyok létéhez és sikerességéhez nélkülözhetetlen.

A társadalom szegény kisebbsége és a nem szegény többsége közötti kapu bezárulását az jelzi, amikor egy csoport esetében a társadalmi tőke a minimumra csökken vagy teljesen elfogy. Az érintett csoport gazdasági, anyagi vonatkozásban a hosszan tartó és változatlan szegénység helyzetébe kövül, a társadalomtól elidegenedik, abból kiilleszkedik, kirekesztődik, és egy sajátosan halmozódó és erősödő ok-okozati örvényben egyre inkább kirekeszti önmagát, kivonul, térben is elkülönül, szegregálódik, végül szembefordul a társadalom meghatározó részével. Ebben a helyzetben törvényszerűen jönnek létre ellenkultúrák, antiszociális, deviáns szubkultúrák és egyéni magatartásformák, amelyek minden társadalmi értéket és vezérelvet el- és megvetnek, vagy az ellenkezőjébe fordítanak.

A mélyszegénység a csoport és egyén számára a teljes reményvesztettség, céltalanság és tehetetlenség állapota, amelyben az ember valódi emberi minősége is megkérdőjeleződik, veszélybe kerül, hiszen az élettevékenységek a puszta létfenntartásra és a fajfenntartásra korlátozódnak, miközben a lelki élet fokozatosan, végül teljesen elsivárosodik. Az ösztönéleti funkciókra redukálódott egyén és csoportja elszakad a három nagy értékvilágtól, amelyek egy emberközösséget konstituálnak. Megszakad a kapcsolata a túlvilági metafizikával, vagyis az isteni világgal. Az istenélmény, istentudat és a kultikus cselekedetek megszűnése valódi isten háta mögötti helyzetet eredményez, amelyben az egyén képtelen felmérni saját helyét, értékét, jelentőségét a teremtésben és a mindenségben, a szó legszorosabb értelmében túl van jón és rosszon, hiszen lényegében nem is ismeri (fel) ezeket. Ugyanígy veszendőbe megy az evilági metafizika, vagyis a fentiekben a társadalmi tőke fogalmában összegzett közösségi értékek és szimbolikus javak köre. Elérhetetlenné válik az anyagi világ javainak többsége, és megszűnik az ezek előállítására és értékcsere keretében történő megszerzésére vonatkozó szabályok ismerete, vagyis a gazdálkodás képessége.

Ebből az állapotból kitörni szinte lehetetlen. Ha azonban valamilyen csoda folytán e három értékvilág bármelyikét sikerül rekonstruálni, akkor felcsillan a remény a másik kettő újraélesztésére is. Tapasztalatok szerint azonban – a vulgáris materializmus nyilvánvaló cáfolataként – a túlvilági metafizika rekonstrukciója, az újra megélt vallási élmény, istenélmény, univerzális szeretetélmény az, amelyre az evilági értékvilágok rekonstrukciója építhető, miközben ugyanez a kísérlet az anyagi értékvilág felől, egyszerűbben a munkaerő-piaci integráció felől indítva gyakran, sőt rendszerint kudarccal végződik.

Ha a korábban mélyszegénységnek nevezett létállapotot közelebbről szemléljük, egymást erősítő részfolyamatok és részmozzanatok egész sorával találkozunk. Felborul az élet természetes ritmusa, az idő beosztása és a tevékenységek rendje, amelyben a reggel a felkelés és a munkanapra való felkészülés, a nappal a munkavégzés, az este a családi együttlét időszaka. A mélyszegénységben élők kiszorulnak a társadalmi közterekről és intézményekből, bekövetkezik a formális és informális intézmények érték- és tekintélyvesztése, megszűnik számukra a család, a nő, a gyermek, az öregek és a közszolgálati dolgozók természetes védettsége, önértéke, tabu jellege. Az iskola, amely a többség számára a tanulás és nevelés színtere, a megaláztatások és előre programozott kudarcok színterévé válik, nemcsak a pedagógus, hanem a jobb módú iskolatárs is ellenségként jelenik meg: ezt pontosan jelzik a szaporodó tanárverések és az iskolai agresszió más változatai. A mélyszegénységben élők munkanélkülisége nem átmeneti, hanem végleges, ők már nem munkakeresők, nem tartoznak a munkaerőpiac tartalékseregéhez, a munka világából való kirekesztődésük befejezett. Képzettségeik, szakismereteik, ha voltak is valaha, leépülnek, elavulnak, használhatatlanná silányulnak. A többségi, normakövető társadalommal való érintkezéseik alkalmivá és ellenségessé válnak, lakókörnyezetük lepusztul, élhetetlenné válik. Az önmaga sorsának irányítására képtelenné váló egyén elfordul az uralhatatlan, végzetszerű valóságtól, függőségekbe, alkoholhoz, kábítószerhez, gyógyszerekhez menekül, halmozottan jelennek meg testi, de főként lelki betegségek. A személyiségtorzulások és a kommunikációs mechanizmusok leépülésének következtében eluralkodik az erőszak, mint a kommunikáció pótléka mind a saját, mind a külső csoportok felé. Ez az állapot a családon belüli viselkedésmintákon keresztül hagyományozódik tovább a következő és aztán következő nemzedékre, esetleg nemzedékek egész sorára. Az anyagi kultúra meghatározó eleme már nem a javakat előállító és értékcsere formájában más javakra váltó életmódminta, hanem egyfajta parazitizmus: a természeti és társadalmi környezet kiélése, kizsákmányolása, lepusztítása, az ezekben adott, illetve megtermelt javak szubsztitúció nélküli felélése, elherdálása, értelmetlen rombolása. Az állandósult mélyszegénység állapotában megrekedt családok esetében az állam, legfőképpen a gyermek- és ifjúságvédelmi intézményrendszere kénytelen beavatkozni, de képtelen jól időzített és differenciált módszereken nyugvó intervencióra, így számos esetben az állami gondozásba vétel elkésett, és javítóintézet, a fiatalkorúak börtöne, végül a felnőttkori szabadságvesztés, büntetés felé kövezi az utat.

A fentebb mondottak illusztrálására álljon itt egy börtönriportokból készült rövid összeállítás (az interjúrészleteket Fliegauf Gergely gyűjtéséből emeltem ki):

Távolról sem mellékes kérdés, hogy a mélyszegénység milyen módon jön létre...

„[…] Nagyon nehéz körülmények között éltünk, húsz négyzetméteres szobában négyen, a havi 35 ezer forint segély nem volt semmire sem elegendő. […] A testvéreimmel elmentünk […] a Gyivibe, ahol elmondtuk, hogy nem érezzük jól magunkat a szüleinknél, mert azok nagyon sokat isznak, vernek minket. […] A roma családok is hibásak, mert nem adják meg a gyermekeiknek azt, amit a magyar családok megadnak, nem tanultatják tovább a gyerekeiket, hanem hamar munkára fogják, és bűnözésre kényszerítik őket. […] Mindig segédmunkásként dolgoztam, ideig-óráig, mert a nyolc általánossal csak ilyen munkát tudtam vállalni. Tudom, hogy tovább kellett volna tanulnom, de […] az apám börtönben volt, és nekem kellett ellátni a kisebb testvéreimet. […] A cigánytelepen laktam, itt kemény törvények uralkodnak, az emberek késsel járnak az utcán, és a kártyatartozásaikat vasvillával hajtják be. Nem is jutott eszembe, hogy iskolába járjak, amikor a kártyából és a balhékból sokkal jobban meg lehetett élni. […] A húgomat megtámadták a kocsmában, erőszakoskodtak vele, sírva jött haza, a testvéreimmel összefogtunk, és egy bajonettel megvagdostuk azt az illetőt. […] Bebukik az ember, és a rendőrségen már tárt karokkal fogadják. Többször nagyon keményen megzakóztak a rendőrségen. Már megint itt vagy, te büdös cigány, mondták, és már a földre is küldtek. Milyen iskolába és munkahelyre vettek volna fel engem ezek után? Már elkönyveltem magamban, hogy a bűnözésből kell megélnem. […] A bőrszín alapján ítélnek meg, nem vesznek fel, mert félnek, hogy lopok, vagy nem járok be, azzal szokták indokolni, hogy nem kockáztathatnak […] Ezért nincs munkám, ezért kell segélyekből élnünk, ami semmire sem elég. […] Az ember szabadul, hova menjen? Alig van pénzem, hazautazok, bemegyek a kocsmába, és pár nap múlva a haverokkal már benne vagyunk az új balhéban. […] A börtön olyan, mint egy kabátot felvenni, amikor kilépek a kapun, leveszem ezt a kabátot. Jól kell bírni a börtönt. Nem szoktam bántani az embereket, csicskákkal, köcsögökkel is elbeszélgetek. Nekem nem rossz a börtön, engem még a kannibál cigányok is tiszteletben tartanak, akik a gyerekek szüleitől 200–300 doboz cigit kéretnek be, és aztán megerőszakolják őket.”

Távolról sem mellékes kérdés, hogy a mélyszegénység milyen módon jön létre, hiszen kezelése és enyhítése csak eredetének ismeretében lehetséges. Lehet történelmi eredetű: erről van szó az eredetileg is periférikus életmódra specializálódott népcsoportok, például a cigányok, vagy egyes dél-amerikai települések peremén épült nyomornegyedek lakói esetében, akiknek ősei néhány generációval korábban még íjjal, nyíllal vadászó esőerdei indiánok voltak. Lehet azonban migrációs eredetű is, hiszen előfordul, hogy a bevándorlók és a bevándorlási célterület saját népessége között olyan széles a társadalmi fejlettségbeli különbség, hogy a beérkezők több nemzedékre a periférián rekednek, elvesztik eredeti kultúrájukat, de nem képesek adaptálódni a befogadó kultúrához sem. De lehet – másodlagos módon – társadalmi-gazdasági automatizmusok által létrehozott deklasszálódás, társadalmi státusvesztés és rapid lesüllyedés, vagy politikai célszándékok, tehát tudatos jogfosztás és elszegényítés, kirekesztés eredménye is, amit jól példáznak a magyarországi Rákosi-rendszer és utódrendszereinek ádáz kísérletei a magyar középosztály szétzúzására.

A fentiek közük akármelyik is az eredeti ok, az eredmény igen hasonló. A mélyszegénységbe süllyedt vagy süllyesztett csoportok körében – ha belső kohézió és szolidaritás hiányában beszélhetünk egyáltalában csoportról – halmozott gyakoriságú a bűnelkövetés, törvényszerűen jönnek létre bűnöző szubkultúrák. A bűnelkövetés a megélhetés vagy éppen a gazdagodás egyik forrása, amit tapasztalataim szerint rendszerint kiegészít az alkalmi legális és feketemunka, valamint a gyermekek után járó vagy egyéb szociális és családi jogcímen folyósított segély, alkalmi vagy rendszeres pénzügyi támogatás. Jellemzővé válik a bűnelkövetési alkalmak következetes keresése, a bűncselekmények tervezés és előkészület nélküli, hirtelen elhatározásból történő, igen gyakran csoportos végrehajtása. A bűnözői karrierek gyermek- és fiatalkorban kezdődnek, a bűnelkövetés közvetlen segítői a kortárs csoport tagjai, de nem ritkán rokonok, idősebb testvérek vagy éppen a szülők. A bűncselekmények célja leggyakrabban anyagi javak, vagyoni értékek megszerzése. Könnyen, gyorsan, alacsony ráfordítással, tehát személy vagy dolog elleni erőszakkal megszerezhető javakról van szó. Az empirikus kutatások is igazolják, hogy a szóban forgó szociális közegben a primitív vagyon elleni, illetve erőszakos cselekmények dominálnak: főként rablás, lopás, betöréses lopás, ezek végrehajtása során elkövetett élet és testi épség elleni cselekmények, vagy ezek kombinált, de már szervezettnek mondható formái, mint az élősdi, mások kizsákmányolására irányuló cselekmények közül a prostitúcióra kényszerítés, vagy az ahhoz kapcsolódó (belföldi) emberkereskedelem. Ezekhez nagy számban társulnak a lumpen, függőségekkel terhelt életvitellel, deviáns magatartásformákkal, személyiségtorzulásokkal összefüggő indulati erőszakos cselekmények. Viszonylag egyszerű, ennek megfelelően könnyen nyomozható, de kiemelkedő társadalmi veszélyt megjelenítő, magas büntetési tételekkel fenyegetett cselekményekről van szó. Ennek megfelelően igen nagy a lebukás esélye, ezért azon sem csodálkozhatunk, ha a szabadságvesztésre ítélt bűnelkövetők, különösen a visszaesők és többszörös visszaesők között éppen ezt a személyi kört látjuk viszont a legnagyobb arányban.

Míg a jogalkotó ezeket a cselekményeket magas társadalmi kockázatúnak látja, addig a politika, a médiavilág egy része ezt az életvitelszerűen folytatott, részben szervezetlen, részben azonban szervezett, illetve az igazi, nagyszabású szervezett bűnözői körök szolgálatában álló bűnözést a megélhetési bűnözés fogalmával írja le, egyúttal bagatellizálja. Más nyelvekben is vannak ezzel rokon értelmű és tartalmú fogalmak, mint például a német szakzsargonban a „szegénybűnözés”, de a magyar fogalom igen határozott érzelmi és logikai másodlagos tartalmakat hordoz, miközben elsődleges jelentése is problematikus. Mivel a bűnözés oroszlánrésze mindenütt és mindenkor vagyon elleni, haszonszerzésre irányuló, tehát végsős soron az – alacsonyabb vagy magasabb szintű – megélhetést biztosító cselekményekből áll, elvileg ez az egész bűnözési vertikum a megélhetési bűnözés fogalma alá volna rendelhető. Más vonatkozásban a fogalom arra utal, hogy olyan, jobbára kis értékre elkövetett bűncselekményekről van szó, amelyek során az elkövetők éppen csak annyit tulajdonítanak el a javak jogos tulajdonosaitól, amennyi utóbbiak és családjuk megélhetéséhez, értsd: egyik napról a másikra való túléléséhez elegendő, tehát szinte elhanyagolhatóan kicsiny értéket.

Ez a mentegető beállítás azonban homályba burkolja a valóság más fontos elemeit, különösen a mögötte meghúzódó valós társadalmi képletet, annak teljes összetettségében. Mindenekelőtt tévedés azt hinni, hogy valóban jelentéktelen vagyoni értékekről van szó. Az egy-egy elkövetés során a nyakból kiszakított aranylánc, elemelt óra vagy a pénztárca tartalma, a szántóföldről, kertből, raktárból, ólból ellopott termény és haszonállat valóban képviselhet ugyan abszolút, tehát pénzben kifejezett értékben viszonylag alacsony nagyságrendet, de sorozatcselekményekről lévén szó, a kár valódi nagysága csak hosszabb időtartamon összességében értelmezhető. Merőben más a helyzet a közvagyon – állítólag megélhetési célú – fosztogatásával, a színesfém-, energiahordozó- és építőanyag-lopásokkal. A kár minden ilyen, valószínűsíthetően már a szervezett bűnözés határán mozgó vagy azzal összefonódó cselekmény esetében igen jelentős, amelyhez hozzáadódik a pótlás és helyreállítás költsége: vasúti és közúti berendezések megrongálása esetén az ebből eredő közveszély elhárításának pluszköltsége, az esetleges személyi és vagyoni károk, a köztéri szobrok elorzása vagy megrongálás esetén fellépő kulturális károk. Az utóbbi esetben a sértett nemcsak a közösségi javak törvényben nevesített tulajdonosa, tehát az önkormányzat vagy az állam, hanem az állam területén élő politikai közösség, illetve a magyarság esetében a határokon túlnyúló nemzeti közösség egésze. Ezért kevéssé érthető, hogy a társadalmi tulajdon, a közjavak hazánkban nem számítanak különösen védett értéknek. Vajon miért nem? A megélhetési bűnözés körébe sorolt cselekmények és elkövetőik mentegetése azért is megengedhetetlen, mert a sértettek maguk is rendszerint szerényjövedelmű, pici vagyonkával rendelkező személyek, többszörösen kiszolgáltatottak. Nincsenek abban a helyzetben, hogy a biztonsági szolgáltatások piacán megvásárolják a védelmet maguk és javaik számára. A tőlük eltulajdonított, akár mégoly szerény javak és jószágok az ő megélhetési esélyeiket csorbítják. Az áldozatok leggyakrabban védekezésképtelen, idős, beteg, sérült emberek vagy gyermekek és fiatalok, akiket az elkövetés során szélsőséges agresszió is fenyeget. Ennek következtében az itt tárgyalt bűncselekmények azok, amelyek a legszélesebb körben félelmet, nyugtalanságot keltenek, és erősítik a polgárok amúgy is mélyen gyökerező, nagyon is megalapozott bizalmatlanságát a közbiztonság védelmére hivatott közhivatali szervezetekkel szemben.

Ezzel a helyzettel nem állunk egyedül, a fejlett világ nagyobb része hasonló problémákkal küzd. Korinek László, neves kriminológus kollégám megfogalmazása szerint a 21. századi bűnözés oroszlánrésze a leszakadó rétegek kriminalitásából adódik. A bűnözési félelmek és aggodalmak jelentősen rontják a polgárok életminőségét, összegződik bennük a valós és áttételes – a szociális környezet által közvetített – sértetté válás, a lakókörnyezet lepusztulásával, társadalmi rendjének megingásával kapcsolatos aggodalom, a tömegtájékoztatás által gerjesztett morális pánik, valamint a társadalom általános rendjének szétzüllésével kapcsolatos aggodalom, kiszolgáltatottságérzés. Ez szélsőséges esetben destruktív aktivitást, idegenellenességet, agressziót, bűnbakképzést, lincselő hangulatot eredményezhet: a bűnözés akár etnikumközi feszültséggé transzformálódhat. Különösen akkor, ha a (büntető)politika eredménytelensége frusztrálja a bűnüldözést és az igazságszolgáltatást, hiszen miközben egyfelől szigorúan, de eredménytelenül bünteti a – szükségszerűen visszaeső – hátrányos és kisebbségi helyzetben lévőket, másfelől a többségi társadalomtól, leginkább annak alsó rétegeitől belátást, megértést és türelmet kér: a megkárosított szegényektől toleranciát vár a náluk még szegényebbekkel szemben.

Amikor a szegények és mélyszegények bűnözését meghatározó társadalmi komplexitásokról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a szegénység, az elszegényedés és a céltudatos elszegényítés mindnyájunkat fenyeget. Jelzés értékű, hogy ma egy évvel a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai éve előtt becslések szerint közel 80 millió EU-polgárt fenyeget a szegénység, ebből 20 millió gyermek. Hatalmas és erőszakos nemzetközi gazdasági, politikai és médiacsoportok munkálkodnak azon, hogy széttörjék azt a háromosztatú értékvilágot, amelynek elemeit fennebb túlvilági metafizikaként, evilági metafizikaként és az anyagi javak szabályozott tulajdonon, gazdálkodáson és értékcserén alapuló előállításaként határoztunk meg. E törekvés célja, hogy megfosszon bennünket attól az egyetlen univerzális ponttól, amelyből kiindulva a teremtést és önmagunkat meghatározhatjuk, helyünket, világunkat értelmesen megváltoztathatjuk. E törekvés célja, hogy ezek helyébe hamis vagy zavaros spirituális értékeket állítson, hogy megfosszon bennünket a társadalmunk történelmileg determinált hagyományos és természetes értékeitől, és ezeket hamis, tünékeny és homályos pótlékokkal helyettesítse. Végül pedig az, hogy kiforgasson bennünket minden jogszerű tulajdonunkból, jogigényünkből, anyagi javainkból és ezek önálló előállítására való képességünkből, egyéni és közösségi szuverenitásunkból, és előbb értéktelen áruk – már nem javak(!) – függőségben tartott fogyasztójává, utóbb pedig ingyen használható és korlátlanul kihasználható számkivetetté degradáljon.

Úgy tűnik, a sötét oldal hadai ma nyerésre állnak…