Magyarország jövője

ORBÁN VIKTOR beszéde a „Jövőkép” című kötet bemutatóján, 2009. március 27-én, Budapesten hangzott el.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenkit szeretettel köszöntök! Persze első helyen úgy illendő, hogy megköszönjem azoknak a munkáját, akiknek a teljesítménye testet ölt ebben a „Jövőkép” címet viselő dokumentumban. A neveiket egyébként a kötet – az egyenes beszéd jegyében – fel is sorolja, és már a látvány is önbizalmat növelő. Az a felfogás, miszerint csak a neoliberális közgazdasági iskolának lennének meghallgatásra és elolvasásra érdemes hívei Magyarországon, önmagában cáfolatot kap azzal, ha végigfuttatjuk a szemünket ezen a listán.

Ha megengedik, én először arról szeretnék néhány szót szólni Önöknek, hogy miért kértem fel Matolcsy miniszter urat és munkatársait, hogy készítsék elő ezt a kötetet. Sajnos, vagy szerencsére, most már elég idősek és tapasztaltak vagyunk ahhoz, hogy a saját múltunkból is meríthessünk, amikor a jövőről gondolkodunk. Nem vagyunk már kizárólag mások tudására és tapasztalatára utalva; van már épp elég hosszú történelmünk ahhoz, hogy a saját múltbeli sikereink inspiráljanak bennünket, ha a jövőre tekintünk. Én emlékszem, hogy tíz évvel ezelőtt az a kötet, amiről Gyuri is beszélt, vagyis „A polgári Magyarország közgazdaságtana” – ma már méltatlanul kevés emléket őrzünk erről – revelatív hatású volt az akkori magyar közéletben. Általában is beigazolódott a kilencvenes évek második felében Magyarországon, hogyha valaki egy jelentős szellemi, politikai fordulatot elő akar idézni, ha egy politikai erő, mint amilyen például a mi politikai pártunk, hatalomváltást, kormányváltást és kurzusváltást szeretne végrehajtani, akkor az szellemi előkészítés nélkül nem lehetséges. Még pontosabban: ha szellemi előkészítés nincs, akkor az csak hatalomváltás marad. Tehát ahhoz, hogy egy kormányzás tényleg irányváltást jelentsen, egy másik jövő nyíljon meg, egy másik jövőre nyíló kaput nyisson meg, ahhoz a választásokat megelőző időszakban rengeteg, elsősorban szellemi természetű munkát kell elvégeznünk.

Ha visszagondolunk az 1994 és 1998 közötti időszakra, bár ez elég messze van, s a mostani bajaink elég kínzóak ahhoz, hogy ezt a luxust csak kevesen engedjék meg maguknak, de mégis: ha visszagondolunk az 1994 és 1998 közötti időszakunkra, akkor emlékezhetünk, hogy elég reménytelen helyzetben volt a mi politikai közösségünk. Ugye, kétharmados többsége volt az akkori kormánynak. Ma már erről sem beszélünk, de úgy, ahogyan az Alkotmány erre föl is hatalmazta őket, gőzerővel használták is ezt a kétharmadot. Most, amikor egy másik kétharmad kopogtat az ajtón, akkor hirtelen erről elfeledkeznek vagy letagadják. De jól emlékszem, hogy 1994 őszén az önkormányzati választásokat megelőzően a kétharmadukkal úgy átírták az önkormányzati választási törvényt, mint a sicc. Nem voltak különösebb illemtani vagy alkotmányossági aggályok.

Tehát a jobboldalnak akkor olyan közegben kellett dolgoznia, amelyben volt egy kétharmados többség a riválisaink kezén, teljes felhatalmazással, volt egy romokban heverő polgári oldal, hiszen az első polgári kormány négyesztendős szolgálata után sok minden a jövőre nem maradt – az egyébként talán dicséretes emlékeken túl, de szervezeti erő szinte alig –, és készültünk az 1998-ban bekövetkező választásokra. És akkor a jobboldal, a nemzeti oldal, a polgári oldal, kinek hogy tetszik, szerintem egy döntő elhatározásra szánta el magát: azt gondoltuk, hogy szellemileg is elő kell készíteni azt a fordulatot, amit 1998-ban szeretnénk majd végrehajtani. Két nagyon fontos dokumentum született. Ma már sajnos egyikre sem emlékszünk, az elsőt úgy nevezték, hogy „A polgári Magyarországért”. Ezt sokan írták, egy munkaközösség alkotta meg, talán a munkát összefogó Tellér Gyula neve igényel most itt említést. Be is mutattuk, ha emlékeznek rá. Méghozzá nem is akármilyen körülmények között, mert a katolikus egyház is ekkor bocsátotta ki a másik nagyon fontos dokumentumot, aminek az volt a címe, hogy „Egy igazságosabb és testvériesebb világért”, és egyszerre mutattuk be ezt a két dokumentumot valamelyik budai gimnáziumnak a dísztermében – jól emlékszem rá: Nemeskürty tanár úr volt az, aki az egész munkát összefogta. Majd ezután nem sokkal megjelent az újabb dokumentum: „A polgári Magyarország közgazdaságtana”, és előkészítette a következő, 1998-ban hivatalba lépő kormány új közgazdasági gondolkodásmódját.

Tíz év után ugyanott vagyunk, ahol 1998-ban voltunk.

Tehát mindaz, amit 1998 és 2002 között láttunk – bár néha hajlamosak vagyunk érzékcsalódásainknak engedni –, nem egy régi kollégiumi klubhelyiségből nekiinduló fiatal csapat figyelemreméltó huszárvágása volt, hanem egy szervezett polgári-nemzeti társadalom teljesítménye. Csak időközben a kormányzás viharai, a napi küzdelmei miatt a kormányzást előkészítő időszak szellemi termékei méltatlanul elsikkadtak, a kollektív feledés homályába tűntek. Most is hasonló a helyzet, ha nem egyszerűen csak kormányváltást, ha nem egyszerűen csak hatalomváltást akarunk – mert valljuk be, hogy önmagában ez bennünket nem érdekel –, ha valóban szeretnénk egy új korszakot nyitni, akkor az szellemi előkészítés nélkül nem megy. És ennek a szellemi előkészítésnek egy nagyon fontos pillanatához érkeztünk most el, miután hosszú – mint ezelőtt hallhattuk –, nyílt, nyitott keretekben zajló munka eredményeképpen megszületett ez a dokumentum.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tíz év után ugyanott vagyunk, ahol 1998-ban voltunk. Az ország egy kivéreztetett ország, a szocialisták elrontották és tönkretették, és valakinek rendbe kellene hoznia. És ráadásul nem is csak rendbe kellene hozni, hanem be is kellene rendezni, élhetővé kellene tenni, nagy, szárnyaló célokat is ki kellene tűzni ez elé a lerongyolódott, kivéreztetett, erőforrásaitól tekintélyes mértékben megfosztott ország elé. Persze azt se felejtsük el: ha a történelmi horizontot tíz évnél tágabbra nyitjuk, akkor persze itt a pillanata, hogy azt is kimondjuk, hogy végül is Magyarországon hatvan év óta – kétszer négy év megszakítással – baloldali kormányzás zajlik. Ezért indokolt ennek a könyvnek az a szemlélete, amely egyfajta restaurátorról ír, hogy többpárti piacgazdasági körülmények között hogyan lehet mégis visszazuhanni egyfajta szocialista gazdaságpolitikába, és az hogyan hoz ránk újra és újra rontást, mert az az elmúlt hatvan évben más körülmények között, de mindig rontást hozott ránk. A mai magyar gazdaság állapota ezt indokolttá teszi, alátámasztja, legitimmé alakítja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Valójában azzal kell szembenéznie a mai magyar polgári oldalnak, hogy a baloldal történelmi léptékben vallott kudarcot. Hatvan év baloldali kormányzás – kétszer négy év megszakítással – ide juttatta az országot, ahol most vagyunk. Eljött az ideje, hogy ezzel a ténnyel szembenézzünk, és ebből a tényből fakadó felelősséggel készüljünk a jövőre.

Ha már erről a jövőről beszélünk, akkor talán azt a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest jelentős különbséget is meg kell itt neveznünk, hogy most olyan időszakban kell majd vállalkoznunk az ország rendbetételére, amikor pénzügyi világválság gyötri az egész globális gazdaságot. Nagy horderejű változások mennek végbe. Az egész világ, mint ahogy Matolcsy György úrtól is hallhattuk, megújul; valójában egy új világ van kialakulóban. Mindannyian érezzük és látjuk. Nézem a német növekedési adatokat: mínusz hét-mínusz hét és fél százalék. Ebben az új világban jól látható, hogy senkinek sincs előre bérelt helye: sem a kisebb országoknak, sem a nagyhatalmaknak. Ebben az új világban, amelyre most nyitottuk ki az ajtónkat, minden nemzetnek, minden országnak és minden térségnek meg kell küzdenie azért, hogy ott megtalálja a saját helyét és a saját pozícióját. Ha ez így van, akkor megérkeztünk a legfontosabb kérdéshez. A kérdés úgy hangzik, hogy van-e jövője Magyarországnak az új világban? Most persze, ha az ember belép ebbe a terembe, akkor elszégyelli magát, hogy egy ilyen kérdést tett fel, mert körülnéz, és csak annyit kell mondani, hogy egy olyan ország, amely ilyen teljesítményre képes, mint ami itt visszaköszön, visszabólogat ránk, egy ilyen ország, egy ilyen nemzet soha sem hagyhatja el magát. Mert elég körülnéznie, és máris látja, hogy igenis csak rajta múlik, hogy lesz-e helye abban az új világban, amelyben most rendezkedik be az egész nyugati kontinens.

Ez a könyv, tisztelt Hölgyeim és Uraim, arra a kérdésre keresi a választ, hogy van-e jövője Magyarországnak az új világban. Én azért forgattam nagy örömmel ezt a könyvet, mert végre egy könyv, ami nem a válságról szól, hanem a jövőről és Magyarországról. Elmondom őszintén, most már rémesen unom a válságról szóló írásokat meg a válságkezelésről szóló értekezéseket, ugyanis ott motoszkál bennem a kisördög, hogy vajon mi értelme van annak, hogyha valaki beesik egy gödörbe, akkor azon kezdjen gondolkodni, hogy ott a gödör alján minek van és minek nincs értelme. Ahelyett, hogy egyébként megpróbálna kikapaszkodni abból a gödörből. A dolog úgy fest, hogy ez a könyv azt teszi számunkra világossá, hogy Magyarország jövője azon múlik, hogy képesek vagyunk-e megújulni. Magyarországnak ugyanis nem válságkezelésre van szüksége, hanem teljes megújulásra. Nem az a kérdés, hogy mit kezdjünk a válsággal, hanem az a kérdés, hogy mit kezdjünk Magyarországgal. A puszta válságkezelés meggyőződésem szerint nem más, mint a válság konzerválása. Márpedig mi nem akarjuk visszaépíteni azt a világot, ami egyébként válságba sodort bennünket. Mi értelme volna ennek? A válság épp abból és amiatt alakult ki, amit a mostani válságkezelők vissza akarnának állítani. Épp azoknak az eszközöknek és a módszereknek a kudarca okozta a válságot, amelyekkel most Magyarországon éppen próbálkoznak.

A válság nem tett mást, mint leleplezte, hogy egy nagy hazugságban élünk. Leleplezte, hogy hazug illúziókban él a világ, hazug mesékkel kábítják a nemzetek egymást, közöttük Magyarországot is. Lehetetlen hosszabb távon fenntartani egy olyan gazdaságot, ahol a tényleges érték, ami létrejön, az egytizede körülbelül annak a pénzmennyiségnek, ami egyébként magát értéknek szimulálva forog a világ pénzpiacain. Ez hamisság, ez csalás, átverés, szemfényvesztés. A válság tulajdonképpen csak erre a tényre mutatott rá, ezt a hamis képet zúzta szét. A válságkezelés pedig olyan, mint hogyha ennek a hamis képnek a mozaikjait próbálnánk ismét összeilleszteni, hogy megkapjuk újra azt a régi hamis képet, amely ide vezetett. Ez nem lehet a jövő útja sem a világ, sem Magyarország számára.

Magyarország jövője. Erről szól a könyv: a teljes megújulás, és nem csupán a válságkezelés. Ha azonban így van, akkor azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy Magyarországnak milyen erőforrások állnak rendelkezésére a megújuláshoz. Ugye, két esztelen irányzatot már ismerünk. Az első volt a „vas és acél országa”. Mindannyian tudjuk, hogy ebből mi következett. Aztán amikor összeomlott, némi átmenet után megérkeztünk egy másik képtelen irányzat háza tájára, amelyik azt mondta nekünk, hogy a külföldiek pénze, de beszéljünk egyenesen: a mások pénze fog bennünket fölemelni. Ennek a megváltó gondolatnak a jegyében eladtuk mindenünket, pénzzé tettük, ami mozdítható volt, óriási hiteleket vettünk fel, és most itt állunk. Oda jutottunk, ahol vagyunk. Ez a másik esztelen irányzat is megbukott. Itt az ideje, hogy elkezdjük végre használni a józan eszünket, és létező erőforrásokra építsük Magyarország jövőjét. Azt gondolom, hogy ez a könyv jól, sőt talán teljes egészében felleltározza azokat az erőforrásokat, amelyekre Magyarország a jövőjét építheti. Megnevezi a földet, mert a mezőgazdaság szerepe – ez ma már egy konvencionális bölcsesség – a jövőben erősödni fog, megnevezi a vizet, mind a felszín alattit, mind a felszín felettit. Megnevezi a tudást, megnevezi a geopolitikai és geostratégiai helyzetünket, amely kiált szinte egy tranzitgazdaság felépítéséért, valamint egy közép-európai együttműködésért, és megnevez egy újfajta, morális politikai gondolkodást, mint a jövő Magyarországának egyik erőforrását, hiszen ennek a válságnak az egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy nemhogy a politika, de még a gazdaság sem működik biztos erkölcsi alapok nélkül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

...egy erős államra van szükségünk...

Ebben a megújuló világban ezek a források, amelyekkel mi rendelkezünk, fel fognak értékelődni. Fölértékelődik a tudás, a képzettség, a víz, a föld, de a közép-európai térség helyzete és szerepe is. Mindenkit szeretnék emlékeztetni a tíz évvel ezelőtti könyvnek az egyik legfontosabb tanulságára, amely már akkor, 1998-ban bebizonyította, hogyha az a térség, amely a Balti-tengertől az Adriáig húzódik, nem kap bebocsátást az Európai Unióba, ha az Európai Unió nem integrálja ezt a gazdasági potenciált, akkor nem lesz növekedés az Európai Unióban. Olyan növekedés semmiképpen, amely világméretekben versenyképes pályán tartaná az Európai Uniót, összevetésben mondjuk Ázsiával vagy az Egyesült Államokkal. És valóban, a bővítés után ki is derült, hogy a középeurópai térség adta azt a növekedési többletet az Európai Uniónak, amelylyel versenyképes tudott maradni. Ez a növekedési potenciál még nem merült ki, ez a lehetőség Közép-Európában még itt van. Oroszország felemelkedése pedig egy izgalmasan új helyzetet teremtett, és új lehetőségeket is kínál Magyarország számára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt kell mondanom tehát: ha vannak erőforrásaink, akkor azt a kérdést kell feltenni, hogy mi szükséges ahhoz, hogy az erőforrásainkat a jövő szolgálatába tudjuk állítani. Én erről szeretnék most röviden néhány gondolatot mondani Önöknek. Az első és legfontosabb, hogy az államot meg kell újítani! A mostani gyenge állam helyett egy erős államra van szükségünk ahhoz, hogy a terveinket, a programunkat végrehajtsuk, és Magyarország létező erőforrásait az ország szolgálatába tudjuk állítani. Csak erős állam képes arra, hogy a piaci és a társadalmi érdekek egyensúlyát megteremtse. Csak erős állam tud kiállni a nemzeti érdekekért, megvédeni a szabadságot, a függetlenséget, és megvédeni a polgárokat is – beleértve testi épségüket, biztonságukat és tulajdonukat is. Az erős állam azonban szemben a mi kritikusaink véleményével – nem nagy apparátust jelent, hanem éppen ellenkezőleg! A gyenge állam igényel nagy apparátust, amellyel rátelepszik és ránehezedik a társadalomra. Az erős állam ezzel szemben felszabadítja a társadalmi energiákat, nem vállalkozik többre, minthogy összehangolja a tevékenységüket és működésüket. A gyenge állam rátámaszkodik a társadalomra, az erős államra pedig a társadalom támaszkodhat, és ez nagy különbség.

Ne kerteljünk, válaszoljunk arra a kérdésre is, hogy miből származik egy állam ereje. Egy állam ereje két forrásból származik. Az első a a társadalmi felhatalmazásból ered, amit a polgáraitól kap. A másik a saját vagyonából, az állami vagyonból, bizonyos vagyonelemeknek állami köztulajdonban tartásától. Nincs olyan erős állam ma a világon, amely lemondhatott volna arról, hogy bizonyos életfontosságú vagyontárgyakat közösségi tulajdonból kiengedjen, és tisztán piaci működésre állítson át.

Szóval, tisztelt Hölgyeim és Uraim, megfelelő fölhatalmazás és megfelelő súlyú stratégiai állami vagyon kell ahhoz, hogy egy állam erős lehessen. A második dolog, amire szükségünk van erőforrásaink mozgósításához, az az, hogy föladjuk a régi gazdaságpolitikát, és a gazdasági növekedésből próbáljuk finanszírozni a pénzügyi egyensúlyt szolgáló politikát. Ma a pénzügyi egyensúlyt szolgáló politikát valójában hitelből finanszírozzuk. Magyarországnak a saját lábára kell állnia, a saját gazdasági teljesítményéből kell finanszíroznia a saját létezését, a saját szociális rendszerét, egészségügyét, oktatási rendszerét. A pénzügyi egyensúlyt csak gazdasági növekedésből lehet fönntartani. Aki hitelből akar pénzügyi egyensúlyt fönntartani, olyan csapdába zárja magát, amelynek következményeiről világosan beszél ez a kötet.

Azonban ahhoz, hogy egy ország a gazdasági növekedésből tarthassa fenn a saját pénzügyi egyensúlyát, ahhoz egy nagyon fontos dolognak kell bekövetkeznie, ami Magyarországon ma teljes egészében hiányzik. Ez pedig az, hogy tisztelni kell a munkát. A gazdasági növekedés nem spekulációból, hanem munkából származik. Különböző fajta, az ipari termeléstől a mezőgazdasági-paraszti munkán keresztül a szellemi tevékenységig mindent magában foglaló munkából. Magyarország az elmúlt húsz, vagy ki tudja, hány évben, lemondott a munka tiszteletéről. Ma ebben az országban nem becsülik azokat az embereket, akik dolgoznak. Azokat viszont istenítik, akik spekulációval gyorsan, rövid idő alatt sok pénzt csinálnak. Ha ezen nem tudunk változtatni, ha továbbra is az lesz az ember élménye, amikor végigmegy egy magyar falun, hogy – szemben az én gyerekkorommal – csend van, nincs állathang, mert nincs munka, mert a munka tisztelete kiveszett, mert lemondtunk arról, hogy legalább azt hasznosítsuk, amink van, amire képesek vagyunk. Vagyis helyre kell állítanunk össztársadalmi szinten a munka megbecsülését és tiszteletét, ami együtt jár a dolgozó embereknek és a munkásoknak a tiszteletével is. Egyetemi helyen vagyunk, talán megengedik a példát. Rendszeresen hallok véleményeket arról, hogy az egyetemi átalakulásnál vigyázni kell arra, hogy mi lesz az ötvenéves docensekkel, szellemi emberekkel. És persze vigyázni is kell. De sohasem tesszük fel a kérdést: és mi van az ötvenéves kőművessel meg az ötvenéves vízvezeték-szerelővel? Velük mi van?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Át kell alakítani a gondolkodásmódunkat, és meg kell becsülni azokat az embereket, akik ma dolgoznak, akik nem tudnak két meg három év alatt a semmiből milliárdosokká válni, de tisztességes munkával magukat és a családjukat fenn tudják tartani. Amíg a munkának ez a tisztelete nem jön vissza Magyarországon, mi nem teremtjük ezt újjá, addig nem tudunk gazdasági növekedésből pénzügyi egyensúlyt teremteni, mert a gazdasági növekedés nem más, mint munka: fizikai és szellemi erőfeszítés.

Azt is ki kell mondanunk harmadrészt, hogy pénzügyi egyensúly önmagában nem létezik. Ha a pénzügyi egyensúly mögött nincs társadalmi egyensúly, akkor az a pénzügyi egyensúly bármikor felborulhat. Ezért a szociális egyensúly fenntartása evidens gazdaságpolitikai kérdés is egyben. Nem jótékonykodás, meg nem igazságosság kérdése, persze az sem volna kevés indok. Sokkal többről van azonban szó: arrafele fordul a világ, ha jól látom, hogy a családok és az individuumok szociális egyensúlyának, vagyis fogyasztóképességének a fönntartása közgazdasági, első számú közgazdasági kérdéssé válik. Ha nincs belső fogyasztás, akkor leáll a gazdaság, akkor az imádott pénzügyi egyensúly megbillen, hitelt kell fölvenni, megkezdődik az eladósodás, és ott fogjuk magunkat találni ismét, ahol már néhányszor megfordultunk.

Hasonlóképpen, a jövő Magyarországán szakítanunk kell a szabadság félreértelmezésével is. Ugyanis a szabadság félreértelmezése, ha gyenge állammal kombináljuk, akkor a közbiztonság széthullásához vezet. Az nem szabadság, amikor az embereknek, a törvénytisztelő embereknek félelemben kell élniük. Az nem szabadság, amikor mindenfelől azt halljuk, hogy lövöldöznek, késelnek, Molotov-koktélokat dobálnak és robbantanak, szervezett bűnöző csoportok randalíroznak, lassacskán már egész településeket és térségeket tartva befolyásuk alatt. Aki ezt szabadságnak nevezi, annak bátran tanácsoljuk azt, hogy forduljon orvoshoz. A megújulás egyik iránya tehát nyilvánvalóan az, hogy félelem helyett közbiztonságot kell teremteni, a védelem jogát etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül minden magyar állampolgárnak biztosítani kell. Ez a magyar állam kötelessége, amit vállalnia kell, és aminek eleget kell tennie.

Elfogadhatatlan az a gyakorlat, amely ma olyan törvényeket szül az ország házában, és olyan politikusi megszólalásokat csal elő, amelyből az ember, ha jól odafigyel, azt olvassa ki, hogy valójában a törvények és a törvény betartására felesküdött politikusok inkább a bűnözőket védik, az ő tetteiket magyarázzák, és próbálják elfogadhatóvá tenni ahelyett, hogy a tisztességes embert védenék. Így megújulni Magyarország nem tud.

Változás kell a külpolitikában is, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Most nem arról akarok beszélni, hogy a mai magyar kormány egyoldalú orosz elfogultsága milyen problémákat okoz Magyarországnak közép- és hosszú távon. Nem beszélek arról a történelmi tapasztalatról sem, amely alapján az ilyen politikát nem éppen az épelméjű magyar külpolitika kategóriájába kell sorolni. Kétségkívül módosítanunk kell az orosz reláción túl a közép-európai politikánkon is. Legutóbb a magyar kormány csúfos brüsszeli vesszőfutása irányította rá a figyelmünket arra, hogy ez nem lesz egyszerű, mert lassacskán a többi közép-európai ország úgy érzi, hogy amikor mi egy közép-európai együttműködést akarunk, akkor csak a sikeresebbek vállába szeretnénk kapaszkodni. Ma már a szlovákok is úgy gondolják, hogy legjobb, ha lerúgnak bennünket magukról, a csehekről már nem is beszélve, mert hogyha túl gyakran emlegetik őket velünk együtt, akkor a végén még kedvezőtlen gazdasági következményekkel, besorolással és minősítésekkel kell szembenézniük. Ide jutottunk. Magyarországnak tehát először erőt és sikert kell mutatnia itthon, utána pedig aktív részese kell, hogy legyen egy igazi közép-európai együttműködésnek, mert az ország geopolitikai adottságában ott lévő, benne rejlő tranzitgazdaság kiépítését csak nemzeti keretekben nem lehet és nem is érdemes megszervezni. Itt egy közép-európai tranzitgazdaság felépítésében kell gondolkodnunk, ami azért jó, mert azon belül Magyarország számára komoly üzleti és gazdasági szeletet lehet majd kihasítani úgy, hogy mi is jól járunk, és a többi közép-európai ország is előnyét látja ennek.

És végezetül: mélyreható változás kell. Örülök, hogy a dokumentum erről beszél. Mit beszél?! Provokál. Mit provokál?! Nekünk ugrik, leterít bennünket, amikor arra ragadtatja magát, hogy a függelékeket megelőző három oldalban egy levelet küld „Levél a politikának” címmel, amit érdemes elolvasni azoknak is, akik az előtte lévő száz-egynéhány oldalt inkább mellőznék. Legalább ezt az utolsó néhány oldalt föltétlenül érdemes elolvasni azoknak, akik bármilyen szinten, de politikai felelősséget vállalnak ma Magyarországon. Ugyanis ebből a levélből is kitűnik, de a könyv más része is egyértelművé teszi, hogy változásra van szükség a politikai felelősségvállalás területén is. Az lehetetlen, az nem folytatható, azzal a gyakorlattal szakítani kell, hogy a politikusoknak kiváltságaik vannak, de felelősséget nem vállalnak semmiért. Ma ez a helyzet, és ezt senki sem tűri el, senki sem fogadja el, sőt azt kell mondanom, még a politikusok egy része sem érzi jól magát ebben a bőrben. Az lehetetlen, hogy egy ország vezetőin nem kérhető számon az, amit tesznek, nem kérhető számon az, amit mondanak. Véget kell vetni szerintem annak a gyakorlatnak, hogy azok, akik becsapnak, tönkretesznek egy országot, következmények nélkül szépen visszavonulhassanak az üzleti életbe, és éljék a világukat. Na, ez az, ami ma a hiteltelenség döntő forrása Magyarországon. Jövök, vállalom a kormányzati teendőket, persze felelősséget nem vállalok aztán semmiért, tönkreteszem az országot, majd visszamegyek az üzleti életbe a legjómódúbb emberek közé. Ez elfogadhatatlan! Ilyen alapon egy országot vezetni nem lehet, ilyen alapon közbizalmat kiérdemelni nem lehet, ilyen alapon a közbizalmat soha nem is fogja megkapni az ország vezetése. Tehát a politikai felelősséget Magyarországon helyre kell állítani.

A költségvetés egy halott papír.

Először ez némi jogászi munkát igényel, mert meg kell teremteni ennek a jogi kereteit, ugyanis a rendszerváltáskor ezek a jogi keretek elmaradtak. Gondoljunk például arra, hogy az esküszegés ma egy miniszterelnök esetében köznapi gyakorlat, holott elvileg, amikor az ember a hivatalt vállalja, esküt tesz, nem is akármilyen esküt ország-világ színe előtt. És utána ki lehet állni, és azt lehet mondani jogi következmények nélkül, hogy tettem egy esküt, de a valóságban ennek az ellenkezőjét cselekedtem. Például hazudtam, például megtévesztettem, például félrekormányoztam, vagy nem is kormányoztam egyáltalán, és ennek nincs jogi következménye. Még egy önbevalló nyilatkozat után sincs következménye. Ennek a jogi kereteit Magyarországon ugyanúgy, mint minden tisztességes nyugat-európai országban, meg kell teremteni. Persze nemcsak a jövő, hanem a múlt is fontos ebből a szempontból. Világossá kell tenni, hogy egy következő kormányzatnak ki kell vizsgálni minden olyan jogsértést, amelyet politikusok követtek el, és amelynek a kivizsgálása, ha nem politikusok követték volna el őket, a legevidensebb dolog lenne a magyar közéletben, a magyar gazdaságban.

És végezetül, azt gondolom, kedves Matolcsy miniszter úr, hogy nyitnunk kell egy nagy termet. Legalább egy akkorát, mint ez itt. Egy nagy termet, ahová aztán be kell hordani az összes csontvázat. Ez a helyzet: egy csontvázteremre van szükségünk, ugyanis mindenhol csontvázak vannak. Sajnos a magyar közvélemény egy része még mindig abban az illúzióban ringatja magát, hogy az őszödi beszéd után már minden úgy van, ahogy az a papírokon, a számokban és a kiadványokban megjelent. A valóság azonban nem ez. A magyar gazdaság tényleges állapota nem az, mint amiről az ország vezetői beszélnek. A költségvetés egy halott papír. Annyit sem ér, mint az a papír, amire ráírták. Egyetlen száma sem igaz. Az ország adósságának a mértéke jóval nagyobb, mint amiről beszélnek, mert nem számolnak hozzá olyan adósságtételeket – úgy, mint önkormányzatok, alapítványok, mindenfajta állami intézetek –, amelyekért majd a végén az államnak kell helytállnia, legfeljebb most nem az állam nevén tartják nyilván. Ezeknek a csontvázait össze kell hordani egy terembe, és világos kasszát kell csinálni. Az részben a közgazdászok feladata lesz, hogy a magyar társadalom kaphasson egy igazán komoly és pontos képet arról, hol is vagyunk ma, mert a helyzet még annál is sokkal rosszabb, mint amilyennek ma a mindennapi életből tűnik. A jövő árnyai sokkal félelmetesebbek annál, mint amilyennek ma látszanak. A legelső dolog annak érdekében, hogy egy ilyen félelmetes árnnyal szemben sikerrel vegyük fel a küzdelmet, az az, hogy a helyzetünket pontosan tisztázzuk, és a lehetőségeink határát meghúzzuk. Végezetül még azt a kérdést kell feltenni, hogy egy nemzet részéről mire van szükség ahhoz, hogy ez a nagy megújulás, amiről beszélek, megtörténjen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ahhoz, hogy a romlás helyén végre élet kezdődjön, ahhoz mindenekelőtt életerő kell. Az élethez erő kell. Ha egy szóban kell összefoglalnom, hogy Magyarország megújulásához, a gyökeres változásokhoz mire van szükség, akkor az úgy hangzik: erő. A megújuláshoz erő kell. Erős kormány, erős társadalom és erős elkötelezettség. Magyarország ma nem tud másból erőt meríteni, mint abból, ha az emberek visszakapják a lehetőséget arra, hogy szabadon döntsenek a jövőjükről, vagyis hogy szabadon választhassanak. Ez egy erőforrás. Erős kormány csak egy általános választás után állhat föl. Csak olyan kormány lehet erős, amit az emberek választanak meg. Csak az a társadalom válhat erőssé, amely képes egyetérteni egy új irányban, mert egy társadalom erejét valójában az összetartozása és az egyetértésre való képessége adja meg.

Szokás azt mondani, hogy Magyarországon ma nincs egyetértés. Ez nem igaz. Magyarország túl van a megosztottság korszakán, az a korszak lezárult. Magyarországon minden eddiginél szélesebb társadalmi egyetértés van abban a tekintetben, hogy változtatni kell. A ránk váró feladatokat az eddigi módon nem tudjuk elvégezni. Magyarország készen áll arra, hogy egyetértsen abban, hogy egy új kormány mögött felsorakozzék, hogy – válságkezelés helyett – egy nagy megújulás álljon a következő kormány programjának középpontjában, és ezt a megújulási programot közösen véghez is vigyük. Erre az egyetértésre esély van: mindenki választást akar, és mindenki olyan vezetőket akar választani, akikben van erős elkötelezettség a megújulásra, van erős elkötelezettség Magyarország és a magyarok sikeres jövője iránt. Csak egy erős és hiteles kormánnyal lehetséges kilábalnunk a mostani bajból, és egy ilyen erős kormányhoz csak az előrehozott választáson keresztül vezet az út. Ha ezt az utat megtaláljuk, akkor a gyenge, bizonytalan és hiteltelen kormány helyett erős társadalmi támogatottságú kormányunk lehet. Hatalmi játszmák helyett elkezdődhet a felelős kormányzás, az emberek és a kormány szembenállása megszüntethető, a hazugságok helyett az egyenes beszéd lehet a politika nyelve, vissza lehet szerezni a biztonságérzetet és a bizalmat. Egy új választás esetében eljön a lehetőség, hogy viták helyett munkába fektessük az erőnket, egy előrehozott választás kinyitja a lehetőséget arra, hogy propaganda helyett végre programja is legyen a kormánynak, és egy előrehozott választás szükséges ahhoz, hogy közösen nekiállhassunk eltakarítani a hétéves szocialista kormányzás romjait, és nekiálljunk fölépíteni, újra fölépíteni a tönkretett országot. Mindannyian tudjuk, hogy a jövő útjában ma már csak egyetlen akadály áll; ez pedig maga a kormányzópárt, a szocialista párt, amely méltatlan és szánalmas komédiát folytat, amely napról napra többe kerül az embereknek. Tudom, hogy a könyv erről nem szól, de azért a mai helyzetről is engedjenek meg néhány gondolatot, ha már megtiszteltek bennünket a jelenlétükkel.

A dolog úgy áll, hogy a miniszterelnök ugyan beismerte, hogy megbukott, de ezenkívül valójában semmi nem történt. Minden a régi, a könyvben leírt szocialista úton megy tovább, csak egy másik színészt keresnek a válságkezelő Mekk mester szerepére. Hálátlan szerep ez, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azonban bárkit is ültetnek a kormányfői székbe, bárkik is lesznek a miniszterei, ebből csak gyenge kormányfő és gyenge kormány kerekedhet ki, ugyanis nem választotta meg őket senki, csupán néhány leszerepelt, saját hatalmát és egzisztenciáját féltő parlamenti politikus. Komoly, felelős ember ebben a komédiában nem vesz részt. Komoly, felelős ember ilyen paprikajancsi szerepet nem vállal. Ezért az eddigi nemek, amelyek a megkeresett miniszterelnök-jelöltektől érkeztek, bizakodással kell, hogy eltöltsenek bennünket: ők nem paprikajancsik. Nem vállalták azt a méltatlan szerepet, amire föl akarták őket kérni. Lehet nekünk vitánk Surányi Györggyel. Ha itt lenne, mondana is olyanokat, hogy csak na, és mi vitatkoznánk vele, de mégiscsak egy komoly ember. Egy olyan komoly ember, akire ráadásul az országnak a jövőben is szüksége lesz, és jó döntést hozott, hogy nem vállalta. És sorolhatnám tovább a neveket, akik között egyébként tekintélyes szakemberek is vannak, és nem vállalkoztak rá, mert ezt a méltatlan bábkormányt, paprikajancsi szerepet nem óhajtották eljátszani. Ez azt mutatja, hogy van remény: van még tartás ebben az országban, vannak emberek, akik még a legnagyobb csábításnak is képesek ellenállni. És erre legyünk büszkék, ebből merítsünk mindannyian erőt, és merítsünk ebből bizakodást.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Többször elmondtam már, hogy a mostani kormányt nem legyőzni kell. Az nem egy nagy ügy. A mostani kormányon túl kell lépni. A mostani kormányt már legyőzte az idő, meg ők is saját magukat. Ez a munka el van végezve. Túl kell rajtuk lépni, hogy ne ugyanabban a mantrában folytatódjék a magyar közélet, ne ugyanaz a rossz gazdaságpolitika jelenjen meg javított kiadásában előttünk, mint ami ide vezette Magyarországot. Tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, túl kell lépni! Ez a könyv ennek a túllépésnek a receptje, ennek az iránytűje. Pontosan arról van szó, hogy az időnket és az energiánkat ne pocsékoljuk a velük való viaskodásra, hanem fordítsuk inkább arra, hogy túllépjünk rajtuk, és visszaadjuk a magyaroknak a reményt. Ez a könyv, tisztelt Hölgyeim és Uraim, erről a reményről szól. Arról a reményről, hogy Magyarországnak igenis van jövője, és ez a jövő, ha nem is lesz könnyű, de a teljes megújulással megteremthető és elérhető.

Én bízom magunkban, és bízom abban, hogy a könyv szerzőivel együtt be is fogjuk tudni majd bizonyítani ennek a könyvnek az igazságát. Nem lesz könnyű, de menni fog. Itt van a fülemben de Gaulle-nak egy mondata. ő egyszer azt mondta a franciákról – egy franciához mérten meglepően önkritikus pillanatban –, hogy a franciák mindenre képesek, még a legjobb dolgokra is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi magyarok mindenre képesek vagyunk. Nézzék meg, hogyan tették tönkre az országunkat, nézzék meg, hova juttatták hét év alatt, hogyan engedtük, hogyan következett be, hogy a régió élenjáró országából sereghajtó legyen. De legyen itt a fülünkben de Gaulle mondata. Ez igaz a magyarokra is szerintem. A magyarok mindenre képesek, még a legnagyszerűbb dolgokra is.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!