A vagyon értéke civil feldolgozásban

A 150 leggazdagabb Magyarországon

Minden olyan kiadványt megvásárolok, amelyik napjaink 100 vagy 150 leggazdagabb magyarjának vagyonáról, vagyongyarapodásáról tájékoztat. Mivel a vagyonok, vagy azok évenkénti változása semmit nem mond a körülöttük zajló történésekről, megpróbáltam azokat beilleszteni a magyar gazdaságba, illetve összehasonlítani a világ 100 leggazdagabbjának hasonló mutatóival. Örömmel konstatáltam, hogy ennek a kiadványnak felelős szerkesztője – a kiadványszerkesztők közül minden bizonnyal elsőként – szintén kísérletet tett erre. A TOP150/2008. évi kiadvány beköszöntőjében, a 150 leggazdagabb magyar tulajdonában levő 2441 Mrd Ft-ot az ország GDP-jéhez viszonyította, és az egyes vagyonok gyarapodásának történetéről is ejtett néhány szót.

A vagyonokkal kapcsolatban pozitívumként említette – és ezzel én is egyetértek –, hogy szerencsére ezek a vagyonok itthon vannak: vállalati értékekben, befektetésekben, ingatlanokban, részvényekben, műtárgyakban és több százezer munkahely formájában. A nagy kérdés, hogy a korábbi közösségi vagyon – ami magában foglalta az államosításkor „elkobzott” évszázados vagyonokat és az azt követő kb. fél évszázad alatt megteremtettet is – valóban átlátható módon, reális értéken került-e az újgazdagokhoz? A működtetéséből származó haszon szolgál-e nemzeti érdekeket is? Ez a két kérdés azért nagyon indokolt, mert a felsorolt sikeremberek gazdagodásával ellentétben, a nemzet népgazdasági és pénzügyi mutatói egyre rosszabbak lettek. 2008 végén szinte már „államcsőd” fenyegette az országot.

Az általam említett kiadványok szerkesztői a gyorsan gazdagodókat minden megközelítésben pozitív színben tüntetik fel, miközben az egyszerű emberek – a saját magukat becsületesen dolgozó, szorgalmas állampolgárnak vélők – úgy gondolják, hogy több tíz- és több százmilliárdos vagyonra tisztességes munkával néhány év alatt nem lehet szert tenni. A kiadványokat olvasgatók legtöbbjében az újgazdagok nem köztiszteletet, hanem inkább közmegvetést ébresztenek. Maguk az olvasók ennél sokkal durvábban fogalmaznak. Az ilyen ütemű gazdagodási folyamatot lopásnak nevezik. Ennek van is némi alapja, hiszen egy 40 Mrd Ft vagyonnal rendelkező 40 éves állampolgár élete minden egyes napján 2,74 millió Ft-tal gazdagodott. Ez nem kevesebb, mint egy átlagkeresetű munkavállaló éves bruttó keresete.

Az olajkirály – John D. Rockefeller – vagyona a halála évében az USA GDP-jének 65-öd részét tette ki. A leggazdagabb magyaré 2008-ban a GDP 83-ad részét. Ha ez a magyar „titán”, vagy valamelyik hozzá hasonló gazdag a kétezres évekre jellemző átlagos ütemben gyarapítja vagyonát, akkor 2010-ben már megdöntheti az olajkirály által eddig tartott csúcsot.

Az is különösen érdekes, hogy Magyarországon hét olyan gazdag is van, akinek a nemzeti GDP-hez viszonyított vagyona több, mint a világ ma élő leggazdagabb emberéé, Bill Gatesé (ő az USA GDP-jének 425-öd részét birtokolja).

Nézzük a mi gazdagjaink vagyonát a legfontosabb nemzeti mutatóinkhoz viszonyítva.

A 2008-as évkönyvben az újgazdagok között első alkalommal szereplő 29 fő egy év alatt 290 Mrd Ft vagyongyarapodást produkált. Ez a GDP 1,2%-a. 2008-ban ennél alig valamivel volt több a GDP növekedése (ha egyáltalán volt növekedés). Más megfogalmazás szerint ez a vagyonnövekedés 47 ezer munkavállaló által előállított termelési értékkel (GDP-vel) azonos.

Nézzük a vagyongyarapodás sebességét. Tételezzük fel, hogy induláskor mind a 150 gazdag igénybe vett 50 millió egzisztenciahitelt a saját 50 milliója mellé. Érdemes lenne ez utóbbi eredetét firtatni, annak tükrében, hogy ma 500 ezer Ft-os luxusutazás vagy 150 ezer Ft-ot meghaladó ajándék esetében az APEH már vagyonosodási vizsgálatot fontolgat. Nem is beszélve arról, hogy mi vár azokra a kis- és közepes vállalkozókra, akik néhány milliós tagi kölcsönt nyújtottak a cégüknek.

Nos, a 150 gazdag induló vagyona tehát az én feltételezésem szerint összesen 15 Mrd Ft volt. Ebből lett kb. 10 év alatt 2441 Mrd Ft, vagyis a gazdagodók évente 167% haszonra tettek szert. Az ország GDP-je ugyanezen 10 év alatt 7000 Mrd Ft-tal nőtt, tehát minden harmadik forint a gazdagjaink zsebébe vándorolt.

Amennyiben ezt a 167%-os gyarapodást 2009-ben is elérik – ehhez pedig nem férhet kétség, hiszen tehetségesek, szorgalmasak, repülőgépen utazva, rádiózás és golfozás közben is reggeltől estig dolgoznak –, akkor a vagyonuk 1635 Mrd Ft-tal lesz több. A 2009. évi központi költségvetés szemszögéből nézve ebből a pénzből finanszírozni lehetne:

  • az egészségügyi kassza összes kiadását;
  • a nyugdíjkassza kiadásainak felét;
  • az államadósság kamatait, és évente még 500 Mrd Ft-tal csökkenteni lehetne az államadósságot;
  • 680 ezer munkavállaló bruttó keresetét;
  • 1000–1300 km autópálya építését (európai költségekkel számolva);
  • 5 db 4-es metró építését (normális költségekkel számolva);
  • 100–400 ezer munkahely létrehozását (kis- és közepes vállalkozóknál 5, APEHnél 20, Hankooknál 80 millió Ft/munkahely
  • 15 milliós vissza nem térítendő magyar állami támogatással – költséggel számolva);
  • másfél fél Paksi Atomerőmű megépítését (mai nemzetközi beruházási költségekkel számolva).

A gazdagok nyilvánvalóan nem erre fogják költeni a nehezen megszerzett hasznukat, hanem vesznek rajta pl. termőföldet. Magyarországi földáron számolva 5,5 millió hektárt vehetnének. Pénzügyi befektetésnek sem lenne rossz, hiszen ha pár éven belül (pl. 2012-ig) a magyar termőföld ára eléri az európait – és ehhez sem fér kétség –, akkor a korábban megvásárolt föld mindössze 15%-át értékesítve a gazdagok visszakapják a befektetett pénzüket. A 15%-nyi értékesített földért pontosan ugyanannyit kapnának, mint amennyiért a 100%-ot vették.

Az a véleményem, hogy ilyen haszonért bármelyik magyar hajlandó lenne munkavégzés közben még akár golfozni is, vagy reggeltől estig dolgozni (mivel úgyis ezt teszi/ tenné, ha volna munkahelye).

A „tuti recept” elmélkedéshez az alábbi észrevételeket fűzöm. A „gomb, élesztő, szódavíz, gyufa, golyóstoll, C-vitamin, pasztőrözés, acélrugó, ejtőernyő, villanykörte, sakkozógép, porlasztó, vasút-villamosítás, helikopter, gránát, telefonközpont, diavetítő, transzformátor, kontaktlencse, Rubikkocka, üvegbeton” magyar feltalálói közül egyik sem lett milliárdos. A világ néhány gazdaggá vált emberének ipart, tudományt, gazdasági haladást előmozdító munkásságával szemben, egyik gazdagunk sem jeleskedett ilyen tevékenységekkel. Szinte kivétel nélkül mindegyikük pénzügyi tanácsadással, pénzügyi befektetéssel, ingatlanfejlesztéssel, ingatlanbefektetéssel, biztosítási tevékenységgel szerezte a milliárdjait. A világ gazdagjainak vagyongyarapodását illetően az az általános érvényű szabály tehető, hogy mindegyikőjük „határterületeken” gazdagodott. Ahogyan a mi gazdagjaink is.

Nézzük a hölgyek között aranyérmes Kósa Erikát. ő maga 34,4 Mrd Ft-tal rendelkezik a Brokernet kb. 85 Mrd Ft-os vagyonából. A Brokernet azokban az években érte el páratlan sikerét, amikor én egy neves biztosítótársaságnál életbiztosításokkal próbáltam „öngondoskodni” magamról. Az induló biztosítási összeg 75%-áért megkötött életbiztosítás a 12 éves futamidő végén (2008-ban) számomra a befizetett összeg 1,7-szeresét, ill. másik három esetben négyszeresét juttatta szolgáltatási értékként. A szolgáltatási összeg inflációval korrigálva egy fillérrel sem ért többet az eredetileg befizetett összegnél. Ez a konstrukció – Aranyfonal – olyannyira ügyfélellenes volt, hogy egy idő után a PSZÁF meg is szüntette. Az utóbbi szervezet segítségével pert is nyertem a biztosítóval szemben. A befektetett 1 millió Ft-omon a biztosító 2 milliót nyert. Ebből következik, hogy 40 ezer ilyen ügyféllel 12 év alatt szert lehet tenni 85 milliárd Ft-ra. Kívánságra, ezen állításom igazolására, mindet részletesen levezetek.

A Brokernet állítólag összesen 6 ezer alkalmazottal és együttműködővel, 40 irodában, 9 év alatt érte el a 85 milliárdot. Ebből ki lehet számolni, hogy a munkabérén (jutalékán felül) minden alkalmazott évente 1,5 millió hasznot hozott a Brokernetnek. A kedves óvónő 9 év alatt kb. 120–150 gyermeket nevelt volna, akiknek felnőttként 200 éves nettó keresetüket (mindegyikükét) kellett volna odaadniuk a nevelőjük gazdagságához.

Nézzük meg, hogy a magyar gazdaságban milyen haszonra – vagyongyarapodásra – lehetett szert tenni a gazdagjaink szempontjából nagyon sikeres években.

A villamosenergia-iparágban a tulajdonossá vált külföldiek – a privatizálást megelőzően – 8,3%-os tőkearányos éves kamatot harcoltak ki maguknak. A saját országukban 3,5%-nál nagyobb hasznot nem tudtak elérni. A jól jövedelmező magyar üzlet ellentételeként több százmilliárdos fejlesztést vállaltak. Ebből szinte semmit nem teljesítettek. A villamosenergia-iparágban a „társaságok” – termelők, elosztók és közüzemi szolgáltatók – összes árbevétele (1449 Mrd Ft) nagyjából megegyezik a 150 gazdag magyar éves vagyongyarapodásával. Adózott eredményük 35–50 Mrd Ft. Az eredményadatok azt mutatják, hogy a külföldi tulajdonban lévő társaságok nyeresége 15–23% között ingadozik, és ez viszont már nem magyar tulajdon. Magas nyereségüket mellesleg az olcsó paksi áram nyújtotta lehetőségeket kihasználva érik el. A nyereség magyar és nemzetközi viszonylatban is magas, de a töredéke a 150 gazdag vagyongyarapodási ütemének.

A négymillió magyar munkavállaló évente 500–800 Mrd Ft-tal tudja növelni a GDP-t. Ezzel szemben a 150 gazdag, a GDP 10%-ával egyező vagyonának működtetésével ennek a felével, harmadával képes a magánvagyonát gyarapítani.

Az a véleményem, hogy a 150 gazdag magyar vagyonosodásának üteme sem a magyar, sem a világgazdasági környezetbe nem illeszthető be, az elérhető hasznokkal nem magyarázható. Ebből szerintem az következik, hogy az egyszerű emberek véleménye sokkal közelebb áll a valósághoz, mint amit a kiadványok akarnak elhitetni velük/velünk.

(Népszabadság, 2008. október 15. IV. évfolyam 4. szám: A 150 leggazdagabb Magyarországon.)