A következmények kora

Jeremy Leggett: A fele elfogyott

A magyar tudományos közélet nagyhatású eseménye volt májusban, hogy hazánkba látogatott Jeremy Leggett világhírű angol környezettudós A fele elfogyott (Half Gone) című könyvének magyarországi bemutatójára. Sikeres előadása az Akadémián megjelent a „zöld médiában”. Könyvében, amely kapcsolódik előző sikerproduktumához, a The Carbon War-hoz, kifejti, hogy végóráit érik földünk fosszilis energiakészletei, és ha nem cselekszünk, akkor nagyon gyorsan szakadhat ránk a katasztrófák korszaka.

A vég kezdetét jelzik az égbeszökő olajárak. Egyre nő azoknak a szakértőknek a száma, akik elképzelhetőnek tartják, hogy a világ olajtermelése már elérte, vagy hamarosan eléri a tetőpontját, és onnantól nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel, ami súlyos következményekkel járó fordulópont lesz, akár most, akár harminc év múlva következik be. Eközben a domináns piaci nézet szerint az olajárrobbanásnak kizárólag pénzpiaci okai vannak: geopolitikai bizonytalanságok, a gyenge dollár és spekuláció hajtja az olajárat egyre magasabbra, a kínálattal nincsen semmi probléma.

SAULUSBÓL PAULUS

Napjainkban az energiagazdálkodás eresztékeiben recseg-ropog. Az energia enyhén szólva bizonytalan lelőhelyeken pihen, az üvegházhatás pedig lépéskényszerbe hozta a világ politikai döntéshozóit, de ami még ennél is fontosabb, lassan tetőzik a kitermelés.

A geológus végzettségű Leggett az egyik legnevesebb angol olajkutató. Olajipari tanácsadóként kezdte a pályáját az 1980-as években, a British Petrolnak és a Shellnek dolgozott. Drámai hangulatfestésben írja meg azt a „damaszkuszi” pillanatot, amikor átállt a „gondviselés oldalára”: csatlakozott a Greenpeace-hez, majd Solarcentury néven saját, napenergiával foglalkozó céget alapított. A világ első, megújuló energiával foglalkozó befektetési alapját, a New Energies Investet is ő vezeti. Leggett több könyvet írt arról, hogy a fosszilis energiahordozók korszakának leáldozott. A korai tetőzés („peak oil”) elmélet híveként azt vallja, hogy az olajkitermelés nem harminc-ötven év múlva, hanem néhány éven belül eléri csúcspontját, és onnantól nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel, ami az olajfüggő világgazdaság összeomlását vonhatja maga után.

Tény: a benzin- és gázolajárak jelenleg minden idők legmagasabb szintjén állnak. Ráadásul ma már nemcsak a fejlett országok igényeit kell kielégíteni, itt az új millennium két gigásza: Kína és India, akik igazán nem „kistigrisek”. A „nagy ugrást” a szemünk láttára valóra váltó Kína, és a gyorsan fejlődő India, a világ két legnépesebb országa. Rohamosan növekvő energiaszükségletük tovább élezi a helyzetet. Cinikusan azt mondhatnánk: még „szerencse”, hogy méregdrága az olaj, mert olcsó olajjal nem lehetne kivédeni őket.

Az elemzők többsége szerint a 2030-as évekig nem kell azzal számolni, hogy az olaj kitermelése ne tudna lépést tartani a növekvő kereslettel, néhány renegát geológus és olajipari szakértő már évek óta azt hangoztatja, hogy az olajtársaságok túlbecsülik a készleteket, és a kitermelés sem bővíthető tovább olyan ütemben, ahogyan a világ olajéhsége növekszik.

Az olajiparban máig tabunak számító „peak oil” vagy korai tetőzés elméletének beigazolódása irreverzibilis olajárrobbanást, és ennek következtében világméretű gazdasági válságot, sőt civilizációs törést okozhat, hiszen a mezőgazdaságtól a közlekedésen át az iparig minden gazdasági tevékenységünk súlyosan olajfüggő. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2030-ra az olajfogyasztás 35 százalékkal nőhet. Ehhez évi 11 milliárd hordóval kell növelni a kitermelést. A probléma az, hogy senki nem tudja, honnan jön majd mindehhez az olaj. A szkeptikus elemzők, így Leggett szerint a jelenlegi rekordárak azt bizonyítják, hogy elértük a csúcspontot, és bolygónk olajkészleteinek a felét feléltük. Többen vitatják Leggett felvetéseit, mivel nem tudjuk, mekkora a világ eredeti olajkészlete, pusztán az a biztos, hogy az „olajkorszak” kezdete óta kb. 875 milliárd hordót használt fel az emberiség, de hogy még mennyi van, arra csak következtetni lehet. A kifulladás ellen érvként három dolgot hoznak fel:

  1. A technikai fejlődés lehetővé tette, hogy a világon bárhol, a fagyos északtól a háborgó tengerekig és perzselő sivatagokig, mindenhol lehet olajat bányászni.
  2. A régi technika a készletek 30 százalékát hozta fel, a többit otthagyták azzal, hogy nem érdemes foglalkozni vele, mert „kibányászhatatlan”.
  3. A felhalmozott rutin, a szupererős digitális technika lehetővé teszi a kutatók számára, hogy eddig elképzelhetetlen területen leljenek új olajkincset.

Mégis óvatosságra int, hogy a legnagyobb mezőket (Kuvaitban és Szaúd-Arábiában) több mint félszáz éve fedezték fel. Azóta, bár a technikai és technológiai eszközök óriási léptékben fejlődtek, igazi „nagyvadat” nem találtak. A korai tetőzést jósoló szakembereket tömörítő ASPO International nevű szervezet szerint az olajtermelés évente 4 százalékkal csökken a jelenleg termelő olajmezőkön, és az elmúlt 40 évben felfedezett olajkészletek trendjéből következtethetően a következő 30 évben már csak 150 milliárd hordónyi új mezőt fedezünk majd fel, ami a jelenlegi fogyasztás mellett mindössze 5 évre elég tartalék. Az ASPO legrosszabb forgatókönyve szerint 2007–2012 között tetőzhet globálisan az olajtermelés, aztán csökkenni kezd, elkerülhetetlen recesszióba rántva az olajcsapdába került világgazdaságot. Az olajpesszimisták sötét vízióit mindenesetre nem osztja a teljes szakma, ha bekövetkezik a „tetőzés”, senki sem tudja, mit fognak cselekedni!

ENERGIAÉHSÉG HAJNALÁN

Mai világunkat az energia uralja, ez gazdagságunk és kényelmünk alapja. Ezen alapszik civilizációnk: az energia a politikai és gazdasági hatalom valutája. Az új millenniumban az energia hozzáférhetősége lett a mindent felülíró kategória. A három fő energiahordozó közül az olaj a legfényesebb csillag, mely az energiapiac 40 százalékát uralja. Az olaj állati maradványokból, planktonokból ülepedik ki, és megfelelő geológiai összetettségű kőzetrétegek alatt magas hőmérsékleten megfő a „geológiai konyhában” – ahogy az olajkutató geológusok mondják.

Az olaj története ősrégi, de a 19. század közepén kezdett el megnőni a szerepe. Stratégiai jelentőségét a motorizáció adta, viszont van egy kevéssé ismert momentum is, amivel az olaj átformálta a világtörténelmet: 1908-ban az angol hadiflotta a szénről átállt olajtüzelésre, és a súlynyereség révén sokkal több katonát, fegyvert és lőszert szállíthatott sokkal nagyobb sebességgel, de az energiaforrás kikerült az anyaországon kívülre. Ettől fogva a világtörténelem egyik lényeges része lett a „hajsza az olajért”. A németek is a Közel- Kelet olaját akarták (majd utolsóként a zalai olajmezőket védték) a második világháborúban, és a japánok is azért rontottak Pearl Harborra, hogy az amerikaiakat távol tartsák az indonéz olajat szállító tartályhajók útvonalától.

A világon először az USA-ban találtak olajat Texasban, 1859-ben, de a csúcsra Rockefeller futatta fel az olajipart a „vertikális gazdaság” feltalálásával. A Standard Oil (a mai Exxon elődje) volt a legelső olyan világcég, amely egy kézben tartotta a kitermelést, a csővezetékeket, a tankhajókat, a finomítókat és a benzinkutakat is. Ez szülte a mesés Rockefeller-vagyont! Theodore Roosevelt a huszadik század elején még igyekezett megfékezni a hatalmas olajtársaságok hatalmát, trösztellenes törvényeket vezetett be és visszautasította azok támogatási ajánlatát. Ma a világ első számú olajfogyasztó országában lényegében az olajvállalatok alkotják a kormányt. A világ legnagyobb olajmezőit több mint ötven éve fedezték fel. Az olajfelfedezések csúcspontja 1965-ben volt, és évtizedek óta alig találtak új, jelentős készletet rejtő olajmezőket: a világ 1981 óta több olajat használ, mint amennyit új mezők formájában felfedez. A jelenlegi napi 87,2 millió hordós globális fogyasztást (amiből 20,6 millió az USA, 7,2 millió Kína és 5,2 millió Japán részesedése) éppen csak fedezi a kínálat. Így manapság minden kitermelési nehézség, vagy finomítói leállás, melyek korábban legfeljebb átmeneti problémát okoztak, mára pánikot keltenek a piacon. Az olaj árát ugyanis leginkább az befolyásolja, hogy a kínálatba és a keresletbe vetett bizalom hogyan alakul az olajkereskedők között. Az első olajárrobbanást kiváltó embargó 1973-ban csak néhány hónapig tartott, hatása azonban emlékezetes maradt mindazoknak, akik megélték: általános pánik tört ki. A szaúdiak hamar belátták, hogy az olajfegyver visszaüthet. Ahogy Jamani sejk fogalmazta meg a Nyugat számára: „Ha önök csődbe mennek, akkor mi is.”

Az azóta eltelt 40 év alatt az USA-hoz hasonlóan több nagy olajtermelő ország túljutott a kitermelés csúcspontján, és a szkeptikusok szerint az olajtársaságok állításaival ellentétben már nincsenek jelentős rejtett, felfedezésre váró tartalékok. Az 1970-es években feltárt északi-tengeri olajkincs – amin Nagy-Britannia és Norvégia osztozik – kimerülőben, az elmaradt beruházásoknak köszönhetően csökkenésnek indult az orosz kitermelés, Alaszkában pedig környezetvédelmi félelmek gátolják a terjeszkedést. Újra felértékelődhet a piac mintegy harmadát ellátó Kőolajexportáló Országok Szervezetének (OPEC) a szerepe. Szaúd-Arábia kulcsfontosságú helyzetben van, mivel már több alkalommal mentették meg a fejlett világot, és egy hordó kitermelése pusztán 1,5 dollár, míg ez pl. Szibériában 15 dollár! Azonban egyre több jel utal arra is, hogy már a szaúdiak sem tudják termelésüket inga módjára változtatni, mint tették azt az 1980-as években.

A NÉMA TAVASZTÓL AZ „ELNÉMULT” OLAJKUTAKIG

A közgazdasági és az üzleti világ rutinszerűen azt feltételezi, hogy az olaj a jövőben is növekvő mennyiségben és olcsón áll rendelkezésre. A közgazdászok hajlamosak azt feltételezni – írja Leggett –, hogy ármechanizmusuk működik majd. Magasabb árak vonzóbb feltételeket fognak teremteni a feltáráshoz. Ennek eredményeként több olajat találnak majd, és az elkerülhetetlen felfedezések lenyomják az árakat. A korai tetőzést jósoló szakértő szerint ezzel szemben soha nem jutunk el napi 115 millió hordóig, vagyis a kereslet hamarosan nagyobb lesz, mint a kínálat. Ha ez igaz, akkor nyakunkon a harmadik globális energiaválság, és ezúttal rosszabb lesz, mint az előző kettő az 1970-es években. Az olaj egyre kevésbé lesz megfizethető, és ez keményen megroggyantja majd a világgazdaságot.

De téved, aki azt hiszi, hogy ez a legnagyobb gond. Ha továbbra is olyan tempóban fogyasztjuk az olajat, a gázt és a szenet, ahogy jelenleg is tesszük, akkor a globális felmelegedés is képes lesz a következő depressziót ránk szabadítani. A szkeptikusok sietnek kijelenteni, hogy sok a bizonytalanság az üvegházhatású gázokkal kapcsolatban. A globális médiatársadalom sáncain belül hatalmas propagandaháború bontakozott ki az alternatív energiaforrások ellen, mivel a zöldek közt is sok az egykori kritikai értelmiségi, így betűkövető naivitásuk, esetleges doktriner hajlamuk hatalmas esélyt ad ellenfeleik kezébe.

A Szénklub a valóban létező tudományos bizonytalanságot hangsúlyozza. Egyik vezető képviselője így érvelt a klímatárgyalások genfi ülésén: „A mai napig a tudomány képtelen annak megállapítására, milyen szintű üvegházhatású gázkoncentráció minősülhet veszélyes szintűnek. Ennek következtében logikailag lehetetlen megítélni a szükséges intézkedések mértékét.” (Schales, 1994) Mindenesetre tény, hogy az üvegházhatású gázok csapdába ejtik a meleget. Tudjuk, hogy a legfontosabb üvegházhatású gáz a szén-dioxid, amelynek legfőbb forrása az olaj elégetése. (Leggett, 107. o.) Az ENSZ Kormányközi Klímaváltozási Bizottsága (IPCC) 2007-es jelentésében az emberi tevékenységet, mindenekelőtt a fosszilis tüzelőanyagok égetését okolta az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának a növekedéséért. Utóbbi váltja ki a globális felmelegedést, aminek következtében soha nem látott szárazság, árvizek, hőhullámok köszönnek be, és élelem-, valamint vízhiány léphet fel.

Churchill állítólag így vádolta a ’30-as években az angol politika „habozóit”: „Önök szilárdak voltak a cseppfolyósságban, eltökéltek a habozásban, és azt hitték, így elkerülhetőek a következmények, tévedtek, Uraim, eljött a következmények kora!” Kifakadása számunkra is tanulságos, mivel a környezeti romlás nyaktörő sebességgel tör rá az egész emberiségre. A véglátomások prófétáit, a „mély ökológusokat” lehet megmosolyogni, de amikor először írták ki a benzinkutakra, hogy „No gas”, mindenki meghökkent.

Az első környezetszennyezési mérések még az 1870-es években indultak. Az üvegházhatás és a klímaváltozás közötti összefüggést először Svante Arrhenius svéd kémikus írta le 1896-ban. Az első komolyabb klímakutatások az 1950-es években kezdődtek, s Roger Revelle amerikai tudós nevéhez fűződnek. ő hívta fel először a figyelmet a szén-dioxid-kibocsátás világtörténelmi jelentőségére. 1957–58-ban az ő nyomására vették be a Nemzetközi Geofizikai Év kutatási témái közé CO2 mérését, amit ő munkatársaival Hawaiion, a Mauna Loa vulkán kráterében végzett. A brit meteorológiai hivatal korábbi igazgatója, Sir John Houghton szerint ma a globális felmelegedés nagyobb fenyegetést jelent, mint a tömegpusztító fegyverek. (Houghton, 2004) 1962-ben jelent meg Rachel Carson tollából a legendás Néma tavasz, amely megnyitotta a tudósok és politikusok körében a rádöbbenés korszakát. A 20. század hatvanas éveinek első felében az a látomás, amelyet Rachel Carson leírt, teljesen szokatlan volt, és drámai módon rázta fel a vezető értelmiségi körök lelkiismeretét. Ezért tulajdonképpen a Néma tavasz című könyv megjelenésétől lehet számítani a környezetvédelem fogalmának bekerülését a társadalmi tudatba és az emberek gondolkodásába. Megjelenése után már nem lehetett a régi módon szemlélni az ember és környezete kölcsönhatását. Máig ható következményei között megemlíthetjük a DDT1 és más veszélyes vegyszerek használatának betiltását, a Föld Napjának megünneplését, a környezetvédelmi törvények születését és az állami ellenőrző szervek felállítását.

A közgazdászok között először Nicholas Georgescu-Roegen figyelmeztetett: „A természettudományok azt prédikálják, hogy a tudomány minden emberi korlátot le tud küzdeni, a közgazdászok pedig nyomukba lépnek azzal, hogy nem hozzák kapcsolatba a gazdasági folyamat elemzését az ember anyagi környezetének korlátaival. Nem csoda, hogy senki sem veszi észre: nem tudunk »jobb és nagyobb« hűtőgépeket, gépkocsikat vagy repülőgépeket előállítani anélkül, hogy »jobb és nagyobb« hulladékot állítanánk elő. Így, amikor mindenkit szó szerint arcul csapott a környezetszennyezés, a tudósok, csakúgy, mint a közgazdászok, meg voltak lepődve.” (Georgescu-Roegen, 1971) A tudomány látványos haladásának köszönhetően a gazdasági fejlődés egy majdnem csodálatos szintet ért el. Másrészt ez a fejlődés arra kényszerítette az embert, hogy a Föld forrásainak megcsapolását elképesztő mértékben növelje (például már láthatunk part menti olajfúrást is).

A NAGY OLAJ KÖNNYELMŰSÉG

Roegen gondolatai nem sokat hatottak. Jellemző korunk politikai hangulatára, hogy Bush elnök, amikor először hallott az üvegházhatás jelenségéről, így kommentált: „Az üvegházhatással mi a Fehér Ház Hatást fogjuk szembeszegezni!” Azt, hogy mennyire nem lehetünk közömbösek, a klímatörténészek kutatásai is bizonyítják. Az antarktiszi jég vizsgálatából kiderült, hogy az üvegházhatású gázok szintje az elmúlt nyolcszázezer évben egyszer sem volt magasabb, mint most. A tíz legmelegebb év mind 1990 után jelentkezett. Az elmúlt negyven év során az Északi-sark jégsapkája körülbelül 40 százalékkal lett vékonyabb. Ez ismét csak azt bizonyítja, hogy az emberi tevékenység a klímaváltozás okozója. A globális felmelegedés miatt a biztosítói iparág is csődbe mehet. A rendszer ugyanis a múltban gyűjtött biztosítási kárigények alapján köt szerződéseket a jövőben előforduló ismeretlen kárigényekre. Ez a módszer megfelelő egy olyan rendszerben, ami sose változik. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az extrém időjárási viszonyokban a globális felmelegedés első hatásait látjuk. A klímakutatók mégis azt tartják a legveszélyesebb lehetőségnek, hogy a klímarendszerben hirtelen változások lépnek fel, és elérjük a visszafordíthatatlan állapotot. Ilyen úgynevezett billenőpontok például az óceánok áramlatrendszerének megváltozása, az átlagos tengerszint megemelkedése, vagy az éghajlati zónák megváltozása.

A nemzetközi válaszok a globális felmelegedés problémájára egészében véve szánalmasak, ha a reagálást a fenyegetés nyilvánvaló nagyságrendjéhez mérjük. Mára az olaj mindennapi életünk, valamennyi tevékenységünk létfontosságú részévé vált. Teljes közlekedésünk kilencven százalékát olaj hajtja. Az üzletekben kapható összes áru kilencvenöt százalékának előállítása során olajat használnak.

Az olajcégek szándékosan megfeledkeznek mind az elkerülhetetlen globális felmelegedésről, mind a nemzetbiztonsági szempontból fontos igényről a megújuló energiaforrások iránt. A világnak megújuló energiaforrásokra van szüksége, mégpedig gyorsan, de ahogy a BP és a Shell bejelentette rekordprofitját, azt is demonstrálták, hogy lényegében kihátrálnak a megújuló energiaforrásokból, kivéve talán a bioüzemanyagot. A rekordbillióikat arra szándékoznak fordítani, hogy megnöveljék a kitermelését annak, ami még a hagyományos olajból és gázból megmaradt, valamint az olajhomokból – ami a klímára káros hatással van. A Shell nemrég kivonult a legnagyobb, Nagy-Britanniában található offshore szélfarmról, és úgy tűnik, a BP is elveszti érdeklődését a napenergia iránt, és inkább olajhomokba fektet – amit korábban még etikai okokból visszautasított, a kibocsátott gáz által keltett üvegházhatás miatt. Az európai olajóriások részben azért viselkednek így, mert az amerikai ExxonMobil lett a legnagyobb profittal rendelkező cég a „nagy játékosok” között, úgy, hogy közben hátat fordított a klímaváltozás kérdésének, és kifejezte megvetését a megújuló energiaforrásokkal szemben. A BP és a Shell többé már nem tudják visszautasítani a befektetők sürgetését, akik rövid távú Exxon típusú teljesítményt követelnek, figyelmen kívül hagyva a végső árat. (Leggett, 2008)

Ma az olcsó olajon alapul az USA és a Nyugat jóléte és kényelme. Egy olyan világban élünk, amely arra a feltevésre épül, hogy az olajkeresletet a készletekkel el lehet látni. De már nem sokáig. Néhány éven belül a hiány fogja meghatározni életünket. Amikor a globális felmelegedés és az olajkészletek kimerülése frontálisan ütközik majd, a társadalomnak muszáj lesz a problémával foglalkoznia, mégpedig gyorsan.

(Jeremy Leggett: A fele elfogyott. Olaj, gáz, forró levegő és a globális energiaválság. Typotex Kiadó, Budapest, 2008, 304 p.)

IRODALOM

Jegyzetek

  • 1. A hírhedt DDT (Dichloro-Diphenyl-Trichloroethane) rovarirtó szer, amelyet egy rövid ideig csodavegyületként ünnepelt a világ. Rovarölő hatásának felfedezéséért még a Nobel-díjat is megkapta Paul Müller svájci biokémikus 1948-ban. Bő egy évtizeddel később azonban megdöbbentő dolgok derültek ki a DDT-ről: kimutatták rákkeltő és egyéb káros hatásait. Katasztrofális környezeti hatásaira rádöbbenve használatát a fejlett országokban betiltották.
Geoffrey Best: Churchill: A Study in Greatnes. Oxford University Press, USA, 2004.
Rachel Carson: Néma tavasz. Katalizátor, 2007.
Nicholas Georgescu-Roegen: The Entropy Law and the Economic Process. University of Alabama Distinguished Lecture Series, 1971. (Magyarul: Az entrópia törvénye és a gazdasági probléma. Ford. Kacsuk Zoltán. In: Kovász, 2002. VI. évf./1–4. sz.)
John Houghton: Global warming is getting worse – but the message is getting through. Guardian Online, 2004. 08. 16.
Jeremy Leggett: A fele elfogyott. Olaj, gáz, forró levegő és a globális energiaválság. Typotex, Budapest, 2008. Jeremy Leggett: The Carbon War. Global Warming and the End of the Oil Era. Penguin Press, 1999.
Jeremy Leggett: The great fuel folly. Oil firms’ output is down, yet profits skyrocket. It all points to the crisis predicted by the peakists. The Guardian, 2008. febr. 5.
Schales comment on Climate Change. The next major challenge. Climate talks, Genf, 1994. www.solarcentury.co.uk commentisfree.guardian.co.uk/jeremy_leggett/index.xml www.peakoil.net