Logo

Az elmúlt 60 év gazdasági, társadalmi és politikai öröksége

A Heller Farkas Füzetek immár 2002 óta megjelenő sorozata a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Heller Farkas Közgazdaságtudományi Intézetének. Legújabb kötete a Rendszerváltástól rendszerváltásig. Tanulmányok a jelenkori magyar gazdaság történetéből címet viseli. Alapvetően Botos Katalin legújabbkori gazdaságtörténeti munkáit foglalja össze. Csatlakozik a tanulmánykötethez Nagy Csaba PhD-hallgató munkája, amelyben részletesebben kibontja Magyarország IMF-csatlakozásának történetét.

Milyen indíttatásból született vajon 2007-ben a jelen tanulmánykötet? A korszakkal számos szakember foglalkozott már: Berend T. Iván, Ránki György, Kövér György, Szakács Sándor, Pető Iván, Romsics Ignác, Kaposi Zoltán, Honvári János, hogy csak néhányat említsek a teljesség igénye nélkül. Tehát már bizonyos szempontból „feldolgozott” a téma, illetve a korszak. Vajon mennyiben tud újat és többet mondani a kötet?

Kételyeim már a bevezető rész elolvasása után kezdtek eloszlani. Botos Katalin ugyanis már az első oldalakon leszögezi, hogy jelen munkájuk egy többéves, többszereplős kutatás „gyümölcse”, amely mostanáig érlelődött. Egy-egy Botos-tanulmány korábban már más változatban megjelent, de számos most először kerül publikálásra. A professzor asszony a ’60-as évektől a hazai és nemzetközi gazdasági folyamatok aktív szereplője volt, így nem csupán a levéltárak aktáiból ismeri a magyar gazdaság történetét.

A tanulmányok az elmúlt 60 éven kalauzolnak végig. A személyes érintettség és a személyes tapasztalatok miatt, olyan új információkhoz juthat az olvasó, melyeket máshonnan nem tudhat meg. Ilyen például a lengyel adósságrendezéssel kapcsolatos közlés. A tanulmányokban az 1948–56 között a tervutasításos rendszer kiépülésének fénykorától, az 1956–67-es gazdasági reformgondolatokon, az 1968–86 közötti, Janus-arcú évtizedeken, valamint az 1987–91 közötti bankrendszer átalakításán és a rendszerváltozáson át egészen napjainkig követhetjük végig a magyar gazdaság alakulását és irányító tényezőit. Megvilágításra kerülnek azon határok, melyeknél a magyar társadalom egyértelműen fordulóponthoz ért, vagyis megtudhatjuk, hogy honnan indultunk és hová jutottunk.

A magyar nép 1956-ot megelőzően szinte mindenben szűkölködött a háború pusztítása, a kiszipolyozó jóvátétel, továbbá az erőltetett iparosítás miatt. A forradalom alatt mégsem szabadultak el az indulatok, nem raboltak, nem fosztogattak, sőt türelmesen álltak sorba még kenyérért is a felkelők. „Betört ablakokból nem vitték el pénz nélkül az árut, sőt a letett pénzt sem lopták el! ... Igen, ez az ország nem a Kutyák dalát, hanem a Farkasok dalát harsogta.” (52. o.) A szerző leszögezi, hogy az ’56-os forradalom még a sanyarú gazdasági körülmények ellenére sem éhséglázadás, hanem szabadságharc volt. A magyar nép szabadságvágya erősebb volt, mint a nyomora, melyet az ’56-os követelések rangsora is hűen tükröz. A korabeli dokumentumok szerint ugyanis elsősorban az ország függetlenségét kívánták visszaállítani, másodsorban a politikai reformok végrehajtását szorgalmazták, és csak harmadsorban szerepeltek a médiában megjelentek között a gazdasági természetű követelések. A professzor asszony hangsúlyozza, hogy 1956 azért jelentett paradigmaváltást a magyar gazdaságpolitikában, mert innentől kezdve az életszínvonal-csökkenés kivédése első számú prioritássá vált. Bár a ciklikusság megmaradt, és a „húzd meg – ereszd meg” politikája továbbra is jól kimutatható volt az egyes tervidőszakokban, az életszínvonal esését mindenképpen el kívánták kerülni, még azon az áron is, hogy az ország súlyos külföldi adósságokat vállalt.

A későbbiekben kialakuló devizaeladósodás egyik legfontosabb okának azt tartja, hogy a vállalatokat profitérdekeltté tették, de csak forintban. Azt mondták, hogy „akinek forintja van, annak devizája is van”. (61. o.) A vállalatok törekedtek is az exportpiacok megszerzésére, és a KGST-vel szemben a külkereskedelmi mérlegünk aktív is volt, a tőkés mérlegünk azonban folyamatosan passzív maradt. A KGST-aktívumból viszont nem lehet kifizetni a tőkés relációjú adósságokat. Ily módon a forintban mért érdekeltségnövelés kedvezőtlen következményekkel járt, mégpedig a tőkés adósságok felhalmozódásával.

1979–81-re súlyos adósságválság alakult ki. Ugyan az adósságválságot 1981-ben sikerült az IMF-tagság segítségével menedzselni, de a megszorítások miatt évtizedes stagnálás következett. Érdekes a szerző megjegyzése, hogy az IMF-tagság „jól jött” a politikai vezetésnek, mert a népszerűtlen intézkedések meghozatalánál tudtak az IMF kikényszerítő politikájára hivatkozni. A ’80-as évek végére mérséklődött a hatalom restrikciós elszántsága, és a fizetési mérleg problémáit tovább növelve, újból „megeresztették a gyeplőt”. Ugyanakkor a reformok folytatásaként végre megkezdték a pénzügyi rendszer hozzáigazítását a piaci viszonyokhoz.

Már a rendszerváltozást megelőző években és annak kezdetén is Magyarország több szempontból élen járt a reformok és a piaci intézmények létrehozásának terén: 1987 és 1992 között megalkotásra került több fontos gazdasági törvény1. Sor került a kétszintű bankrendszer kialakítására, az új Budapesti Értéktőzsde megalapítására, vagyis a gazdasági reformok megteremtették a piacgazdaság működése szempontjából oly fontos közvetítő intézményrendszert. A szerző megállapítja, hogy hazánk a jogalkotási folyamatok „úttörőjeként” egyértelműen versenyelőnyre tett szert a régió más országaival szemben. 1990 után a külkereskedelem sikeres átalakításának köszönhetően országunk megfelelő export-import kapcsolatot alakíthatott ki az Európai Unió tagországaival. „Igazság szerint a kormányzat, de talán a teljes magyar értelmiség hitt abban, hogy a Nyugat valamiképpen honorálni fogja a magyarok hosszú ideje kifejtett erőfeszítését a demokrácia és a piacgazdasági feltételek megvalósításáért. Az 1956-os forradalom, az 1968-as gazdasági reform, az 1982-es belépés az IMF-be, az 1989-es határnyitás mind-mind világos üzenetértékű események voltak, amelyek jelezték, hogy a lehetőségek határán belül, amit viszont a nagypolitika rajzolt meg, Magyarország folyamatosan törekedett az Európával és a piacgazdaságokkal való szorosabb kapcsolatokra.” (71. o.) Ez a várakozás azonban, mint a szerző bemutatja, nem vált valóra. Magyarország a rendszerváltozást követően, már 1991-ben szeretett volna a kereskedelmi kapcsolatokon kívül formálisan is az Európai Unió tagországa lenni, de a csatlakozás időpontja többször is eltolódott.

Az első két rész (a négy és fél „szocialista” évtized történetét bemutató elemzés és az 1956-tal foglalkozó tanulmány) legfontosabb „üzenete”, hogy:

  • 1956-nak alapvetően meghatározó szerepe volt a kádári évtizedek gazdaságpolitikájában;
  • a végrehajtott gazdasági reformok azonban – amelyek az életszínvonal romlását tabuként kezelték – csak „félreformok” voltak. Csak forintban tették érdekeltté a vállalatokat és a dolgozókat, magához a kötött devizagazdálkodás rendszeréhez – a racionálisabb árfolyamarányok bevezetése ellenére – nem nyúltak. Így a külső piaci hatások letompulva, eltorzulva értek a magyar „aktorokhoz”, döntéshozókhoz. Ezért nem látszott, hogy az egyébként pozitívnak értékelhető új gazdasági mechanizmus végül is adósságválsághoz vezetett.

A rendszerváltással, ezen belül is a privatizációval és a kelet-közép-európai összehasonlítással foglalkozó tanulmányok azt vizsgálják, hogy miért voltunk sikeresek az 1990-et követő első évtizedben, s miért maradtunk le a többi átalakuló ország mögött az új évezredben, éppen akkor, amikor sikerült a kezdettől áhított lépést megvalósítani: az Európai Unió tagjává válni. Botos Katalin egyértelműen annak tulajdonítja az első évtized – a ’90-es évek – eredményeit, hogy az intézményi előkészületek sikeresek voltak, és a piaci szereplők már rendelkeztek bizonyos tapasztalatokkal, érzékkel a piaci viszonyok iránt. A rendszerváltással kapcsolatos változások hatására a visszaesés mértéke ugyan Magyarországon volt a legkisebb, de a fellendülés is itt húzódott el talán a legtovább. A fellendülés gyorsabban is bekövetkezhetett volna, ha a politikai elszakadás nem járt volna együtt a gazdasági kapcsolatok felbontásával, vagyis a keleten „jól bejáratott” piacokat megtarthattuk volna. Ezt sokan az első kormány „szemére is vetették”, pedig az elszakadás alapvető oka az volt, hogy a konvertibilis valutáért történő elszámolások miatt a szovjetek is jobban megnézték, hogy mit vesznek. (A recenzens számára – Botos professzor asszony egyetemi előadásait hallgatva – világossá vált, hogy Moszkva is devizaszűkében volt. Talán ha hitelre adjuk a magyar termékeket, megtarthattuk volna a keleti piacok nagyobb részét. De erre nem volt mód, hiszen magunk is tőkeszűkében voltunk.)

1993-tól az intézményi és a jogi feltételeknek köszönhetően lehetővé vált a külföldi tőke intenzív beáramlása is. Ebben nagy szerepe volt, hogy a magyar vállalkozók és a munkások némi tapasztalatot már szereztek a tőkés piaci módszerekről. Elindult a magánosítás készpénzes privatizáció formájában. A magyar döntést elsősorban az adósság-visszafizetés kényszere befolyásolta, hiszen devizabevételre volt szükség, a voucheres privatizáció bizonyos formája nálunk csak a kárpótlási jegyek révén volt jelen. Jött is a külföldi tőke, sőt Magyarországra több érkezett, mint az összes többi országba együttvéve.

Itt jegyezném meg, hogy a professzor asszony megállapításait egyértelműen alátámasztja Katona Klára Vonzások és választások a tőkepiacon című könyve, melynek elemzéseiből kiderül, hogy miután lehetővé vált a külföldi működő tőke beáramlása, nominálisan a legnagyobb bevételt az energiaszektor eladása eredményezte. Magyarországnak a külföldi befektetők által finanszírozott magánosításból 1997-ig (átszámítva) 4,6 milliárd euró bevétele származott, azonban még ebben az évben a privatizációs folyamat gyakorlatilag le is zárult. Hazánkba 1990–2004 között (átszámítva) több mint 44 milliárd euró külföldi működő tőke érkezett. Az elmúlt 10–15 évben a Magyarországra áramló külföldi befektetések több mint 70 százaléka az Európai Unió tagállamaiból származott.2

Furcsa, de mintha Botos Katalin azt sugallná, hogy nekünk az is rossz, ami jó… A sikeresnek ítélt privatizációval szemben érzékelhetően a szerző igen kritikus, mondván, talán túlzás volt annyira sietni és sok mindent – legfőképpen az infrastruktúrát – külföldi kézbe adni. Azt az infrastruktúrát, amely alapvetően forintpiacokra „termel” (például: gáz, víz, villany, csatorna lakossági felhasználásra), olyan jövedelmeket keletkeztet, amelyeket a külföldi tőkés kivisz az országból. Ez azt eredményezi, hogy nyomás nehezedik majd a forintra. (Hogy miért volt mégis viszonylag erős az elmúlt évtizedben, az nagyrészt külső tényezőknek tulajdonítható.)

A 3. évezred történéseit a professzor asszony viszonylag röviden említi tanulmányaiban. Ez az időszak, amikor Magyarország éllovasból sereghajtóvá válik. Megelőznek bennünket a kelet-közép-európai transzformációs országok, akik ugyanakkor csatlakoztak az Európai Unióhoz, mint mi (sőt Szlovénia már eurózóna tag, és Szlovákia is jó úton halad). Botos Katalin szerint lemaradásunk két okra vezethető vissza. Elsőként a belső hibákra hívja fel a figyelmet, mégpedig arra, hogy Magyarország a készpénzes privatizáció során szinte minden nemzeti vagyonát (elsősorban külföldieknek) eladta. Viszont a privatizáció bevételéből nem a társadalmi problémák megoldása volt az elsődleges. Nem fogott a vezetés egy konzisztens gazdaság- és vidékfejlesztésbe, nem használták ki a mezőgazdaságban rejlő lehetőségeket, teret engedve ezzel a nagy multinacionális vállalatok ömlesztett, nyomott árú, gyenge minőségű termékeinek. A devizát adósságtörlesztésre használta – aztán „csinált” helyette másik adósságot. A külső „akadályt” pedig az EU paradigmaváltása eredményezte, mely az elmélyítés eszméje helyett a bővítést tűzte ki célul. Így fordulhatott az elő, hogy a bővítés során megszaporodott, korábban hozzánk képest lemaradó versenytársaink felzárkóztak hozzánk, sőt azzal, hogy olcsóbbak, mint mi, már le is hagytak bennünket.

Régóta érlelődött, de talán a 2004-es csatlakozásunk óta egyre égetőbb a kérdés, mely szerint: most bent vagyunk kint, vagy kint vagyunk bent? Vajon a tagság minden előnyét élvezhetjük, vagy esetleg a saját érdekeinket ismét háttérbe kell szorítanunk? Itt jegyezném meg, hogy talán ma sem vagyunk jobb helyzetben, amikor leányvállalatok százai települtek/települnek Magyarországra, és így szinte csak bedolgozási funkciót látunk el. A termelés a „kihelyezett részlegeken” ma is importintenzív, nem javult a gépiparunk devizatermelő képessége sem a kívánt mértékben (külföldről vásárolunk sok alkatrészt, részegységet), és súlyos gond, hogy a mezőgazdaság elvesztette stratégiai ágazat jellegét! Ma már a többi kelet-európai országhoz képest a maastrichti mutatók tekintetében is (például az államháztartási hiányban), valamint a fizetésimérleg- romlásban az élen járók között vagyunk. Megjegyezném, hogy ez azért súlyos probléma, mert a fizetésimérleg- romlás fő oka a jövedelmek kiáramlása.

A szerzőnek két vitára ingerlő tétele is van: Az első szerint a rendszerváltás előzményei nem terelőutat jelentettek a magyar társadalom és a gazdaság számára (ahogy ezt igen érdekes könyvének címében Berend T. Iván nevezi), hanem valójában tévútra jutott a fejlődés. A zsákutcából való visszatérés, „kifarolás” rengeteg energiába tellett. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy például Ausztria – ahonnan már 1955-ben kivonultak a szovjet csapatok – „fényévekkel” járt és jár a mai napig előttünk. A kádári konszolidáció árát – vagyis az életszínvonal csökkenésének megakadályozása még külső adósságok felhalmozása mellett is –, azaz az eladósodás áthúzódó terheit a mai napig törleszti a magyar társadalom! Jóllehet az akkori látszólag magas hazai életszínvonalat irigyelték más közép-európai országok, de cserébe mi igen „nagy árat fizettünk”. A (deviza)adósságokon kívül az emberek egészségi állapota is súlyosan leromlott, növelve ezzel a társadalombiztosítás terheit. Az utóbbiak éppen a rendszerváltást követően ugrottak meg, sokan a túlhajszoltság miatt lerokkantak, vagy az egzisztenciális félelem a munkanélküliségtől „hajszolta” őket nyugdíjállományba. Érdekes, hogy a munkanélküliségi adataink nem voltak az évtized végére olyan tragikusak, valószínűleg azért, mert sokan vágtak bele „kényszervállalkozásba”. Ezt mutatja a milliós nagyságrendű kisvállalkozói kör létrejötte is.

A visszatérés az alagútból, maga a rendszerváltás, amit – és itt van a professzor asszony második elgondolkodtató állítása – a reformbaloldaliak készítették elő. A szerző nem vitatja az ellenzéki gondolkodók és aktivisták érdemeit, de magát a rendszerváltozás intézményi feltételeinek megteremtését a reformkommunista szereplőknek tulajdonítja, akik egyfajta „rendszeren belüli rendszerváltoztatást” készítettek elő, igaz saját érdekeik „gondos” szem előtt tartásával.

A tanulmánykötet másik, önálló részében Nagy Csaba hazánk IMF-csatlakozásának történetét tárja fel részletesebben. Kutatása forrásaként többek között a Pénzügyminisztérium, a Magyar Nemzeti Bank, az Országos Tervhivatal, a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság dokumentumai, valamint KB-titkárok írásai, nyilatkozatai szolgáltak. A szerző tanulmányaiban rávilágít arra, hogy a szocializmus ideje alatt a magyar gazdaságban zajló folyamatok egyértelműen a szovjet bel- és külpolitikától függtek. A szovjet külpolitikát legerősebben a harmadik világháborútól való félelem és az arra való készülődés határozták meg. Autarkiára törekedve kellett a nehézipart erőltetetten fejleszteni, természetesen minél takarékosabban, vagyis mindenképpen az életszínvonal leszorítása mellett. A hadiipari beruházások mellett a „jut is, marad is” elve alapján a közszolgálati cikkekre csak akkor különítettek el forrásokat, ha a felgyülemlett feszültségek miatt a helyzet már tarthatatlanná vált.

A ’70-es években az olajárrobbanások után, Magyarország gazdasági helyzetét legnagyobb mértékben a szocialista irányultságú cserearányok változása rontotta. Azonban valutapiac híján a vállalatok nem érzékelték/érzékelhették objektíven a valós makrogazdasági problémákat. Valójában a termelés és a belső felhasználás különbségét a tőkés adósságállomány növekedése egyenlítette ki. A határon önkényesen megállított, központilag lefékezett és jócskán tompított gazdasági hatások nem maradhattak el, csupán késve érkeztek meg és gyűrűztek be hozzánk!

Nagy Csaba többször is utal arra, hogy a magyar vezetés látta a külgazdasági egyensúlytalanságok problémáját, és a Központi Bizottság gazdaságpolitikai intézkedéscsomagok formájában különböző javaslatokat is kidolgozott, ám ezek elsősorban csak a fogyasztás visszaszorításáról és a gazdaság növekedéséről szóltak. De azzal, hogy valójában nem került sor a gazdaság szerkezetének strukturális átalakítása például a kevesebb importot igénylő, modernebb és versenyképesebb termékek gyártására, az adósságok egyfolytában halmozódtak, így 1978 végére Magyarországnak összesen 36 ország mintegy 400 bankjával szemben már 317 milliárd forint (8,9 milliárd dollár) kötelezettségállománya alakult ki.

A Magyar Nemzeti Bank már 1966-ban előterjesztést, a Pénzügyminisztérium pedig jelentést készített Magyarország Világbank- és IMF-csatlakozásának szükségességéről, melyet a kritikus tőkés fizetésimérleg- hiánnyal és a súlyosbodó (vállalati önállóság és importliberalizáció miatt kialakult) külső egyensúlytalansággal indokoltak. Már a ’67-es tárgyaláson kiderült, hogy a szovjetek egyértelműen politikai kockázatot és az amerikai monopoltőke térhódításának újabb eszközét „látták” a csatlakozások mögött. Továbbá azzal is próbálkoztak, hogy a csatlakozásunk előnyeit kisebbítsék.

A ’80-as évek elején megindult kiigazítások ellenére, a nemzetközi politikai és gazdasági változások hatására Magyarországnak a további hitelbevonási lehetőségei megnehezültek. 1979–81-re súlyos adósságválság alakult ki. Ebben a helyzetben a magyar vezetés a már 14 éve tartó szovjet elutasítás ellenére újból elővette a Világbank- és IMFcsatlakozás kérdését. 1982-re az elmaradt szovjet vétó, mintegy jóváhagyásként, lehetővé tette, hogy csatlakozzunk. Ekkorra már a szovjetek is belátták, hogy a magyar gazdaság stabilizálásában valószínűleg senki más nem tud már segíteni, csak ezen nemzetközi pénzügyi szervezetek.

Összességében a tanulmánykötet komoly hozzájárulás a magyar gazdaságtörténet elmúlt 60 évének és a jelenlegi problémák összefüggéseinek feltárásában. A kitartó kutatómunkának, a személyes tapasztalatoknak, az írások közvetlen hangvételének és a közérthető és tényszerű megfogalmazásnak köszönhetően olyan információkhoz juthatunk, melyeket sehol máshol, mástól nem tudhatunk meg, ilyen pontossággal és részletességgel. S a recenzens úgy véli, Botos Katalin kérdésén (100. o.), mely szerint: „mit ér a demokratikus politikai berendezkedés, ha a politikai rövidlátás miatt a (mindenkori) kormányzat képtelen konszenzussal hosszú távú nemzetpolitikai érdekeket megvalósító gazdaságpolitika kivitelezésére?”, érdemes lenne elgondolkodni.

(Botos Katalin–Nagy Csaba: Rendszerváltástól rendszerváltásig. Tanulmányok a jelenkori magyar gazdaság történetéből. Heller Farkas Füzetek, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Folyóirat, V. évfolyam, Tarsoly Kiadó, Budapest, 2007, 189 p.)

Jegyzetek

  • 1. Többek között pl.: a társasági törvény, az átalakulási törvény, a külföldiek befektetéseiről hozott törvény, a számviteli törvény, a pénzintézeti törvény, a versenytörvény, a csődtörvény.
  • 2. Katona Klára: Vonzások és választások a tőkepiacon. A külföldi működőtőke-befektetések elmélete és szerepe a magyarországi gazdasági átalakulásban. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007, 130–136. o. A kötet a Polgári Szemle 2008/1. számában Váróczi Violetta recenziójával került ismertetésre
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány