Logo

Az államtalanító állam paradoxona

EGEDY GERGELY tanszékvezető, főiskolai tanár, Budapesti Corvinus Egyetem, Közigazgatástudományi Kar, Társadalomelméleti Tanszék. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Paradox folyamatnak lehetünk tanúi a második Gyurcsány-kormány hivatalba lépése óta: kezdetét vette az állam fokozatos leépítésének a folyamata. A magyar állam tehát veszélybe került, és sajátságos módon elsősorban azok fenyegetik, akiknek „hivatalból” az lenne a feladatuk, hogy óvják és védjék. Észre kell ugyanis vennünk, hogy a szociálliberális kormányzat törekvései 2006 óta már túlléptek azon a szinten, hogy „csak” újabb és újabb anyagi erőforrásokat próbáljanak kisajtolni a társadalomból. Magasabbra emelték a célt: a nemzet politikai képviseletének funkcióját betöltő állam maga került a célkeresztbe. Miért? Nagyon tömören: az állam az útjában áll azoknak, akik Magyarországot a legszívesebben egy nagy részvénytársasággá alakítanák… A polgároknak azonban szüksége van az államukra, ezért annak a közjó fogalmától való teljes elválasztása az új és új sarcokat kivető politikánál is veszélyesebb fejlemény.

Az önmagára támadó állam

2007-ben nehezen visszafordítható intézkedések történtek államunk ellehetetlenítésének a céljából: a nemzeti vagyon kiárusítását engedélyező törvény elfogadásától a kockázatközösségen alapuló egészségügyi rendszer felszámolásának megkísérléséig valójában minden ezt szolgálta. A gondjaira bízott nemzeti vagyon elherdálásával az állam óhatatlanul saját működési feltételeitől fosztja meg magát: közösségi vagyon nélkül közösségi feladatokat sem lehet ellátni. Az egészségügy privatizációját előkészítő törvény pedig azt jelezte, hogy az állam jelenlegi vezetői kiemelt jelentőségű célpontnak tekintik a társadalmi reprodukció egyik legfontosabb intézményrendszerét. Az állam feladatkörének értékelésekor nem szabad elfeledkeznünk arról a kemény tényről, hogy a magyar társadalomban – a munkalehetőséghez már nem jutó vagy munkavégzésre már nem képes nyugdíjasokkal, a diákokkal és a munkanélküliekkel együtt – az inaktívak egyértelmű többséget alkotnak, s az ő helyzetük elsősorban az államtól függ. De, természetesen, az államhoz való viszony és az állami politika milyensége megszabja társadalmunk másik felének a kilátásait is…

Az államtudományi szakirodalom klasszikus kiindulópontja, hogy az államnak „társadalmi rendeltetése” van, ebből pedig az következik, hogy az államnak bizonyos célokkal kell rendelkeznie. Az állam értelmét ennyiben tehát az államcélok alkotják. Az államtan egyik legjelesebb képviselője, az „Általános államtan” (Allgemeines Staatslehre, 1900) szerzője, Georg Jellinek maga is abból indul ki, hogy az állam „egyrészt társadalmi képződmény, másrészt jogintézmény”, s ennek megfelelően osztotta az államtant „általános társadalomtanra” és „általános államjogtanra”.1 Az előbbi szférájában pedig megkülönböztette az állami funkciókkal egybeeső „objektív” államcélokat és a „szubjektív” államcélokat; ez utóbbi fogalom alatt azon célok összességét értette, amelyeket az állam nevében eljáró személyek tűznek ki maguk elé. Jellinek nyomatékkal hangsúlyozta: az államot a megvalósított állami célok legitimálják. Nyilvánvalóan súlyos feszültség forrása tehát, ha az állam pillanatnyi urai olyan célokat tűznek ki maguk elé, amelyek alapjaikban ütköznek az államra háruló objektív követelmények teljesítésével. Magyarországon most ez a helyzet. A jellineki terminológiával: az államban összefogott emberek „szövetségegységét” fenyegeti a jelenlegi politikai kurzus. Az államcélokban a nemzet céljainak kellene kifejeződniük – erről azonban szó sincs…

A közfeladatokat ellátó állam felszámolásának természetesen megvannak az előzményei. Az eszmei gyökerek egészen a neoliberalizmus legfontosabb elveinek és téziseinek a hazai térnyeréséhez, a sokat emlegetett „washingtoni konszenzus” ajánlásainak érvényesüléséhez nyúlnak vissza. Amelyek a lehető legszélesebb körű privatizáció követelését a „dereguláció” követelésével is összekötötték, vagyis az állami szabályozás eszköztárának a kiiktatásával.2 Arról se feledkezzünk meg, hogy a közvetlen előfeltételt ehhez a demokráciára 2006 őszén mért csapás biztosította. Nehéz lenne ugyanis tagadni, hogy államunk leépítéséhez a demokráciának és a jogállamiságnak a budapesti utcákon elszenvedett veresége nyitotta meg az utat. Az akkor történtek hatása, ez az idő múlásával egyre markánsabban látszik, jóval súlyosabb volt, mint azt akkoriban feltételeztük. Mint emlékezetes, az öszödi beszédet követő hónapok megmérték – és gyengének találták – közjogi intézményrendszerünk konfliktuskezelő képességét, s napirendre tűzték azt a kérdést, hogy kínálhat-e megoldást a kialakult válsághelyzetre a közvetlen demokrácia lehetséges eszköztára.3 (Amelyben sokan kezdettől fogva arra láttak esélyt, hogy bepótolják a rendszerváltás mulasztásait, s hogy véghez vigyék az 1989–1990- ben végig nem vitt folyamatokat.)

A magyar társadalom gyenge...

Ennek az okos kihasználásához azonban erős civil társadalomra lett volna (lenne) szükség. Az állam gyengeségében rejlő veszélyeket épp civil társadalmunk gyengesége teszi különösen veszélyessé! Nem véletlen, hogy a 2007 őszére jósolt „forró ősz” elmaradt, a „szolidaritás napjára” szervezett „nagyszabású” tiltakozási akció pedig kudarcot vallott. A magyar társadalom gyenge: képtelen a közösségben való gondolkodásra, és híján van az önvédelmi reflexeknek.4 Hogy mi következik ebből? Az, hogy semmiképp sem engedheti meg magának a gyenge, mihaszna állam luxusát. Egy olyan, erős belső kohéziójú, öntudatos, a tradícióit büszkén ápoló nemzet, mint az amerikai például, még egy gyenge állammal is elvan – nálunk viszont a gyenge állam– gyenge társadalom képlete katasztrofális hatású. Ezt nap mint nap tapasztalhatjuk…

A civil társadalom Magyarországon jelenleg nem képes arra, hogy az államot rászorítsa a „rendeltetésszerű” működésre. S ez – sok egyéb más szempont mellett – már csak azért is nagy baj, mert a társadalmi rendeltetését adekvát módon betöltő állam maga is hozzájárulhatna a civil társadalom erősödéséhez, s társadalmunk egészének a polgárosodásához. Nem arról van szó természetesen, hogy a „self-made man” helyét a „state-made man” vegye át, nem valamiféle „etatista” álláspontról, hanem arról az összefüggésről, amely Alexander Gerschenkron kutatásai óta vitathatatlan: a világgazdaság centrumához való felzárkózás folyamatát állami eszközökkel is segíteni kell mindazokban az országokban, amelyekben a szerves fejlődés előfeltételei – kisebb vagy nagyobb mértékben – hiányoznak.5 A sikeres felzárkózásnak pedig nélkülözhetetlen feltétele a polgári értékrend társadalmi hordozóinak a megerősítése. A posztkommunizmus azonban ebben a legkevésbé sem érdekelt.

A skizofrén állam következményei

Az állam „meghasonlása”, önmaga ellen fordulása alapjaiban kérdőjelezi meg a jelenlegi országvezetés legitimitását. Milyen legitimitása lehet ugyanis egy olyan kormányzatnak, amely eleve lemond arról, hogy az állam betöltse alapfunkcióinak egy részét? A legitimitás elvesztésénél pedig kevés súlyosabb probléma képzelhető el egy demokratikus rendszerű országban. A politikai gondolkodás klasszikusai azt a kormányzatot tartották legitimnek, amely az államra bízott közösségnek helyes, és a lehetőségekből a lehető legjobbat kihozó kormányzást biztosít. A legitimitás fogalma ily módon az általános közjót megteremtő államhatalomhoz kapcsolódott: ha az állam tevékenysége nem felel meg ennek az elvárásnak, akkor illegitimmé válik. Az állam mostani irányítói a neoliberalizmus doktrínájának szószólóiként – és tegyük hozzá, haszonélvezőiként – saját szűk csoportérdeküket képviselik, s a „közjó” iránti elkötelezettségük egyetlen „reformban” sem található meg.

Az államellenes gondolkodásmód egyik markáns megnyilvánulása az államigazgatás apparátusa ellen folytatott intenzív kormányzati hadjárat: a szakma presztízsének csökkentése, létszámának drasztikus arányú, átgondolatlan és önkényes, mindennemű racionalitást nélkülöző leépítése, a félelem és a bizalmatlanság légkörének a táplálása. Egyszóval: a közszolgálat apparátusának fokozódó ellehetetlenítése. Az államellenesség szélsőségesen liberális, „anarcholiberális” politikája a magyar baloldalt is politikai skizofréniába taszítja, hiszen a társadalmi újratermelés rendszereinek privatizációja nyilvánvalóan nem a szocialista-szociáldemokrata, hanem a neoliberális gazdasági szemléletnek a sajátja. A doktriner államellenességgel a „baloldali” kormány a létező baloldal sírját ássa meg, és olyan súlyos, megsemmisítő vereségre ítéli, amely hosszú távon talán még a magyar jobboldalnak sem áll érdekében. S roppant fokú rövidlátásról tesz tanúbizonyságot az a kormánypárti „mandarinértelmiség” (Kodolányi Gyula találó kifejezésével), amely a közösségi hagyományok rombolásának a céljából kritikátlanul asszisztál ehhez, „konzumidiótának konzumidiotizmust” szállítva.6

A jeles angol konzervatív filozófus, Roger Scruton joggal figyelmeztet: csak azt az államot tisztelhetjük, amely képes a cselekvésre és a felelősségvállalásra. Amelyiknek tehát „személyisége” van, amely cselekedeteinek „egy értelmes lény cselekedeteinek kell lenniük”. Az állam támaszát a polgáraitól joggal elvárható hűség adja, de ennek előfeltétele is van: az államnak méltónak kell lennie erre a hűségre.7 A magyar állam – a polgárok többségének bánatára – ma nem ilyen állam. A materiális, azaz a tartalmi és a formális legalitás súlyos konfliktusba került egymással – s ennek következtében a demokratikus rendszer legitimitása kiüresedett. A politikai rend elveszítette azt a tekintélyét, amelynek alapján az uralmának alávetettek önként követik az utasításait. A 2006-ban kibontakozott legitimációs válság így napjainkra mély legitimitási válsággá alakult: egyre többen kérdőjelezik meg a fennálló berendezkedés alapintézményeit. A politikai stabilitás immár csak a társadalom passzív „követnikészségén”, apátiáján alapul – s nagy kérdés, hogy ez meddig marad fenn…

Az államrezon eltűnése

„Az államrezon az állami cselekvés alapelve, az állam mozgástörvénye. Ez tudatja az államférfival, hogy mit kell cselekednie annak érdekében, hogy az állam megőrizze egészségét és erejét… Az állam »ésszerűsége« tehát abban áll, hogy megismerje saját magát és környezetét, s e tudásból cselekvési maximákat merítsen” – írta 1924-ben az „államrezon” fogalmáról a neves német történész, Friedrich Meinecke.8 Úgy tűnik, államunk mai irányítói nem képesek – s valószínűleg nem is akarják – megismerni és megérteni, hogy mi szolgálná a magyar állam – s a gondjaira bízott társadalom – hosszú távú érdekeit. Cselekedeteiket nem az „államrezon” kívánalmaihoz akarják igazítani. Hogy akkor mihez? Az állami célok fokozatos redukálása egyértelműen arra utal, hogy az államgépezet irányítói a gondjaikra bízott államunkat pusztán instrumentumnak, uralmi eszköznek tekintik. Ez a politika éket ver az állam és polgárai közé, és ezáltal közvetlenül érinti – károsítja – a nemzeti kohéziót is, amelynek a kötőelem funkcióját kellene betöltenie. S ha a jogállamot megfosztjuk tartalmi, materiális funkcióitól, csak idő kérdése lehet a jogállam formális kereteinek a felbontása is… Az állam legyengítése, az „államtalanodás” tendenciája ráadásul politikai képviselet nélkül hagyja a nemzetet a globalizáció arénájában. A konzervatív gondolkodású polgároknak meg kell tehát próbálniuk e folyamatot megállítani és visszájára fordítani, helyreállítva az állam működőképességét és megbecsültségét.

Jegyzetek

  • 1. Georg Jellinek: Általános államtan. Ford. Szilágyi Péter, Osiris–Századvég, Budapest, 1994, 29. o.
  • 2. A „washingtoni konszenzushoz, ill. a liberális doktrína szerepének értékeléséhez ld. részletesebben: Mellár Tamás: A liberális gazdasági doktrína tündöklése és…? Polgári Szemle, 2007. november, 7. o.
  • 3. „Az alkotmányos intézményrendszer, amit 1990-ben megalkottunk, nem működik” – fogalmazta meg igen markánsan sokak véleményét Kósa Lajos, a Heti Válasznak 2006 októberében adott interjúban. Az első lépés kényszere. Élő Anita interjúja, Heti Válasz, 2006, 10–12. o. V.ö. még: Egedy Gergely: Gondolatok a politikai engedelmességről. Kommentár, 2006/6.
  • 4. A 2008. március 9-én tartott népszavazáson való részvétel relatíve magas szintje kétségkívül biztató fejlemény, ám ez még semmiképp sem írja felül a civil társadalmunk állapotáról kifejtett fenti vélemény érvényességét.
  • 5. V.ö.: Alexender Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Gondolat, Budapest, 1984.
  • 6. Kodolányi Gyula: A kultúra – ma, tegnap, holnap. In: Magyarország ma és holnap. Esszék országunkról és a táguló világról. Szerk.: Granasztói György–Kodolányi Gyula, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2007, 64. o.
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány