A liberális gazdasági doktrína tündöklése és…?

MELLÁR TAMÁS, egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

A globalizáció sikerei és folyamatos térnyerése arra a következtetésre ragadtatta a közgazdászok egy jelentős részét, hogy a liberalizációt korunk meghatározó, feltartóztathatatlan tendenciájának tekintsék. Ebből következően a nemzetállamoknak egyre kisebb gazdasági szerep jut, a korábban felvállalt jóléti feladataikat fel kell adni. Ezzel a felfogással szemben sokan úgy vélik, hogy a fejlett világ gazdasági működése olyan anomáliákat és feszültségeket hoz létre, amelyeket csak az állam aktív közreműködésével lehet enyhíteni, vagy megszüntetni. Vajon melyik álláspont helytálló: a következő évtizedek a liberalizált gazdaság diadalát hozzák, vagy az állam visszafoglalja régi pozícióját, esetleg új szerepet tölt be? Erre a kérdésre keressük a választ az itt következő írásban.

Növekedés és felzárkózás

A liberalizmus korszelleme ma azt sulykolja mindenütt, hogy egy ország növekedési üteme attól lesz nagyobb, ha minél nyitottabb, ha minél kevésbé támaszkodik az állami segítségre, ha az állami gondoskodás egyre kisebbé, az egyéni öngondoskodás pedig általános alapelvvé válik. Kiterjesztve ezt a gondolatmenetet a magas növekedési ütem tartós fennmaradására és az utolérésre: a sikeres felzárkózás titka a mind teljesebb liberalizáció, az önszerveződő piaci működés biztosítása és a gazdasági érdek (kényszer) érvényesülése. E tétel illusztrációjaként igen előszeretettel hozzák fel az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió eltérő fejlődési pályáját az elmúlt két évtizedben.1

A liberális gazdasági doktrína egyik legpregnánsabb megnyilvánulásának tekinthető a „washingtoni konszenzus” politika. Az ezen név alatt elhíresült gazdaságpolitikai intézkedéscsomag azt fogalmazta meg, hogy mit kell tenniük a fejlődésben elmaradt országoknak a sikeres felzárkózás érdekében. Az IMF és a Világbank szakmai műhelyeiben összeállított programjavaslat a külpiaci nyitás, a dereguláció és a privatizáció három liberális pillérére épült.2 Az elmúlt másfél-két évtized tapasztalatai azonban egyértelműen azt mutatták, hogy ezen javaslatokat követve egyetlen ország sem tudott sikeres modernizációt és felzárkózást megvalósítani, sem a dél-amerikai, sem az európai volt szocialista országok gyakorlata nem igazolta a liberális doktrína helyességét.3 Talán a legjobban Oroszország és Kína fejlődési pályájának összevetése mutatja a liberális felzárkózási program kudarcát. A washingtoni konszenzus ajánlásait elfogadó és lelkiismeretesen végrehajtó Oroszország gazdasága egy olyan pusztító gazdasági válságba került, amelyből csak napjainkra sikerült kilábalnia. Eközben Kína hazaküldte az IMF-szakértőket és folytatta a központilag irányított reformprogramját, amelynek következményeként immáron két évtizede 10% körüli gazdasági növekedést realizálnak. Az IMF és a Világbank liberális gazdaságpolitikai ajánlásai és programjai nem csökkentették számottevően a világszegénységet, sőt a gazdag és szegény országok közötti különbségek nőttek az elmúlt időszakban.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a sikeres felzárkózást megvalósító országok nem a liberális elvek alkalmazása révén, hanem az állam komoly szerepvállalása és védőernyője, valamint a fokozatos és részleges piaci nyitás mellett érték el eredményeiket. S valóban, az elmúlt 150 évben a sikeres modernizációk az iparosításra alapozódtak, jóllehet a komparatív előnyök elmélete hivatalosan nem került felülvizsgálatra. Érdemes megemlíteni, hogy éppen napjainkban J. Stiglitz és szerzőtársa újból felveti a problémát az American Economic Review hasábjain, s határozottan kiáll a hazai ipar védelme mellett.4 Érvelésük egyszerű: a hazai ipar védelmének hiányában az elsorvad, s így a hagyományos szektorokban lecsökken a termelékenység, és ezért a nemzetközi cserében egyre alárendeltebb szerepkörbe kerül az adott ország. Korea példáját említik pozitív ellenpéldaként, ahol a kormány a magas importadókkal védte meg a hazai ipart a pusztulástól. A hazai ipar fennmaradása és fejlődése pozitív tovagyűrűző (spillover) hatást fejtett ki a hagyományos szektorok termelésére, ahol ezért nem csökkent a termelékenység növekedési üteme. Az ipar védelmére tehát nem azért volt szükség, hogy ez váljon az ország versenyképes szektorává, hanem azért, hogy ne sorvadjon el, s így biztosítsa a technikai színvonal fejlődését a hagyományos (export)szektorokban (pl. a mezőgazdaságban).

Az endogén növekedési elmélet és a tőkeáramlás

A mainstream liberális doktrína egyeduralmát minden bizonnyal az endogén növekedési elmélet kezdte ki. Az endogén növekedési elmélet szerint5 a technikai fejlődés nem egzogén, és nem szabadjószágként áll mindenki számára rendelkezésre. A kifejlesztők számára az új felfedezések egy ideig versenyelőnyt jelentenek, és megakadályozzák a csökkenő hozadék érvényesülését. S mivel a technikai ismeretek nem áramlanak azonnal szét, ezért a neoklasszikus növekedési modell konvergenciatétele sem érvényesül: az elmaradott, alacsony tőkeállománnyal rendelkező országokban nem magasabb a tőke hozama, nem növekszenek gyorsabban és nem érik automatikusan utol a fejletteket. Ugyanakkor rávilágítottak a humántőke meghatározó szerepére a növekedésben, amelyből következően kiemelkedő fontosságú az állam szerepe az oktatás és a kutatás-fejlesztés finanszírozásában, amely komoly pozitív tovagyűrűző (spillover) hatást fejt ki az egész gazdaság működésére.6

Az endogén növekedésben kulcsszerepet játszó technikai fejlődés vonatkozásában kiemelt szerepe van annak a kettősségnek, hogy a tudás (a technikai- technológiai ismeret) nem versengő jószág (tehát használata nem korlátoz másokat), de időlegesen mégis lehetőség van a kizárásra. Az új eljárások kidolgozói ugyanis korlátozhatják a hozzáférést (lásd pl. a szabadalmakat, vagy az üzleti titkokat), ez azonban csak időleges lehet. Az új eljárások ismertté és elterjedtté válása az élenjáró cégeket új felfedezésekre ösztönzi, mert csak azáltal remélhetnek újabb időleges előnyöket. Ez a folyamat alapvetően monopolpiaci működést tételez. Egyrészt csak a monopolhelyzetben lévő cégek engedhetik meg maguknak a tudományos kutatást, mert csak ők rendelkeznek extraprofittal, amely megfelelő forrásként szolgálhat ehhez. S ugyancsak monopolizált piacszerkezet miatt tudják egyes vállalkozások átmenetileg megőrizni kivételes helyzetüket, az alkalmazott új technológiából származó előnyüket. Az új növekedéselmélet tehát a neoklasszikus elmélet tökéletes versenyre vonatkozó feltételezését is megkérdőjelezi.

Mi következik ebből az országok közötti kereskedelmi kapcsolatokra, tőke- és munkaáramlásra, illetve az utolérésre vonatkozóan? A neoklasszikus növekedési elmélet szerint a termelési tényezők szabad áramlása a tényezőárak és hozamok kiegyenlítődéséhez vezet, amely természetszerűleg a jövedelemkülönbségeket is felszámolja. Mivel a technikai ismeretszint mindenhol azonos, ezért korlátlan piaci viszonyok között garantált a tényezőhozamok kiegyenlítődése. Más azonban a helyzet, ha az endogén növekedési elméletnek megfelelően azt tételezzük fel, hogy az egyes országokban eltérő a technikai szint, s ennek megfelelően a termelési tényezők hozama is, annak ellenére, hogy azok szabadon áramolhatnak.

Vegyünk két országot, A-t és B-t, és két terméket, X-et és Y-t. Tegyük fel, hogy X termék termelési feltételei azonosak mindkét országban, Y-é viszont nem, mivel B országban nagyobb a tőkeellátottság, ezért magasabb technikai színvonalon tud termelni, tehát nagyobb termelékenységgel termeli ezt a terméket. A nemzetközi cserében nyilván az A ország az X termékre, B ország pedig az Y termékre szakosodik. Ebből következően viszont a B országban gyorsabb lesz a gazdasági növekedés a magasabb technikai színvonal miatt. A szakosodás tehát konzerválja a különbségeket. Sőt azok még erőteljesen növekedni is fognak a kiinduló helyzethez képest, hiszen a tőke határtermelékenysége magasabb a B országban, ezért a tőke oda fog áramlani (és nem az A országba, ahogyan azt a neoklasszikus elmélet jósolta), ami viszont a technikai fejlődés további növekedését segítheti elő, tovább növelve a technológiai rést a két ország között. S nyilván a munka határtermelékenysége is magasabb lesz B-ben, aminek következtében a munka is (elsősorban a kvalifikált munka) ide fog áramlani. S ez ismételten a különbségek fokozódása felé mutat. Felvethető, hogy a fejlett országban a tőkeintenzív eljárásokkal termelt termékek relatív ára csökkenni fog a piaci verseny következtében, s ez csökkenti a fejlettebb országban a jövedelmet, ugyanakkor pedig a kevésbé tőkeintenzív termelés relatív árát emeli és a jövedelmezőséget növeli. S ennek alapján egyfajta kiegyenlítődés jön létre. Ez azonban nem így van monopolizált piaci viszonyok között: mivel a fejlettebb ország magasabb technikai színvonalú terméket állít elő (amelyet csak ő tud), ezért erőfölényes pozícióban van, s így érvényesíteni tudja az árakban a kivételes helyzetet.

Jól látható tehát, hogy a hagyományos 19. századi szabadpiaci komparatív előnyök elmélete mennyire nem érvényes a különböző technikai színvonalú országok és monopolizált viszonyok között. Az alacsony induló tőkeállomány és a lassabb technikai fejlődést biztosító termelésre való szakosodás hosszú távon egyre növekvő lemaradást jelent az adott ország számára. A világgazdasági automatizmusok nem gondoskodnak a felzárkózásról, a jövedelmek kiegyenlítődéséről. Az egyes országoknak ezért saját maguknak kell gondoskodni arról, hogy olyan gazdaságpolitikai intézkedéseket foganatosítsanak, amelyek a különbségek csökkenését eredményezik. Ilyen intézkedés nyilván a kutatás-fejlesztés ösztönzése, állami támogatása, az oktatás színvonalának emelése, a technikai fejlődésben élenjáró szektorok támogatása és védelme a külföldi konkurenciától. Ezek a lépések elengedhetetlenül fontosak, azonban önmagukban nem jelentenek garanciát, további feltétel, hogy olyan befogadó közeg legyen, amely megfelelően reagál ezekre az intézkedésekre. A politikai akciók konkrét megvalósítási formáitól függően ugyanis akár kontraproduktívak lehetnek ezek az intézkedések, s csak egyes vállalatok számára jelent védelmet és mesterséges monopolhelyzetet, illetve a korrupciót növeli.

A fejlett és a fejletlen ország kapcsolatát jellemző ördögi kör...

Az imént leírtakból óhatatlanul merül fel a kérdés: miért áramlik mégis a fejlett országból a tőke a fejletlenekbe, s ennek milyen következményei vannak a kevésbé fejlett ország számára. R. Lucas 1990-ben publikált tanulmánya alapján lehet erre a kérdésre választ találni. A tőke természetszerűleg csak akkor áramlik egy országba, ha ott magasabb jövedelemre tud szert tenni, mint saját országában. Tételezzük fel, hogy a kevésbé fejlett országban tökéletes verseny van és ennek megfelelőn alakulnak a bérek: tehát az össztermékből azt a részt kapja a munka, amely a tőke határtermelékenység szerinti részesedése után marad. Tegyük fel továbbá, hogy a világpiaci kamatláb érvényes mindkét országban. A befektető nyilván a profitját kívánja maximalizálni, amely a bér- és a kamatköltségek után maradó rész. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a kevésbé fejlett országba befektetett tőke határterméke a világpiaci kamatláb és a reálbér változásának az összege. Mivel a tőke hozadéka csökkenő, ezért a befektetett tőke határterméke nagyobb lesz, mint a világpiaci kamatláb. A csökkenő hozadékból azonban az is következik, hogy a tőkebefektetések növekedésével a reálbérindex csökkenni fog. Növekvő, vagy konstans hozadék esetén nem állna fenn ez a reláció, tehát nem lenne értelme befektetni, mivel még az általános kamatláb szintjét sem érné el a befektetett tőke. Hogy mennyivel lesz magasabb a befektetett tőke hozama a nemzetközi kamatlábnál, azt alapvetően a fejletlen és a fejlett ország közötti technikai színvonalbeli különbség (a tőkék határtermelékenységi különbsége) határozza meg. A megfigyelések és a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a fejletlen országba befektetett tőke hozama mintegy két és félszerese a normális hozamnak (a nemzetközi kamatlábnak).7

A fejlett és a fejletlen ország kapcsolatát jellemző ördögi kör tehát a következő: a fejlett ország növekedési üteme nagyobb a magasabb tudásszint miatt, mint a fejletlené, ami alapvetően a tőkebőség következménye. A magasabb növekedés viszont a tőkejavak dinamikus bővülését is jelenti, amely lehetőséget nyújt a fejletlen országbeli tőkebefektetésre. Minél több tőkét fektet a fejlett ország a fejletlen országba, annál lassabban fog ott növekedni a reálbér. Ez pedig további tőkebefektetésre ösztönöz, adott világpiaci kamatláb mellett. A fejletlen országbeli dolgozók (elsősorban a magasan kvalifikáltak) az alacsony reálbérek8 miatt elhagyják az országot, s így a technikai felzárkózás lehetőségei még messzebb kerülnek az ország számára. Ebből az ördögi körből az elmaradott ország csak célirányos gazdaságpolitikai intézkedések segítségével léphet ki.

Mindezek alapján általában is felvethető a kérdés: a beáramló külföldi tőke vajon pozitív szerepet játszik-e a felzárkózni szándékozó országok számára? A liberális doktrína szerint feltétlenül és egyértelműen. Ezzel szemben viszont a felgyülemlett tapasztalatok alapján egyre többen fogalmazzák meg, hogy nem feltétlenül és nem egyértelműen pozitív ez a szerep.9 A külföldi tőkebefektetések alapvető célja a rövid távú haszonszerzés, amelyet az alacsony bér, az átmeneti adókedvezmények és laza környezetvédelmi előírások motiválnak. Mindezen túl a könnyen megszerezhető és gyorsan bővülő új piacok jelentenek számára vonzerőt, főként azon termékek számára, amelyek a fejlett világban már lefelé mennek a termék életgörbén. Tipikus az összeszerelő üzemek alapítása, amelyek meghatározó jelleggel külföldi alkatrész-behozatalra épülnek, a hazai beszállítás elenyésző. Így aztán a külföldi tőkebefektetések csak szigetek maradnak, s nem épülnek be szervesen a hazai gazdaság vérkeringésébe, ezért nem lesz pozitív tovagyűrűző hatásuk az általuk alkalmazott technikának, technológiának és menedzsment módszereknek.

Munkamegosztás a piac és az állam között

A piac és az állam közötti választáshoz kézenfekvőnek tűnik a piaci hibák és kormányzati hibák számbavétele, és ezek értékelése. Könnyen belátható azonban, hogy ezek az általánosságban megfogalmazott összefüggések a mai helyzet értékelése szempontjából csak korlátozottan használhatók. Konkrétan kell mindig megnézni és dönteni, hogy milyen kombináció lesz vagy lehet a legjobb az adott terület szempontjából. A piac és az állam optimális munkamegosztásának meghatározását nehezíti, hogy nemcsak a terület számít, vagyis hogy az egyes területeken mi tekinthető elvi szempontból optimális kombinációnak, hanem még más praktikus tényezők is: pl. a múltbeli pozitív vagy negatív tapasztalatok az állam működésével kapcsolatban (vesd össze az USA és a skandinávok közötti különbséget), mentalitás és attitűd (mennyire individuális egy ország, és mennyire korrupt). S mindezek mellett még tekintettel kell lenni arra is, hogy milyen természetű a munkamegosztás az egyes területeken az állam és a piac között. A mennyiségi arányoknál sokszor fontosabb, hogy horizontális vagy vertikális a megosztás, az alá-fölérendeltségi viszony domináns-e vagy a funkcionális, esetleg földrajzi megosztás. Sarkalatos kérdés, hogy mennyire jellemző a „kimazsolázás” lehetősége, vagyis hogy az egyes területeken a jól működő, profitot hozó részeket kisajátíthatja-e valamelyik szereplő, míg a saját lábán megállni képtelen részterület a másik félre marad. Ez a lehetőség ugyanis igen félreviheti az értékelést.

Technikai monopóliumok

Az elsők között merült fel az állami tulajdon lebontása az olyan technikai monopóliumoknál, mint a posta, a hírközlés, telekommunikáció, a vasút, az energiaszolgáltatás. Az állami tulajdonforma ezeken a területeken éppen a technikai monopolhelyzetek miatt jött létre. Viszont az elmúlt évtizedekben végbement jelentős technikai fejlődés és a felgyülemlett tapasztalatok azt mutatták, hogy az állami működtetés bürokratikus, túl drága, alacsony hatásfokú, gyenge színvonalú szolgáltatásokat nyújt, s nem képes lépést tartani a technikai fejlődéssel. Ugyanakkor viszont a privátszférában kialakultak azok a nagy (multinacionális) cégek, amelyek tőkeerejük és önálló fejlesztő gárdájuk révén képesek belépni ezekre a területekre. Tehát kézenfekvőnek tűnt a privatizáció, és több országban komoly mértékben meg is valósult ezeken a területeken a magánosítás (lásd pl. Angliát a ’80-as, ’90-es években). A tapasztalatok azonban a várakozásokkal ellentétben nem voltak egyértelműen pozitívak. A privatizált cégek működése új problémákat vetett fel.

A privatizált cégek működése új problémákat vetett fel.

A magáncégek kétségkívül sokkal költségérzékenyebbek, mint az állami vállalatok, de a számottevő verseny híján képesek voltak profitjukat úgy maximalizálni, hogy közben a fogyasztói igények kielégítése nem javult számottevően a megelőző, állami időszakhoz képest. A probléma lényege a technikai monopoljellegben van, ami miatt a piaci konkurencia nem, vagy csak igen korlátozottan tud működni. Ezért szükséges az állami szabályozás, ami viszont komoly nehézségeket támaszt. A központi árszabályozás bármilyen formája némi próbálkozás után könnyen kijátszható, különösen ha az állami oldalon kevéssé megfizetett és nem eléggé képzett szakemberek ülnek. A minőségi előírások, standardok szintén könnyen kijátszhatók, valóságos védelmet nem nyújtanak a fogyasztóknak, miközben a bürokráciát fokozzák. A magánosítás ezeken a területeken tehát lényegében az állami monopóliumokat transzformálja magánmonopóliumokká, amelyeknek az ellenőrzése és szabályozása legalább olyan nehéz és bürokratikus, mint az állami vállalatoké.

Nyugdíjrendszer

A nyugdíjrendszerek revíziója elsősorban azért került napirendre, mert a népesség kedvezőtlenül alakult a fejlett országokban. Az alacsony születésszám és az egyre növekvő átlagos életkor együttesen azt okozta, hogy a fiatalok részaránya csökkent, míg az időseké jelentősen növekedni kezdett. Így azonban az eltartók-eltartottak aránya folyamatosan romlott, veszélyeztetve ezzel a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek működőképességét. Hiszen ennek a rendszernek az az alapja, hogy a most aktívak nyugdíjjárulékbefizetései fedezik a nyugdíjasok számára a járadékkifizetéseket. A romló demográfiai helyzetben ez a rendszer csak úgy tartható fenn, ha vagy folyamatosan csökken a nyugdíjasoknak kifizetett összeg, vagy folyamatosan növekszik az aktívak befizetése, illetve ha a költségvetés rendre fedezetet nyújt a nyugdíjkassza hiányaira.

Az itt vázolt probléma miatt került előtérbe a tőkefedezeti elven alapuló magánnyugdíjpénztárak bevezetése és az állami kezelésű felosztó-kirovó rendszer helyébe állítása. A nyugdíjcélú megtakarításokat gyűjtő magánpénztárak biztosítási alapon folyósítják a járadékot, tehát a rendszer működése független a demográfiai helyzet alakulásától. Az egyén annyi nyugdíjat kap, amennyit saját befizetései lehetővé tesznek, figyelembe véve a várható életkor és a befektetési lehetőségek alakulását. Miközben ez a rendszer orvosolja az elöregedő társadalmak alapvető problémáját, az egyének számára biztosítja a szabad választást. Mindenki saját maga döntheti el, hogy mekkora jelenbeli jövedelemről hajlandó lemondani, illetve mekkora nyugdíjat szeretne kapni az aktív munkából való visszavonulás után. S mivel itt közvetlen kapcsolat van az egyéni megtakarítások és a folyósított nyugdíjak között, ezért ez a rendszer várhatóan megnöveli a nemzetgazdasági megtakarításokat is.

Az imént felvázolt érvek alapján kezdődött meg a nyugdíjrendszerek átállítása a magánpénztári rendszerre. Ezt a folyamatot bátorította és szorgalmazta az IMF is. Az átállás során fellépő feszültségek szükségszerűek voltak, hiszen a magánszámlákra gyűjteni kezdő egyének befizetései hiányoztak a felosztó-kirovó rendszerben maradó idősek járadékainak folyósításához. Ez azonban várható volt, s a szakértők csak időlegesnek tekintették. Azonban komoly elvi és gyakorlati problémák is megjelentek a magánpénztárakkal kapcsolatban. Az utóbbiak ott jelentek meg, ahol az átállás a leghamarabb történt meg (pl. Chilében), s ahol már a megtakarítások gyűjtése mellett a folyósításokat is meg kellett kezdeni. Kiderült, hogy a magánpénztárak működési költségei igen magasak, s hogy a befektetéseik korántsem tudták biztosítani azt a megtérülést, amit ígértek, s amit a csatlakozók vártak. A sorra csődöt jelentő magánnyugdíjpénztárak komoly figyelmeztetést jelentenek arra vonatkozóan, hogy megfelelő megoldásként kezeljük az alapproblémára. A gyakorlati problémák láttán ma már az IMF sem javasolja a magánpénztárak bevezetését.

Az elméleti megfontolások azonban még sokkal fontosabbak, hiszen a gyakorlati problémák kapcsán egyszerűen felvethető, hogy emberi mulasztások, vagy speciális körülmények miatt álltak elő, s ezért nem perdöntő bizonyítékok. A nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos vizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy elsődlegesen nem a demográfiai függőség, vagyis az idősek aránya a munkaképes-korúakhoz a perdöntő, hanem a járulékfizetők aránya a nyugdíjasokhoz, az ún. rendszerfüggőségi ráta a meghatározó.10 A nyugdíjrendszer magánosítása önmagában nem javítja ez utóbbi rátát. Hangsúlyozandó, hogy a foglalkoztatás magas szintje nemcsak a most aktívak és a jelenlegi gazdasági helyzet szempontjából fontos, hanem a nyugdíjasok és a jövőbeli nyugdíjfolyósítások szempontjából is. Hiába válik általánossá a magánpénztári rendszer, a saját megtakarítási számlákon való gyűjtés, ha a munkaképes korúak egy része azért nem csatlakozhat, mert tartósan nincs munkája.

A másik tévhit a magánszámlás rendszerre való áttéréssel kapcsolatban az, hogy ez növeli a nemzetgazdasági megtakarítások mennyiségét.11 Ez azonban egyáltalán nem következik az átállásból, pusztán a járulékbeszedés és a járadékkifizetés módja változik meg. Míg a felosztó-kirovó rendszerben a mai aktívak befizetései (tehát nyugdíjcélú megtakarításai) fedezték a nyugdíjkifizetéseket, addig a magánrendszerben a mai aktívak megtakarításai fogják a későbbiekben fedezni a járadékfolyósítást. A magánrendszerben gyűjtött megtakarítások azonban hiányozni fognak az állami rendszer bevételeiből, tehát a többlet-magánmegtakarításokkal szemben az államháztartási hiány növekedése áll, vagyis nemzetgazdasági szinten a szaldó nem változik. Másként fogalmazva: az adott számú nyugdíjas ellátása egy olyan kötelezettség, amelyet mindenképpen teljesíteni kell. Ez tekinthető egyfajta implicit adósságnak, amely explicitté tehető, pl. államadóssággal, vagy magánjellegűvé tehető a megtakarítások felhalmozásával, de ez a nagyságán és ezért a nemzetgazdasági megtakarítási igényén lényegében nem fog változtatni.

S végül még a várható hozamokkal kapcsolatos túlzott várakozásokra is érdemes kitérni.12 A magánpénztárak lelkes hívei szerint mivel a magánmegtakarítások befektetésre kerülnek, ezért összességében hatékonyabb ez a rendszer, mint a felosztó-kirovó rendszer, ahol az aktívak befizetései azonnal folyósításra kerülnek a nyugdíjasoknak, akik pedig késlekedés nélkül elköltik. Szemben ezzel a várakozással, a modellvizsgálatok azt mutatják, hogy a magánmegtakarítások hozamai alapvetően attól függnek, hogy az általános reálkamatláb hogyan alakul az adott országban. Ez több tényezőtől is függ, s időben elég változó, ami ezért bizonytalanná teszi a hozamok alakulását is. Hosszabb távon a hozamok alakulása attól függ, hogy a nyugdíjcélú megtakarítások beruházásokká válva miként bővítik a tőkeállományt és emelik a gazdasági növekedés ütemét. Ha azonban az aktívak aránya csökken a társadalomban, akkor a tőkefelhalmozási igény sem nőhet minden korlát nélkül (hiszen adott technikai színvonal mellett meghatározható az optimális tőke-munka arány), ezért megtakarítási többlet lesz, amely viszont leszorítja a kamatlábakat. A nemzetközi tőkepiacokon megjelenő hatalmas mennyiségű befektetésre váró tőke egy jelentős része éppen ebből a forrásból táplálkozik, jelezve az elöregedő társadalmak által generált új problémát.

Egészségügy

Az egészségügyi szolgáltatások kapcsán mindenek előtt azt kell hangsúlyozni, hogy ez a szolgáltatás alapvető jellemzői alapján magánjószágnak tekinthető. Egyáltalán nem illik rá a közjószág definíció, hiszen a közjavaknál igen nehéz, vagy lehetetlen a kizárás, és a „termék” határköltsége alacsony. A gyógyítás és gyógyellátás területén viszont igen könnyű a szolgáltatások igénybevételének korlátozása (fizetőssé tétele), és a nyújtott szolgáltatások egyedi jellegéből következően a határköltség is igen magas. Mégis történelmileg azért alakult úgy a világ jelentős részén, hogy közjószággá vált, mert az egyes országok polgárai úgy vélték, az egészség megtartása, illetve annak visszaszerzése olyan alapvető érték nemcsak az egyén, hanem a kisebb-nagyobb közösség számára, amelyet nem szabad a fizetőképességgel korlátozni. A mögöttünk hagyott évszázad lényegében azt bizonyította, hogy az ingyenes, vagy erőteljesen támogatott egészségügyi ellátás mind a társadalmi szolidaritás és kohézió, mind a szűken értelmezett gazdasági racionalitás szempontjából jó alapelvnek bizonyult.

Természetesen az egészségügyi ellátásnál is megjelentek az ingyenességből következő anomáliák: a túlzott mértékű igénybevétel (azok is igénybe vették a szolgáltatásokat, akiknek az ebből származó egyéni határhaszna lényegesen kisebb volt, mint a szolgáltatások társadalmi határköltsége). A túlzott igénybevétel következtében a kapacitások állandóan túlterheltek voltak, s ezért alakult ki a sorban állás, a hiány, a hálapénz a keresleti oldalon, illetve a pazarlás, a minőségromlás, az ellátás szintjének csökkenése a kínálati oldalon. Ezek a jelenségek tagadhatatlanul kísérőjelenségeivé váltak a közjószágjellegű egészségi ellátásnak. A kérdés csak az, hogy ezek az anomáliák mennyire váltak meghatározóvá és milyen társadalmi többletköltségeket indukáltak, összevetve annak társadalmi hasznával, hogy az ingyenes vagy erősen támogatott népegészségi rendszer jelentősen emelte az egész népesség egészségi állapotát. Valószínűsíthetően az elmúlt időszakban a pozitív elemek dominálhattak a költségekkel szemben, hiszen egészen mostanáig komolyan nem merült fel az egészségügyi ellátás piacosítása, szinte egyetlen fejlett országban sem.

A szemléletbeli változást minden bizonnyal az orvostudomány területén végbement jelentős tudásbeli és technikai fejlődés idézte el. Mára az orvosi és kórházi ellátás – miközben természetesen egyre magasabb színvonalúvá vált – egyre eszközigényesebb és költségesebb is lett. S ezért az ingyenes ellátás esetén egyre nagyobbra nyílik a rés a társadalmi határköltség és az egyéni határhaszon között, ami a társadalom számára egyre tetemesebb holtterhet jelent. Praktikusan fogalmazva: az állami költségvetések számára egyre nagyobb kiadást jelent az új és korszerű egészségügyi ellátás biztosítása, miközben a társadalmi igények – nem utolsó sorban a várható életkor meghosszabbodása miatt – szinte korlát nélkül emelkednek.13 Kézenfekvő kiútnak látszik tehát a magánosítás, a piaci rendszerre való áttérés, hiszen az korlátozza a keresletet, megteremti az érdekeltséget az ellátási szint javítására, és finanszírozási forrást is tud akkumulálni a nagy egészségügyi befektetések megvalósítására, tehermentesítve ezzel a költségvetést.

A piaci rendszerre való átállás azonban nem szükségszerű következmény és egyáltalán nem problémamentes. Ezek közül csak néhányat említünk:

1. Az igények és a lehetőségek összehangolása. Az orvostudomány rohamos fejlődésével valóban új helyzet állt elő: a betegségek eredményes gyógyítása – bizonyos korlátok között – pusztán a ráfordítások mennyiségétől függ. Egy adott gazdasági fejlettségi szint mellett azonban nem lehet garantálni a társadalom minden tagja számára a legmagasabb szintű ellátást. Tehát szükséges meghatározni, hogy a társadalom a GDP mekkora részét kívánja egészségmegóvásra fordítani, s ez kinek milyen ellátást, illetve kitől milyen hozzájárulást igényel. A döntést mindenképpen és haladéktalanul meg kell hozni, tekintettel a rohamosan fejlődő orvosi technikára és a nyomában gyorsan szaporodó igényekre. Azonban egyáltalán nem szükségszerű, hogy ezt a döntést a társadalom kiadja a kezéből, és teljes egészében a piacra ruházza át. Semmilyen olyan új elem nem jelent meg, amely a racionális közösségi döntést ellehetetlenítené ezen a területen. A piacosítás nem bővíti, hanem ellenkezőleg, szűkíti a választási lehetőségeket.

2. A fizetőképesség, mint korlátozó tényező. A piaci rendszerben nem az lesz a probléma, hogy az egyéni határhaszon kisebb, mint a társadalmi határköltség, hanem az, hogy az egyének egy része még akkor sem fogja tudni igénybe venni a szolgáltatásokat, amikor a saját határhasznuk a társadalmi határköltség felett van. S ezen a magánbiztosítók közbeiktatása sem segít, hiszen azok szigorú közgazdasági racionalitás és profitérdek alapján működnek, hosszú távon és nagy átlagban csak a megfinanszírozott szolgáltatást biztosítják. Tehát nagy a veszélye, hogy bizonyos (elsősorban alacsony jövedelmű és státusú) társadalmi csoportok – még a közgazdasági racionalitás szerint is – indokolatlanul esnek ki az egészségügyi szolgáltatások egy nem elhanyagolható köréből. És akkor még nem említettük, hogy az egyéni határhaszonnál nagyobb lehet a társadalmi határhaszon az egészségi színvonal javulásából, különösen így lehet ez az alacsonyabb jövedelmű társadalmi rétegeknél.

Az egészségügyi ellátás csak részlegesen piacosítható.

3. Az egészségügyi ellátás csak részlegesen piacosítható. Elméletileg is könnyű belátni, és a gyakorlat is azt mutatja, hogy nagy létszámú társadalmi csoportok (a tapasztalatok szerint a fejlett országokban a társadalom alsó 40–50%-át kitevő csoportok) maradnak ki a magánbiztosítási rendszerből a magas kockázat és az elégtelen vásárlóerő okán. A kimaradóknak szintén kell biztosítani valamilyen ellátást (hiszen nem maradhatnak teljesen kiszolgáltatottak), amelyet az államnak kell fenntartania. Az ellátás biztosításához minden bizonnyal az adófizetők pénzét használja az állam, mégpedig zömében a magasabb jövedelműek befizetéseit. Következésképpen, végső soron ugyanaz a helyzet áll elő, mint az állami biztosítás esetén, ahol a nemzeti kockázatközösség alapján az egészségi hozzájárulások jövedelemarányosak, tehát a jobb módú emberek lényegesen többet fizetnek be, mint amennyi szolgáltatást megkapnak. Tehát az igazságos teherviselés piaci rendszerben sem valósítható meg. Ráadásul a piaci rendszerben még az összköltség is magasabb lesz, mert nemcsak az össztársadalmi szintű ellátást kell finanszírozni, hanem a magánbiztosítók működési költségeit és profitját is.

4. Információhiány, aszimmetrikus információk. Az egészségügy területén tipikusan jelentkező probléma, hogy a szolgáltatás igénybevevője nem tudja szakmailag értékelni az ellátásszínvonalat, nem tud szilárd ismeretekre támaszkodva választani, s ezért könnyen manipulálható, befolyásolható. Természetesen ez más területeken is egyre erőteljesebben jelentkező probléma, de itt sokkal jelentősebb, mert szó szerint „vérre megy”. Ezért a vásárlók védelme és a szakmai kamarák által végzett kontroll kiemelten fontos. A piaci működési rendszerre való áttérés esetén egyáltalán nem tételezhető fel, hogy az egyének egyenrangú felekként léphetnek fel akár a kórházakkal, akár a biztosítókkal szemben. Az aszimmetrikus információk eleve meggátolják, hogy optimális megoldás jöjjön létre. A szakmai kamarák fontossága mellett tehát szükségessé válik még az erőteljes állami szabályozás is.

5. A kínálat koncentrációja. A modern egészségügy nagy eszközigénye nyilván nagy beruházásokat és nagy tőkeerőt feltételez, amely praktikusan nagy kórházakban ölt testet. Az egyre költségesebbé váló betegellátás nagy kockázatot jelent a magánbiztosítóknak, amelyek igyekeznek minél nagyobb kockázatközösségeket létrehozni. S ez óhatatlanul vezet az egészségbiztosítók koncentrációjához, vagy az állami biztosító néhány nagy biztosítóra való bontásához. Következésképpen mind az egészségbiztosítás, mind a kórházi ellátás szintjén monopol-oligopol helyzetek alakulnak ki: egy, vagy néhány gazdasági szereplő jeleníti meg a kínálatot. S így meghatározóvá válik a területi és/vagy szakellátás szerinti piacfelosztás. Vagyis a piaci verseny jótékony hatása ezúttal sem fog tudni érvényesülni, csak egy rossz csere történik, az eddigi állami monopolpozíciókat a sokkal kevésbé ellenőrizhető és szabályozható magánmonopóliumok váltják fel.

6. A minőségi ellátás, korrekt üzleti kapcsolat. A piaci átállástól ezt várják a propagálói: a verseny következtében javulni fog az ellátás színvonala, s a világos üzleti kapcsolatok és magánérdekek érvényesülése miatt megszűnik a sorban állás és a hálapénz. A minőségi munka az elsődlegesen nem piaci kérdés, hanem a szolgáltatást nyújtók szakképzettségi és erkölcsi színvonalától függ. S ugyancsak a korrupció, amely nem a közszektor nagyságával arányos (lásd pl. a skandinávokat, ahol magas a közszektor aránya, miközben igen alacsony a korrupció), hanem a nemzeti karakter és a társadalmi attitűdök által determinált. S ráadásul még arra sem lehet számítani, hogy valódi piaci konkurencia fog érvényesülni az egészségügyi piacon, mert a magánosított részen oligopolhelyzetek fognak kialakulni, a biztosításképtelenek esetében pedig továbbra is megmarad az állami ellátási rendszer. S ez utóbbiban várhatóan még nagyobb lesz a sorban állás és ezért a hálapénz szerepe is, mivel az erőforrások arányosan nagyobb részét fogja a piaci alapon működő magánbiztosítók rendszere használni, kiszorítva a kis vásárlóerővel rendelkezőket.

Oktatási rendszer

Az oktatási rendszer és ezen belül a felsőoktatási rendszer piacosításának döntő eleme az ingyenesség megszüntetése és az általános tandíj bevezetése. A tandíj bevezetésének indoklására a liberális doktrína három érvet szokott felhozni: igazságosság, egyensúlyteremtés és minőségjavítás. Nézzük tehát sorban ezeknek az érveknek a valóságtartalmát.

Társadalmi igazságosság. A közismert érvelés szerint a tandíj bevezetését mindenekelőtt az indokolja, hogy ne az adófizetőkre terheljék az egyes emberek képzésének költségét, hanem azok az érintettek fizessenek, akik élvezik ennek a hasznát. Hiszen a felsőfokú képesítés megszerzése jobb munkapiaci pozíciót, magasabb jövedelmet jelent, tehát a továbbtanulás nem más, mint egy beruházás a humántőkébe, magánvállalkozás és nem közügy. Ezen logika szerint tehát a fizetendő tandíj diszkontált összegének egyenlőnek kell lennie a magasabb képzettségből származó jövedelemnövekmény diszkontált összegével. Valójában azonban amíg a tandíjból a költségek egész jól megbecsülhetők, a haszonoldal csak nagy bizonytalanság mellett kalkulálható, hiszen erőteljesen függ attól, hogy milyen lesz az általános konjunkturális helyzet a jövőben, és ezen belül is milyen lesz az egyes szakmák piaci elismertsége. A nagymértékű bizonytalanság miatt tehát nem célszerű a teljes kockázatot az egyénre hárítani, hanem a társadalomnak is vállalnia kell belőle valamekkora részt. Ezért van a fejlett országok túlnyomó többségében vegyes finanszírozási rendszerű oktatási rendszer. Ráadásul még ha azt is feltételezzük, hogy a képzésből és képzettségből eredő társadalmi haszon többnyire nagyobb, mint az egyének szintjén jelentkező haszon – erre a lehetőségre már Széchenyi is felhívta a figyelmet, amikor a kiművelt emberfőkről beszélt, de lehet hivatkozni ennél jóval frissebb közgazdasági tételekre, pl. a humántőke növekedésben betöltött jelentős szerepére –, akkor ugyancsak igazságos megoldásnak tűnik, hogy a képzés költségeinek egy részét vállalja magára a társadalom, hiszen neki ebből többlethaszna keletkezik.

A kétfajta egyensúly azonban nincs összekapcsolva...

Az igazságosság másik vetülete a diákok közötti relatív teherviselés kapcsán vetődik fel. Az igazságosság értelmében nyilván minden felsőoktatásban részt vevő diáknak a saját képzési költségét kell megtérítenie. Ez azonban igen eltérő lehet a különböző szakok eltérő képzési költségei miatt. Az egyenlő teherviselés elve viszont az egységes tandíj bevezetését tenné kívánatossá, függetlenül a képzés jellegétől. Mindemellett egy újabb konfliktus merülhet fel igazságosság és a méltányosság tekintetében. Az igazságos tandíj ugyanis kizárja a kevésbé tehetős társadalmi csoportok tagjait a felsőoktatásból. S ezen az sem segít, hogy a legtehetségesebb 5–10% számára tandíjmentességet ígérnek általában az ilyen reformprogramok. Ez a konstrukció jó esetben csak a tehetséggondozáshoz lesz elegendő, de a társadalmi mobilitás növeléséhez semmiképpen. A nem kiugróan tehetséges, csak jó képességgel rendelkező szegény családok gyermekei ugyanis a jelentős tehernövekedés miatt eleve nem is vállalkoznak majd a továbbtanulásra, miközben az ugyanolyan képességű tehetősebb társaik könnyen veszik az anyagi természetű akadályokat.

Egyensúlyteremtés. A tandíj bevezetése minden bizonnyal csökkenteni fogja a felsőoktatásban részt vevő diákok és diplomások számát. Ennek révén viszont javulhat mind a költségvetés, mind a munkapiac egyensúlya. A kétfajta egyensúly azonban nincs összekapcsolva, és az egyikből nem következik automatikusan a másik. Sőt ellenkezőleg: elképzelhető, hogy a költségvetés egyensúlyát megteremtő tandíj bevezetése a munkapiacon már hiányt generál, tehát nem lesz annyi diplomás, amennyit a gazdaság alkalmazni szeretne. De a fordított helyzet is előállhat, a tandíj bevezetése ugyan csökkenti a diplomások kínálatát, de még mindig jelentős túlkínálat marad fenn. A tandíj nagyságának módosítása azonban egyáltalán nem hatékony eszköz a munkapiaci egyensúly megteremtésére. Ráadásul ez még mindig csak a piaci egyensúly megteremtését célozná, holott valójában a társadalmi optimumot kellene megvalósítani. Míg a piaci egyensúly a kínálat (az egyéni határhasznok és határköltségek), illetve a kereslet (a reálbér és határtermék) összevetésén és kiegyenlítődésén alapul, addig az optimum a társadalmi határköltség és határhaszon kiegyenlítődése révén jön létre. S mint utaltunk rá, az egyéni és társadalmi költségek és hasznok ezen a területen jelentősen eltérnek egymástól.

A globális egyensúly mellett ugyanakkor a strukturális egyensúly megteremtésére is szükség lenne, vagyis az egyes elkülönült részpiacokon külön- külön is egyensúlyt kellene teremteni. Az egységes tandíj direktíva és az egyetemek sanyarú anyagi helyzete azt eredményezheti, hogy egyes területeken jelentős hiány fog keletkezni a diplomásokban (pl. röntgenorvos, régész, szociológus), míg más területeken makacsul fennmarad a képzési többlet (pl. közgazdász, jogász).

Minőségjavulás. A tandíj bevezetésétől a döntéshozók azt várják, hogy javulni fog a felsőoktatás – minden kétséget kizáróan valóban alacsony, és vészesen romló – színvonala. Egyfelől azért, mert a hallgatók a pénzükért majd meg fogják követelni a minőségi oktatást, másfelől pedig az egyetemek a verseny miatt rákényszerülnek a szolgáltatásaik javítására, illetve a javuló anyagi helyzetük lehetővé teszi számukra az érdemi javulást. A felgyülemlett nemzetközi tapasztalatok alapján nem állapítható meg szignifikáns minőségi különbség az egyetemek tulajdoni hovatartozása alapján, tehát ezek a pozitív várakozások egyáltalán nem igazolódnak vissza. Sőt, gyakran épp ellenkező előjelű példákat bukkannak fel: a fizetős képzésben a színvonal sokszor alacsonyabb, a diákok a pénzükért diplomát akarnak venni és nem tudást, mégpedig a lehető leggyorsabb és legkényelmesebb módon.

De egy pillanatra most tételezzük fel, hogy a diákok többsége nem a könnyebb ellenállás útját választja, hanem valóban hasznos ismereteket akar szerezni. A helyzet ekkor sem javulna, ugyanis a diákok, még ha akarnák, sem tudnák kikényszeríteni az oktatás színvonalának emelését, egyfelől mert nem rendelkeznek kellő kompetenciával annak megítélésére, másfelől pedig mert az egyetem erőfölényes (monopol-, oligopol-) helyzetben van velük szemben. Csak a fenntartó, finanszírozó és felügyelő hatóság tudna nyomást gyakorolni rájuk, feltéve ha valóban akarna. A tandíj bevezetése utáni időszakban sem fog javulni az egyetemek anyagi helyzete, ha a tandíjak az állami támogatást (vagy annak egy részét) váltják ki. Ekkor csak a költségvetés helyzete válhat jobbá. Ilyen feltételek között viszont nem várható el az egyetemektől, hogy többletforrásokat fordítsanak az oktatás minőségének javítására.

A felsőoktatás megfelelő működtetését ugyanis nem lehet csak piaci eszközökre bízni, hanem komoly szerepet kell szánni a hosszú távú tervezési eszközöknek is. Az oktatási rendszer működése a gazdaságon túlnyúlóan, a társadalomba ágyazottan, hosszú távra szólóan fejti ki hatását és komoly externális (külső gazdasági) hatásokkal bír, tehát az állami beavatkozás itt mindenképpen indokolt.

A bevezetőben feltett kérdésekre tehát az a válasz, hogy van alternatíva, az emberiség nem ítéltetett a liberális piacgazdaság kalodájára. Ebből ki lehet és ki is kell szabadulni. A történelmi tapasztalatok és a logikai érvek azt valószínűsítik, hogy a pályamódosítás a több állam és kevesebb piac felé hamarosan elkezdődik (talán már el is kezdődött). A kérdés csak az, hogy az átalakulás békés, szerves fejlődési úton megy végbe, vagy súlyos válságokon keresztül.

Irodalomjegyzék

Jegyzetek

  • 1. Az USA és az EU közötti különbségek taglalására lásd bővebben Gersemann [2004] könyvét.
  • 2. Ez némiképp leegyszerűsített megfogalmazás, de az eredeti és a 2003-ban újrafogalmazott 10 pont lényegét visszaadja. A washingtoni konszenzusról és annak következményeiről igen alapos és árnyalt képet rajzol fel Szakolczai [2005] tanulmánya.
  • 3. Ennek bizonyítására lásd bővebben Stiglitz [2003] könyvét.
  • 4. Lásd bővebben Greenwald-Stiglitz [2006] tanulmányát.
  • 5. Az endogén növekedési elméletről lásd bővebben az egyik alapító idevágó legfontosabb tanulmányait, Romer [1986], [1990], [1994].
  • 6. A tudományos kutatás és a felsőoktatás pozitív tovagyűrűző hatására vonatkozóan lásd pl. Jones [1995] és Varga [1998] munkáit.
  • 7. Lásd ennek bizonyítását Lucas [1990] tanulmányában.
  • 9. Lásd erről bővebben Blomström–Kokko [2003] tanulmányát.
  • 10. A részletes bizonyításokat lásd bővebben Augusztinovics [2002] tanulmányában és Simonovits [2002] könyvében.
  • 11. Ez egy közkedvelt tévhit a magánpénztárakkal kapcsolatban, lásd bővebben Ország– Stiglitz [1999] tanulmányát.
  • 12. Ismét csak lásd bővebben a már idézett Ország–Stiglitz [1999] tanulmányt, ahol a szerzők a magánpénztárak magasabb várható hozamát ugyancsak egy közkedvelt tévhitnek tekintették.
  • 13. Az elöregedés önmagában nem veszélyezteti a jóléti államot – ez Németh [2001] tanulmányának konklúziója.
AUGUSZTINOVICS, Mária: A nyugdíjrendszerekről, Magyar Tudomány, 2002. 4. szám.
BLOMSTRÖM, Magnus–KOKKO, Ari: The Economics of Foreign Direct Investment Incentives, NBER Working Paper 9489, February 2003.
BOAZ, David (ed.): Toward Liberty, Cato Institute, Washington D.C., 2002.
BOGÁR, László: Magyarország és a globalizáció, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
GERSEMANN, Olaf: Cowboy Capitalism (European Myths, American Reality), Cato Institute, Washington D.C., 2004.
GREENWALD, Bruce–STIGLITZ, Joseph E.: Helping Infant Economies Grow: Foundations of Trade Policies for Developing Countries, American Economic Review, Vol. 96. No. 2, May 2006. 141–146.
KORTEN, David C.: Tőkés társaságok világuralma, Kapu Kiadó, Budapest, 1996.
LINDSEY, Brink: Against the Dead Hand (The Uncertain Struggle for Global Capitalism), John Wiley & Sons, Inc., 2002.
LUCAS, Robert E. Jr.: Why Doesn’t Capital Flow from Rich to Poor Countries? American Economic Review, Vol. 80. No. 2, May 1990. 92–96.
MEADOWS, Donella–RANDERS, Jorgen–MEADOWS, Dennis: A növekedés határai (harminc év múltán), Kossuth Kiadó, Budapest, 2005.
NORBERG, Johan: In Defense of Global Capitalism, Cato Institute, Washington, D.C. 2003.
NÉMETH György: Veszélyezteti-e az öregedés a jóléti államot? Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2001. 39, 1. 59–65.
ORSZAG, Peter R.–STIGLITZ, Joseph E.: Rethinking Pension Reform: Ten Myths About Social Security Systems, Paper presented at the World Bank Conference, “New Ideas About Old Age Security” September 14–15, 1999.
ROMER, Paul M.: Increasing Returns and Long-Run Growth, Journal of Political Economy, Vol. 94. No. 5, 1986. 1002–1037.
SIMONOVITS András: Nyugdíjrendszerek: tények és modellek, Typotex Kiadó, Budapest 2002.
SINN, Hans-Werner: The Welfare State and the Forces of Globalization, NBER Working Papers No. 12946. March 2007.
STIGLITZ, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Napvilág Kiadó, Budapest, 2003.
SZAKOLCZAI György: A washingtoni konszenzus és ami utána következik, Külgazdaság, 49. évf. 2005. október, 26–46.
TODD, Emmanuel: A Birodalom után (Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről), Allprint Kiadó, 2003.
WOLF, Martin: Why Globalization Works? Yale University Press, New Haven, 2004.