Az etika-cselekvés politikuma

PROF. DR. PETHŐ BERTALAN egyetemi tanár, KJF Posztmodernológiai Kutatóközpont igazgatója. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)
Ceterum censeo adminstrationem sinistram-liberalem ablegandum esse

Világunk filozófiai át- és elgondolása személyes vonatkozásban etikába torkollik, miután akarva, nem akarva a világ személyes adottságából indul ki, és visszamenőlegesen ezen alapul.

Erkölcsi elvek nem mindig forogják ki magukat egy mégoly nagy ívű filozófiában sem. Ha pedig kiforogják magukat, akkor az alkalmazásuk szokott problémát jelenteni. Különösképpen azt a kapcsolatot nehéz kiolvasni, vagy sokkal inkább megteremteni, amelyik egyfelől köznapi világfelfogás, és/vagy kidolgozott filozófia, és/vagy erkölcsi elvek, másfelől egy bizonyos helyzetben felmerülő egyéni kihívás szerinti egyéni cselekvést (értve itt cselekvésen a nem cselekvés cselekvését is) hozza egymással összefüggésbe.

Etika-cselekvés és történelem

Mellőzve az etika és a történelem összefüggésének kérdésére vonatkozó irodalom áttekintését, saját tételünk megfogalmazásával kezdjük: történelmi súlyú etika-cselekvés a közérdekű felháborodásból származó beavatkozás a közügyekbe.

Ami az etika-cselekvést illeti, a szokatlan szóhasználattal – hangsúlyozzuk, hogy nem valamely etika előírásai vagy előfeltételei szerinti „etikai” cselekvésről beszélünk – azokra az első és/vagy végső esetekre utalunk, melyekben az a cselekvés nemzi az etikát, amelyik szerint maga a cselekvés etikus. Ebben a körben forgó összefüggésben a Működés Határ-Eseti elsődlegessége fejeződik ki a Médiumával szemben.

Határ-Esetben ugyanis a cselekvésre való elszánást, és/vagy a cselekvés kivitelezésére való döntést, és/vagy a cselekvés fajtáját a cselekvő ember önmagából meríti. „Etika-cselekvés” abban az esetben keletkezik, amikor ebből a belső indíttatásból származó cselekvés kelt etikát, ami viszont legitimálja a cselekvést. Ily módon az etika-cselekvés rekurzív folyamat tettként kiemelkedő eseménye. Az ember saját kezdeményezéséből eredő, szuverén tevékenysége olyan, hogy ez maga írja elő azt az etikát, melyhez a kezdeményező ember a tevékenysége során tartja magát, és ami szerint a cselekvését végrehajtja.

Ennek megfelelően állapítjuk meg, hogy történelmi súlya a politikába való beavatkozás által van az etika-cselekvésnek.

Magyarország ’07 paradigma: az etika-cselekvés politikuma

2006. szeptember 17-én nyilvánosságra került Magyarország miniszterelnökének 2006. május 26-án, a négyévenként sorra kerülő parlamenti választások újbóli megnyerése után mondott beszéde, melyben kinyilvánította, hogy ő hazug. „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet” – mondta. Majd így folytatta: „Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. […] És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit.”1

A kázus

A beszéd – melyet a színhelyéről „öszödi beszédnek” neveztek – az egyik kormányzópárt frakcióülésén hangzott el. A nyilvánosságra kerülése után mindkét kormányzópárt azonosította magát a hazuggal. Majd pedig a két hét múlva megtartott országos önkormányzati választások alkalmával az ország lakosságának egy része az önmagát hazugnak nyilvánító két kormányzópártra szavazott, ami azt jelentette, hogy azonosul a balliberális hazugokkal.

Történelmi újdonságot az jelent, hogy bevallott és nyilvánvaló hazugság demokratikus államformában tartósít Hatalmat, tart fenn Uralmat, és generál többlet-Hatalmat. Tudomásunk szerint más államformában sem fordult elő eddig a történelemben, hogy magát hazugnak deklaráló hazug maradjon hatalomban, egy ország élén, a hazugságában. Arról pedig szó sem lehetett, hogy a hazug vezetővel való azonosulása által nyilvánvalóan hazug kormányzat, illetve pártok szerezzék meg a lakosság jelentős részének a támogatottságát. Oly módon, hogy a lakosok nyilvánítják magukat hazugnak azáltal, hogy a deklaráltan hazugokra szavaznak.

Kölcsönös hazudozáson alapuló társadalmi szerződésnek (KHATSZ)2 ezt a kettős történelmi újdonságot nevezzük.

...„a krétaiak mindig hazudnak”...

A háborgás, ami ebben az új helyzetben kél, arra indítja az embert, hogy az Igaz nevében és érvényesítése céljából avatkozzon bele a társadalom, az ország ügyeibe. A hazudozás már előre kifog azonban ezen a háborgáson és beleavatkozáson, mert bármit hazug(ság)nak minősít és nyilvánít, amit a hazug(ság) ellen hoznak fel, és bárkit hazugnak nevez, aki a hazug(ok) és a hazugság ellen lép fel. Ez a stratégia még az öszödi beszéd előtt megmutatkozott, amikor az országban a Média sugallatára, sőt, bizonyos politológiai vitákban elhangzott vádak és vádaskodások hatására sokan azt a jelszót majmolták, hogy „minden politikus hazudik”. A jelszó sikerének titka abban a paradoxonban rejlik, melyet gyakran „a krétai hazug” néven emlegetnek.

A hazug-paradoxon

Némely hagyomány szerint Epimenidész – inkább mondai alak, mint történelmi személyiség – mondta, mint krétai, hogy „a krétaiak mindig hazudnak”. Az újabb időkben eszerint említik gyakran „krétai hazug” néven3 az ókori szerzők által gyakran tárgyalt „hazug”-paradoxont4, aminek a logikai jelentőségére a matematika megalapozásának kudarcát észlelve, a 19–20. század fordulóján figyeltek fel.

Megfogalmazásai közül5 azt idézzük, amelyik később (a megalapozás kudarca ellenére) „az újkor Arisztotelésze” néven is emlegetett Gottlob Frege vizsgálódásaira vonatkozólag Bertrand Russelltől származik. A következő ellentmondás állapítható meg, írta Russell Frege-nek6 (akit ennek az ellentmondásnak a felfedezése, miként sok kutatótársát, kétségek közé taszított7): „legyen w egy olyan állítmány, amelyik önmagáról nem állítható. Lehet a w-t önmagáról állítani? Mindegyik válaszból az ellenkezője következik. Ugyanígy nincs osztálya (mint Egész) azoknak az osztályoknak, amelyek mint Egész önmagukhoz nem tartoznak. Ebből következtetek arra, hogy bizonyos körülmények között egy definiálható halmaz semmilyen Egészet nem képez.”

Megjegyezzük, hogy bár a „krétai hazug” paradoxonának a megfogalmazásai között szerepel az „én hazudok” forma8, a paradoxon kifejtésében rendszerint a tárgyilagos elemzés uralkodik. Az Alanyra, aki önkifejeződésképpen nyilvánítja magát hazugnak – vagyis önhazug –, annak a történelmi újdonságnak az ismeretében irányul megkülönböztetett figyelem, melyet az öszödi beszéd jelent. Ebben az összefüggésben ütközik ki, hogy az önhazug olyan Alany, aki önnön alanyiságában hazug.

A továbbiakban annak figyelembevételével foglalkozunk az ön-hazuggal, hogy praktikus szempontból a tárgyilagosan kifejtett „krétai hazug” paradoxon és ennek Alany-esete következményei egybevágnak. Többé sem az nem állapítható meg a megnyilatkozó kijelentésének viszonylatában, hogy mikor áll fenn az eset, melyre a kijelentés vonatkozik, sem pedig az, hogy vonatkozik-e a megnyilatkozás egyáltalán arra, amire utal. A bizalom megszűnik iránta, ha egyáltalán volt.

Az Alany beszámításával észrevételezzük, hogy „a krétai hazug” paradoxonában – különösen ennek Alany-esetében, melyet önhazugnak nevezünk – három egymásra következő lépés rekurzív hatványozódása rejlik. Első lépésben valaki nem azt teszi, amit a dolog, médium, ügy (további) működése céljából tennie kell, hanem ennek az ellenkezőjét, vagy valami mást. Második lépésben valaki azt állítja, hogy megtette azt, amit nem tett meg. Harmadik lépésben valaki azt mondja, hogy őszintén beszél, noha tudja, hogy nem az az eset áll fenn, amelyikről azt állítja, hogy fennáll. Vagy fordítva, azt mondja, hogy hazudik, noha tudja, hogy az az eset áll fenn, amelyikről azt állítja, hogy nem áll fenn.

Ebben áll a paradoxon az igazmondás vs. hazugság kettősségre vetítve, amely kettősségben mozog a szokványos logikai megközelítés. A kettősség azon nyomban szétsodródik azonban a paradoxon örvényében, magával ragadva mind a szóban forgó dolog igaz vs. hamis megkülönböztetését, mind az Alany igazmondó vs. hazug szavahihetőségét, mind pedig a kommunikáló felek kapaszkodóit abban a viszonylatban, hogy a közlés találó vs. nem találó arra, amire vonatkozik. Szemben ugyanis azzal az esettel, amikor az ember az igazmondását deklarálva jelenti ki, hogy igazat mond, ámde a mondása bizonyulhat hamisnak, ha az illető mégis hazudik, akkor a magát hazugnak deklaráló ember valamely mondása se hazug, se igaz, akár azt állítja, hogy éppen hazudik, akár azt, hogy éppen igazat mond. A hazugságspirál örvénylésének a megnevezésére ezért a „hazugság” szó csupán első közelítésben alkalmas. Tulajdonképpen az eseti Igaz(mondás) vs. eseti Hamis/Hazug melletti harmadikféle esetről van szó. Zavarról, melyet az kelt, aki a maga Célirányos Működését rejti a zavarosba; a köznyelv erre utal a „zavarosban halászás” kifejezéssel.

Hazug(ság) és Igaz(ság) gyökeres különbözőségéből három vonatkozásban emelünk ki jellemzőket az összehasonlításuk által. Első helyen a menetük szerinti aszimmetriájukat említjük. Az Igaz(ság) „direkt”, a Hazug(ság) ellenben eleve indirekt. Ami megy a maga útján, az mindaddig „Igaz(ság)”, ameddig nem törik meg. A Hazug(ság) pályája ellenben eleve megtört. Ami eleve Hazug(ság), az nem hozható egyenesbe, mert nincs az előzményében, és/vagy mögötte, és/vagy a (ki)menetében eredendő Igaz(ság).

Másodszor az ökonómia vonatkozásában mutatkozó különbözőségre hívjuk fel a figyelmet. Hazug(ság)-feltétellel folyó játszma, melynek során Igaz(ság) csupán a törések esetleges direkt szakaszaiként jön számításba, csak mínusz végösszegű kimenetelre kalkulálható. Harmadik észrevételünk a Hazug(ság) vs. Igaz(ság) játszmabeli szerepére, játszma közbeni nevesítésére és a játszma kimenetelében bekövetkező változására vonatkozik.

Az önhazug ezeknek a Határoknak a feltételei szerint a következőképpen funkcionál.

(1) Már előre fennálló, fennállását tekintve legalább részben az Igaz(ság) terminusaival jellemzett rendszerben támad.

(2) Aleatorikát gerjeszt, ami a rendezettség felbomlásában (dezorganizációban), az együttműködések zavarában (dyszoperációban) és a helyezettségek felforgatásában (dysztopia) mutatkozik.

(3) A mindenkori játszma szabályait oly módon zilálja szét, hogy az aleatorikájával keltett zaj homályában önmaga hasznára forgató irányt visz a rendszerbe.

(4) Ebben a rendszert kihasználó, haszonélvező mivoltában az önhazug nem csupán dyszordinátor, hanem ugyanakkor a mindenkori rendszer parazitája (illetve, ha a rendszert már szétbomlasztja, ha a rendszer halódik, akkor a rendszer szaprofitája).

(5) Az önhazug az entrópia lejtőjére taszítja a rendszert (ha nélküle még nem lett volna ezen a lejtőn), ő maga azonban előbb áll odébb, mintsem a rendszer tönkremenne, mert eleve pluriverzumban támad; az önhazug heterotópiákban keres magának másik rendszert (vagy tér valamelyikükbe, ha eleve azok felől támad).

(6) Az önhazug számára a kétértékű logika, az életvilágok megkülönböztetése és egymásra utaltsága, továbbá a hierarchiák, nevezetesen az önmagához tartozó és nem tartozó osztály önérvényesülésének az eszköze. Az önhazug ugyanis sem az Igaz9, sem a Hamis terminusában, sem ennek a kettőnek a kombinációiban és leágazásaiban nem ragadható meg, mert Fondorlat.10

(7) Az önhazug azzal tesz szert a logikán, életvilágokon és osztály( ozás)okon kívüliségre, hogy a mindenkori – széles értelemben vett – kommunikációjába, ezen belül a beszédcselekvéseibe, nem adja bele magát, hanem önnön pragmatikájába mélyed. Az önmagát hazugnak nyilvánítás eseményéből kiindulva ezt jellemezzük a „krétai hazug” paradoxonában rejlő rekurzív hatványozódással. Ennek mélye a soron lévő működést keresztező életcselekvés, amiből az önhazug élet-, közösség-, országtörténelmet keresztbe verő saját történelme ered.

Beavatkozás

A nyilvánosságra került öszödi beszéd sokkoló hatású volt, noha egyáltalán nem hiányoztak az előzményei.

A hazugság a tudat „helyes tudat” címén való kisajátításaként, és minden másféle tudatot „hamis tudatnak” bélyegezve volt és maradt a marxizmus jellemzője. A marxisták által sajátjuknak mondott „helyes tudat” volt és maradt annyiban a leghamisabb tudat, hogy a hatalom megszerzése és fokozása céljából az emberek megtévesztésére hozták létre, mint marxista ideológiát.11 A „valóságosan létező szocializmusban” – ahogyan a szovjet kommunista rendszerek magukat hivatalosan nevezték – az uralmon lévő kommunista pártelit használta fegyverként ezt az ideológiát. Miközben a pártelit „új osztállyá” szerveződött – ahogyan Milovan Gyilasz, a „világkommunizmus” egyik vezető alakja írta12 a kommunista rendszerrel, hatalommal és elmélettel való szakítása után (amiért a kommunista rendszer sok évre börtönbe csukta) –, és a nyers hatalomgyakorlás eszközei a „belső ellenség” fogytán már-már nem voltak elegendőek az uralmuk újratermeléséhez, a „hazugság” lett a „legfőbb fegyverük”.

Visszamenőleg megállapítható, ha menet közben nem tudódott volna ki eléggé, hogy az úgynevezett rendszerváltás sem a megelőző totalitárius rendszer ellenében szerveződő demokratikus erők tevékenysége szerint szerveződött, hanem „a hálózatok vezényelték le”.13 Az ideológiáját történelmi kényszerből elhullajtott marxista–kommunista politikai osztály, mint „hálózat” szervezte magát újjá posztmodern politikai osztállyá. Pontosabban szólva – és az „osztály” fogalmát a különféle hibái és bizonytalanságai miatt mellőzve – politikamédiummá. Hálózata immár médiaszerűen virtuális. Ugyanakkor a hatalmi, gazdasági, monetáris, sőt, globalizációt lefölöző működésének az eredményessége hiperreális. A politika a politicitás médiakirakata lett, miután a politicitás nem a választópolgárok érdekei mentén szerveződő politikai áramlatokból tevődik össze, hanem a civilizátum olyan közügyi működése, melyből azután eredődnek a politikai áramlatok. Az elvtelen, ideológiátlan, programszerűtlen, és – tegyük hozzá – hazug politikai alkuknak és újratömörüléseknek (amire példa a magyarországi „szociálliberális”, közkeletű nevén „balliberális” kormánykoalíció) ez a civilizációs fejlődés a titka. Hazudozásuk egyik kirívó példája – lehet folytatni a sort – a „harmincmillió román munkavállalóval” riogatás az egyik kampányban, amely állítás valótlanságát mindegyik debilisnél intelligensebb felnőtt állampolgár tudhatta ugyan, mégis hatékony médiafegyvernek bizonyult a balliberális politikamédium használatában.

Történelmi tény, hogy az úgynevezett rendszerváltást követő hosszú évtizedben – megjegyezzük, hogy a „rendszerváltozás” és „rendszerváltás” kifejezések alterálása és keverése a történelem elsunyításának egyik tünete – fontos tapasztalatok gyűltek össze Magyarországon. Emlékeztetünk arra, hogy a magunk részéről még az 1998. évi parlamenti választások előtt közzétettünk egy kordiagnózist – nyomdai erőltetett menetben, hogy könyvünkre árnyéka se eshessen a politikai széljárás kihasználása vádjának, hiszen megvolt az esélye annak, hogy a kordiagnózisunkban elmarasztalt kormánykoalíció hatalomban marad a választások után is. Ide másoljuk a 13 tételbe foglalt kordiagnózisunk (részben rövidített) címeit; kifejtésük az idézett könyvben olvasható.14 I. A diktatúrából a Hatalom technológiája származik át. II. Az ideológia tételei médiologémákban folytatódnak. III. A demokrácia idejét múlta azzal, hogy a többség (egy része) emberfölösleggé változik. IV. Az emberfölösleg az emberszükségletet minősíti le. V. A történelem Alanyából (ön)kísérleti Alany lesz. VI. Az identitás terrorja a magáévá tételt erőszakoló Másság mediális uralmában folytatódik. VII. Az erkölcs a Hatalom gyakorlásának Médiareklámja lett. VIII. A liberalizmus idejét múlta azzal, hogy a Másság betüremkedésének a fedőneve lett. IX. Mediális Forgandóság köti le a szabadságot és szakítja fel a Szükségszerűséget. X. A totalitás ügynökeiből a megtört globalitás deviánsai lettek. XI. Az ellenzék a Hatalom műbolygója lett. XII. Az áttetszőséget reklámozó Hatalom titkosított Jelenben működik. XIII. Az érdek az aljasság műveleti fedőneve; kicsiben megélhetési aljasság.

Nemcsak a tanulságok levonása maradt el azonban a történelmi kísérletből, hanem a kordiagnózisok készítése, és a meglévők megvitatása is egyre inkább kiszorult a nyilvánosságból.

Ezzel elérkeztünk az öszödi beszéd utáni korszakunkba. Mielőtt azonban foglalkoznánk a kialakult helyzettel, a helyzetet összevissza hazudó kifejezésekkel és értelmezésekkel szemben, hangsúlyozunk nyomatékosan – éppen azért, mert az összevissza hazudozás a helyzet sajátossága – a helyzetet jellemző öt kemény tényt. (1) A (szimpla) „hazug” és a „krétai hazug” (az önhazug) gyökeresen különbözik. Ami megmutatkozik abban, hogy az előbbi leplezi a hazugságát, az utóbbi ellenben nyilvánvalóan teszi. (2) Az önhazug politikailag élszituált. Nem akárki az, aki önhazug, hanem egy ország miniszterelnöke. (3) Az önhazug társadalmi visszaigazolása. A kormány, melyet vezet, és két pártja, jelentős lakossági támogatottságot élvez. (4) Az önhazug miniszterelnök, a kormány, a két (balliberális) párt és az önhazugságban velük tartó társadalomtest egy demokratikus állam része, nem pedig idegen megszálló, katonai hatalom kényszeríti (ön)hazugságba őket. (5) A történelemben először következett be a (2)– (4) eset.

...A végzetes „abnormalitás” lett „normális”.

Az önhazug[ság(fluxus)] rendszerré stabilizálta magát. Normalizálódott. Az önhazug balliberális parlamenti többséghez alattomban (és persze haszonlesésből) húzó kisebbik ellenzéki párt jelszava – „Normális Magyarországot!” – a visszájáról teljesedik be.

A végzetes „abnormalitás” lett „normális”. Billenőképszerűen átfordult a jelenvalóság, és forgolódik egyre-másra, a színéről a visszájára és viszont. Az önhazug kívülről támadja, beléje fészkelődik, benne termeli magát újra, a zsákmányával rajta kívülre lép meg, gyarapodott erejével még hatékonyabban támad rá – a jelenvalóságra, ami ebben az ökonómiájában az „övé”! –, és így tovább. Példa erre a visszás körforgalomra a politikusok médiában terjesztett minősítése, amelyik a közhiedelemben megfoganva megbénítja „az emberek” politikai cselekvését, miközben önmagukat a hiábavalóság tudatában elringatva mentik fel a felelősség alól. „Minden politikus hazudik” – hangzik és visszhangzik a jelszó. Melyet az önhazug terjeszt abból a célból, hogy a hazugsággal megszerzett uralmában bebiztosítsa magát a támadások ellen, már előre meghazudtolja a politikai ellenfeleit, és feledtesse (ehhez kell jelentős mérvű korlátoltság és/vagy titkos kollaboráció, és/vagy sunyiság, amikről föntebb volt már szó) az önhazug voltát, önhazug működésének hatványozott továbbfolytatása érdekében.

Etika-cselekvésre a jelenvaló politikai Vészben Történelem-Veszendőséget átélő Átélés kél. Köznapian fogalmazva, annyira felháborodik az ember a történteken, hogy elhatározza, tennie kell a történtek továbbtörtén(tet)ése ellen. Az önhazug rendszerré stabilizálódott önhazug[ság(fluxus)] ellen támadó bármiféle cselekvés – a passzív rezisztenciától kezdve a beszédcselekvéseken át a tevőleges tettekig – már előre hazugnak van minősítve, és/vagy valamelyik devianciacímkével van ellehetetlenítve az önhazug rendszerben. Ezért csupán egyetlen cselekvésféleség hatékony az önhazug rendszer ellen: amelyik anélkül söpri félre, illetve ha mégis marad, tünteti el az útból, hogy figyelembe venné az érveit, az ellenkezéseit, a reakcióit. A mai helyzetben Magyarországon minden eszköz szukcesszív módon megengedett az önhazug rendszer felszámolása céljából. Ha nem hallgatnak az önhazugok a jó szóra, akkor tettekkel kell rákényszeríteni őket arra, hogy egyszer s mindenkorra, és oly módon távozzanak a hatalomból, hogy többé ne is szólhassanak bele. Az ily módon implementált etika-cselekvés az önhazug rendszer kiiktatásával teremti meg önnön etikáját, aminek a közerkölccsé kifejlése majd attól függ, hogy mit kezd önmagával, miféle rendszert épít ki.

Jegyzetek

  • 1. Az „öszödi beszéd” teljes szövege olvasható volt az interneten.
  • 2. „A KÖLCSÖNÖS HAZUDOZÁSON ALAPULÓ TÁRSADALMI SZERZőDÉS (KHATSZ) ÖKONÓMIÁJA ÉS A NÉPFELELőSSÉG” címmel 2007. április 25-én rendezett konferenciát a Posztmodernológiai Kutatóközpont a Magyar Kultúra Alapítvány székházában.
  • 3. V. ö. Lalande, André: Vocabulaire technique et critique de la philosophie. Seizième édition. (= 3e édition „Quadrige”). PUF, Paris, 1993, 292 sk. o.
  • 4. Rüstow, Alexander: Der Lügner. Historie, Geschichte und Auflösung. Teubner, Leipzig, 1910.
  • 5. Rüstow (i. m. 2–4. és 127–128. o. foglalkozik az akkoriban, 1910-ig publikált megfogalmazásokkal.
  • 6. Gottlob Frege. Wissenschaftlicher Briefwechsel. Hg. etc. v. Gabriel, Gottfried et al. Meiner, Hamburg, 1976, 211–212. (211. o.). – Az idézett levelet 1902. június 16-án küldte Russell Frege-nek. Publikálva csak hat évtized múltán lett, először 1963-ban, akkor angol fordításban (i. m. 200–201. o.).
  • 7. V. ö. i. m. 213. o.: Frege 1902. június 22-én Russellnek írott válaszleveléből a vonatkozó részlet.
  • 8. Rüstow : Der Lügner. I. k. 3. o.
  • 9. Emlékeztetünk arra, hogy az informatív „utterances” előfeltétele legalább kétféle: (1) deszkriptív konvenciók, (2) demonstratív mechanizmusok. – V. ö. Wheatley, Jon: Austin on truth. In: Fann K. T. (ed.) Symposium on J. L. Austin . Routledge & Kegan Paul, London, 1969, 226–239. (234. o.)
  • 10. Az önhazug ugyanis sem az Igaz, sem a Hamis terminusában, sem ennek a kettőnek a kombinációiban és leágazásaiban nem ragadható meg, mert Fondorlat. V. ö. Pethő Bertalan: Határjárás a Modern Végei felé. Platon, Budapest, 2002, 366. o.
  • 11. Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Első fél(adag). Platon, Budapest, 1998, 255–260. o. felső hasáb, továbbá i. m. Második fél(adag). Platon, Budapest, 316. o. és passim.
  • 12. Djilas, Milovan: Die neue Klasse. Eine Analyse des kommunistischen Systems. Kindler, München, 1963. (Első, amerikai kiadás: 1957.) 82. o.
  • 13. Gazsó L. Ferenc megállapítása, aki közelből figyelhette az eseményeket. – Gazsó L. Ferenc: A sajtón rúgott nyilvánosság (avagy a magyar sajtó szakmai-erkölcsi eróziójának okai, összefüggései). – Előadás a KJF Posztmodernológiai Kutatóközpontja, a Professzorok Batthyány Köre és a Magyar Kultúra Alapítvány által „NEMZETSTRATÉGIAI ALAPPILLÉREK II.: MÉDIA – REGULÁCIÓ” címmel 2005. április 20-án rendezett konferencián. – Szerkesztett szövege megjelent: Az irodalom visszavág 23–24 (2005). 1-2., tavasz–nyár, 178–181.
  • 14. Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Első fél(adag). I. k., 8–10. o.; a tizenhárom tétel részletes kifejtése az idézett kétkötetes könyvemben passim.