Rászorultság, közteherviselés, igazságtalanság

PÁLINKÁS ERVIN közgazdász, a Szabadlovas Közgazdász Egyesület tagja. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Életkép 1995: az egyetemeken kitört az első rászorultság alapú kollégiumi szobaosztás. A kollégiumok parkolóiban egyre több autó tűnik fel. Két pedagógus, vagy orvos, esetleg vállalati szektorban beosztott szülővel rendelkező hallgatónak innentől minimális esélye volt kollégiumi férőhelyhez jutni. Ellenben a minimálbéren élő szülővel rendelkező összes vállalkozócsemete pillanatok alatt kapott férőhelyet, hogy aztán gépkocsijával tehesse meg otthona és szobája közti távolságot.

Életkép 2007: ezúttal a gázártámogatás alakul át rászorultság alapúvá. Megszűnik az a mérhetetlenül „igazságtalan” rendszer, amely 1500 köbméteres fogyasztásig maximálisan támogatott gázárat fizettet a fogyasztóval, a 3000 köbméter feletti fogyasztást pedig már egyáltalán nem támogatta. Ennek helyébe lépett az „igazságos” rendszer, amely a 93 905 forintos egy főre jutó nettó jövedelem felett nem ad támogatást. Ez nagyjából 130–140 ezer forintos bruttó fizetésnek felel meg. Vagyis ha valaki igazolni tudja, hogy minimálbért keres, az onnantól kezdve akár a budai peremkerületekben lévő villája szabadtéri medencéjét is melegítheti egész évben gázzal, hisz jogosult a maximális támogatásra.

Adalék: 2001 óta ugyan nem készül a KSH-ban adatfelvétel arról, hogy a minimálbérhez viszonyítva hogyan oszlik meg a magyar adófizetők köre, de az APEH adataiból becsülhető, hogy kb. 30–40 százalékuk a minimálbérre, vagy akörüli összegre van bejelentve. Arról azonban készül statisztika, hogy ma Magyarországon közel 4 millió ember dolgozik. Vagyis másfél millió minimálbéres országa vagyunk. A maradék két és fél millió munkavállalóból 750 ezer dolgozik az államnak (orvos, tanár, tisztviselő, rendőr), a többiek, kb. 1,8 millió munkavállaló pedig a magánszféra azon szegmenseiben, ahol nem divat a fizetésekkel trükközni (regionális és multinacionális vállalatok, állami cégek).

A rászorultsági elv: támogatásokra, juttatásokra az jogosult, aki jövedelmi viszonyai alapján a társadalmunk szegényebb rétegéhez tartozik. Olyan szép elv ez, amivel vitatkozni szinte képtelenség, hisz ki ne gondolná jogosnak azt a társadalmi szolidaritást és kohéziót erősítő törekvést, hogy a közös kasszából a szegényebbeket támogassuk, a gazdagokat pedig ne. Csakhogy a rászorultsági elv hangoztatása ma Magyarországon nem más, mint képmutatás. Akkor lehetne ilyen elvek szerint igazságosan támogatási rendszereket kiépíteni, ha a bejelentett, hivatalos jövedelmi viszonyok a valóságot legalább nagyrészt leképeznék. A fenti munkaerő-piaci adatok ismeretében azonban egy valamit biztosan állíthatunk. Ma a rászorultsági elven történő kedvezmények adása hátrányosan érinti azokat, akik (önhibájukon kívül) kimaradnak a jövedelemeltitkolás nevű nemzeti sportunkból. Viszont jutalmazza azokat, akik jövedelemeltitkolásban erősek, valamint azokat is, akik tényleg nagyon szegények. Ez pedig arra ösztönzi az embereket, hogy ha lehet, ők is mihamarabb titkolják el jövedelmüket.

A jövedelemeltitkolás pedig racionális, az adófizető ugyanis nagyon súlyos azonnali hátrányokat kénytelen elszenvedni, ha bevallja jövedelmét (elképesztően magas adókulcsok, támogatási, adó-visszatérítési jogosultságok elvesztése). E hátrányok elkerülése pedig rövid távon olyan nagy nyereséget hoz, hogy az adófizető nem törődik azzal, hogy zsebbe kapott jövedelme után nem képződik pl. nyugdíjjárulék, így hosszú távon hátrányos helyzetbe kerülhet, vagy azzal, hogy az adóhivatal vizsgálata után komoly büntetésre számíthat.

Vagyis progresszív adórendszerünk (magasabb jövedelem, magasabb adókulcs), rászorultság elven adott támogatásaink céljukkal homlokegyenest ellentétes hatást érnek el. A legtöbb személyi jövedelemadót azok fizetik, akik tisztességes, de egyáltalán nem magas bérekért szabálykövető cégeknél dolgoznak, ők azok, akik semmilyen támogatásra nem jogosultak, miközben jövedelmüket sikeresen eltitkoló honfitársaink a legszegényebbeknek egyébként teljes joggal járó elbánásban részesülnek. Jelen cikkben az igazságosság definíciójának azt tekintjük, ha valaki a közterhek viseléséből valós jövedelmének megfelelően veszi ki részét és igazságtalanságnak azt tartjuk, ha olyanok kapnak támogatásokat, akik bevallott és valós jövedelme közt ellentmondás feszül. Persze csendesen jegyezzük meg, más az akusztikája a kiszolgáltatott munkavállalók zsebbe és étkezési jegyben kapott minimális eltitkolt jövedelmének és más a parlamentben ülő milliárdos energiavállalkozóénak, a terepjáróból öklét rázó üzletemberének, vagy a kormányzat versenyt és igazságosságot hirdető politikáját szakértő tanácsadókénak is.

...a szabálykövető magatartás továbbra sem jelent az emberek számára biztonságot...

A komolyabb sokkokon (mint pl. a rendszerváltás) áteső társadalmakra jellemző az értékválság, ilyenkor lazul többek között az adómorál is. Mi azonban lassan 20 éve vagyunk túl a nagy változásokon, de a szabálykövető magatartás továbbra sem jelent az emberek számára biztonságot, pláne hosszú távú jólét maximalizálását. Ennek a közvetlen költségvetési hatásoknál sokkal súlyosabb következményei vannak. Társadalmunkban a közteherviselés ma már jobb esetben politikusi sallangként, rosszabb esetben az adóprésbe kényszerített vesztesek keresztjeként jelenik meg. A szabálykövetés tartós ki nem kényszerítése morálisan ássa alá a társadalom szolidaritásának alapjait, érdekteleníti el az embereket közösségi problémáinkról, tartja távol a társadalmi szereplőket a kooperációtól, vagyis olyan a játékelméletből jól ismert szuboptimális helyzetet konzervál, melyben a vélt egyéni célok megvalósítása csak a közösség kárára valósulhat meg.

Amerikában a 20. század első harmada óta jobban rettegnek az emberek egy adóhatósági vizsgálattól, mint egy puha közép-európai diktatúra lakói a titkosrendőrség zaklatásától. Ugyanis viszonylag egyszerűen megvizsgálható és megállapítható egy háztartás fogyasztási, vagyoni és bevallott jövedelmi viszonyai között fennálló megfelelés vagy ellentmondás.

Vagyis ismét roppant egyszerű gazdaságpolitikai megoldás látszik körvonalazódni. Vagy belátjuk, hogy a progresszív adórendszer és a rászorultsági elv alkalmazása országunkban nem éri el a kívánt hatást a közteherviselés megvalósulása szempontjából, és ekkor lemásoljuk (igen, lemásoljuk, mert így a legolcsóbb) valamelyik olyan szomszédunk modelljét, ahol minden adókulcs egységes, alacsony, viszont mindenért fizetni kell (mondjuk azt, ahol éppen 9,4%-os lett a második negyedéves évesített gazdasági növekedési adat). Vagy észrevesszük, hogy a rászorultsági elv és a progresszív adózás csak nagyon szigorú adózási szabálykövetés (és/vagy a szabálykövetés kíméletlen kikényszerítése) mellett teremthet valóban igazságosságot.

A megoldás olyan pofonegyszerűnek látszik, hogy a népszerűségét jelenleg éppen elvesztő politikai elitünk képességeiben maximálisan kételkedők sem tételezhetik fel, hogy döntéshozóink ne tudnák megvalósítani. Sajnos azonban ha a képességhiányt kizárjuk, nem marad más lehetséges magyarázat, minthogy a politikusok racionális okból nem óhajtanak e lélekromboló állapoton lassan két évtizede változtatni. A racionális ok pedig az lehet, hogy jelen állapotaink haszonélvezői oly sokan vannak, hogy az ő érdekeik sérülése komolyan veszélyeztetné a politikusok sikerességének egyetlen mutatóját, az újraválasztásukat.