Polgári külpolitika és az atlantizmus

NÉMETH ZSOLT elnök, Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok bizottsága (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Aligha gondoltuk volna a rendszerváltozáskor, hogy a XXI. században a polgári politikai pártok holdudvarában az egyik legvitatottabb téma az Egyesült Államokhoz való viszony lesz. A mai magyar közgondolkodásban az úgynevezett „atlantizmus” kérdése, az Egyesült Államok világban betöltött szerepének megítélése választóvonal, sőt, már-már „árok” bizonyos esetekben.

A mai magyarországi baloldal atlantista politikájának elemzése könnyebb, mint a jobboldalé. A volt kommunista káderek történelmi okokból ellenérzéseket táplálnak Washington iránt, ám éppen ezért a mai posztkommunista hatalmi elit állandó bizonyítási kényszerben van a világ vezető hatalmával szemben. Mindez abban fejeződik ki, hogy alapvetően elvek nélkül, de folyamatosan igyekeznek megfelelni az USA-nak, történjék bármi is. A lényeget illetően a szemléletváltás nem olyan nagy: végül is elég volt behelyettesíteni Moszkvát Washingtonnal. Ugyanakkor kétségtelen tény: a közép-európai volt kommunista alakzatok bizonyítási kényszere és alkalmazkodási vágya kényelmesnek bizonyult Washington számára is. Persze mindez csak egy ideig bizonyult követhetőnek. Ha megfigyeljük mindazt, ami Magyarországon történik, különösen Gyurcsány Ferenc színrelépése óta, akkor megállapíthatjuk, hogy az új viszonyítási központok megjelenésével zavar támadt a rendszerben. Időközben Magyarország EU-tag lett, s az Európai Unió legnagyobb tagállamai néhány kérdésben ellentmondtak az Egyesült Államoknak. Csakhogy a belpolitikai legitimitását elvesztő Gyurcsány-kormánynak „külpolitikai elismerés” kell, és míg Brüsszel és Washington együtt haladt, könnyű volt megszerezni mindkét központ dicséretét. Viszont a gyurcsányi logika akkor is mindkét központ elismerésére vágyott, amikor érezhetően nem volt egységes az álláspont. Ezért alakulhatott ki az a helyzet, hogy a magyar diplomácia következetes álláspont képviselete helyett hintázott, azaz mindenhol azt mondta, amit a másik fél hallani akart. Ráadásul időközben a kör kitágult, egy újabb szereplő jelent meg a porondon: a romjaiból felálló putyini Oroszország. Gyurcsány Ferenc ezt az új tényezőt is gyorsan lereagálta: Oroszország is egy olyan (harmadik) helyszín számára, ahol a jó viszony érdekében mindig azt kell mondani, amit hallani akarnak. Ebből a politikából azonban káosz lett. Így lett Gyurcsány Ferenc egyszerre a Nabucco és a Kék Áramlat gázvezeték pártfogója. Így lett a magyar nagykövet Washingtonban az Ahtisaari-terv támogatója, míg Brüsszelben az illetékes magyar államtitkár hetekig blokkolta az egységes EU-álláspont kialakítását. Így lett szolidáris a londoni magyar nagykövet a Litvinyenkogyilkossággal kapcsolatos ügyekben, míg a Külügyminisztérium halogatta a Moszkvával szembeni kiadatási kérelem EU-követeléssé történő felemelését. És így támogatta a cseh miniszterelnök előtt Gyurcsány Ferenc az amerikai rakétavédelmi rendszert, pedig annak létjogosultságát a Moscow News-nak adott interjújában néhány nappal korábban még kétségbe vonta.

Megállapítható tehát, hogy a magyar külpolitikát rosszabb esetben a kiszámíthatatlanság, jobb esetben a véleménynélküliség jellemzi. Mára ez alól nem kivétel a transzatlanti viszony sem.

A jobboldal holdudvarában bonyolultabb a helyzet. Az Egyesült Államok elutasításának két oka van. Az egyikkel nem kívánok sokat foglalkozni: a radikális jobboldal üres „neokonozással”, az Egyesült Államok Izraelbarátsága vádjával, gyakran zsigeri ellenszenvvel közelít Washington felé. Ezzel a megközelítéssel egy józan polgári politika nem tud mit kezdeni, teljességgel elutasítandónak tekinti. Ugyanakkor a magyar jobboldali közéletben jelen van egy tradicionális sértettség az úgynevezett „nyugati világgal”, így az Egyesült Államokkal szemben is, ami nem hagyható figyelmen kívül, mivel történelmi tapasztalatokon alapszik. A magyar nemzetfelfogásban a legnagyobb tragédia az ország kétharmadának elvesztésével és a magyarok egyharmadának külföldre kényszerítésével járó, igazságtalan Trianoni Békeszerződés 1920-ból. Márpedig ezt a békét a mai „Nyugat” erőltette ránk. Ugyanez a „Nyugat” 1945-ben szép fokozatosan magára hagyta a magyar demokrácia híveit a sztálinizmussal szemben. A magyarságban mély nyomokat hagyott a Szabad Európa Rádió 1956-ban játszott szerepe, illetve a magyar forradalomnak a szuezi válság oltárán történő feláldozása, „meghaladása” is. Magyarország Egyesült Államok általi cserbenhagyásának ténye – talán némileg igazságtalanul – mélyen beidegződött a magyar emberekben. És azért azt se felejtsük el, hogy a 70-es évektől alig volt olyan „nyugati” állam, melynek vezetője ne kezdett volna reálpolitikát Kádár János „gulyáskommunizmusával” , végképp elárulva 1956 és az azt követő időszak áldozatainak emlékét. Minderre rárakódtak az 1990 utáni tapasztalatok. Nem volt nehéz megfigyelni, hogy a „Nyugat” inkább szimpatizált a nemzeti érdekek felhagyásával operáló, ám könnyebben kezelhető posztkommunista elittel, és fanyalgott a nemzetileg elkötelezettebb polgári, konzervatív erőkkel szemben, mivel azok adott esetben a külföldi üzleti körökkel vagy álstabilitási megfontolásokkal szemben hosszabb távú nemzeti érdeket is védtek. Magyar sajátosság, hogy egyes nagykövetek néha ezt az álláspontot a diplomáciai szokásokat túllépve érzékeltették, aminek természetesen megfelelő és nagy sajtópublicitása is volt.

...a „Nyugat” 1945-ben szép fokozatosan magára hagyta a magyar demokrácia híveit...

És végezetül van szerintem még egy pont, melynek megértése még hiányzik mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában. Arról a közép-európai polgári érzületről van szó, amely nem képes elfogadni, hogy míg a háború előtti fasiszta elittel szembeni teljesen jogos elhatárolódás európai normává vált, addig a nem faji, ám osztály-, vallási és politikai alapon szintén emberek millióinak halálát okozó kommunista pártok utódaitól való elhatárolódás olyan „tessék-lássék” módon történik lassan két évtizede. Sőt, noha Magyarországot tartósan ők kormányozzák, a rendszerváltás ellenére a kommunista bűnök említése is már-már tabu.

A „magyar sértettség” tradícióját a fenti példák következtében a magam részéről legitimnek tartom, mivel valós történelmi tapasztalatokon alapszanak. A kérdés az, hogy mindezt polgári elkötelezettségű emberekként hogyan dolgozzuk fel. Az egyik út az, hogy mindezt fenntartjuk és ezáltal külpolitikai döntéseinkben meghatározóvá válik. Így jutunk el azokhoz az abszurd politikai véleményekhez, melyek sérelmi alapon istenítik Hugo Chavez venezuelai elnök politikáját – annak egyre inkább „castrosodása” ellenére – csak azért, mert az Amerika-ellenes. De ez az attitűd jelentkezett akkor is, amikor egyes jobboldali körök a Nabucco–Kék Áramlat vitában csak azért foglaltak állást az orosz érdekek mellett, mert a tervezett Nabucco-vezeték másik végén amerikai cégek vannak. Sőt, a Fidesz kapott már kritikát azért is, mert szóvá teszi a tibeti emberi jogi helyzetet, holott Kína potens riválisa az USA-nak. Tévedés ne essék: teljesen jogosan fel lehet vetni az Egyesült Államok kritikáját a mai latin-amerikai valósággal kapcsolatban és vitatni lehet az egypólusú világ hasznosságát. De nem mindegy, hogy mindezt milyen céllal és érvekkel tesszük. Mert lehet Washingtont kritizálni, de attól még nem kell példaképként beállítani a demokratikus berendezkedést megkérdőjelező venezuelai vagy bolíviai elnököt. Lehet Washingtont nem szeretni, de attól még Magyarországnak érdeke, hogy legyen lehetősége Oroszországon kívüli forrásokból is gázt beszerezni. És fel kell vetni a guantanamói bázison tapasztalt anomáliákat, de ettől még fel lehet lépni a tibeti vallásszabadságért és szabad mozgásért is. Vagyis: ha az amerikai kritikának pusztán a sértettségi alapja marad meg, akkor bizony groteszk és megítélésem szerint a polgári politika számára vállalhatatlan külpolitikai válaszokhoz jutunk.

Én más utat választanék. Először is: a fájó magyar történelmi tapasztalatokat nyugodtan fel lehet vállalni, és ha kell, az Egyesült Államoknak is el kell magyarázni. Semmi sem indokolhatja a sajátos magyar érzület és érdekek megtagadását. Mindennek párosulnia kell a magyar nemzeti érdekek emberi jogi, valamint a stabilitás felőli megközelítésével. Ez azonban a párbeszéd útján valósulhat csak meg, egyszerűen folyamatosan mondani és magyarázni kell az Egyesült Államokban. Nincs más lehetőség. És meggyőződésem, hogy előbb-utóbb a „Nyugat” is megérti, hogy jobb egy stabil és kiszámítható Magyarország, mint egy gazdaságilag megroggyant, illegitim kormánnyal működő és mindezért nemzetközileg kiszámíthatatlan Budapest. Viszont a nemzeti érdekek érvényesítése nélkül nincs stabil Magyarország. Elég csak megvizsgálni a mostani magyarországi helyzetet.

Másodszor: egy polgári politikus demokrata. Innentől kezdve érvényesíteni kell azt az elvet, mely szerint a pragmatizmus nem válhat az elvtelenség igazolásává. Ha mindezt átültetjük a külpolitikába, akkor nem nehéz kiinduló elvi álláspontunk megfogalmazása. Ma fő szövetségeseink elsősorban az Európai Unióban és a NATO-ban vannak. Ezek demokráciák. Vagyis az Egyesült Államokkal való kapcsolat nem pragmatikus, hanem elvi alapokon nyugvó, hiszen a világ legerősebb demokratikus hatalmáról van szó. És lehet kritikákat megfogalmazni, de ezek a kritikák az Egyesült Államok nyilvánossága előtt jóval élesebben megfogalmazódnak, ami a demokratikus berendezkedést megkérdőjelezhetetlenné teszi. Az együttműködés jelentős részét ugyanakkor a meglévő szövetségesi rendszeren belül kell tartani. Magyarország azért lett a NATO tagja, hogy szövetségesi rendszerben biztosítsa biztonságát. Innentől kezdve minden olyan lépés, mely a NATO hatékonyságát csökkenti, illetve megosztja a transzatlanti szövetségesi rendszert, ellentétes érdekeinkkel. Ezért vállalom fel még ma is, hogy amikor az Egyesült Államok minden nemzetközi szervezetet megkerülve támadta meg Irakot, a Fidesz fenntartásait hangoztatta. Ezen amerikai lépés következményeit Washington mind a mai napig nyögi. Ugyanakkor abban a pillanatban, amikor az iraki vagy a libanoni békefenntartás ENSZ-határozat alapján történt, amikor az afganisztáni misszió NATO-alapokra került, politikusként és pártként fenntartás nélkül támogattuk a magyar részvételt. És ez a logika érvényesül akkor is, amikor az amerikai rakétavédelmi pajzs elfogadása mellett folyamatosan hangsúlyozzuk: a rendszer legyen kompatibilis a NATO védelmi rendszerével. Mindezek a példák arra jók, hogy bizonyítsák: lehet elvi alapokon nyugvó, a magyar nemzeti érdekeket figyelembe vevő, az egyoldalúságot elkerülni igyekvő és mégis kiszámítható partneri atlantista külpolitikát folytatni.

...szükségünk van az Egyesült Államokra.

Biztonságunk miatt szükségünk van az Egyesült Államokra. Aki ezt tagadja, az a magyar érdekek ellen szól. Becsüljük meg a jelenlegi amerikai jelenlétet Európában. Mert mi lett volna akkor, ha Washington nem lépett volna fel Koszovó kapcsán Miloseviccsel szemben? És mi lenne, ha most Koszovó ügyében Washington az egyedüli megoldást jelentő Ahtisaari-terv alapelvei melletti kiállás helyett elkezdene üzletelni? És ugye tudjuk, hogy a rakétavédelmi pajzs úgy növeli Magyarország biztonságát, hogy semmit sem kell vállalnunk. A sort folytathatnám. És ezt a csökkenő amerikai jelenlétet sem vehetjük azonban biztosra, mert ne áltassuk magunkat: jelenleg a világ fő külpolitikai, gazdasági és biztonságpolitikai kérdései nem Közép-Európában, hanem a Csendes-óceán térségében dőlnek el, az Egyesült Államok, Japán, Kína és India között. Vagyis az amerikai figyelem érhetően arrafelé fordul.

Akkor mit gondoljon egy magyar polgár? Legyen nemzetileg elkötelezett atlantista európai polgár. Ezt tudom javasolni.