Hogyan mentheti meg a helyes adópolitika a deficites költségvetést?

RÓZSÁS TAMÁS Magyar Gazdaságfejlesztési Intézet (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Adam Smith már a XVIII. században megfigyelte, hogy a vámtarifák növelése egy bizonyos ponton túl a visszaeső import miatt negatív hatással volt a vámbevételekre.1 A XX. században John F. Kennedy elnök ugyanezt az inverz relációt ismerte fel az adókulcsok nagysága és az állam bevételei között, amikor nagyarányú adócsökkentést javasolt. Különös módon éppen a demokrata Kennedy felismerése vált a később Arthur Laffer által népszerűsített kínálatoldali forradalom alapjává, és ez a felismerés volt a republikánus Ronald Reagan elnök adócsökkentési intézkedései, és az azt követő világméretű adócsökkentési hullám mozgatórugója is.

Reagan adócsökkentése előtt a kínálati oldali közgazdaságtan részéről a magas adózási szint adóbevételekre gyakorolt negatív hatásának hangsúlyozása háttérbe szorított egy sokkal fontosabb kérdést, a magas adókulcsok gazdasági növekedésre gyakorolt negatív hatását. Reagan adócsökkentési intézkedései kiemelkedő gazdasági expanzióhoz vezettek az 1980-as és 1990-es években, 2 a gazdasági növekedés pedig az amerikai jövedelmek emelkedésével emelte az adóbevételeket. Az 1980-as évek elejétől több ország követte az amerikai példát, az adócsökkentést pedig mindenhol a gazdasági teljesítmények javulása követte.

A mindenható állam illúziója: növekvő adók, növekvő jólét?

Egy társadalomban az adóbevételek alapvetően két célt szolgálnak: egyrészt olyan közjavakat finanszíroznak belőlük, mint a honvédelem, vagy az igazságszolgáltatás, másrészt a jövedelmek újraelosztását szolgálják. Amikor a kormány elvesz egy forintot az adófizetőtől és azt valamilyen kormányzati programra fordítja, annak a gazdaság által megtermelt javak és szolgáltatások összességére háromféle hatása lehet: a gazdasági összteljesítmény növekedhet, maradhat változatlan, vagy csökkenhet. A legtöbben egyetértenek abban, hogy legalább egy minimális államszervezetre szükség van egy szabad társadalom létezéséhez és a gazdasági növekedéshez. A honvédelem biztosításával, a törvényes rend fenntartásával, és talán más olyan javak előállításával, mint az infrastruktúra, vagyonbiztonság, képzett munkaerő, a kormányzati kiadások pozitívan járulnak hozzá a piac tevékenységéhez. Ezeket a programokat adókból finanszírozzák, így eddig a pontig minden elvont adóforint egy forintnál többel növeli a gazdasági összteljesítményt.

Az adóztatás egy bizonyos szintje felett azonban a kormány már nettó értelemben is terhet jelent a magánszektor számára, az adóbevételek egyre nagyobb részben jövedelemtranszferekre fordítódnak például a társadalombiztosítás vagy a támogatott egészségügyi ellátás rendszerein keresztül. Az ilyen adók termelési kedvet visszafogó hatása csökkenti a gazdasági növekedés ütemét. Az Egyesült Államokban 1950 és 2004 között a jövedelemtranszferek és -támogatások aránya a GDP 6%-áról 12% fölé emelkedett. Mára ezek a kiadások a kormányzati kiadások több mint egyharmadát teszik ki. Magyarországon ez az arány 2004- ben a GDP 19,4%-a volt.3

Míg a XVIII. és XIX. században mindvégig a GDP 10%-a alatt maradó együttes szövetségi, állami és helyi adóteher jelentős mértékben járult hozzá Amerika korai gyors gazdasági növekedéséhez, a szövetségi kormányzat által 1913-ban bevezetett jövedelemadó eszközt, a két világháború és az 1930-as évek gazdasági válsága ürügyet szolgáltatott a fokozatos adóemelésre. Azóta a legtöbb állam és néhány város is bevezette a saját jövedelemadó-rendszerét, az amerikai adóterhelés pedig az első világháborút követően átlépte a GDP 10%-át. A 20%-os határ átlépésére az Egyesült Államok második világháborúba történő belépésével került sor, Nixon elnökségének kezdetén, 1969-ben pedig az adóterhelés már elérte a GDP 30%-át, majd 34%-ra emelkedett. Mára az adószint kis mértékben a GDP 31%-ára csökkent, a kormányzati kiadások azonban annak 35%-át teszik ki. A különbözetet rövid távon a kormány hitelfelvétele, hosszú távon a magasabb adók fedezik. Összehasonlításként, az EBRD4 adatai szerint a kormányzati kiadások Magyarországon a 2004-ben a GDP 49,5%-át, 2005-ben már 50,6%-át tették ki.

A gazdasági növekedés nagyrészt a termelékenység növekedésének köszönhető. Empirikus tanulmányok feltárták, hogy az adóterhek növekedésével a termelékenység növekedése lelassul.5 Ebből arra következtethetünk, hogy létezik egy, a gazdasági növekedés ütemét maximalizáló optimális adóterhelési szint. Az amerikai National Center for Policy Analysis (NCPA) modellszámításai szerint6 az Egyesült Államok esetében ez az optimális adóterhelési szint a GDP 23%-a és 23,5%-a közötti adóterhelést jelentene, amely utoljára az 1950-es években jellemezte az országot. Más tanulmányok ezt az arányt a GDP 19–20%-a körül határozzák meg.7 Az eredmények a vizsgált időszak és az alkalmazott modell szerint kismértékben változnak, azonban egybehangzóak abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államok jelenlegi növekedési üteme, és ennek következtében hazai bruttó összterméke jelentősen alacsonyabb, mint amekkora az adóterhelés 1950-es szinten tartásával lehetett volna. Bár Magyarországra hasonló modellszámítások nem készültek, a kormányzati szektor nagyobb súlya miatt a különbség a ténylegesen elért és az optimális esetben elérhető fejlettségi szint között valószínűleg nagyobb az Egyesült Államokra számított értéknél.

Milyen következményei vannak a lehetségesnél alacsonyabb növekedésnek? Az NCPA tanulmánya szerint az adóterhelés optimális szinten tartása mellett az 1950-től 2004-ig terjedő időszakban átlagosan 5,8%-os növekedési ütemet lehetett volna elérni szemben az elért 3,5%-kal. Ha az Egyesült Államok gazdasága az 1950 és 2004 között eltelt 54 évben ebben az ütemben fejlődött volna, az 2004-ben 37 billió dolláros GDP-t jelentett volna szemben a ténylegesen elért 10,7 billió dollárral. Ez lényegében azt jelenti, hogy az adóterhelés optimális szinten tartása mellett ma egy átlagos amerikai család a jelenlegi jövedelmének reálértékben több mint háromszorosát élvezhetné.

Hasonló kimutatást készíteni a magyar gazdaságról sokkal nehezebb, ezt a rendelkezésre álló adatok minősége, a rendszerváltás előtti statisztikai adatok tartalmi különbségei csaknem lehetetlenné teszik. A hazai adóterhelésnek az Egyesült Államokbelihez viszonyítva jelentősen magasabb szintjét figyelembe véve azonban a magyar családok jelenlegi reáljövedelme és optimális adóterhelés mellett elérhető reáljövedelme között az amerikainál sokkal nagyobb különbség valószínűsíthető. Még inkább elgondolkodtató azonban, ha nem csak az időpontbeli jövedelemek szintjét, hanem az ez idő alatt meg nem termelt javak összességét vizsgáljuk. Az 1950 óta eltelt 54 év alatt az elmaradt növekedés miatt összesen mintegy 350 billió dollárnyi érték ment veszendőbe, ami egyéni szinten személyenként 1,2 millió dolláros jövedelemkiesést jelentett az évek során.

Ráadásul a túlságosan magas adók a kormányzat számára is bevételkiesést okoztak. A modellszámítások szerint a bevételt maximalizáló adószint rövid távon magasabb ugyan, mint a növekedést maximalizáló adószint, hosszú távon azonban a termelés – és ezzel az adóalapot képező jövedelem – gyorsabb növekedése miatt az alacsonyabb adószint magasabb adóbevételt eredményez. 1950 és 2004 között az amerikai adóhatóságok inflációval korrigált értéken együttesen 89,5 billió dollárnyi adót szedtek be. Gyorsabb növekedés mellett, nagyobb adóalap révén a beszedett adó összege elérte volna a 151 billió dollárt. A különbözet megfelel az Egyesült Államok 1949- től reálértéken számított összes deficitjének, tehát az alacsonyabb adózási szint mellett az Egyesült Államok kormánya nem csak összes eddigi kiadási programját tudta volna fedezni, de jelenleg nem lenne adóssága sem.

Hogyan engedték meg az amerikai választópolgárok, hogy vagyonuk a túlzott adóztatás miatt ilyen mértékben károsodjon? Miért mondtak le az amerikai politikusok 61,9 billió dollár adóbevételről? A legvalószínűbb magyarázat az, hogy nincsenek tudatában lehetséges jövedelmüknek, az elmaradt jövedelem azért nem hiányzik nekik, mert azt sosem élvezték. Emellett legtöbbjük nem ismeri az adózás, az ösztönzők és gazdasági hatékonyság közötti összefüggéseket, a politika pedig nagy kreativitást mutat az adók elrejtésében. Több adótípus rejtve marad a hétköznapi adófizető előtt (például innovációs járulék, jövedéki adók) vagy éppen az egyes tranzakciókhoz képest alacsony összegük miatt nem tartja számon őket (például kulturális járulék). A közigazgatás szövetségi, állami és helyi szintje miatt az Egyesült Államok adózási rendszere a jövedelemadó tekintetében bonyolultabb a magyarországinál. Az általános forgalmi adó ugyanakkor a hazai gazdálkodókra ró az Egyesült Államokban hasonló funkciót betöltő, de sokkal alacsonyabb mértékű és egyszerűbb adminisztrációjú értékesítési adónál jelentősen nagyobb terheket.

Egy másik ok az állam terjeszkedésének módjában rejlik. A két világháború alkalmával a patriotizmus elnémította a magasabb adókkal szembeni ellenkezést, az 1930-as évek válsága pedig hozzászoktatta az embereket a nagyobb állami szerepvállalás gondolatához. Az új és kibővített újraelosztási programok ugyanakkor fokozatosságuk miatt maradtak észrevétlenek. Magyarországon emellett a rendszerváltás előtt az erőforrások összemérhetetlenül nagyobb hányadával „gazdálkodott” az állam, mint valaha is az Egyesült Államokban. Sokunk számára ezért egy amerikai mércével magas adózási szint még mindig kedvezőbbnek tűnik ahhoz viszonyítva, amit megszoktunk. Harmadszor, a politikusok gyakran a hétköznapi emberekétől eltérő prioritásokban gondolkodnak. Többségük jogász, a jogi munka pedig gyakran arról szól, hogy újraosztja a jövedelmet a felperes és az alperes között. A politikusok az adófizetőkben és a választókban gyakran a felperes és az alperes funkcionális megfelelőjét látják, ezért gyakran rosszul értelmezik a termelő tevékenységek működését és döntéseik hatását ezekre a tevékenységekre.

Mit tehetünk a jövőbeni növekedésért?

Az eddigi trendet a jövőre vetítve, az NCPA tanulmánya szerint az Egyesült Államok gazdasága a jövőben is sokkal jobban teljesíthetne a jelenleginél alacsonyabb adószint bevezetésével. Az az optimális adószint mellett a GDP 2010, 2020 és 2030 években rendre 11,5, 38,9, illetve 72,8 százalékkal haladná meg a jelenlegi adószint mellett várható értéket. Az adóbevételek esetében az alacsonyabb adószint 2010-ben ugyan még 12,8 százalékkal alacsonyabb bevételt eredményezne, 2020-ban és 2030- ban azonban már a várható adóbevétel is 7,1, illetve 35,9 százalékkal magasabb lenne, így összességében a 2005 és 2030 között befolyt összes adóbevétel 11 billió dollárral haladná meg a jelenlegi, magasabb adószint mellett várható összes adóbevételt.

A modellszámítások az NCPA tanulmányában az Egyesült Államok 1929 és 2004 közötti makrogazdasági adatain alapulnak. Magyarország esetében erre az időszakra értelmezési zavarok nélküli, kellően megbízható adatok nem állnak rendelkezésre, így a modellszámítás nem lenne reprodukálható. Az amerikainál sokkal magasabb adóterhelés miatt azonban, az adócsökkentés révén elérhető többlet-adóbevétel, illetve többletjövedelem Magyarország esetében arányaiban valószínűleg inkább magasabb, mint alacsonyabb lenne.

Miért fontosak egy amerikai tanulmány eredményei a magyar gazdaságpolitika számára? A Magyar Köztársaság költségvetése a kormányzat túlköltekezése és az állami gazdálkodás alacsony hatékonysága miatt az elmúlt években rendkívül súlyos helyzetbe került. Az államháztartás egyidejűleg rekordösszegű adósságteherrel és éves költségvetési deficittel küzd, Magyarország az euróövezethez való csatlakozás konvergencia kritériumainak teljesítésétől az utóbbi néhány évben egyre messzebb került. Míg azt a kormány is elismeri, hogy az általa tett adóemelési intézkedéseket a kényszer, és nem a józan gazdaságpolitikai megfontolás vezérli, a nemzetközi példák sokasága ellenére a költségvetési hiány csökkentése egyetlen eszközének az adóemelést tartja. Más gazdaságok példái ugyanakkor azt mutatják, hogy az adóemelés a költségvetési hiány kezelésére a lehetséges eszközök közül a lehető legrosszabb.

Konzervatív kiút az alkalmazott keynesianizmus csapdájából

Bár az NCPA tanulmány eredményei elméleti modellszámításokon alapulnak, az adócsökkentés jótékony hatására magas költségvetési hiány mellett az Egyesült Államok gazdaságának történetében is van szemléletes példa.

Létrejöttétől az 1930-as évek gazdasági válságáig az Egyesült Államok szövetségi költségvetését az egyensúlyra való törekvés jellemezte. Mivel a válságból a kiutat látszólag a Keynes által megfogalmazott aggregát kereslet állami beruházások és kiadásnövekedés révén történő szinten tartása jelentette, az amerikai kormányzat szakított ezzel a hagyománnyal. Keynes elmélete szerint a megfelelő állami szabályozás gazdasági recesszió idején csökkenti a recesszió negatív hatásait, míg a gazdaság fellendülési ciklusaiban az állam a túlfűtött gazdaság fékezésével pótolhatja vissza a recesszió időszakában kimerült forrásait. A Keynes által kínált recept beválni látszott, a második világháború, majd az azt követő újjáépítés egy ideig elfedte az alkalmazásában rejlő csapdákat. Az állami beruházások a recesszióban az aggregát kereslet szinten tartásával eleinte valóban stimulálták a gazdaságot, a gyakorlatban azonban sokkal nehezebbnek bizonyult a kiadások csökkentése a növekedés időszakában. A végül alkalmazott, keynesianizmusnak is nevezett magyarázat szerint, a kormányzat a bőség idején a gazdaság teljesítménye, recesszió idején pedig annak potenciális teljesítőképessége szerint tervezte kiadásait.

Bár a problémák hamarosan a felszínre törtek, az 1960-as években az Egyesült Államokban a gazdaság és a költségvetés támogatni látszottak egymást. Ez a fiskális szimbiózis a következő három pilléren nyugodott: 8 (1) egy széles körben elfogadott elmélet a gazdaság működéséről; (2) az elmélet rugalmas költségvetésen és alkalmazkodó gazdaságon alapuló, hatásos alkalmazása; (3) a gazdaságból a költségvetésbe folyamatosan áramló, növekvő erőforrások. Egy növekvő és egészséges gazdaság elviselte ezt a folyamatos terhelést, a rendszerben rejlő problémák azonban kedvezőtlen környezeti változások esetén hamar megmutatkoztak. Az amerikai költségvetés 1966 és 1981 között egyre inkább romló költségvetési egyensúlyát annak ellenére nem sikerült helyreállítani, hogy az eltelt mindössze 15 év alatt a költségvetés tervezett bevételi oldala 4,86-szorosára nőtt. Szintén fontos tanulság, hogy a költségvetés tényleges bevételének növekedése ugyanakkor elmaradt a tervezettől, csak 4,46-szoros volt. Még többet elárul a költségvetés egyensúlyának helyreállítására a bevételi oldal növelésével tett kísérlet sikertelenségéről, ha a költségvetési hiány előző évihez viszonyított változását a tervezett bevétel előző évi tervezett bevételhez viszonyított változása függvényében vizsgáljuk. A két változó közötti összefüggés hiányát mutató 0,000027 R2 érték9 igazolja, hogy a bevételi oldal tervezett növelése annak ellenére nem volt hatással a tényleges költségvetési hiány alakulására, hogy a bevétel növelésére tett intézkedéseket sorozatosan éppen a hiány csökkentésének szándékával igazolták. A legsúlyosabb válság az 1973–74-es olajárrobbanás hatására 1974–75-ben alakult ki. Ebben a stagflációnak is nevezett időszakban a munkanélküliség és az infláció egyaránt növekedett, bizonyítva ezzel a kormányzat képtelenségét a gazdaság szabályozására.10

A válságból a kiutat az 1981-ben beiktatott republikánus Ronald Reagan konzervatív gazdaságpolitikája hozta meg. Reagannek beiktatása évében sikerült a kongresszuson keresztülvinnie egy öt éven át összesen 750 milliárd dolláros adócsökkentést tartalmazó törvényt. Reagan gazdaságpolitikáját – éveken át tartó viták után – a kongresszus végül 1987-ben felhígította, azonban elnöksége két ciklusa alatt a Reagan vezette adminisztráció így is jelentős gazdasági eredményeket tudott felmutatni. A gazdaság hét egymást követő éven át növekedett, ami békeidőben az Egyesült Államokban rekordnak számított. A gazdasági növekedés 15 millió új munkahelyet teremtett és a munkanélküliséget jelentősen visszaszorította. Emellett a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan az infláció és a kamatlábak is jelentősen csökkentek.11 Bár a kiadások növelésére a kongresszus részéről érkező folyamatos nyomás miatt a költségvetés hiánya eleinte nem csökkent, először 1987-ben végül a hiány is csökkenni kezdett, 1999-ben és 2000-ben pedig az Egyesült Államok szövetségi költségvetése egymást követő két évben rekordösszegű többlettel zárt.12

Világméretű adócsökkentési hullám

Részben éppen Reagan sikerét megirigyelve az 1980-as éveket világméretű adócsökkentési hullám és a legtöbb esetben annak nyomában járó fellendülés jellemezte. Törökország 1983 és 1984 között marginális adókulcsait az alsó adósávban 40%-ról 25%-ra, a felső sávban 75%-ról 50%-ra csökkentette. A következő négy évben a reál gazdasági növekedés 7%-ra ugrott, 1990-ben pedig elérte a 9%-ot. Dél-Korea 1980-ban jelentős adósságteherrel küzdött, gazdasága pedig 2%-kal visszaesett. Egymást követő adócsökkentések hatására azonban a koreai gazdaság 1981 és 1989 között átlagosan 9,3%-kal nőtt. Szintén a marginális adókulcsok csökkentése vezetett gazdasági fellendüléshez számos más országban, például Nagy-Britanniában, Egyiptomban, Jamaikában, Kolumbiában, Chilében, Bolíviában vagy Mexikóban is. Japán 1988-ban csökkentette adókulcsait, amit szintén fellendülés és növekvő befektetési kedv követett.

Belgiumban, Ausztriában és Hollandiában ugyanakkor az 1980-as évekre jellemző fellendülés ellenére is 1,5% körülire csúszott vissza a növekedés üteme, mielőtt ezek az országok is csökkentették adókulcsaikat. Az adóreform első egy vagy két évében a növekedési ütem Ausztriában 4%-ra, Hollandiában 4,1%-ra, Belgiumban pedig 4,3%-ra ugrott. Az akkor még egyesülés előtt álló Német Szövetségi Köztársaság és Kanada gazdasága hasonló fellendülést tapasztalt az adócsökkentést követően, Kanada azonban 1990-ben recesszióba esett, miután többletadókat és egy új értékesítési adót vezetett be. Az 1980-as évek adócsökkentési hulláma nem volt sem szórványos, sem jelentéktelen. 1979 és 1990 között legalább 45 ország – köztük az Egyesült Államok, Japán, Dél-Korea és Európa minden jelentős gazdasága – csökkentette jelentősen maximális marginális adókulcsait.14

Mielőtt azt gondolnánk, hogy az adócsökkentési hullám az 1980-as évekkel már a múlté, érdemes figyelmet szentelni a közelmúlt európai trendjeire is. Az ezredfordulót követően Írország és Oroszország kezdeményezésével indult újabb adócsökkentési hullám Európában.15 Az addig progresszív adórendszer Oroszországban 2001- ben 13%-os egykulcsos adóval történő felváltását hamarosan Szlovákia 19%-os egykulcsos adórendszere követte, ami egyben szintén jelentős adócsökkentéssel járt. Adót csökkentett a fent említett országokon túl Románia, Lengyelország, Moldova, Lettország és Észtország is. Nem korlátozódik ugyanakkor az adócsökkentés Európa keleti térségeire. Portugália a közelmúltban 25%-ra csökkentette korábban 30%-os társasági adókulcsát, további csökkentést ígérve. Kismértékben ugyan, de társasági adót csökkentett Olaszország is, Németország pedig személyi jövedelemadó kulcsát csökkentette a legfelső adósávban. Ezeket a tendenciákat látva a Gyurcsány-kormány adóterhek növelésén alapuló egyensúlyteremtési kísérlete akkor is abszurdnak látszik, ha nem minden fent felsorolt országban vezetett a megelőző hibás gazdaságpolitika a 2006. évi magyar költségvetéséhez hasonló helyzethez.

A nemzetközi példák azt mutatják, hogy egy adócsökkentéssel együtt járó gazdaságpolitika akkor is eredményesebb az egyensúly helyreállításában és a versenyképesség javításában, ha a hazainál lényegesen kisebb mértékben kell számolni a gazdaság nyitottsága miatti külső hatásokkal. Magyarország esetében – gazdaságunk relatív mérete és az Európai Unió tagországaira jellemző nyitottsága miatt – semmilyen körülmények között nem hagyhatók figyelmen kívül a régiónkra jellemző gazdaságpolitikai tendenciák. A tőke, az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlása ugyanis egyúttal azt is jelenti, hogy nincs akadálya annak, hogy a külföldi befektető a gazdasági környezetben meglévő vagy beálló akár csak kismértékű eltérésre reagálva, a számára kedvezőbb adózási feltételeket kínáló országot válassza befektetése célországaként. A tőke nagymértékű mobilitása miatt ugyanakkor a tőke kivonása egy kedvezőtlen adózási környezetű országból adminisztratív intézkedésekkel nem akadályozható meg.16

Adóreform-lehetőségek Magyarországon

Figyelembe véve a magyar adórendszer főképp változékonyságából fakadó bonyolultságát is, az optimális megoldás az átfogó adóreform lenne. Az ennek végigviteléhez szükséges politikai konszenzus kialakítására azonban a magyarországinál kevésbé kiélezett politikai ellentétek esetén is ritkán kerül sor.17 A konszenzus kialakításában az alapvető nehézséget az okozza, hogy az adópolitika nem csupán az állam működéséhez szükséges források megteremtése érdekében szükséges bevételek biztosítását célozza, az egyes politikai erők pedig a különböző adópolitikai céloknak eltérő hangsúlyt tulajdonítanak.

Az állam működéséhez szükséges bevételek mellett, súlyuknál fogva is jelentős hatással vannak a gazdaságra a jövedelem újraelosztás céljából beszedett adók. Az ilyen célból beszedett adók nem különülnek el az állam működéséhez szükséges bevételektől, céljuk azonban alapvetően más, hiszen támogatások formájában továbbadva az államháztartáson kívül kerülnek felhasználásra. Ezt a célt szolgálják ezenkívül az államháztartáson belül felhasznált, de szociális alapon ingyenes vagy kedvezményes közszolgáltatások fedezetét biztosító adóbevételek is. Az adóbevételeknek ez a része azért is fontos az adópolitika és adóreform szempontjából, mert ez a terület rendszerint az adópolitika legtöbb vitát generáló része. Ugyanakkor később látni fogjuk, hogy a jövedelemtranszferek esélyegyenlőség-javító hatását a politika gyakran túlértékeli, míg a felzárkóztatási célú adópolitika csapdái a döntéshozókban gyakran nem tudatosulnak.

Az előző szakaszok példáin láthattuk, hogy az adócsökkentés nem csupán a gazdaság egészséges növekedési ütemének helyreállítására alkalmas eszköz, hanem a költségvetés adóbevételeinek növelésére is. Az adócsökkentésre a magyar adórendszerben meglévő számos lehetőség közül elsősorban a személyi jövedelemadó csökkentése és az általános forgalmi adó csökkentése látszik a legcélravezetőbbnek. A jövedelemadó esetében az adócsökkentés ösztönző hatása kézzelfogható. Az általános forgalmi adó esetében a csökkentést alapvetően két tényező indokolja. Egyrészt az általános forgalmi adó kulcsa Magyarországon nemzetközi összehasonlításban magas, 18 másrészt az általános forgalmi adó az egyik legalkalmasabb a gazdasági aktivitás visszafogására, hiszen éppen a javaknak azt az önkéntes és szabad cseréjét teszi költségesebbé, amely a munkamegosztáson és specializáción alapuló modern gazdasági fejlődés egyik legfontosabb alappillére.

Az adóreform további lehetősége az adórendszer egyszerűsítésében, a marginális adókulcsok csökkentésében rejlik. Marginális adókulcs alatt a legutolsó megkeresett forintot terhelő adókulcsot értjük. A marginális adókulcsok csökkentése nem feltétlenül azonos az adószint csökkentésével, hiszen a legmagasabb marginális adókulcsok az átlagos adókulcs – tehát a teljes jövedelmet terhelő adó aránya – csökkentése nélkül is csökkenthetők.19 Fontos továbbá megjegyezni, hogy a gazdasági ösztönző hatás szempontjából nem önmagában a személyi jövedelemadó marginális kulcsa a meghatározó, hanem a jövedelmet terhelő adók és az adott személy által kapott támogatások változásának együttes hatását kifejező effektív marginális adókulcs.

Az effektív marginális adókulcs fontossága abban rejlik, hogy az adófizetők jövedelmük változásakor elsősorban ezzel az adóteherrel szembesülnek, következésképp ez az adókulcs befolyásolja legközvetlenebb módon döntéseiket. Ha az effektív marginális adókulcs magas, a többletjövedelem megszerzéséért tett többlet-erőfeszítés nem jár az adófizető számára a várt eredménnyel, ezért nő a valószínűsége annak, hogy az adófizető nem tesz további erőfeszítést a többletjövedelem megszerzése érdekében. Alacsony jövedelmű adófizetők esetében ez egyben azt is jelenti, hogy helyzetét kilátástalannak érzi, úgy érzi, hogy azon nem tud javítani. Az effektív marginális adókulcsok csökkentése ugyanakkor ösztönzőleg hat a gazdaságra, hiszen a többlet-erőfeszítéssel elérhető többletjövedelem akár jelentősen magasabb lehet.

A marginális adókulcsok csökkentését ellenzők ugyanakkor gyakran hangoztatják, hogy ez az adócsökkentési módszer a gazdagoknak kedvez. A reagani adócsökkentés eredménye azonban mást mutat. Az adócsökkentés következtében ugyanis nem csak a szövetségi költségvetés reálbevétele növekedett egyharmadával 1980 és 1990 között, de az adófizetők legtöbb személyi jövedelemadót fizető 5%-a által fizetett jövedelemadó is 1988-ra az összes jövedelemadóból származó adóbevétel 45,9%-ára nőtt az 1979-es 37,6%-kal szemben.20 A legmagasabb marginális adókulcs 70%-ról 33%-ra történt csökkentése tehát lényegében az adóbevételek növekedését eredményezte, miközben csökkentette a gazdaság terheit, nem rótt az alacsonyabb jövedelműekre többletterheket és nem csökkentette a magasabb jövedelműek magasabb teherviselését sem.

Az Egyesült Államok adózási és támogatási rendszerének alaposabb elemzése még inkább meglepő eredményt hozott.21 Mindent figyelembe véve az adórendszer a jövedelemeloszlás alsó felében mutatkozik erőteljesen progresszívnak, a felső jövedelemkategóriákban csak enyhe progresszivitás mutatkozik. Ennek elsődleges oka, hogy a progresszivitást alapvetően nem az adózás, hanem a támogatások viszik a rendszerbe, amelyeket az adófizető jövedelme emelkedésével fokozatosan elveszít. Ezáltal a legmagasabb effektív marginális adókulcsok pedig – az adókedvezmények és támogatások elvesztése miatt – éppen a legalacsonyabb jövedelmű családokat sújtják azt eredményezve, hogy a dolgozó házaspárok a jövedelemeloszlás alsó felében csupán jövedelmük egyharmadát tarthatják meg az elvonások után. Magyarországon a személyi jövedelemadó, az egészségbiztosítási és nyugdíjjárulék, és a foglalkoztatással kapcsolatos járulékok rendszerén kívüli támogatások hatását még nem is tartalmazó, legmagasabb effektív marginális adókulcs még magasabb, a foglalkoztatót terhelő elvonások figyelembe vétele nélkül eléri a 71%-ot, míg azokkal együtt 78%-ot. A legmagasabb marginális adókulcs emellett nálunk sem a legmagasabb jövedelműeket terheli, hanem körülbelül a havi bruttó 150–170 ezer forintos tartományban lép fel.

A magyar adórendszer tehát kifejezetten bünteti az alacsony jövedelmű, de helyzetükön javítani akaró keresőket, a legfeljebb kétgyermekes keresők pedig már a minimálbér kétszeresénél is olyan marginális adókulccsal néznek szembe, mint a jelentősen magasabb jövedelmű keresők. Amíg tehát a progresszív adózás, az adókedvezmények és a támogatási rendszer eredetileg segíteni hivatott az alacsonyabb jövedelmű családokat, ugyanez a rendszer jelentősen meg is nehezíti számukra a felemelkedés lehetőségét, tartós szegénységben tartva a lemaradottakat. Ennek oka, hogy az adózási és a támogatási rendszer együttes hatásaként a gyakran nagyon nehéz körülmények közötti létfenntartás ugyan kevés gazdasági teljesítményt igényel, azonban az életszínvonal akár kismértékű emelése is olyan aránytalanul magas erőfeszítést követel az alacsony jövedelmű családoktól, amilyenre azok éppen helyzetükből fakadóan nem képesek. Ráadásul az effektív marginális adókulcsra vonatkozó legrészletesebb elemzések sem térnek ki arra, hogy a tartós munkanélküliségből újra munkába álló munkavállalónak korábbi életviteléhez és jövedelméhez képest jelentős többletkiadásai is lesznek, amennyiben a munkavégzéshez például ruházatát ki kell egészítenie, megfelelő lábbelit kell vásárolnia, vagy meg kell oldania napi közlekedését.

A szegények számára kedvezőbb adórendszer tulajdonságait vizsgálva a Hannoveri Egyetem kutatása is hasonló következtetésre jut:22 a marginális adókulcsnak az alacsony jövedelműek esetében is pozitívnak kell lennie, hogy az adórendszer ne fogja vissza a teljesítményösztönzést. A kutatók szerint a negatív marginális adókulcs favorizálása illúzión alapul, az valójában nem segíti az alacsony jövedelmű családokat. Ebből a szempontból megoldást – az általános adócsökkentés mellett – a legmagasabb marginális adókulcsok csökkentése és az adókedvezmények rendszerének átgondolása jelentheti.

Nem minden adórendszerben bevezetett pozitív változás kedvező hatása jelentkezik azonnal. A gazdaságnak idő kell az alkalmazkodáshoz, és amíg a kedvezőtlen változásokhoz való alkalmazkodás, a bizalom elvesztése gyorsan végbemegy, a bizalom visszanyerése gyakran nem következik be ugyanolyan rövid idő alatt. Éppen ezért az adózás szintje és annak kiegyenlítettsége mellett fontos az adórendszer stabilitása, hosszú távú kiszámíthatósága is.

A kiszámíthatóság ráadásul éppen azoknál az adófizetői döntéseknél számít még nagyobb súllyal, amelyeknek a gazdaság teljesítőképességére, az ország jövőjére hosszú távon hatásuk van. Az adócsökkentésből származó többletjövedelmet az adófizető fordíthatja fogyasztása növelésére is, lakásvásárlásra, gyermekvállalásra, tartós befektetésre, esetleg hosszabb – például a nyugdíj célú – megtakarításra azonban csak akkor kerül sor, ha a változtatások kedvező hatására az adófizetők hosszabb távon is számítanak. Éppen ezért az adórendszer stabilitását garantáló intézkedések a jó irányban tett változtatások hatását gyorsíthatják, felerősíthetik, illetve a tartós eredmény érdekében szükségesek is lehetnek.

Hazánkban ugyanakkor az adórendszerre a változékonyság jellemző, a jogrend nem tartalmaz garanciákat a stabilitásra. A Magyar Köztársaság Alkotmánya szerint például nem lehet országos népszavazást tartani a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról.23 Ezzel szemben a nálunk gazdaságilag egyértelműen fejlettebb Svájcban a kormányzat nem emelhet adót a szavazók előzetes, referendumkeretében megadott, hozzájárulása nélkül.24

Sem a Magyar Köztársaság Alkotmánya, sem az államháztartásról szóló törvény25 nem tartalmaz garanciákat a költségvetés egyensúlyának megőrzésére sem. Ezzel szemben Svájc alkotmánya megköveteli az államszövetség kiadásainak és bevételeinek hosszú távú egyensúlyát,26 lefekteti az adózás alapelveit, és előírásokat tartalmaz a legfontosabb adónemekre.27 A jövedelmet terhelő közvetlen adókkal kapcsolatban például a svájci alkotmány meghatározza az államszövetség által kivethető legmagasabb adókulcsokat, amelyek nem haladhatják meg természetes személyek esetében a jövedelem 11,5%-át, jogi személyek esetében a nettó profit 9,8%-át. A szövetségi adókulcsok megállapításánál emellett az alkotmány megköveteli a kantonok által kivetett adók figyelembe vételét (ezekre az alkotmány szintén tartalmaz előírásokat), illetve előírja, hogy a természetes személyek esetében az infláció miatti magasabb adósávba csúszást periodikusan ki kell egyenlíteni. 28 Svájcban az alkotmány módosítása csak népszavazással lehetséges,29 az adórendszer kiszámíthatósága tehát hosszú távon is biztosított.

Következtetés

A magyar gazdaság számára a kormányzat kizárólag a költségvetési hiány csökkentésére koncentráló, a nemzetközi adócsökkentési trendekkel szembemenő, elhibázott adópolitikája egyre inkább a gazdasági fejlődés akadályává válik. Az adóterheket rövidlátó módon növelő kormányzati stabilizációs intézkedéscsomag magyarázata vélhetően a következő okokban rejlik. Egyrészt a kormányzat az általa hangoztatott „igazságosság” jegyében, saját hibás gazdaságpolitikájának korrekciója helyett a hibás gazdaságpolitikát leginkább megszenvedőkkel szembeni szolidaritást az ugyanazt a gazdaságpolitikát – ma még – kevésbé megszenvedők részéről igyekszik kikényszeríteni. Szemléletesebben ezt úgy fogalmazhatnánk, hogy a kormányzat már sorba rakta a dominóköveket, egy a jelenleginél is mélyebb gazdasági válság már csak egy kezdő lökésre vár. Másrészt az adóemelésen alapuló egyensúlyteremtés vagy a döntéshozóknak a gazdaság dinamikájára, a gazdasági önszabályozó mechanizmusok működésmódjára vonatkozó ismerethiányáról, vagy ezek szándékos figyelmen kívül hagyásáról tanúskodik.

A gazdaság fejlődésében okozott közvetlen károkon túlmenően az adóemelésen alapuló stabilizációs törekvés káros azért is, mert amíg – átmenetileg – az adóbevétel kismértékben növekszik, a költségvetés egyensúlyának adóemelés útján történő helyreállíthatóságának hamis reménye elodázza a valódi államháztartási reform megkezdését is, előrevetítve, hogy azt majd a jelenleginél is kedvezőtlenebb feltételrendszerben kell a későbbiekben végrehajtani. A jelenlegi helyzetből a kiutat egy a gazdaság növekedését megcélzó, az európai integráció révén a korábbinál is nyitottabb gazdasági környezetet hátrány helyett erénnyé formáló, adócsökkentésen, az adózási szabályok egyszerűsítésén, és az adózási környezet stabilizálásán alapuló konzervatív gazdaságpolitikai fordulat jelentené.

Irodalomjegyzék

Jegyzetek

  • 1. Egy 1755-ben tartott előadásában Adam Smith az adók és a gazdasági növekedés összefüggéséről így nyilatkozott: „Kevés egyéb szükséges ahhoz, hogy egy államot a bőség legmagasabb fokára juttassa a legalacsonyabb barbárságból, mint béke, könnyű adók és megfelelő igazságszolgáltatás: minden más a dolgok természetes folyásából létrejön.”
  • 2. A Reagan adminisztrációt követő Bush és Clinton kormány bizonyos mértékig rontotta ezt az expanziót.
  • 3. Gwartney, Lawson és Easterly 2006.
  • 4. EBRD 2007.
  • 5. Peden és Bradley 1989.
  • 6. Scully 2006. A modell értékelésével kapcsolatban lásd Kennedy 2000 és Scully 2000.
  • 7. Grossman 1987, Peden 1991.
  • 8. Schick 1990, 51. oldal
  • 9. A számításhoz használt adatok: Schick 1990, 56. oldal 3.1. táblázat.
  • 10. Schik 1990, 58. oldal.
  • 11. Bár a Reagan-adminisztráció utolsó időszakában az infláció kis mértékben nőtt, így is jelentősen alatta maradt a Carter-adminisztráció csúcsértékeinek (Schick 1990).
  • 12. CNN.com 2000. szeptember 27. (Forrás: http://archives.cnn.com/2000/ALLPOLITICS/st ories/09/27/clinton.surplus/ (Hozzáférés: 2007. április 23.) A költségvetés többletét a republikánus törvényhozás döntő részben az államadósság csökkentésére kívánta fordítani, illetve adócsökkentést tervezett. Clinton elnök mindkét tervezett intézkedést megvétózta, a kiadások emelkedése pedig hamarosan felemésztette a költségvetés többletét és az újra deficitessé vált.
  • 14. Reynolds 1993, 330. oldal.
  • 15. Mitchell 2004.
  • 16. Gillis 1996, 345. old.
  • 17. Gillis 1996, 338–343. oldal
  • 18. Gillis 1996, 336. oldal. A hivatkozott forrásban Magyarország esetében ugyan még 25%-os áfakulcs szerepel, azonban az összehasonlításban a jelenlegi 20%-os kulcs is a legmagasabbak közé tartozik.
  • 19. Reynolds 1993. 329–332. oldal.
  • 20. Reynolds 1993. 330. oldal.
  • 21. Gokhale, Kotlikoff és Sluchynsky 2003.
  • 22. Homburg 2002.
  • 23. A Magyar Köztársaság Alkotmánya 28/C § (1) a) pontja.
  • 24. Henderson 2002. 215. oldal.
  • 25. 1992. évi XXXVIII. tv. az államháztartásról.
  • 26. The Federal Authorities of the Swiss Confederation 2002. 126. cikkely.
  • 27. The Federal Authorities of the Swiss Confederation 2002. 127–135. cikkelyek.
  • 28. The Federal Authorities of the Swiss Confederation 2002. 128. cikkely.
  • 29. The Federal Authorities of the Swiss Confederation 2002. 126. cikkely a) pontja.
EBRD [2007]: Selected economic indicators – macroeconomic. EBRD. www.ebrd.org/country/sector/econo/stats/sei.xls (Hozzáférés: 2007. március 5.) Gillis, Malcolm, Dwight H. Perkins, Michael Roemer, és Donald R. Snodgrass [1996]: Economics of Development. 4. kiadás. W. W. Norton and Company, New York.
Gokhale, Jagadeesh, Laurence J. Kotlikoff és Alexi Sluchynsky [2003]: Does It Pay to Work? Policy Report No. 258. National Center for Policy Analysis, Dallas, TX.
Grossman, Philip J. [1987]: The Optimal Size of Government. Public Choice, 56. 193–200. o. Gwartney, James, Robert Lawson és William Easterly [2006]: Economic Freedom of the World: 2006 Annual Report. The Fraser Institute.
Henderson, David R. [2002]: The Joy of Freedom: An Economist’s Odyssey. Prentice Hall, London, New York, San Francisco.
Homburg, Stefan [2002]: Optimal Marginal Tax Rates for Low Income: Positive, Negative, or Zero? Discussion Paper No. 255. Wirtschaftswissenschaftliche Fakultät der Leibniz Universität Hannover, Hannover.
Kennedy, Peter E. [2000]: On Measuring the Growth- Maximizing Tax Rate. Pacific Economic Review, Vol. 5, No. 1, 89–91. o.
Mitchell, Daniel J. [2004]: Europe Has Caught Tax- Cut Fever. The Heritage Foundation. www.heritage.org/Press/Commentary/ed030304c.cfm (Hozzáférés: 2007. április 25.)
Peden, E. A. és M. D. Bradley [1989]: Government Size, Productivity and Economic Growth: The Post-War Experience. Public Choice, 61, 229–245. o. Peden, Edgar [1991]: Productivity in the United States and Its Relationship to Government Activity: An Analysis of 57 years, 1929–1986. Public Choice, 69, 153–173. o.
Reynolds, Alan [1993]: „Marginal Tax Rates”. Megjelent: David R. Henderson (szerk.): The Concise Encyclopedia of Economics. Warner Books, New York.
Schik, Allen [1990]: The Capacity to Budget. The Urban Institute Press, Washington, D. C. Scully, Gerald W. [2000]: The Growth-Maximizing Tax Rate. Pacific Economic Review, Vol. 5, No. 1, 93–96. o.
Scully, Gerald W. [2006]: Taxes and Economic Growth. Policy Report No. 292. National Center for Policy Analysis, Dallas, TX.
The Federal Authority of the Swiss Confederation [2002]: Federal Constitution of the Swiss Confederation. The Federal Authority of the Swiss Confederation. www.admin.ch/ ch/itl/rs/1/c101ENG.pdf (Hozzáférés: 2007. április 23.)