Adósság fedőprojekt

OLÁH JÁNOS tanszékvezető egyetemi tanár, Tessedik Sámuel Főiskola. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A pénz univerzális egyenérték világában annyi az értéked, amennyi a pénzed (Magyari Beck, 2006). Az árupénzből pénzáru lett. Az adósítás manipulációs idolja torzítja értékítéletünket, a neoliberális piacokon nincs becsülete létünknek, az elvont értékvilág emberségének, nincs pénzértéke természeti környezetünknek. Ma már nincs valós értéke sem a létezőnek, sem a termékekké munkált anyagi részecskéknek, mert minden felgyorsulva hulladékká válik a termékek eltorzult életciklusában. Ugyanakkor ezeken a piacokon kell jól élnünk. Hogyan szervezi és irányítja életünket, hogyan gyakorolja hatalmát Magyarországon az adóssággyártásra szocializált elit?

Minden társadalom a termelés, a hatalom, valamint a tapasztalat folyamatai révén formálódik. A termelés az embernek anyagra irányuló értékteremtő, a hatalom az egyén másokra irányuló értékosztó, a tapasztalat pedig az egyén magára irányuló értékfogyasztó kölcsönhatása. Hogyan szerveződik ezredfordulónkon a magyarok társadalma? Milyen eszmeáramlások kölcsönhatásában változik emberi közösségünk? Kik formálják társadalmunkat az anyag legmagasabb szerveződési szintjén, vagy deformálják az élővilág alacsonyabb, tudattalan szerveződési szintjét formáló kölcsönhatások felszínre segítésével? Anyagenergiából vagyunk, ezért a részecske és kölcsönhatása, az egyén és a hozzátartozó eszmeáramló kölcsönhatás örökös változásában létezünk. Most éppen gyorsan változunk. Ilyenkor a tudat eszmehatásait felülírva, előtérbe kerülhet a tudatalatti szerveződési szint, és felerősödhetnek az élő, de nem tudati anyagmozgató kölcsönhatások, azok közül is az egyed közvetlen, pillanatnyi túlélését védő mechanizmusok. Működésbe lép a populáción belüli, az egyedek közötti konkurencia kölcsönhatása. Roncsolt halmazú közösségekben ilyenkor nem a népesség közösségépítő, hosszabb távú jólétét alapozó mechanizmusai uralják az elbizonytalanodott egyén cselekedeteit, hanem csupán az egyéni túlélést segítő, hosszabb távon önpusztító, mert önközösségét romboló farkastörvényei. Sőt még tudati szinten is előtérbe kerül az individuális racionalitás önérdeke, az ész egy magasabb szintű használatával működő kollektív racionalitásával szemben, ami viszont a közösség jólétének romlásához vezethet. Kisebbségbe kerülhet a kollektív racionalitás, amely a teljes populáció, az adott emberi közösség hasznát és jólétét biztosítaná a kooperáció kiteljesedésével. 2004. december 5-én például a kettős állampolgárságot tagadók társasága a szociál-darwinizmus legszélsőségesebb eszméivel, a tudattalan konkurencia kölcsönható erejét felszínre csempészve, rémítette a rendszerváltás kétségeiben amúgy is vergődő embereket. Ugyanazok, akik a szociál-darwinizmus elleni ideológiai harcukban, a marxizmus eszméivel egyszer már visszaszorították az ember természeti meghatározottságát, többek között azzal, hogy az embert a természet fölé rendelték, most az egyént közösségek fölé emelő kiüresedett modernitás neoliberális ideológiájával megterhelten a szociobiológiát is képtelenek elfogadni. Veszélyes számukra a közösségek valós állapotának, szerkezetének és működésének leírása, az okozati láncolatok feltárása. Az erőforrások szinte teljes birtokában továbbra sem képesek azt működtetni, megoldásokat alkotni. Fedőprojektekkel és médiafegyverzettel bujkálnak a letermelt társadalmi mezőkben, pedig napjainkban, a valóság szorításában előtérbe kerül az anyagszerveződés, a természet és az ember viszonya, különösen a szétrombolt minőségű közösségek keresik a válaszokat és megoldásokat.

Mindez persze csak egy lételméleti levezetés. A többség számára a bizonytalanságot és elszegényedést hozó gyors változás zűrzavara a valóság, ami még nem hozott hasznot a többségnek. Egyelőre csak a káosz rendje kezd kiderülni, hogyan is működik az örökösen haladók, időnként rendszert váltók adóssággyártó társasága. Milyen célokat és érdekeket szolgál valójában az eladósítás? Kik ők, akik a rendszerváltogatás értékosztó és értékfogyasztó káoszában mindig jeleskednek, de az értéktermelésben örökösen elbuknak? Mivé formálnak bennünket, közösségi és természeti erőforrásainkat? Érdemes egy kicsit visszatekintenünk, majd előrelapoznunk. Előrehaladásunkhoz fontoljuk meg Amerika és a filozófia kettős távolságából elemző Kekes tanácsait bajaink orvoslására (Kekes, 2005). Túl kell lépnünk a rendszerváltás után itt ragadt diktatúra miatti félelmeken, ideje észhez térnünk, mert már nem a börtön, kínzás és halál könyörtelen harcát vívja itt a jó és a rossz a kettészakadt országban. Másrészről viszont ideje csökkenteni a diktatúra aktív szereplőinek máig élő túlzott befolyását. Csupán azért, mert már számtalanszor bizonyították, hogy képtelenek az értékteremtésre. Enélkül pedig egyetlen társadalom sem működhet közhaszonnal.

Retrospektív

1867-ben az osztrák–magyar kiegyezést (XII. törvénycikk) gyorsan követte a magyar–zsidó társadalmi szerződést megpecsételő emancipációs törvény (XVII. tc.). Ebben a modernizáció mellett elkötelezett magyar és zsidó liberális vezető réteg kötött szövetséget az ország ipari, kereskedelmi és társadalmi fejlődéséért (Fejtő, 2000). Az izraelita vallás egyenjogúsítása az 1895-ben (XLII. tc.) elfogadott recepciós törvénnyel valósult meg (Gyurgyák, 2001). Az anyanyelv szabad használatát, az etnikai alapú kulturális, gazdasági, sőt politikai szervezkedés jogát biztosító nemzetiségi törvényt, Európában először, Magyarországon fogadták el (1868. évi LIII. tc.), majd kiterjedten alkalmazták. Budapesten alakultak meg a peremterületeken élő nemzetiségek első kulturális szervezetei és nyomdái. Magyarországon tehát a liberális államszerveződési elvekkel formálódó demokráciában és kapitalista piacgazdaságban kiteljesedett a polgárok egyéni szabadságjoga. Az adminisztratív-hatalmi hivatalokba a keresztény középosztály, a termelésiforgalmi és szabad pályákra jórészt a zsidó származású középosztály jutott (Tőkéczki, 1999). Ez a kettős gyökerű magyarság lett az új gazdasági és társadalmi fejlődés motorja. A lokalitás integrált halmazában érdekelve sikeresen bekapcsolódott a Közép-Európában ekkor zajló, a XX. századot alapozó gépipari forradalomba (Glatz, 1994). Bizonyítja ezt a technológiai robbanást előkészítő Nobel-díjasok listatöredéke is (Oláh, 2005).

A közvetlen politikai hatalom a történelmi, jórészt elszegényedő osztály kezéből nem került át az ipari, kereskedelmi és banktőkét birtoklók kezébe. Ez a helyzet aktivizálta a többnyire zsidó bázisú polgári radikalizmust, bekapcsolva a lényegében liberalizmus ellenérdekeltségű szocialista és népi szociális mozgalmakat is. Törvényszerű, de mégis furcsa szövetségük együtthatása szükségszerűen gyengítette az 1867. évi XII. és XVII. törvénycikkek halmazképző erejét. Mindez olyan Európában történt, ahol a liberalizmus eszmeáramlatában egyre nagyobb teret nyert az univerzalizmus és a kulturális relativizmus. Erősödtek az emberi közösségek autoritását gyengítő, ezzel az anyag halmazképző törvényét figyelmen kívül hagyó nagyon is veszélyes törekvések, ami végül a kommunizmus és nácizmus rémuralmát hozta el Közép- Európába is. Úgy tűnik azonban, hogy az ezredfordulóra a természet halmazépítő törvényei lassan és fokozatosan elkezdik gyógyítani a romhalmazokat. Egyelőre még a megosztás érdeke érvényesül, még működik a rendszerváltó idol hamis képzete, de már halmozódik egy közösségi igény az adóssággyártók váltórendszerének meghaladására, hogy folytatódhasson az emancipációs törvénnyel beindult országépítés. Újraformálódni látszik a magyarságnak felemelkedést hozó kiegyezéskori társadalmi szerződés.

Elszabadult neoliberálisok

... a Nature szerint a huszadik század Budapesten született.

Most is vannak persze a történeti magyar társadalmi szerződéssel szemben ellenérdekelt ellenzők. A megvalósult liberalizmustól ismételten elszakadt polgári radikálisok utódai összenőttek a posztkommunista elittel. Az elszabadult liberalizmus kiüresedett eszmeáramlatával és szűkülő csapatával kitartóan képviselik az ipari tömegtársadalom, a szabadpiac és a helyi erőforrások korlátlan kiaknázásában érdekeltek internacionalizmusát (Oláh, 2004). Szükségszerűen a nemzeti és helyi közösségek érdekeivel szemben. Haszonvédő és érdekérvényesítő csatározásaikban az ötvenes évek vulgáris marxizmusával átitatva és a halmazképzés természeti törvényét ismételten tagadva, a hazai neoliberálisok szerint Magyarország eddigi története során soha nem jutott el a liberális demokráciáig és a kapitalista piacgazdaságig (Kis, 2004). E sajátos történelemhamisítással szemben történelmi tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában, sőt még a két háború között is liberális és parlamentáris demokrácia működött Magyarországon. A gazdaság pedig 1867-től prosperáló szabadversenyes kapitalista piacgazdaság volt. Összehasonlításul: abban az időben Anglia arisztokratikusan zárt világában gyarmattartó rasszista elit uralkodott, és az USA még nem ismerte el a feketék állampolgári jogegyenlőségét (Schmidt, 2004). Végül ismétlésül: a huszadik század gépipari forradalma e térségben kezdődött és a Nature szerint a huszadik század Budapesten született (Smil, 2001). Az autoritást tagadó neoliberális politikai projektek katonái, gondosan adagolva, gyakran még a közösségi jelképeket is támadják, nemcsak média, hanem kormányzati hatalommal is. Persze mindez, az adósság és az antifasiszta fedőprojektekhez hasonlóan csak a valóságos, már megszerzett gazdasági hatalom és további gyarapítását szolgáló folyamatok elterelő művelete. A demokrácia és piacgazdaság kibontakozását és fejlődését az éppen uralkodó eszmeáramlatokkal arányosan, és a gazdasági erő közösségellenes gyakorlásából keletkezően és annak következményeként, mindig is az ország eladósodása korlátozta.

Magyar adósságtörténet

A magyar gazdaság fejlődését és az euró bevezetését a hatalmat birtokló, adóssággyártó elit komprádor minősége akadályozza. Az olyannyira meghatározó és napjainkkal együtt élő adósság fogalmak rövid átismétlése mindenki számára lehetővé teszi a magyar adósságtörténet megértését. Adósság a hitelek felvételéből származó fizetési kötelezettség, következménye az ország adósságszolgálata, ami az alaptörlesztési és kamatfizetési kötelezettségéből tevődik össze. A teljes adósságszolgálat összegéből az új hitelek összegét levonva számítható ki a nettó adósságszolgálat. A bruttó adósságállományból a másokkal szemben fennálló követelések levonásával kapjuk meg az ország nettó adósságát. A nemzetközi fizetési mérleg tartós és nagyarányú hiánya vezet eladósodáshoz. Miután a globalizáció és az EU-folyamatok egyre markánsabban befolyásolják, előírják a nemzetállamok gazdasági egyensúlyát, célszerű tömören áttekinteni a nemzetgazdaságok önállóságát formáló nemzetközi fizetési mérleg összetevőit. A hiány kialakulását számos termelési és pénzfolyamat befolyásolja. Legérzékenyebb összetevője a folyó fizetési mérleg, amely a nemzetközi export-import áruforgalom külkereskedelmi mérleg, és a tevékenységi szolgáltatások ki-be utaztatás és más nyújtott és igényelt külföldi szolgáltatási mérleg összegéből képzett erőforrástransfer mérlegből, valamint a külföldre átutalt vagy külföldről beérkező tőkejövedelem és segély-átutalások mérlegéből áll. A folyó fizetési mérleget a direktberuházások, portfólióberuházások (részvény, kötvény) és hosszú távú bankhitelek tőkemérlegével kiegészítve kapjuk meg az ország alapmérlegét. Végül, ha az alapmérleghez hozzászámítjuk a rövid lejáratú bankhiteleket és portfólióberuházásokat (kincstárjegy, váltó, bankbetét, készpénz), megkapjuk az ország teljes fizetési mérlegét. Ehhez a jegybanki tartalékváltozásokat hozzáadva számolható a számviteli fizetési mérleg.

Az első világháború után önállóvá vált ország tetemes adósságot örökölt a Monarchiától, ráadásul a trianoni területvesztés, az öt évig tartó infláció és a kirótt jóvátételi kötelezettségek súlyosbították a helyzetet. Csak a külföldi hitelfelvételek könnyíthettek a helyzeten. A hitelek improduktív felhasználásának nagy hányada miatt és a gazdasági világválság következtében a fizetési mérleg tovább romlott és a felhalmozott 4,3 milliárd pengő bruttó adósság már elérte az 1930–1931-es költségvetési év csaknem teljes nemzeti jövedelmét. Az ekkor bevezetésre került kötött devizagazdálkodás gyakorlata egészen 2001 júniusáig tartott.

A második világháborút követően az adósságszolgálat, valamint a jóvátételi kötelezettségek a hetvenes évek elejére rendeződtek. A gazdasági mechanizmus hatvanas évek végi reformtörekvései, majd az 1973-as kőolajválság hatására bekövetkező húszszázalékos cserearányromlás kényszerében felerősödtek a politikai viták és a hitelek nagyarányú felvételének beindítását eredményezték. Végül az 1981. évi MSZMP KB ülés határozata alapján Magyarország a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tagja lett. Felgyorsult az a folyamat, melynek végén Magyarország a világ egyik legeladósodottabb országává vált. A hitelfelvételeket rendszerint a fejlettebb technológiák honosítása vagy az uralkodó elit luxusfogyasztás-importja motiválják. 1971 és 1989 között Magyarország nettó külföldi államadósága 0,5 milliárd dollárról 14,9 milliárd dollárra növekedett. Elsősorban a pénzügyi hálózat, mindenekelőtt az USA pénzkibocsátáson és kamatpolitikán alapuló monopolhelyzete manipulálja a dollár értékét a többi valutához képest. Miközben a nemzetközi pénzügyi ciklusok terjeszkedés (olcsó dollár) szakaszát a profitrealizálás (erős dollár) szakasza követte, a cserearányromlás, kereskedelmimérleg-hiány, hiteltörlesztés és a kamatkifizetések következtében létrejött 14,9 milliárd dollár nettó külföldi államadóságból csak 1,2 milliárd dollár volt a tényleges nettó tőkebevonás. Csupán a jenben tartott hiteleink cserearányromlása következtében mintegy négymilliárd dollárnyi árfolyamveszteséget szenvedtünk el. A hitelfelvétel csak az első 3-4 évben jelentett nettó forrásbevonást, ezt követően a kamatok és hitelek törlesztése meghaladta a hitelekkel bevonható források mértékét, tehát nettó forráskivonást okozott az eladósodás további növekedése (Lóránt, 2004). Miután nettó forrásbevonás, vagyis tényleges kölcsönzés nem történt, és az eladósodást nagyrészt a hitelező világgazdaság működési zavarai okozták, a rendszerváltás kezdetén vezető közgazdászok javasolták az adósságkönnyítés különböző formáit. A rendszerváltó kormány azonban a mögöttes komprádor elitérdekek nyomására a bankárok érvelését fogadta el, és végül nem indította el a Lengyelországhoz hasonló, mintegy tízmilliárd dolláros adósságelengedés kezdeményezését.

Mégis a rendszerváltás első három évében az évi négymilliárd dolláros kamatfizetés ellenére a fizetési mérleg pozitív, a külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozott maradt. Ezt követően azonban gyorsan romlott a helyzet. Az 1994-ben a hatalomra került balliberális Horn-kormány alatt tovább növekedett a külkereskedelmi mérleg hiánya, hamarosan megközelítette a négymilliárd dollárt, az akkori export negyven százalékát. A külföldi nettó adósság egészen 2002-ig alig változott, a fizetésimérleg-hiányt tőkebefektetések és privatizációból származó bevételek kompenzálták. Ezt követően azonban a fizetésimérleg-hiány a balliberális Medgyessy-kormány alatt, 2002 és 2004 között megduplázódott, és jelentősen tovább növekedett a külkereskedelmi mérleg hiánya is. Felére estek vissza a közvetlen tőkebefektetések és növekedett az adósság finanszírozáshoz beszerzett hitelek mennyisége. Mindezek következtében 2002 és 2004 között a nettó adósság csaknem tízmilliárd dollárral, 21,9 milliárdra nőtt. 2003-ra a fizetési mérleg hiánya elérte a 7,2 milliárd dollárt, a GDP majdnem tíz százalékát. A nettó külföldi tartozás, ami az adósság és a nem adósság jellegű tartozásokat is magában foglalja, 2003 végén elérte az 58 milliárd dollárt, vagyis az ország GDP-jének 75 százalékát. Az ország kötelezettsége 2002 és 2004 között tehát nagyjából felével növekedett, nyolcbillióról tizenkétbillió forintra (Szajlai, 2004). Az adósság és a költségvetési hiány ezt követően, Gyurcsány második miniszterelnöksége alatt csak tovább fokozódik. A kormányzati hatalomba visszakerülő és a megszorításokra, mint egyetlen gazdaságfilozófiára szocializálódott késő kádári elit most éppen a költségvetési kiadások lefaragásával, a neoliberális gazdaságpolitikát megvalósítva, önmagát ismétli. Persze teljesen új termelési szerkezetben, amelyben még a fejlett EU-országokhoz képest is erősebb a tőkekoncentráció, a behálózott személyek szerepe és a főváros súlya (Matolcsy, 2005). A vállalatokat és piacaikat átjátszotta a multinacionális cégeknek, akik a világon egyedülállóan már 60–80 százalékban birtokolják a magyar feldolgozóipart, szolgáltatásokat és pénzügyet, szemben az EU-tagországok 10–30 százalékával. Szinte egyedülállóan Európában, a magyar gazdaság egyensúlya, a társadalom életszínvonala szinte teljes egészében külső tulajdonosoktól függ. A durva marketing filozófiával nyitottnak eufemizált magyar gazdaság a valóságban tipikusan kiszolgáltatott gazdaság (Rockenbauer, 2006), kiszolgáltatott társadalom, kádári biztonságra szocializált megrémisztett emberekkel. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi ciklusoknak megfelelően amúgy is működik a pénzpumpa. Újraindult az adósságspirál, kamatcsapdából adósságcsapdába, esetleg adósságláncra kerül az ország (Rockenbauer, 2005). Lehúz az adósságörvény, legújabb felmérés szerint az állami adósságszolgálat terhét tekintve az ötödik helyet foglaljuk el világ 170 országa között (Szajlai, 2005). Csak reménykedhetünk, hogy ez adósságtörténetünk csúcsa, pontosabban a lejtő alja, és ennél már nem lesz rosszabb. A 2006-os választásokkal hatalmában megerősített csapat azonban romba dönti reményeinket, ismétli önmagát, hiszen ez lényege a helyiek kiszolgáltatása adóssággyártás technológiával.

Adósság prospektív

Az adósságlétre szocializált szocialista elit újra kormányra kerülve, már a legelején, csupán két év alatt (2003–2004) közel négyezermilliárd forinttal, az EU tiltási szintjére növelte az ország adósságát. Emiatt, további erőforrások rendelkezési állományának örökös növelési kényszerében, rejtett adósságtechnikák bevezetésére szerveződik. A társadalmi szerződés állami beruházásait (autópálya, oktatás, egészségügy) PPP (Public-Private-Partnership) formában tervezik megvalósítani, pontosabban megkerülni. Magánbefektetőkkel, közpénzek távlatos lekötésével, tehát további adósság felvételével még e természetes monopóliumok hosszú távú hasznát is külföldi érdekeltségek kezébe adják. Ez a magánbefektetők számára jól jövedelmező, államilag garantált, kemény piaci, munka nélküli, kockázatmentes befektetés a korrupció melegágyát jelentheti a kapcsolati tőkével rendelkezők számára (Csath, 2005). Még ennél is hátrányosabb azonban, hogy Magyarországon gyakorlatilag minden emberi munka és vállalkozás haszna külföldiekhez áramlik. Pedig az emberi közösségek halmazképző erejét mindig és mindenhol a haszon és a felhalmozás növeli, ennek hiányában egyre gyengül az érdekérvényesítés hatékonysága. Már a sámánok eltartásához is szükség volt a haszon előállítására és birtoklására. Ma a média modern sámánjai különösen hatékonyak. Az értelemalkotás, azonosságformálás és akaratképzés közösségformáló technológiákat igen eredményesen alkalmazzák a megrendelők érdekei szerint. Minden közösség csak munkája hasznának megtartásával erősödhet, enélkül a sámánok is idegen pénzekre szocializálódnak. Az eladott piacok, beruházások, természetes közösségi monopóliumok és munkahelyek visszaszerzésére volna szüksége a nemzetgazdaságnak, mert egyedül a multinacionális cégek kiviteléből egyetlen kormányzat sem működhet közösségei hasznára.

... a térség legnyitottabb, így legsebezhetőbb és legkiszolgáltatottabb gazdasága lettünk.

Az évi négy-öt százalékos gazdasági növekedés a multinacionális cégek exportjára támaszkodik. A kivitel 90 százalékát külföldi tulajdonú, elsősorban multinacionális cégek birtokolják, tőkejövedelmeik pedig nem javítják az ország fizetési mérlegét. A multinacionális vállalatok egyedül 2003-ban 3,5 milliárd dollár tőkejövedelmet vittek ki az országból, ennyivel rontották a fizetési mérleget, akkor, amikor a teljes évi GDP 100 milliárd dollár körüli volt (Lóránt, 2005). Ráadásul a vállalkozások 90–95 százalékát adó hazai kis- és közepes vállalkozásokban dolgozik a négymillió magyar munkavállalóból kétmillió és csupán 200–400 ezer a multinacionális vállalatoknál. Kóros exportkitettségében a térség legnyitottabb, így legsebezhetőbb és legkiszolgáltatottabb gazdasága lettünk.

Most még vitázik a felszínen (1) a zárt-önellátó társadalom-gazdaságanyagforgalom környezetgazdálkodó eszmerendszer integrált, befogadó, erőforrásmegtartó és természetes paramétereinek posztmodern dogmája (2) a nyitott-függő társadalom-gazdaság-anyagforgalom eszmerendszer integrált, kizáró, erőforrás-kivonó és természetellenes paramétereinek modern dogmájával. Lassan elfogynak a modern érvek, az örökös növekedés eszméje zsákutcába rohan. Vigaszunk és reménybeli jövőnk, hogy a valóságban már régen beindult a megszüntetve megőrzött posztmodern olvasztó. A lét kölcsönható erői biztosan, de lassan dolgoznak. Úgy tűnik, számolnunk kell e valósággal, ahogyan már Max Planck megállapította, csak a régi kihalása után jön az új, nem legyőzésével. Ugyanerre a következtetésre jutott a történész John Lukács (1968): problémáinkat nem megoldjuk, hanem kinőjük. A neoliberális gazdaságeszme tobzódása közepette törekedni kell arra, hogy kevésbé legyünk a világgazdasági folyamatok hektikusságának kitéve, növelni kell a belső piacra való termelést. A posztmodern környezetgazdálkodás visszahozza a nemzetközi kereskedelembe David Ricardo kölcsönös előnyök paradigmáját, amelynek értelme az import. Az export csupán egy ország akarata és képessége arra, hogy importálhassa azt, amire szüksége kényszeríti. Az export önmagában tehát nem cél, csupán eszköz. Egy egész ország versenyképességének eszméjét, mint létfontosságú eszmét, sőt mint ami jelent is valamit, a legtöbb közgazdász el sem fogadja. Adam Smith piacgazdaságában a verseny a vállalkozások között folyik. Az európai közösségek számára sokáig hasznot alkotó modernség eszméjéről kiderült, hogy örökös haladásában sohasem tudta, hogy honnan halad és hová. Nyitott-függő és kiszolgáltatott társadalmi, gazdasági és környezeti modellje mára már zsákutcába jutott. Még működik ugyan az olajenergiára és adósság pénzeszmére épülő legmodernebb jelene, de már csak kárt okoz embernek, környezetnek. A posztkommunista közösségek modern neofitái az eszme morzsáit gyűjtögetve a lassan lejáratódó adósságeszmét alibiként használták a gazdasági hatalom megszerzésére és fedőprojektként alkalmazzák napjainkban cserbenhagyott közösségeik kiárusítására.

Adósság alibi

A tizenötmilliárd dollár nettó külföldi államadósság volt a kommunista csőd jéghegyének csúcsa, a rendszer közel fél évszázadig láthatatlanná diktált egész működésképtelenségének látható valósága. Hogyan lehet a csődből előnyt kovácsolni? Az adósság, mint alibi lett a kommunizmus elmúlásának, pontosabban tudatos felszámolásának fedőprojektje. Így nem embertelensége, bűnei, haszonélvezőinek, ideológiájának és egész gyakorlatának alkalmatlansága került felszínre, csupán pénzügyi működésképtelensége. Bukása egyszerű pénzügyi kérdéssé szelídült. A fedett projekt pedig maga a kommunizmus szörnyűsége volt, majd a közösségi tulajdon posztkommunista privatizálásának erkölcstelensége. Így azután a haszonélvezők nem kényszerültek az okozott károk és szenvedések elvárható bűnbánásaira, de még az okozott anyagi rombolások és lelki sérülések közösségi feldolgozásának felelős megszervezésére sem. A kommunizmus szép közösségi eszméjének harcosai éppen közösségüket hagyták cserben és fosztották ki, ráadásul úgy, hogy fedőprojektjeikkel máig magukhoz bűvölték a letermelt roncstársadalom jelentős részét. A „rendszerváltók” a diktatúrában működésképtelenné rontott állami vagyon privatizálásának bonyolítására, és legfőképpen az alkalmazandó módszertan kidolgozására szerveződtek. Kik és hogyan szerezzék meg a közösségi tulajdont. Ez lett a rendszerváltás kulcsa. Az erőszak és a politikai hatalom birtoklása után megnyílt a legális vagyonbirtoklás ígéretes perspektívája.

Lejátszástechnikák

Idejében el is kezdődött a lejátszástechnikák kialakítása, a közel 50 milliárd dollárnyi könnyen mozgósítható állami tulajdonban lévő nemzeti vagyon megszerzésére. Az 1990. évi GDP mai áron számítva 60 milliárd dollár lehetett, a termelési rendszerek vagyonának állománya ennek kétszerese 120 milliárd dollár, aminek becslési határokkal számolva a felét, mintegy 60 milliárd dollárt az irányított privatizációval elvesztettük (Bogár, 2003). Az egész privatizáció devizabevétele csupán 7,4 milliárd dollár volt, így a privatizációval, a bel- és külföldi piacaink kiárusításával sokszorosát vesztettük annak, mint amit a privatizációs bevétellel kaptunk (Lóránt, 2005). Mára tovább romlott a helyzet (Boros, 2006). Az állam adóssága a rendszerváltás előtt 22 milliárd dollár volt, most 65 milliárd. Ezalatt az állami vagyon 90 milliárddal csökkent, egyedül a MNB devizakészlete gyarapodott 15 milliárd dollárral. A negatív egyenleg 118 milliárd dollárja képezi eszmét vesztett hatalmuk túlélő csomagját. A tényleges szuverenitásgazda, az adósságtörténetet kezelő komprádor elit úgy tudta az átalakítás hatalomszerkezetének alapstruktúráját és a lejátszástechnikáját kiépíteni, hogy a nép-nemzeti társadalom képviselői nemcsak hogy kimaradtak belőle, hanem értelmezni sem nagyon tudták az eseményeket. Még a százezret is meghaladó létszámú, behálózott ügynökcsapat centripetális információ árama is csak a legbelsőbb köröket táplálta. Ennek eredményeként 1989-ben a rendszerváltás nem elkezdődött, hanem lényegében befejeződött, vagy legalábbis a formális átmenethez megtörtént a gondos alapozás (Bogár, 2003). A felkészülés időszakában, 1982 és 1988 között a nép-nemzeti paraván mögött és a reformmunkálatok leple alatt a komprádor elit arra érdemes tagjai, diszkrét és védett körülmények között, gyakran nyugati ösztöndíjakkal begyakorolták az új hatalomgazdasági működés rutinját. Ekkor már létrejöttek az első polgárjogi társaságok és gazdasági társulások, amely átvezetett a társasági és átalakulási törvény (1988) hivatalosan is deklarálható rendszerváltásába. A privatizálás lejátszástechnikáinak egész rendszerét alakították ki a diktatúra meglévő hozott anyagából, vagy az események sodrában szerves rutinnal rögtönzött alkalmi taktikákkal, de leginkább tudatos stratégiával és új technikákkal. A társadalom minden szerveződési rendszerét átható, a közösségi és egyéni élet minden részletét ellenőrző hatalom szervesen és szisztematikusan átszervezte magát a közvagyont saját kézbe átjátszó, de a társadalom elől elrejtett szerveződéssé. A diktatúra leple alatt, a köztulajdonosok sejtéseitől sem zavarva, közel egy évtizedes felkészülési periódusban a legapróbb közjószág átjátszását is megszervezték, illetve elindították és instruálták a lenyúlás önszerveződését. A hálózati perifériákon, ahol a privatizálónak csupán sejtése volt behálózottságáról, legtöbbször elegendő volt a diktatúra rutinjára hagyatkozni. Természetesen a részletes kutatás még hiányzik, de beavatott és bennfentes információk nélkül is láthatók a lejátszástechnikák körvonalai, melyeket a közvagyon átjátszására alkalmazott a szuverenitásgazda komprádor elit. (1) Hozott anyag a Telekkönyvi Hivatal leminősítése Földhivatallá, a tulajdonviszonyok ködösítése céljából. (2) Államháztartási beszámolók, zárszámadások auditálása magánkönyvvizsgálókkal az ellenőrzésre hivatott számvevőszék kikapcsolásával. (3) Államháztartási törvényben előírt zárszámadó állami vagyonleltár részleteinek elnagyolt összevonása, ráadásul forintosítása, a természetes mértékegységek eltüntetése, ezzel a vagyonelszámolás ellehetetlenítése. (4) Független számvevőszék zárszámadását biztosító államszámviteli törvény eltörlése után lett ugyan államháztartási törvény, de az a kormányra bízza a zárszámadás szabályozását, a kormány pedig a minisztériumokra saját maguk auditálását (Nyikos, 2004). (5) Társasági és átalakulási törvény. (6) Bank-, hitel- és adós konszolidációk. (7) Titkos és nyilvános hálózatok által kidolgozott és működtetett gazdasági, intézményi és politikai fedőprojektek. (8) Pályázati rendszerek, alapítványok, közhasznú és gazdasági társaságok igazgatótanácsainak és felügyelő bizottságainak megszállása. (9) Civil szervezetek, egyesületek, társaságok, klubok és zöld hálózatok kiépítése, személyi és anyagi megerősítése. (10) Állami irányító, kutató és oktató intézmények megszállva tartása, erőforrásaik célirányos kezelése.

Rendszerváltók társasága

A volt államszocialista és a posztkommunista gazdasági elit folyamatosságát, gyakorlatilag érintetlen hatalmát, és csupán átszervezett hatalmi mechanizmusait és eljárástechnikáit felmérések igazolták Közép- és Kelet- Európa volt szocialista országaiban. Magyarországon az eredendően polgári radikalizmusba gyökerező Aczél György „belső pártja” és Kis János „külső pártja” kötött paktumot, ezzel kialakult a globalokomprádor liberális elit főhatalma Magyarországon (Bogár, 2003). Ehhez csatlakozott áttetsző fedésben az MDF legyúrmázott úri társadalma és nyíltan az MSZP kádárista párttársadalmi törmelékkupaca (Bogár, 2004). Az anyag halmazképző törvényei és kölcsönható ereje, az eszmeáramlatok természete, valamint a társadalom szerkezet és működés törvényei szerint ez a szövetkezés az erőforrások megszerzésére evidencia a társadalom anyagcserében, bizonyosság és nyilvánvalóság, ami nem is igényelne külön igazolást. A főhatalom által birtokolt politikai és kapcsolati tőkét politikai, gazdasági és kulturális elitcsoportok munkamegosztása konvertálta gazdasági tőkévé, ahogyan ezt a meglehetősen kétes folyamatot a relativista és dialektikus eszmeáram szépíti. A közös állami tulajdon, a tulajdonos, vagyis a magyar közvélemény tudta nélkül került, többnyire szimbolikus áron posztkommunista magánkézbe (Nagy, 2003), mégpedig a társasági és átalakulási törvények (1988) spontán privatizációjával indítva, majd hitelkonszolidáció (1992), bankkonszolidáció (1993) és végül adóskonszolidáció (1994, 2003) ezermilliárdjaival megtámogatva (Szalai, 2001). Mindezt, a közösség tulajdonát privatizáló technokrata, politokrata és értelmiségi elit, a nemzetközi pénzpiac (IMF, Világbank) vezényletével, az átmenet megnyilvánulásainak sokféleségével igyekezett ködösíteni. Miközben a fenti „konszolidációs” programok lejátszástechnikai eszközeivel, 15–20 milliárd dollárnyi erőforrás került átszivattyúzásra a külföldiekhez, illetve a nemzeti középtársadalom felől a globalitás lokális elitje felé (Bogár, 2003). Áltudományos fedőprojektekkel kutattatták a tulajdonosi és menedzser kapitalizmus működését, keresték a posztkommunista menedzserizmus sajátosságait, holott nyilvánvaló volt, hogy az csak a vagyonszerzés és tulajdonkezelés minőségében és színvonalában különbözött. Szó sincs arról, hogy a menedzserizmus valamiféle posztkapitalizmusba vezetne (Szelényi, 1998). Arról sincs szó, amit legújabban Friedman neoliberálisai sejtetnek (Rajan és Zingales, 2003), hogy azok a cégek lesznek sikeresek, ahol a tulajdonos tőkést hozzáértő menedzserek váltják fel. Ezt arra alapozzák, hogy pénzforradalom zajlik napjainkban, amelynek lényege, hogy a korábbinál lényegesen könnyebben és gyorsabban lehet hitelhez jutni, így a tudás legyőzi a tőkét.

A közös állami tulajdon, a tulajdonos, vagyis a magyar közvélemény tudta nélkül került, többnyire szimbolikus áron posztkommunista magánkézbe...

A nómenklatúra (1), kinevezett vezetők (2), népi származású értelmiségiek (3), majd „ügyeskedő” technokraták (4) négyes fogatából álló államszocialista elit dominanciája a rendszerváltó gazdasági, politikai és kulturális elit szerkezetében egyértelműen megmaradt (Oláh, 2005). Ennek ellenére az antifasiszta politikai fedőprojekt hangosítására a „régi-új” politikai elit szójátékban, egyesek a régihez nem a posztkommunista, hanem a Horthy-rendszer átmentését társították (Bőhm, 2003). Fasiszták nélkül is jól működött a fedőprojekt. A gazdasági elitben a volt kommunista párttagok aránya még 1997-ben is 49,8 százalék volt, és tovább nőtt a Budapesten születettek aránya is (Kovátch, 2002). Az „elitváltás” egyetlen markáns változása a kulturális eliten belül a közvélemény-formáló mediokrácia régi és kipróbált, gyakran behálózott ügynökeinek hatalmi és vagyoni erősödése volt.

Antifasiszta politikai fedőprojekt

Fedőprojekt az államvédelem és hírszerzés klasszikus fogalma. Tudatosan megtervezett és kivitelezett tényleges tevékenység, de másodlagos, mert valamilyen más titkos célokat és tevékenységet rejtő elsődleges, de fedett projekt eltakarására szolgál. A nemzeti oldal közösségi demokráciájának megerősödését sokáig lassította a posztkommunista és neoliberális erők váratlanul gyors nyilvános egymásra találása, már a rendszerváltás másnapján. Ekkor már nem lehetett tovább takargatni a kádári harmadik gazdaságban, és a hálózatok világában szövődött hatalomátmentő szövetkezésüket egy elitváltás nélküli rendszerváltásra. Már 1982–1988 között a párttársadalmi elit arra érdemes tagjai diszkrét és védett körülmények között begyakorolták az eljövendő új rend hatalomgazdaságának működési rutinját. Az előkészítő és kiképző szakaszt követően, a formális rendszerváltás után, igazság helyett a jog felszíne alatt a késő kádári eladósítás technokratái most már az adósság fedőprojekt után az antifasiszta fedőprojekt ködében gyülekeztek a közvagyon megszerzésére. Kulturális relativizmusukat társadalmi és politikai elkenő és szétmaszatoló technikákra silányítva a kilencvenes években sok embert összezavart vállalkozásuk, a közösségellenes, mert kétes privatizációt takargató antifasiszta politikai fedőprojekt hálózati megszervezése és kiteljesítése. Kiüresedve, pozitív eszmék hiányában egy negatív eszme szociál-darwinista irtózatát zúdították a rendszerváltásba zavarodott társadalomra. Világos volt a cél. A fél évszázados kommunista diktatúra után fasisztázással felkorbácsolták a társadalmi érzéseket és lefoglalták a rendszerváltó kormányt, hogy ne akadályozza a hálózatok és a nomenklatúra vagyonszerzését. Pedig a rendszerváltáskor a kommunizmussal kellett volna elszámolni, hiszen a nemzeti szocialista ideológia a második világháborúban már végleges történelmi vereséget szenvedett. Vezetőiket súlyosan megbüntették, mozgalmukat betiltották, utánpótlásuk nincs (Schmidt, 2004). A kommunisták a nemzeti középosztályt is oly mértékben szétverték, hogy a rendszerváltás után hamarosan feléledő közösségi identitásigény döntően nem a nemzeti elit túlélőiből, hanem az anyag természetes halmazképző kölcsönhatásaiból tudott csak ilyen meglepő gyorsasággal felerősödni. Zömében első generációs, mindenfajta diktatúra ellen szerveződő halmazképző, többségében vidéki nemzetépítő kölcsönható erők találtak egymásra. A fasiszták nélküli antifasiszta fedőprojekt, mint egyetlen, a posztkommunisták számára még mozgósítható eszmeáramlat célja pontosan az volt, hogy bűnözőik elkerülhessék a fasizmushoz mérhető elszámoltatást, és az áldozataiktól megszerzett gazdasági hatalmukat megtarthassák. A kommunizmustól meg sem szabadult magyar társadalom korábbi félelmekbe való visszarángatásának beteges kísérlete végül is lelepleződött, bár közel tizenöt évig hatásosan szolgálta a posztkommunista szabadpiac ködösítését.

Bináris társadalom

A bináris közelítés információelméleti fontossága abból ered, hogy egyszerűen lehet vele jellemezni a rendszereket, azok kétféle állapotát, természetesen az átmenetek sokféleségével. Lényegében maga a lét is bináris, még az elemi részecskék is, hiszen elválaszthatatlanok a kölcsönható erőtől és a társrészecskétől. A kölcsönható erő energiája is párkeltésben vagy pármegsemmisülésben változik páros részecskévé vagy hullámmá. A társadalom funkcionális szerkezetének szinte minden alrendszerét meghatározó két értékosztó össztársadalmi integrációs alrendszer, a piaci és politikai, egymást kiegészítve és egymást átszőve működnek ugyan, de amíg a piac, döntően globális keretekben, a politika elsősorban nemzetállami mechanizmusokban működik. Előbbit a nemzetközi pénzügyi központok hazai kereskedelmi-pénzügyi körei, utóbbit főleg az ipari-mezőgazdasági termelő vállalkozások hazai tőkéscsoportjai képviselik. Természetesen a globalizációt gyorsító piaci mechanizmusok szövevényes kölcsönhatást és átjárást létesítenek a két érdekcsoport között. Mégis, elsősorban közöttük folyik a versengés a dominanciáért. A helyi érdekek és az internacionalista pénzoligarchia érdekei mentén húzódik a valóságos törésvonal. Az információt termelő és szervező hálózatok, valamint a közvetítő média szinte teljes birtoklása sokáig elfedte a lényeget. Azt hogy a komprádor munkára szocializált elitünk nem a helyi közösség szolgálatára, hanem kiszolgáltatására szerveződött. Gondos rejtőzködés és kimunkált fedőprojektek ellenére is egyre inkább láthatóvá válik, hogy a hagyományos bal-jobb tagolódást felülírja a globális és helyi érdekek és képviseletek mentén szélesedő törésvonal. Minden társadalomban e két oldal érdekeit képviselő csoportosulások lesznek a nagy és tartós pártok. Mégis a magyar politikai alrendszer pártjai egyelőre még nem követik a termelés és piac bináris érdektagozódását, és a belőlük élő emberi közösségek törésvonalát. A kommunista utódpárt mögött álló gazdasági-pénzügyi forrásokkal rendelkezők adják a magyar iparimezőgazdasági tőkéscsoport döntő hányadát. Az utódpárt mégis egyre közelebb kerül a globális pénzközpontok helyi érdekvédőihez. Baloldali jelszavakkal, tisztán neoliberális érdekeket képvisel, a helyi közösségek elleni megoldásokkal. Politikája nem követi, hanem keresztbe szeli a saját maga által létrehozott gazdasági törésvonalakat (Pokol, 2004). Mára már a kétes vagyonszerzés közös érdekrendszere is csak nehezen tudja az utódpárt törésvonalait leplezni. Az EU színterén pedig különösen fontos lenne a globális pénzoligarchia erőinek és hazai képviselőinek korlátok közé szorítása. Az MSZP nevű politikai holding saját gazdasági elitjét keresztbevágó politikája abból adódik, hogy ontológiailag három egymást kizáró párt felbomló szövetsége: (1) Pozsgay-féle nép-nemzeti párt, (2) Aczél örökségét továbbvivő globalokomprádor párt és (3) a Kádár kétfrontos harcára szocializálódott párttársadalmi törmelékkupac. Az MSZMP egy utódpártja tehát három párt érdekszövetsége, amely az erőforrások megszerzése után most a megtartás kihívásával kénytelen szembesülni. Értékteremtő képesség híján a kisemmizettek további altatása nem kis feladat számára. Nehézségeik gyarapodásával megoldás képtelenségük egyre nyilvánvalóbbá válik. Csak idő kérdése bomlásuk vagy átalakulásuk. A több párt felszínét játszó rendszerváltó politikai tagozódást pedig egyetlen párt ötszázalékos liberális főhatalma mozgatja (Bogár, 2004).

Már nem elegendő a konstruktív és pragmatikus ellenzékiség kényelme...

Ezt az állapotot látszik felülírni a Fidesz tömörülés, amelyből az ötszázalékos főhatalom 1993-ban kivonult. Egyelőre valódi hatalom és pénz nélkül csupán közösségeszme-áramlással, de elindult a nemzetállam érdekeit, politikai mechanizmusokkal egyre markánsabban megjelenítő és megvédő erők szövetkezése. Az elveszített választásokat követően nőnek az elvárások a világos nemzetpolitikát és a helyi közösségek érdekvédelmét egyértelműen felvállaló és képviselő polgári szövetség körül. Már nem elegendő a konstruktív és pragmatikus ellenzékiség kényelme (Czakó, 2006), elkövetkezett a valóságfeltárás, a szókimondás és cselekvés ideje. Újraalakulóban a XIX. századvégen létrejött és sikeresnek bizonyult társadalmi szerződés, a nép-nemzeti érdekkörrel bővítetten. Ez új fordulat a magyar társadalomszerveződésben, mert az úri-nemzeti, polgári és nép-nemzeti érdekkörök közül, az első kettő mindig is szövetkezett a belső gyarmati sorban élő és alávetett nép-nemzeti törekvésekkel szemben. Most úgy tűnik, a globális birodalom komprádor szolgálatában és a megszerzett vagyon védelmében már véglegesen egymásra talált a piaci szocialisták párttársadalmi törmeléke és a polgári radikálisok globalokomprádor liberokrata elitje (Bogár, 2003). A másik oldalon a rendszerváltás kárvallottjai gyülekeznek. Az EU nyújtotta nemzeti törekvések lehetőségeit és kereteit használva szövetkezik és szerveződik a nemzeti és polgári Magyarország. A 2006-os parlamenti választáson a gyakorlatilag érintetlen hálózati erő, valamint a fedőprojektek árnyékában a közösség erőforrásaiból mérhetetlenül feltöltött pénzhatalom már előbújni kényszerült rejtekéből, aranytartalékait is mozgósítva kénytelen volt megmutatni magát, lassan megvilágosodik, hogy ki is van itt hatalmon fél évszázada, érintetlenül, és sajnos alkotásra, értékteremtésre továbbra is tökéletesen alkalmatlanul. Kiüresedett eszméit, társadalomrombolásra és a helyiek kiszolgáltatására rutinozott gyakorlatát az értelemalkotó, azonosságformáló, akaratképző és akaratközvetítő média fedezi. A globális birodalmi függést építő és élvező komprádor elit és a nemzeti szuverenitás kiterjesztését akár nyíltan is vállalók közötti küzdelem könnyen válhat negatív végösszegű játékká. Azaz mindnyájan veszíthetünk. A hatalmon lévő elit alkalmatlanságának tényeit és következményeit már saját bőrükön érzik az emberek. A szerveződő háromgyökerű nemzeti oldalnak most lehetősége nyílik egy új alku megkötésére a globális főhatalommal. Nem lesz könnyű a totális hatalom megosztása. A kereskedelmi, pénzügyi és piaci érdekeket megjelenítő neoliberális körök sikeresebbek voltak a szellemi alrendszerek (tömegkommunikáció, oktatás, kutatás) megszerzésében és hatalmi eszközként való felhasználásban. Ezért, és a globális pénzközpontok támogatásával, valódi tömegpárt nélkül is, még sokáig sikeresek lesznek és érvényesíteni tudják a globális pénzoligarchia érdekeit, akár még az utódpárt ipari-mezőgazdasági hazai tőkéscsoportjainak rovására is. Ugyanis a globalitás magyarországi lokális elitje, amely a népesség 4-5 százaléka csupán, megszerezte az ország közösségi erőforrásainak 35–40 százalékát (Bogár, 2004).

Eszmei, kulturális és politikai törésvonal-elemzések szerint, a magyar társadalomban ez a két ellentétes oldal viaskodik egymással az ezredfordulón (Granasztói, 2003; Tóth Gy., 2003). Csak remélhetjük, hogy küzdelmük mindkét oldal, így végül is a teljes közösség hasznára fordul, mivel a demokrácia kettős biztosítéka erősödne azzal, ha a posztkommunista elittel szemben megerősödne egy versenyképes eszmei és politikai alternatíva. A kommunista diktatúra szellemi és anyagi örökösei és az ezeréves szellemi- kulturális folyamatosság igencsak elvékonyított történelmi, keresztény és nemzeti elit vonala, és a gyors változások kétségbeesett tömegei keresik és formálják az egyensúlyt. Eszme, hatalom és pénz hármasában a nemzeti polgári oldal az elsőben vezet, a posztkommunisták viszont a másodikban és harmadikban tarolnak. Így szinte természetes, hogy az EUtaggá váló Magyarországon a jobboldalinak, konzervatívnak, nemzetinek, polgárinak nevezett oldal még az Antal- és Orbán-kormányok alatt is szinte ellenzékben, valóságos hatalom nélkül, ellenséges társadalmi szerkezetben politizált, csupán a változások folytonosan vesztes tömegei segítették kormányzati hatalomba. Hatalmi és anyagi erőforrások nélkül, csupán a természetes közösségeszme, a halmazképző anyag szerves energiái által segítve, a nemzeti politizálás láthatóan egyre eredményesebben halad az egyensúly megteremtése felé. A nemzeti eszme áramlását egyelőre lassítja a közösségi erőforrások kifosztása következtében szélesedő roncstársadalom, amely a lakosság 35–40 százalékát teszi ki, ám az anyagi erőforrásokból csak 5-6 százalékban részesedik (Bogár, 2004). A reménytelenségben csak lassan éledezik a kommunizmus alatt szétrombolt nemzeteszme halmazképző ereje, egyelőre még erősebb Jung kollektív tudattalanjának fizikai létveszély archetípusa, amely minden emberi lénnyel vele születik, mint az emberiség közös tapasztalatainak lenyomata. E felnagyított létveszély népszavazási hangulatában, ha nem is érvényes, de valóságos többséget kapott a kettős állampolgárság nemzetépítő programja. Ugyanakkor elveszítette a parlamenti választásokat, de előcsalta rejtekéből a hatalom igazi birtokosait, és ez nem kevés. Nyilvánvaló, hogy roncstársadalmi állapotban a túlélés válik az egyéni, vagy a kisebb halmazképző családi fennmaradás anyagi mozgatójává. Természetesen a megszerzett erőforrásokból ellátottak konzumidiotizmusa lassítja a változást, ráadásul valószínűleg esetükben is a kollektív tudattalan munkál, de a jóllakott fizikai létveszély archetípust felváltja az anyag populáció szerveződési szintjén működő konkurencia kölcsönhatás kollektív tudattalan lenyomata, a mindig éhes önzés archetípusa.

A közösségi demokrácia ígérete

Magyarországon a kereskedelmi, pénzügyi és piaci körök a liberális demokrácia, a termelő valamint a politikai, közigazgatási körök a közösségi demokrácia egymást átfedő, de szét is váló érdekeit erősítik. A liberális demokrácia internacionalizmusával nem a kirekesztő nacionalizmus, hanem a sokféleség közösségi nemzete, közpolgári nacionalizmusa és közösségi demokráciája áll szembe. Jól szemlélteti ezt a törésvonal-paraméterek bináris gondolatmintáinak alábbi halmaza is.

A kisebbségi esélyegyenlőséget pótcselekvő liberalizmussal szemben felértékelődik a többség gazdasági esélyegyenlőségét, a középosztály megerősítését képviselő nemzeti oldal köztársaság-eszméje. Csak ez a közösségformáló közös ügy (respublika) képes ugyanis az önrendelkezés, közösség és esély alapelveket (szabadság, testvériség, egyenlőség) halmazképző módon megvalósítani, mégpedig a köztársasági erény, hazaszeretet és közös kultúra feléledő eljáráselvei vállalásával. Eredeti XIX. századi, de a posztmodern felfogásban is a nemzet és demokrácia egymás előfeltételei. Az anyag minden létező mozgásformájához hasonlóan a társadalom is halmazképző. A modern racionalizmus örökletes és választott halmazok vagy metapopuláció hierarchiák társadalmi tőkéjét és életközösségeit rombolja már két évszázada. Az egyén közösségtől elszakadt autonómiája, ahogyan megvalósult az elszabadult liberális individualizmusban, valamint az autoritás nélküli fasiszta, majd kommunista kollektivizmus egyformán rombolták és torzították a helyi és nemzeti közösségeket. A liberális demokráciát két filozófiai eszme élteti (Kis, 2004). Az első szerint az emberek morális lények, az államnak tiszteletben kell tartani emberi jogaikat. A második viszont azt hangsúlyozza, hogy az ember tökéletlen morális lény, racionalitása és áldozatkészsége korlátozott. Ezt a parlamenti demokrácia kormányzó és ellenőrző pártjai korrigálják. A kiüresedő formális parlamenti működések egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy ez csak közösségi demokráciában biztosítható, ahol az egyén autonómiáját a közösség autoritása határolja. Azezredfordulóra vált egyre láthatóbbá, hogy a népuralom jogegyenlősége, de még inkább gazdasági esélyegyenlősége minden kultúrában csak a közösségek halmazképző sokféleségével biztosítható. Reméljük, kiderül, hogy Magyarországon a két egymással viaskodó ország víziója (Tóth, 2003) is csak átmeneti, és, mint mindig az ezeréves történelem során, ismét megerősödik a közösségek sokféleségének érdekazonosságát megvalósító nemzet. Magyarországot nem kitalálni, hanem egy kicsit szeretni kell (Csite, 2005).

Hivatkozások

Bogár L. 2003. Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest.
Bogár L. 2004. Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni. Magyar Nemzet 67(321):6.
Bőhm A. 2003. Az ezredvég magyar társadalma. Rejtjel Politológiai Könyvek 17. Rejtjel Kiadó, Budapest.
Csath M. 2005. A piacgazdaság megcsúfolása. Magyar Nemzet 68(23):6.
Csite A. 2005. A késő kádári elit honlapja: unalom.hu. Magyar Nemzet 68(26):6.
Czakó G. 2006. A kormány, a nép és az ellenzék. Magyar Nemzet 69(226):6.
Fejtő F. 2000. Magyarság, zsidóság. MTA Történettudományi Intézete. História Könyvtár Monográfiák 14. Budapest.
Glatz F. 1994. Út Trianonhoz. Magyar Nemzet 57(238):6–7.
Granasztói Gy. 2003. A polgári demokrácia ma – avagy hogyan szerezhetnek könnyen tartós többséget az ellenzéki nézetek hazánkban? Magyar Nemzet 66(272):6.
Gyurgyák J. 2001. A zsidókérdés Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest.
Kekes J. 2005. A politika kábítószere. Magyar Nemzet 68(146):6.
Kis J. 2004. „Az erkölcsi ítéletalkotás része a politikának”.
Kis Jánossal Révész Sándor és Mink András beszélgetett. Beszélő 9(6):6–15.
Kovách I. (Szerk.) 2002. Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Napvilág Kiadó, Budapest.
Lóránt K. 2004. Az ország eladósodásának okai. Harminc év. Magyar Nemzet 67(163):21, 30.
Lóránt K. 2005. Hátramenet. Sürgős védelemre szorulnak a magyar gazdasági érdekek. Magyar Nemzet. 68(62):24–25.
Lukács J. 1968. Historical consciousness. The remembered past. Transaction Publisher, New Brunswick.
Magyari Beck M. 2006. Mi folyik a világban a kartonfalakon túl? Magyar Nemzet 69(204):6.
Matolcsy Gy. 2005. Magyarország gazdasága régiós tükörben. Magyar Nemzet 68(10):6.
Nagy P. 2003. From command to market economy in Hungary under the guidance of the IMF. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Nyikos L. 2004. Homályban az állami vagyon helyzete. Magyar Nemzet 67(263):6.
Oláh J. 2004. Megvalósult és elszabadult liberalizmus. Valóság 47(11):1–12.
Oláh J. 2005. Környezetgazdálkodás II. Társadalomanyagcsere. Jegyzet. Tessedik Főiskola, Szarvas.
Pokol B. 2004. Keresztbe szelt politikai törésvonalak. Magyar Nemzet 67(122):6
Pokol B. 2004. Az új uralmi rend. Magyar Nemzet 67(197):6
Rajan R. G. and L. Zingales. 2003. Saving Capitalism from the Capitalists. Crown Business, New York.
Rockenbauer A. 2005. Hazánk és a nemzetközi pénzügyi ciklusok. Magyar Nemzet 68(8):6.
Rockenbauer A. 2006. Kína nagyhatalmi státusa. Magyar Nemzet 69(228):6.
Schmidt M. 2004. Felzabált eredetmítosz. Magyar Nemzet, Hétvégi Magazin 67(170):21, 30–31.
Smil V. 2001. The twentieth century was made in Budapest. Nature 409:21.
Szajlai Cs. 2004. A kifordított zseb perspektívája. Magyarországnak nincs reális esélye az adósságspirálból való kitörésre. Magyar Nemzet 67(259):7.
Szajlai Cs. 2005. Lehúz az adósságörvény. Magyar Nemzet 68(11):6.
Szelényi I. 1998. A posztkommunista társadalom szerkezetének változásai – a menedzseri uralom elméletének újragondolása. Akadémiai széfoglaló, 1995. január 25. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Szalai E. 2001. Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula, Budapest.
Tóth Gy. L. 2003. Törésvonalak. Hazánkban egyszerre két, egymással viaskodó ország létezik. Magyar Nemzet 66(276):6
Tőkéczki L. 1999. Történelem, eszmék, politika. Kairosz, Budapest.