Csodarecept nélkül

CSÉFALVAY ZOLTÁN geográfus, egyetemi tanár, Andrássy Gyula Nemetnyelvű Egyetem (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Valahol utat tévesztettünk…

A történész Szekfű Gyula klasszikus sorait idézve, a magyar gazdaságpolitika is „valahol utat tévesztett”. Pontosabban: nem találta meg azt az utat, amely a magyar gazdaság felzárkózását elősegítené. Amíg az ország a kilencvenes években – minden hibái, és olykor felesleges társadalmi költségei ellenére – sikerrel vette a piacgazdasági átalakítás akadályát, addig az új évezred első felében látványosan megbukott a gazdasági felzárkózás vizsgáján.

A piacgazdasági átalakításnak még volt egy többé-kevésbé nemzetközileg elfogadott receptje, a liberalizáció, a privatizáció és a dereguláció szentháromsága (noha a recepttel és hazai megvalósításával nem is minden ponton érthettünk egyet). Ezzel szemben ma recepthiányos korban élünk, amikor minden országnak önmagának kell megkeresnie és kikísérleteznie a felzárkózás számára is megvalósítható útját. Magyarország és politikai elitje ezen a vizsgán bukott meg. Amikor már nem a külső receptek másolására, hanem egy sajátos magyar modell megalkotására lett volna szükség.

Az ezredforduló kihívása

Az ezredfordulóra világossá vált, hogy a piacgazdasági átalakulás modellje kimerítette tartalékait. Ez a modell egyszerű elemekre épült: az olcsó és árához képest jól képzett munkaerőre, a viszonylag jól kiépített infrastruktúrára, és a gazdaság liberalizálására. Mindez, megerősítve egy masszív privatizációs kínálattal, elegendő volt ahhoz, hogy az ország tömegével vonzza az alacsony hozzáadott értékű, egyszerű összeszerelő munkafázisokat letelepítő külföldi tőkét. A végeredmény egy szigetszerű modernizáció, valamint az erősen exportorientált, rendkívül termelékeny transznacionális vállalati kör, és a belső piacra termelő, alacsony termelékenységű hazai kis- és középvállalkozói kör kettősége, különállása volt.

A modell következtében a gazdaság kilencvenes évek közepe óta növekedési pályára állt, de – a nyomott bérek és a hazai kisvállalkozások gyengesége miatt – a széles társadalmi rétegek helyzete alig javult. Tartósan tehát ez a modell már e miatt sem lett volna fenntartható, amit csak tetézett, hogy erőforrásai is végesek. Az ezredvégre az eladható állami vagyon nagyrészt elfogyott, szintén elfogyott az olcsó és szabad munkaerő, miközben a környező országok előbb egy bérversenyt, majd egy adócsökkentési versenyt indítottak el.

Magyarán: az egyszerű, alacsony hozzá adott értékű termelésre épülő modellt az ezredforduló után már sem társadalmi, sem gazdasági okokból nem lehetett tovább tartani. Megjelent az új kihívás: Hogyan válhat Magyarország egy magasabb hozzáadott értéket termelő, és így magasabb bérekkel is versenyképes országgá?

Cikcakkos válaszok

Az elmúlt hat esztendőben erre a kihívásra két választ láthattunk: az egyik elbukott a politikai váltógazdaság oltárán, a másik megtört a makrogazdasági egyensúlytalanságon.

A liberális-konzervatív Orbán-kormány válasza 2000 és 2002 között a Széchenyi Terv volt, amely egyrészt megpróbált hidat verni a betelepült transznacionális nagyvállalatok, valamint a hazai kis- és középvállalkozások között, másrészt megpróbálta verseny- és piacképessé tenni a sajátos hazai erőforrásokat (pl. a gyógyturizmust). A programot azonban ideológiai okokból a következő kormány felszámolta.

A másik válasz a Medgyessy–Gyurcsány-kormány idején egy klasszikus szocialista megoldás, az állami újraelosztás növelése volt. Ez a „jóléti rendszerváltás” egyszerű logikára épült: ha a széles rétegek jóléte a gazdasági növekedés ellenére sem javul érdemben, akkor azt az állami újraelosztás növelésével kell elősegíteni. Az ára pedig, most is – mint mindig – az államháztartás tartós egyensúlytalansága, és az állam egyre mélyülő eladósodása volt.

Úgy tűnik azonban, hogy sem a mostani költségvetési megszorító csomag, sem a tervezett államháztartási reformok nem változtatnak ezen a logikán. Az Új Egyensúly Program inkább csak az Új Újraelosztás Programja. A csomag és a tervezett reformok célja, nem a magasabb hozzá adott értékű termelés elősegítése, hanem az állami újraelosztás preferenciáinak átalakítása.

Itt tartunk most. Több mint fél évtizedes – felesleges és költséges – kacskaringókkal visszatértünk az ezredforduló alapkérdéséhez: miként léphetne át az ország a nagyobb hozzáadott értékű termelést folytató, és így magasabb bérekkel is versenyképes országok sorába? Azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy most – szemben az ezredfordulóval – már a makrogazdasági egyensúlytalanság is korlátozza a lehetséges válaszokat.

Mi kell a sikeres felzárkózáshoz?

Az elmúlt esztendők bebizonyították, önmagában a gazdaságpolitikai iskolák másolása még nem elég a felzárkózáshoz. Ennél több kell: a hazai piacgazdaságnak, mint rendszernek a kereteit kell átalakítani. Például úgy, mint Németországban, ahol a második világháború után – „Ordnungspolitik” névre elkeresztelve – az egymást váltó különböző színű kormányok számára kötelező erővel rögzítették, gyakran törvényi keretbe foglalták a piaci verseny, a társadalmi szolidaritás, a makrogazdasági stabilitás, valamint a gazdasági, társadalmi és területi autonómiák működésének szabályait. (Jellemző, hogy az unió az euró bevezetéséhez szükséges stabilitási kritériumokat is az Ordnungspolitikkal érvelő német nyomásra fogadta el.)

...a hazai piacgazdaságnak, mint rendszernek a kereteit kell átalakítani

Szociális piacgazdaság

Az elkövetkezendő tíz esztendőben legalább hat területen szükséges a hazai piacgazdasági rendszerkeretek kialakítása és megszilárdítása. Először is tisztázni kellene végre: Milyen kapitalizmust szeretnénk Magyarországon? A kapitalizmus ugyanis nagyok sokféle formában létezik, és ami nálunk megvalósult, az csupán egyik – nem feltétlenül a legjobb – formája.

A rendszerváltás után még úgy tűnt, hogy az elérendő cél a szociális piacgazdaság, ám ez a törekvés rövid egy év alatt lekerült a napirendről. Azóta pedig, semmilyen rendszercél – mondhatni eszme – nincs a gazdaság és a társadalom előtt. Ezért aztán az ország is sodródik egyre inkább egy latinamerikai típusú, oligarchikus kapitalizmus felé. Olyan kapitalizmus felé, ahol a gazdasági döntések és a piaci lehetőségek egy szűk politikai és vállalati kör kezében koncentrálódnak, miközben a középosztályhoz sorolható, önálló egzisztenciával rendelkezők tábora vészesen szűkül, és egyre többen kerülnek az állami juttatásoktól függő, eltartottak sorsára. A kapitalizmus természetéből adódik, hogy rendszercél nélkül is kialakul a piacgazdaság valamely válfaja – csak nem biztos, hogy annak valóban kívánatos

Ahhoz tehát, hogy Magyarország ne Latin-Amerikához, hanem a fejlett európai gazdaságokhoz zárkózzon fel, vissza kellene térni a szociális piacgazdaság céljához. A szociális piacgazdaság pedig, nem abban áll mint nálunk a baloldalon gondolják, hogy az állam a gazdaságot teljesen átengedi a piaci erők játékának, majd azokat, akik alul maradtak a piaci versenyben – ilyen-olyan kompenzációkkal –, odadobja az újraelosztó, gondoskodó államnak. Ez nem a szociális piacgazdaság, hanem a szocializmus vagy a latin- amerikai populizmus logikája. Ezzel szemben a szociális piacgazdaság lényege a piacgazdasági rendszerkeretek olyan átalakítása, amely széles rétegek tagjai számára is esélyt ad az önálló egzisztencia megteremtésére, ezáltal pedig a versengő gazdaságban és a növekvő gazdagságban való részvételre.

A piac- és versenytorzító újraelosztás szűkítése

A gazdasági rendszerkeret második pillére annak az alapelvnek a gyakorlati elfogadása, hogy mindenfajta (szocialista) állami újraelosztás piac- és versenytorzító hatású. Főleg, ha az újraelosztás ideológiai célokat szolgál – például az igazságosságot –, mert ilyenkor vészesen felpuhulnak a korlátok.

Ahhoz tehát, hogy az állami újraelosztás ne szívja el a levegőt a gazdaságtól, rögzíteni kell az újraelosztás határait, és az újraelosztást csak néhány kitüntetett területre szabad korlátozni: a területi-települési egyenlőtlenségek csökkentésére, a hátrányos helyzetű rétegek foglalkoztatási esélyeinek növelésére, vagy a hazai kis- és középvállalkozások versenyhátrányainak tompítására. Vagyis nem a politika által valamilyen módon kiemelt gazdasági és társadalmi csoportok közvetlen támogatására, hanem azokra a területekre, amelyek, ha nem jutnak külön állami segítséghez, akkor olyan károk keletkeznek a gazdaságban és a táradalomban, amelyek már a rendszer egészét, működésének hatékonyságát veszélyeztetik.

Gazdasági és társadalmi paktumok

A nagyarányú állami újraelosztás egyenes következménye, hogy a politika – többnyire szimpla választási érdekekből – folyton kijátssza egymás ellen a gazdaság és a társadalom különböző csoportjait.

Ahhoz pedig, hogy politika ne játssza ki egymás ellen, ellenkezőleg a felzárkózáshoz egyesítse a társadalom erőit – mintegy a rendszerkeret harmadik pilléreként –, éppen ellentétes gyakorlatra, átfogó gazdasági-társadalmi paktumokra van szükség. Például Magyarországon – a közismerten negatív demográfiai trendek miatt – nélkülözhetetlen egy olyan generációs paktum, amely tíz esztendőre előre rögzítve egységben kezeli a nyugdíjasok, a ma az adóterheket viselő középkorosztályhoz tartozó családosok, valamint a jövő humánerőforrását adó fiatalok érdekét és teherviselő képességét.

Kicsi, de erős állam

Az újraelosztás területeinek meghatározása, illetve szűkítése – a rendszerkeretek negyedik pilléreként – értelemszerűen megadja az állam terjedelmét is. Ma a gondok egyik forrása éppen az, hogy az állam túl nagy, és túl sok területen van jelen. Ezzel párhuzamosan túl sokat korlátozza a vállalkozások és az egyének szabadságát, és túl sok terhet rak a vállalkozásokra és az egyénekre. Sőt, mivel az állam túl sok területen van jelen, szinte sehol sem képes garantálni a magas színvonalú közszolgáltatásokat.

Ezért ahhoz, hogy az állam terjedelme csökkenjen, közvetlen kapcsolatot kell teremteni az állami közfeladatok, és azok finanszírozási forrása között. Az adórendszert a hozamelvű adózás alapján kell átalakítani, vagyis az állam csak olyan és annyi közszolgáltatást működtessen, mint amilyenre és amennyire adófedezete van, miközben az adófizetők adóforintjaikat közvetlenül ezeknek a közszolgáltatásoknak a finanszírozására fizetik.

A verseny erősítése

Ugyancsak az állam terjedelmének szűkítése a legfontosabb lépés a rendszerkeretek ötödik pilléréhez, a verseny erősítéséhez. Ma Magyarországon a piacgazdaságból valójában egyetlen dolog hiányzik, annak igazi lényege és lelke, a verseny. A hazai versenyhiányos gazdaságban vállalkozóként, vagy munkavállalóként nem annyira egymással, sokkal inkább az állammal versenyzünk: ki és hogyan tud elmenekülni az állami adóprés alól. Ma a vállalkozások versenyképessége néha jobban függ attól, hogy miként tudják kikerülni az állami adósarcot, vagy fordítva, miként tudnak állami megrendeléshez és pályázati támogatáshoz jutni, mint a vállalkozás technológiai felkészültségétől, vagy a menedzsment tudásától. Mindennek pedig, egyenes következménye az egyre szélesedő szürkegazdaság.

Ahhoz tehát, hogy a vállalkozók egymással, és ne az állammal versenyezzenek, szűkíteni kell az állam terjedelmét, csökkenteni kell az adóterheket, és növelni kell a vállalkozások szabadságát. Mindaddig, amíg az állam terjedelme nem szűkül és a verseny nem szélesedik, Magyarország csak az elfojtott emberi energiák és az elfecsérelt tudások országa marad.

Gazdasági és társadalmi autonómiák erősítése

Ma Magyarország egy autonómiahiányos ország, ahol jószerivel minden gazdasági, társadalmi és települési szereplő – kisebb vagy nagyobb mértékben – az államtól függ. Az állami újraelosztás csökkentésére és az állam terjedelmének szűkítésére tehát nem azért van szükség, hogy az állam csökkentse kiadásait, hanem azért, hogy ezáltal a gazdasági, társadalmi és települési autonómiák erősödjenek. Magyarán: nem az a megoldás, hogy az állam egyszerűen kivonul bizonyos területek finanszírozásából, hanem az, hogy ezeknek a területeknek nagyobb önállóságot ad, és egyben megerősíti a pénzügyi függetlenségüket is.

Ahhoz tehát hogy az állam terjedelmének és az állami újraelosztásnak a csökkentése valóban működőképes rendszerhez vezessen, a másik oldalról növelni kell a gazdasági, társadalmi és területi szervezetek autonómiáját és pénzügyi függetlenségét. A növekvő autonómia egyben növekvő felelősséget is jelent, amivel elkerülhető az a mai állapot, amikor mindenki más pénzét költi. Hatékony működtetés és forrásfelhasználás csak olyan szervezetektől várható, amelyek saját forrásaikat, (adó)bevételeiket, és nem az államtól kapott forrásokat használják fel.

Ne várjunk csodareceptre

A gazdasági felzárkózásnak nincs csodareceptje. De fel tudunk zárkózni, ha a hazai piacgazdaságot olyanná formáljuk, ami piacgazdaságot piacgazdasággá teszi: szabad emberek és szabad vállalkozások versenyévé.