Önkéntes segítés Magyarországon ma és holnap

ZENTAI LÁSZLÓ szociális és nyugdíjügyi szakértő, a Szociális és Családügyi Minisztérium volt főosztályvezetője. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Az önkéntesség fogalma, az önkéntes munkavégzés egyéni és össztársadalmi hasznossága

A nemzetközi gyakorlatban is többféle definíciója van az állampolgárok által végzett önkéntes tevékenységnek. Az önkéntes munka olyan szabadon választott, kényszer és ellenszolgáltatás nélkül, más(ok) javára végzett tevékenység, amely anyagi érdekektől mentes. Ugyanakkor az önkéntességen alapuló munkavégzés (segítés) azt is jelenti, hogy a segíteni szándékozó állampolgár – vagy polgárok közössége – szabad akaratából oda ajánlja fel „térítésmentesen” a munkáját, oda csatlakozik, ahová akar. A 2005. január 1-jéig hatályos szabályozás az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény feltételei mellett a társadalmi szervezetek tagjainak tevékenységi részvételt biztosít a másoknak, de a szervezet érdekében végzett önkéntes segítésére. Felvetődik a kérdés: miért kellett az önkéntes (közérdekű) munkavégzést, az önkéntes segítő tevékenységet külön törvényben szabályozni? Alapvetően kettős oka van a szabályozásnak. Egyrészről a társadalmi szervezetekben végzett önkéntes segítés célrendszer alapján „kikényszerített”, elsősorban a társadalmi szervezet érdekében végzett munkavégzés, tehát az önkéntes segítők egy meghatározott szervezeti cél biztosítására végzik tevékenységüket. Másrészt az állampolgári öntevékenység mások javára történő gyakorlása a mai magyar jogban ismeretlen, ugyanakkor több törvénybe ütközik az önkéntes segítés, mint atipikus munkavégzés. Az önkéntesen vállalt munkavégzők mozgósítása, az önkéntes munka igénybevétele a ’90-es évek elején a civil szerveződéseknél jelenik meg, de erre az atipikus munkavégzési formára szükség van az állam által fenntartott intézményekben, így a szociális, az egészségügyi, a polgári védelmi, a tűzvédelmi vagy a kulturális ellátás területén is. A mások javára végzett (felajánlott) tevékenységek gyakorlása mellett azonban igen nagy szerepe lehet a kölcsönös segítségnyújtásnak és az önsegítésnek is.. Az önsegítő csoportok ugyanúgy „nyomtalanok” a magyar jogban, pedig hasonló problémákkal küzdő önkéntesek társaságáról van szó, akik hosszabb-rövidebb időn keresztül viszonosság alapján támogatják egymást, kicserélik információikat, tapasztalataikat.

Az önként végzett munkát preventívnek is tekinthetjük, hiszen megelőző, gyógyító hatást gyakorol az állampolgárra, mint egyénre, de egyéni hasznosságán túl jelentős társadalmi haszna is van, hiszen széles társadalmi körben intézményesíti az önkéntes segítés jogviszonyát. Az önkéntességben juthat kifejezésre az állampolgári elkötelezettség és felelősségvállalás, amelyben jelentős szerepe van az egymás közötti bizalomnak. Az önkéntes segítés olyan emberi erőforrás, amelyet a nemzetgazdaság egyre több ágazatában használni kell az egyéni bánásmódból következő feladatok biztosításával. A KSH Nonprofit szervezetek Magyarországon 2003-ban című kiadványa 400 000 főben jelöli meg az önkéntes segítők számát. Az önkéntesek által teljesített effektív munkaórák száma meghaladja a 35,3 milliót, amit ha átszámítunk főállású, teljes munkaidős munkavállaló évi munkaidejére, akkor megközelítőleg 17 000 fő foglalkoztatását kapjuk. Ezt jelentős társadalmi megtakarításként is felfoghatjuk, hiszen a szakértők egybehangzó becslése és a KSH adatai szerint majdnem 24 milliárd forint értékű, ellenszolgáltatás nélkül elvégzett önkéntes munka értékéről beszélhetünk. (Csak megjegyezni szeretném, hogy a dán Szociális Évkönyv adatai szerint 2001-ben Dániában minden második ember végzett önkéntes munkát, elterjedtsége lényegesen nagyobb, tradicionális okai évszázados polgári értékrendben gyökereznek, nem annyira foglalkoztatási és korcsoportokhoz kötöttek, mint Magyarországon. Dánia össznépessége közel 5 millió fő.)

Az önkéntes munkavégzés célirányos területei

  • Az önkéntesen vállalt segítés munkája hatékonyan alkalmazható a perifériára szorult emberek társadalmi visszaintegrálásában. Ezért is indokolt a foglalkoztatási törvény módosítása, mivel a munkanélküliből önkéntes munkát végző munkavállalók átmenetet képeznek a foglalkoztatási rehabilitáció irányába.
  • A szociális, egészségügyi, oktatási-kulturális intézményekben az egyén szükségleteihez igazodó, személyre szóló gondozásszolgáltatás feladatainak ellátása. Az emberhez méltó életkörülmények, életminőség fenntartásában a szakdolgozói létszám munkavégzésének kiegészítése az önkéntes segítők tevékenységével. Egyértelműen szabályozni kell az önkéntes segítés munkajogi fogalmát, hiszen a Munka törvénykönyve értelmezési rendelkezéseiben definiálni kell a fogalmat, hogy munkavédelmi szempontból is elhatárolható legyen a „feketemunkától”. Ez a jogi korlát megítélésem szerint ma a legnagyobb akadálya az önkéntes munkavégzés szélesebb körű elterjedésének.
  • A pályakezdő, állástalan fiatalok bevonása az önkéntes munkába, segítheti a munkatapasztalatok gyorsabb elsajátítását, morális, érzelmi fejlődésüket a munka világában, kapcsolatkialakítási- kapcsolattartási képességük fejlődését. Külön is fontos szempont lenne az angol és dán szabályozásból „átemelni” a felsőoktatási törvény felvételi pontrendszerében alkalmazott kedvezményeket abban az esetben, ha a jelölt a felsőfokú tanulmányainak megkezdése előtt igazolhatóan önkéntes munkát végzett.
  • Az időskorú, nem aktív állampolgárok bevonása az önkéntes munkába biztosíthatja testi és lelki egészségük megőrzését, az ún. egészséges öregedés folyamatának fenntartását, „kirekesztettségérzésük” feloldását. Adott esetben olyan költségtérítési elemeket érdemes beépíteni (útiköltség-térítés, természetbeni étkezési juttatás stb.), amely ösztönzően hat az alacsonyabb nyugellátásban vagy nyugdíjszerű szociális ellátásban részesülők atipikus munkavállalási hajlandóságára.
  • Az aktív korú, de tartósan és a regisztrációból kikerült munkanélküliek munkaügyi és nonprofit szervezetek általi ösztönzése az önkéntes munkavégzésre hozzájárul a munkaerő-piaci esélyek megteremtéséhez, új munkahelyek és munkakörök megismeréséhez, folyamatos munkaadói-munkavállalói kapcsolatok kialakításához.
  • Fogyatékkal élő személyek – ma Magyarországon több mint 400 ezer honfitársunk él valamilyen fogyatékkal! – bevonása az önkéntes munkába növeli önbizalmukat, önállóságukat. Kiegészítheti az ellátásukkal kapcsolatos tapasztalatok szerzését. Biztosíthatja számukra, hogy eltartottság- és kiszolgáltatottságérzetük helyett, hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.

Az önkéntes munka történeti áttekintése a világban és itthon

A másokon való önkéntes segítés az ember természetes tulajdonságai közé tartozott az emberiség történetében. Mindig voltak olyan emberek, akik segítették a bajbajutottakat, az önmaguk ellátására részben vagy teljes egészében képtelen, adott esetben önhibájukon kívül kiszolgáltatottá vált embereket.

Az önkéntes segítés legismertebb példája a szentírásban megfogalmazott irgalmas szamaritánus esetében követhető nyomon: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték és félholtan otthagyták. Egy szamáriainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta.” Már kétezer évvel ezelőtt voltak olyan emberek, akik anyagi jövedelmük és idejük egy részét képesek voltak feláldozni embertársaik megsegítésére.

Mindig voltak olyan emberek, akik segítették a bajbajutottakat...

A korai kereszténység idején a jótékonykodás és könyörületesség a kereszténység eszméiből fakadó felebaráti szereteten alapult. Az egyéni – egymástól rendszerint elkülönült – segítés szervezett formájának csírái a korai középkorban jelentek meg, amikor a keresztény rendek az idősek és betegek ellátásában, ápolásában vállaltak jelentős szerepet (alamizsnaosztás, a rászorulók önkéntes ápolása, gondozása).

Mérföldkőnek számított az 1601-ben megjelent, angliai szegénytörvény, amely állami feladattá tette a rászorultakról való gondoskodást, bár a korabeli állam elsősorban törvények és rendeletek létrehozásával próbálta „letudni” a rá háruló feladatokat. A XVII–XVIII. században az önkéntes segítés formái jelentősen bővültek. Az európai nagy történelmi egyházak kiszélesítették önkéntes gondozó-ápoló munkájukat, a törvényi szabályozás mellett megjelentek azok a civil szervezetek és spontán szerveződések, amelyek a szociális és egészségügyi szféra területén végeztek önkéntes segítő munkát.

Magyarországon Európa gazdasági fejlődéséhez és az új társadalmi szerveződésekhez képest megkésve jelentkeztek az önkéntes segítés formái is. Kialakulási formái a XIX. század közepéig szinte kizárólag az egyház karitatív tevékenységére korlátozódtak. A magánszemélyek jótékonykodása esetleges és adományjellegű, de a civil szervezetek önkéntes segítő munkája sem ölt szabályozott formát. A magyar állam – az angliai szegénytörvény közzététele után két és fél évszázaddal – 1867-től alkotta meg a szegénygondozás szabályozását, nagymértékben kihasználva továbbra is az egyház, a civil szervezetek és a nemes, nagylelkű, anyagi eszközökkel bíró polgárság önként vállalt segítő munkáját.

Az önkéntes segítő munka magyarországi fejlődéstörténetében, szervezett formáinak elterjedésében jelentős szerepet játszottak a XX. század első évtizedeiben – az egyház szervezésében – fokozatosan bevezetett segítési rendszerek. Az ún. Egri Norma kialakításában döntő szerepe volt azoknak az önkénteseknek – elsősorban szegénygondozó nővéreknek –, akik naponta házalva keresték fel a nyilvántartásba vett szegényeket, koldusokat és rászorulókat. Rendszeresen takarították az érintettek lakásait, ruhákat, élelmiszert gyűjtöttek a jómódú polgároktól.

A két világháború között az önzetlen és ellenszolgáltatás nélküli munkavégzésre, valamint a szociális ellátórendszer működtetésére továbbra is az egyházak, a magánszemélyek és civil szervezetek dominanciája volt meghatározó. Az elesettek, a rászorulók közvetlen gondozása, az adományok összegyűjtése és kiosztása egyaránt a természetes személyekre és a civil szervezetekre hárult.

1945-től az állam egyre több szociális feladatot vállalt fel, ezzel is háttérbe szorítva a magánszemélyek, a polgári karitatív szerveződések és az egyházak ilyen irányú tevékenységét. A szocialista korszak évtizedeiben kizárólag az állam gondoskodhatott a szociális biztonság megteremtéséről. Ebben az időszakban korlátozott és az Állami Egyházügyi Hivatal által felügyelt néhány egyházi intézmény működését engedélyezték, ahol főleg fogyatékkal élő személyeket és egyházi embereket, illetve hozzátartozóikat látták el.

Az önkéntes segítés formái főként a Magyar Vöröskereszt szervezeteiben jelentek meg és ezek a kvázi önkéntesek végezhettek ilyen munkát. A kis településeken (falvakban) a jószomszédi kapcsolatok alapján végzett kölcsönös „kalákamunkák” továbbra is fennmaradtak, míg a városokban a társadalompolitika a polgári önkéntesség teljes eltüntetésével az elidegenedés folyamatát erősítette fel. A politikai hatalom úgy ítélte meg, hogy az országban mindenki az állam által garantáltan biztosított általános jólétben él.

A ’60-as években azonban egyre gyakrabban jelennek meg ún. szocialista felajánlásként az önkéntes segítés új, szervezett formái. Ezek elsősorban az állami szociális otthonokban élő, idős embereknek nyújtottak anyagi segítséget egy-egy ünnepi összejövetel megszervezésében, lebonyolításában. Szocialista brigádok (üzemek) vállalták egy-egy szociális intézmény patronálását. Az ifjúság körében mozgalmi jellegű önkéntes munkáról aligha beszélhetünk, bár az ifjúsági szervezetek keretében számos tanuló vállalta egy-egy idős (egyedülálló) ember segítését. A ’70-es években megjelentek a társadalmi gondozók, akik intézményesített keretek között végezték munkájukat.

A szociális ellátásban, a szociálpolitikában az állam kizárólagos szerepének megváltoztatása csupán az 1970-es évek végén történhetett meg egyegy kísérletben. Ilyen volt pl. az első nem állami szociálpolitikai szervezet létrejötte (a LARES Humán Szolgáltató Kisszövetkezet, illetve az 1979- ben létrejött Szegényeket Támogató Alap [SZETA], amely az első olyan alternatív civil szervezet volt, mely a szegények problémájára kívánta felhívni a magyar állam figyelmét és kezdte meg a szegények gyakorlati támogatását.

Az 1980-as években a szociális ellátás területén már találkozunk olyan szerveződésekkel, amelyek a még munkaképességük birtokában lévő, másokon segíteni tudó és akaró nyugdíjasokat, illetve azokat a rákos megbetegedés miatt rokkantnyugdíjazott embereket terelte össze, akik erejüket, energiájukat, képességeiket készek voltak mások segítésére fordítani. Ebben az esetben a segítés kölcsönös volt, hiszen ez nagymértékben hozzájárult mind a két fél életminőségének a javításához.

Az önkéntes segítők száma ... Magyarországon 1995 és 2000 között duplájára emelkedett.

A rendszerváltás után, de már 1989-től – a törvényi felhatalmazás alapján – folyamatosan jöttek létre és erősödtek meg azok a civil szervezetek, alapítványok, amelyek bekapcsolódtak a szociális ellátás feladataiba. E szervezetek kezdeményezései igyekeztek válaszokat, megoldási eljárásokat kialakítani a társadalmi változások okozta helyzetekre. Az önkéntes segítés egyéni vagy szervezett formái igen nagy segítséget jelentettek a szegények gondozásában, a látens hajléktalanság problémájának a kezelésében. A nyugat-európai államokban az önkéntes segítésnek több évtizedes, esetenként több évszázados hagyományai vannak. A magyar társadalomban a nagyfokú állampolgári felelősséget feltételező önkéntesség széles körű elterjedésére tett kísérletek a ’90-es évek közepétől vannak jelen. A korábban főként katasztrófahelyzetekben, szervezett véradásokban kifejeződő önkéntes munka szociális területen történő elterjedésében jelentős szerepet játszott a Magyar Vöröskereszt, illetve az 1990-es évektől a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Mindkét szervezet több szociális intézmény működtetésével, illetve az önkéntesek mozgósításával segíti (egészíti ki) folyamatosan az állam feladatait a régi, illetve az új keletű szociális problémák megoldásában.

Az önkéntes segítő munka jelene

Az önkéntes segítők száma (bár világviszonylatban az elmúlt 10 évben csökkent) Magyarországon 1995 és 2000 között duplájára emelkedett. A civil társadalom bázisát képező önkéntes segítő munka feltételeinek a javítása, a figyelemfelhívás az önkéntesség szerepére és jelentőségére tovább bővítheti az önkéntesek hasznos táborát. Magyarországon a szociális ellátás területén napjainkban főleg a civil szerveztek által felajánlott önkéntes segítő munka a jellemző, elsősorban az intézményekben. Az egyéni felajánlások – egyéni segítők – megjelenése még igen ritka és főként a területi ellátásban jelenik meg (pl. házi gondozásban). Az önkéntes segítő munka presztízsének és az önkéntes segítők számának emeléséhez nagymértékben hozzájárultak azok a tanfolyami képzések, amelyek az elmúlt 4-5 évben kínálják szolgáltatásaikat.

Természetesen az önkéntes munka igénybevételénél fontos szempont – a szociális intézmények anyagi helyzetét ismerve – az ingyenesség, de ennél fontosabb szakmai szempont az ellátást igénylők érdekeinek szem előtt tartása. Nevezetesen az, hogy az egyes ellátottakhoz kötődő egyéni bánásmód feladatainak magas színvonalú, folyamatos végzéséhez az intézmények jelenlegi létszámnormatívája nem elég, illetve a szakdolgozók munkáját optimálisan egészíthetnék ki az önkéntes segítők. Ez a felismerés indokolta az 1990-es évek végén egy olyan tanfolyami képzés elindítását, amely a Magyar Vöröskereszt kezdeményezésére, a Szociális és Családügyi Minisztérium hozzájárulásával és a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet szakmai és anyagi támogatásával önkéntes segítők számára tette lehetővé a képzésben való részvételt.

1996-ban került bevezetésre (a Szociális és Családügyi Minisztérium szakmai és anyagi támogatásával) a „Stroke” Pozitív Kft. Phare Regionális Forrásközpontja által menedzselt és szakmailag támogatott békési székhelyű Béthel Alapítvány és a brightoni (UK) székhelyű Social Caere Initiatives Network által kidolgozott szisztéma szerinti KAPU PROGRAM. Ez a képzési forma – a lakóközösségi alapú önkéntes segítő szolgálat –, amely elsősorban pályakezdő munka nélküli fiatalok számára nyújt képzést ahhoz, hogy a fiatalok szakképesítéshez nem kötött, önként vállalt segítséget nyújtsanak az otthonukban élő, rászoruló idős és bajba jutott emberek számára. A program tanfolyami képzése jelenleg is folyamatos, terveik között szerepel a Kapu Program országos kiterjesztése.

Mint már említettük a rendszeresen végzett önkéntes segítő munka elsősorban a civil szervezetekben jelenik meg. Az állami szociális ellátás területén, az állami szociális intézményekben az önkéntes segítésnek ez a rendszeressége hiányzik. Az önkéntes segítő munkára az intézmények szakdolgozóinak leterheltsége, a megjelenő feladatok sokszínűsége, az egyéni bánásmód feladatainak teljes körű ellátása miatt feltétlenül szükség van. Annak azonban, hogy az önkéntes segítők az állami szociális, egészségügyi, kulturális ellátás területén folyamatosan munkát végezhessenek – a segítettek és a segítők védelmében egyaránt –, feltételei vannak. Olyan jogszabályi feltételei, amelyeket a törvényhozói hatalom a civil társadalom és szervezetek bevonásával, ha úgy tetszik a jogszabálytervezetek előkészítésével biztosíthat.

A felmerülő gyakorlati problémák megoldásához szükséges lenne kidolgozni egy olyan etikai és jogi vonatkozásokat tartalmazó keretet, amely lehetővé és zökkenőmentessé tehetné az önkéntesek belépését és munkavégzését az állami, illetve helyi önkormányzati fenntartású intézményekbe, de tiszteletben tartaná az önkéntesség filozófiáját, azt, hogy: „Az önkéntes segítő munka olyan szabadon választott, más(ok) javára végzett tevékenység, amely anyagi érdekektől mentes”. Ennek kidolgozására a segítettek és segítők védelmében egyaránt szükség van.

Az önkéntes munka megismerését, az önkéntesek számának növekedését segíthetné, ha az önkéntes munkával kapcsolatos tudnivalók beépülnének (legalább) az állami humán alapképzések elméleti és gyakorlati tananyagaiba.

Feltétlenül szükséges létrehozni az önkéntes segítők országos hálózatát, helyi, illetve regionális szintű területi szervezeteit, amelyek dán és angol szisztéma szerint alapítványi formában és kiemelten közhasznú szervezeti formában működhetnének. A területi szervezetek tartanának folyamatosan kapcsolatot az önkéntes munkára jelentkezőkkel és az ilyen formában, atipikus munkát igénylő intézményekkel. Koordinátorok segítségével végeznék a kölcsönös bizalmon alapuló közvetítői munkát, figyelembe véve és összeegyeztetve a segítséget nyújtók és a szociális intézmények igényeit. Rendkívül fontos, hogy az alulról szerveződő és közvetítői szerepet vállaló koordinátorok olyan civil szervezetek „főállású” munkatársai legyenek, akik megfelelnek e bizalmi feladatoknak, s a magánszemélyek kiközvetítésével hozzájárulnak a polgári személyiségalakítás, a szocializálódás, a világkép és közösségi kapcsolatépítés eszmerendszerének. Az önkéntes segítő polgári együttműködési forma „anyagi” elismerését jelenthetné a Nemzeti Fejlesztési Terv keretében biztosított költségtérítéses rendszer kidolgozása és az önkéntes munkavégzők létszámának „felfuttatása”.

A Nemzeti Fejlesztési Tervhez kapcsolódó programok

A szociális és családsegítő terület meghirdetett programjai két strukturális alaphoz kapcsolódhatnak az elkövetkezendő években. Nevezetesen az Európai Szociális Alaphoz (ESZA), amely szolgáltatásokat, képzéseket, kutatásokat, hálózatfejlesztéseket, minőségbiztosítást stb. finanszíroz, valamint az Európai Regionális Fejlesztési Alaphoz (ERFA), amely elsősorban infrastruktúrafejlesztést támogat. A programok tervezésénél figyelembe kell venni, hogy a pályázati feltételekben egy program kizárólag egy alapból pályázhat, ami tiszta profilú program kidolgozását követeli meg. Megengedhetetlen tehát olyan vegyes programterv kidolgozása, amely mondjuk a hazai képzéssel együtt, annak infrastrukturális hátterének biztosításához is támogatási forrást venne igénybe. A programok kormányzati, illetve minisztériumi intézkedéseket feltételeznek, de hogy az egész struktúra koherens legyen, illetve az Uniós országokban követett önkéntes munkavégzési normákhoz igazodjon, a civil szervezetek közreműködésével kidolgozott programoknak a humánerőforrás „kihasználtság mutatói” alá is be kell rendeződniük.

Az Önkéntes Munka Fejlesztési Program sajátosságait alapvetően a dán, a svéd és az angol gyakorlat magyarországi alkalmazhatósága, illetve adaptálhatósága határozná meg. A program gazdaságossági számításokon is alapul, amely a civil társadalom, a törvényalkotói és végrehajtói hatalom és nem utolsósorban az önkéntes munkát vállaló állampolgár együttmunkálkodására épít. Kommunikatív szerepe az előkészítésben, a tudatformálásban is jelentős, hiszen a rendszerváltás előtti „társadalmi munka” nem azonos az önkéntesként idehaza vagy külföldön vállalt, térítésmentesen, anyagi ellenszolgáltatás nélkül, de adott esetben költségtérítéssel végzett munkával.

Összegezve mindenképpen indokolt lenne a harmadik szektort úgy intézményesíteni Magyarországon, hogy az ún. korporatív modellt erősítsük, mert a nagy regionális ernyőszervezetek és szövetségek tartópillérei és koordinálói lehetnének az önkénteseket „foglalkoztató” civil szervezeteknek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szubszidiaritás központi elve alapján ezek a szövetségek, regionális ernyőszervezetek részt vállalnának az állami feladatok ellátásában, s így az állam normatív alapon támogathatná őket. A szervezetek részéről is a jelenleginél hatékonyabb és célirányosabb lehetne a bevétel, amely a jelenlegi rendszer alapján rendkívül változó képet mutat. A nonprofit szervezetek 78,1%-a szerint a bevételeik változóak voltak az elmúlt években, s mindössze 15,4%-uk jelezte, hogy a pénzügyi forrásaik évről évre emelkedtek. Ez a rendkívül alacsony szegmens is mutatja, hogy a szervezetek nagy többségének jövője veszélyeztetett és a fejlesztési program – szándékaim szerint – a helyi, regionális szintű stabilitást szolgálhatná még akkor is, ha a költségvetési ráfordítás megtérülése az önkéntes munkából származó „bevételnél” lassabb lenne.

Hivatkozások

Dán Szociális Statisztikai Évkönyv 2000, Koppenhága, 2001
Dr. Dávidné B. Hidvégi Julianna: A Kapu Program. Szociális Menedzser /Szociális intézményi vezetők és dolgozók szakfolyóirata. Beneficum Alapítvány 2001/1. szám.
Hegyesi Gábor: Integrációs modellek és nonprofit szektor. Esély Társadalom- és Szociálpolitikai Folyóirat 91/1 szám.
Rácz Tiborné: Gondozási ismeretek. INTER-TECHNO-H Kft. Budapest, 1997.
A LIVE 90 párizsi konferencia, a Nemzetközi Egyesület az Önkéntes Munkáért Szervezet, Egyesült Nemzetek Közgyűlési jegyzőkönyvének kivonata, az 1995-ös Társadalmi Fejlődésről szóló Koppenhágai Világ Csúcstalálkozó jegyzőkönyvének kivonata.
Adni=kapni – Tanulmányok az önkéntesek nemzetközi éve magyarországi kutatásaiból. Szociális és Családügyi Minisztérium, 2001. (Szerkesztette: Zentai László)
C. Wolfgang M.: Hogyan vált a segítségnyújtás hivatássá? T-TWINS Kiadó Budapest, 1992. Nonprofit szervezetek Magyarországon 2000, 2003. Központi Statisztikai Hivatal, 2002, 2005
Az önkéntesség kézikönyve Jogok, rendeletek. Ifjúsági és Sportminisztérium, 2000.
Daniel Siegel–Jenny Yancey: A civil társadalom újjászületése. The Rockefeller Brothers Fund, Budapest, 1992.
Civil jövőkép, Ökotárs Alapítvány, 2004.