A Média regulája

PETHő BERTALAN filozófus, pszichiáter, egyetemi tanár, a KJF Budapesti Intézet Posztmodernológiai Kutatóközpont igazgatója. A tanulmány az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA T 48370) támogatásával készült. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

A kiindulási helyzet

A Média életünk kiiktathatatlan és sokféleképpen vitatott része lett. Kielégítően komplex elmélete azonban nincsen. Vitatása ezért nem szokott olyan eredményre vezetni, amelyik a gyakorlatban használható lenne, amikor szabályozásának, vagy éppen fordítva, a deregulálásának az igényét fogalmazzák meg.

Ebben az írásban a hazai helyzet figyelembevételéve épített elméletet foglalom össze röviden. A részletes vizsgálódásból azokat a következtetéseket emelem ki, melyeknek alapján ki lehet dolgozni rendszabályokat Médiaügyben. Az elmélet kialakításának részletei az év második felében megjelenő kötetemben1 olvashatók majd.

A hazai helyzet jellemzésére az egyik meggondoltnak és higgadtnak ismert politikus, Harrach Péter kijelentésére emlékeztetek. ő a 2005. március 15-i ünnep – mint tudjuk, az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékezés egyszersmind a szabad sajtó méltatása – alkalmából fogalmazott úgy, hogy Magyarországon „médiaterror” van. Ez a megállapítás szöges ellentétben van a demokratikus társadalmi berendezkedésre vonatkozó tételekkel, közhiedelmekkel és deklarációkkal. A Média problematikussága napjainkban ezért két kérdésben összpontosítható. Miképpen válhatott önálló hatalmassággá olyan társadalmakban, melyek elvben azon vannak, hogy ellenőrizzék és kiegyensúlyozzák a hatalmi pozíciókat? Ha már külön hatalmi ággá lett, akkor milyen forrásokból meríthető erő a szabályozásához?

Történelmi előzmény: az igazságostól a funkcionalitásig

A Média előzményeinek egyik korai szakaszát Platón „Az állam” című dialógusából vett idézettel jellemzem.

„[…] /M/indenféle államformában egyazon dolgot tekintenek igazságosnak (dikaion einai)” – állapítja meg a dialógus egyik szereplője, Thraszümakhosz –: „az uralkodó kormány érdekét. Hiszen a kormányé a hatalom (kratei). Amiből helyes okoskodással élve az következik, hogy mindenütt ugyanazt tartják igazságosnak: azt, ami az erősebbnek az érdeke.”2

Máshelyütt Platón a peres ügyekben való eljárásokról szólva jegyzi meg, hogy sokak véleménye szerint „nem kell részesülni az igazságban (alétheiasz) a jogszerű (dikaión) vagy jó ügyekről, vagy a természetüknél, illetve nevelésüknél fogva éppen olyan, amilyen emberekről [való véleményalkotáskor] ahhoz, hogy valaki sikeres szónokká válhasson. Hiszen a törvényszékeken egyáltalán senki sem törődik ezekben a kérdésekben az igazsággal, hanem csak azzal, hogy mi hihető: ez pedig az, ami valószínű; ezt kell tehát figyelembe vennie annak, aki mesterien (tekhné) akar beszélni.”3

Vegyük észre, hogy a „jogszerű igazság” az „eleve adódó igazság”-tól elkülönböződve válik kérdésessé. Az előbbiről szólva magyarul „igazságosság”- ról szoktunk beszélni.4 Ez a kétféleség az emberi társadalom és a kozmikus világrend különbözősége. Platón viszont a társadalmi igazságosságot5 hiányolja. Ugyanis – állapítjuk meg utólag – az Igazságosság Nyilvánosság- artifaktummá változott. A spontán tárgyilagos Igaz/ság/ pedig látszatvalóság és a látszatokat uraló végső (sőt minden Végen túli) valóság, azaz egyfelől e világi Létezés, másfelől túlnani Lét kettősére tagolódott.

Sem ezt az utóbbi, Platón életműve szerint felfutó történetet nem követjük most azonban, sem a társadalmi igazságosság megformulázásával és foganatosítási kísérleteivel nem foglalkozunk, hanem megelégszünk azzal, hogy a mostani témánk vonatkozásában vonjuk le a tanulságot, amiben a Média egyik gyökere ismerszik meg: az Igazságosságon nem lehet többé az Igazságot számon kérni.

Mielőtt röviden jeleznénk a Média néhány további történelmi előzményét, a „Média” és a „médiumok” szóhasználatot tisztázzuk.

A Médiumok elméletének megalkotásakor – érett formájában Marshall McLuhan 1964-ben megjelent könyvében6 – a „médiumok” elnevezés átalányban jelentette „az ember bővítményeit”. McLuhan egyaránt közéjük sorolta a kereket, az írást, a nyomtatást, az újságot, a televíziót és több más hasonló találmányt, ami a kerék feltalálásától a tévé feltalálásáig világot látott. Ebben az értelemben – amit a magunk részéről kiindulási alapul vettünk a médiumgenerációk elméletének kidolgozásakor7 – a „médium” szó vagy általában jelöli az ember eszközös/technikai bővítményeit, vagy ezek közül jelöli valamelyiket.

Ellenben angolul a latin névszóragozást követő többes számú használata („media”) két különböző fogalomra vonatkozik8. Magyarul ennek a bonyodalomnak a tudomásulvételével tartjuk magunkat a nyelvünkön adódó megkülönböztetéshez: „médiumok”-nak a technikai bővítményeinket nevezzük, az említett széles értelemben véve, „Médiá”-nak pedig – a föntebbi meghatározásunkat tovább pontosítva – a (többek között rendszerszervezéssel jellemzett) negyedik generációs és a (többek között elektronikával jellemzett) ötödik generációs médiumokkal eszközölt kommunikációt.

Ezt a pontosítást szem előtt tartva jelezzük röviden a Média történelmi előzményeinek vizsgálatából adódó két következtetést.

Egyik a könyvnyomtatás korában, a „Guttenberg-galaxisban” általános érvényűvé vált Funkcionalitás.

Ami a „természeti Világnak” az Igazság, a társadalomban pedig az Igazságosság, az lesz egyre inkább, a civilizáció fejlődése során, a mediálisan működő Médiumoknak a Funkcionalitás. Számon kérni ezért nem lehet a médiumokon, és majd a Médián, sem az Igazságot, sem az Igazságosságot. Az ember által teremtett világnak, az artifaktumok világának, a Medialitásnak az Elve mindkettőtől alapvetően különbözik: funkcionálisan működni. Miként csírájában már a Platónt megütköztető törvényszéki esetben – amikor ügyes szónoki technikával rossz ügyet visz nyerésre valaki – ez a törvényszerűség szintén megfigyelhető, az igazságosztáson és -szerzésen már nemcsak az Igazságot, hanem az „Igazságosság”-ot sem lehet számon kérni.

Másik következtetés: a tömegkommunikációs Médián már a Guttenberggalaxis első három évszázadára jellemző Funkcionalitást sem lehet számon kérni, mert a Funkcionalitás fölé a Generativitás elve rétegződik. A generatív Média önnön sikerével és fejleményeivel fogadtatja el magát. Ami azt jelenti, hogy a maga műveinek a tulajdon működtetése által gyarapított saját művei az érvek a fennállása mellett, nem pedig verifikáció, létjog vagy funkció illendő betöltése.

A jelenkori média

A XX. század harmadik harmadától kezdve a Médiát egyre inkább az ökonomicitás jellemzi, mintsem a generativitás. A tág értelemben vett Generativitás akkor vált át Ökonomicitásra, amikor már sem a mediálandók (a Média tényleges vagy elérendő vevői), sem a mediátorok (a Média trendjeinek a kiválasztói és kitalálói), sem a Médiát kivitelező munkatársak és ügynökök nem követnek és nem igényelnek végső soron más célt, mint a tulajdon működésük folytatását, hatékonyságának növelését, és a maguk kezdeményező és kivitelező alanyiságukra való előnyös visszacsatolását. A gazdagság persze jól jön, és a Média-birodalom gyarapítása a kitűzött célok között szerepel, de a médiumoknál fontosabb a működésük.

Ily módon a Média ökonómiája az átmediálódást forgató gazdaság. Nem tart másfelé, hanem önmagára irányul; haladás helyett berendezkedik; szívesen bővül, de örömest stagnál, sőt a zsugorodással is beéri, ha közben jólesően teheti-veheti magát; közömbös az iránt, hogy működése közben funkcionál-e éppen valaki/valami javára vagy kárára, és hogy generál-e bármit is, vagy sem.

…a Média végső soron kultúra és civilizáció között közvetítő instancia.

Persze szándékai szerint, de szándékától függetlenül, sőt szándékai ellenére is hatással van a Média arra, ami körülveszi, amibe be van ágyazódva. Figyelembe véve a kultúra és a civilizáció megkülönböztetését9 – a civilizáció magában foglalja a technika történelmi fejlődését, a kultúra pedig a civilizáció átélhető és társadalmiasult része –, a Média végső soron kultúra és civilizáció között közvetítő instancia.

A média-szabályozás esélyei

A „Média regulája” háromértelmű kifejezés. Jelentheti a Média szabályozását emberek, társadalom, társadalomtól elkülönült szervezet stb. által; az utóbbiak valamelyikének szabályozását a Média által; azt a szabályt, illetve szabályrendszert, ami szerint a Média működik. Minél fejlettebb a Média, annál szervesebben függ össze a háromféle regula, ugyanakkor annál inkább nő az esélye annak, hogy az egyik vagy kétféle regula fölénybe kerül a harmadikkal, illetve a másik kétfélével szemben.

„Média-terror” köznyelvi értelmezésben akkor áll fenn, amikor a Média adott társadalmon kívüli, vagy a társadalom kisebbik részét képviselő szervezet hatalmi eszközeként regulázza a társadalmat, illetve a társadalom többségét. Ebben az értelmezésben alárendelt szerepet játszik a Média saját regulája. A Médiát szabályozás esélyei viszont aszerint alakulnak, hogy miképpen függ össze a Média saját regulája egyéb regulákkal. Különösképpen azokkal, amelyek külön érdekek érvényesítésére alakítják magát a Médiát, mielőtt a Média regulázásának a kérdése egyáltalán felmerülne.

a) A Média saját regulája

Miként a technikai médiumok megélhetésünk határait bővítik egyre világunk Medialitásává, úgy a Média Határaink bővítésének telekommunikatív Medialitása. Előfeltételei (a) azok a médiumok, melyeknek működése ténylegesen bővíti Határainkat vagy a határbővítés ígérete fűződik hozzájuk, (b) olyan embersokaság, amelyik nem fér hozzá a határbővítő médiumok működ/tet/éséhez, (c) olyan médiumok, melyekben a közvetett híradás intézményesül.

(a) Ami az első előfeltételt illeti, stagnáló világban nem lennének annyira érdekesek a hírek, üzenetek és a különféle szcenírozások, hogy az emberek jelentős igényt támasszanak a vételükre. Ugyanakkor persze a határbővítő működésekhez hozzátartozik ezeknek a működéseknek a kudarca, illetve kudarcuk kockázata. Halálfélelem, káröröm, részvét, resszentiment és több más pszichológiai adottság következtében a katasztrófák sokszor nagyobb szenzációt jelentenek, mint a sikerek. Sőt az olyan világban – ilyen a miénk –, amelyikben bővülés és zsugorodás egyaránt előfordul, a stagnálásnak is kommunikatív értéke van.

(b) A fejlett társadalmakat egyfelől az egyéni tevékenységek nagyfokú specializálódása, másfelől a nagyon különbözőképpen specializálódott emberek sokadalma jellemzi. Egy bizonyos személy abban az esetben is el van szakadva a különféle, az ő munkakörén kívül eső médiumoktól, ha ezek valamelyikéhez történetesen értene, és az ezekhez való hozzáférés nem lenne számára tiltva. Ez a banális helyzet azzal a szintén banális következménnyel jár, hogy a médiumok beláthatatlanná szaporodott sokaságáról az emberek sokaságának nincs közvetlen10 ismerete. Még kevésbé van közvetlen ismeretük ezeknek a működéséről és működéseik határbővítő vagy egyéb eredményeiről. Az viszont sokkal kevésbé banális tény, bár következik az előbbi kettőből, hogy a világról való informálódás túlnyomó, és egyre növekvő hányadában az emberek ki vannak szolgáltatva az információközvetítőnek. Többnyire és általában nem járhatnak ugyanis utána a közvetített információk „eredetijének” – ami ebben az összefüggésben végső soron a „kézzelfogható” tapasztalaton alapuló meggyőződést jelenti –, hiszen az utánajárásuk hasonlóképpen (csak más utakon) közvetett lenne, mint a közvetve kapott (és kiindulási pontnak vett) információ. A Média saját regulája ebben a vonatkozásban a közvetettség eluralkodása.

(c) A közvetettség eluralkodásában a Média saját regulája a maga tulajdon medialitásának az érvényesítése az emberekben. Plauzíbilis tény, hogy az ismeretek közvetítésébe belejátszik a közvetítő csatorna. A Média pedig a közvetítés médiumainak önálló Medialitássá szerveződése. Az általa kapott információk nem transzparensek többé – már amennyire a Média előzményeiben egyáltalán transzparensek voltak – a kiindulási adottságaikra, mert a közvetítés menetében a Közvetítő tömörül be. Olyan instanciává, amelyik a közvetítés ürügyén az önnön medialitásában előállított üzeneteket küldi. Az információközvetítéshez eleve tapadó gyanú ezért hatványozódik a Média vonatkozásában.11

Következésképpen a Média regulája még kevésbé múlik azon, hogy regulálják vagy deregulálják, mint a Piac regulája. Ha már kifejlődött, akkor lehet elfojtani, lehet nem járni rá, és lehet uralni. De amennyiben működik, annyiban a saját szabály-, szabályozó és szabványregulái érvényesülnek.

b) A mai Média a mai világban

A dolog közepébe vágva: a Média az a társadalmi szerv, amelyik éppen azért vet be „botrányos” terminusokat, hogy a maga Fennállása minél kikezdhetetlenebb legyen.

A „legjobb védekezés a támadás” régi elvének a legújabb változata ismerszik meg ebben a stratégiában. Lebontás, szétszedés, hátsó gondolatok kimutatása, leplezett szándékok feltárása, ferde célzatok ráolvasása mindig csak annak jár ki, akit/amit a Média tematizál. Ilyen aszimmetria mindig jellemző volt az autoritások ítélkezésére. Újdonság az, hogy a Média másoknak osztja le működése közben az autoritást, de csak azért, hogy kikezdhesse; és a kikezdést felőrlésig fokozva érvényesítse a maga bármit szétfoszlató autoritását. Közben annak az árnyéka sem merül fel, hogy a történetesen éppen tematizáló Alany, intézmény, szerv, testület, sőt a tematizálás név szerinti, alibi vagy „nevének elhallgatását kérő” sugalmazója, esetleg megbízója milyen szempontból – esetleg önző, netán aljas érdekből – tematizál. Ugyanis magának a Média-Alanynak a kiléte tabu.

Persze, éppen a Média-tabuk megnyilatkozási küszöb alá szorult nyilvánossága árulkodik a Média-Alanyról. Ez az „Alany” az identitás viszontszolgáltatója: első lépésben a Másságot hirdeti az Azonosság alakításában; második lépésben kisajátítja az Azonosságot önmaga, mint Más-Valaki számára; harmadik lépésben visszaruházza a Mássággal szegett Azonosságot arra, aki önmaga Azonosságának beazonosításával a Média hatáskörébe kerül; negyedik lépésben a személyes Azonosság folyvást Másságban beremegve szökik az embertől; már nem „egyszerűen” identitás, hanem identitancia. Definíciószerűen azt mondjuk, hogy a Média-Alany a Másságba12 települő identitancia.

A Medialitásban lappangó identitancia a „közötti” különféle változataiban ütközik ki: interaktivitás, interproduktivitás, interpasszivitás, interkonnektivitás, interoperabilitás stb. Ezekben közös az interitás, a Közötti önálló instanciává megeredése. Kifejlett formájában Média-birodalom. A társadalom „világai” (életvilágok; a társadalom mint rendszer alrendszervilágai; a személyes világok; a civilizáció fő „világa”) közé fejlődött újféle világ – melynek hálózatába terelés és keringtetés az interaktivitás és a többi interitás –: e világi intermundium.

Miközben a magazinokban szívesen kérkednek a Média képviselői a „birodalmukkal”, felsztároló kampányokban pedig tömjénezik a „média- Cézár”-okat, a tudományos vizsgálódásokban nem szokták emlegetni a Média Hatalmát. Sőt a kommunikációs globalizáció „puha diktatúrája” és hatalma legitimitása13 kérdésének a felvetése eleve marginalizálódik a Médiáról folyó diskurzusban, amelyik a Médiához igazodik. Ugyanis a Birodalom a bírálat ura. A Média-Alany Hatalma a véleményformálásban, bírálatirányításban, világfelfogás-képzésben, egyáltalán mentalitásalakításban érvényesül a megnyilvánulások kritikai ellen-, saját és össztűzbe állítása során.

Mindez azért éri meg, mert a mentalitás stb. alakítása egyéni „szavazatok”- ban (áruk vásárlásában a termékekre leadott szavazatokként; politikai szavazatokban a választások alkalmával, Média-nézettségben, közvéleményvoksokban stb.) térül meg. A Média-Hatalom csereértéke a mediális vélemény, melyen gazdasági, politikai és civil szerveződési uralom vásárolható. Ezeknek a – gyakran globális hálózatba ágyazódó lokális, a Média-szórás tartományában keletkezett – uralmaknak a Hatalma pedig az ő Másságuk által reciklált Médiát segíti uralomra vagy tartja hatalmon, hogy a mediális véleményt termelje. Ebben a hír- és üzenetkereskedelmi forgalomban, kiváltképp a politikai marketingben, a kommunikáció Nyilvánosság-piacán a Média sajátos árucikke a kurrens Mediálódás legitimációja.

Következésképpen elmondható, hogy amekkora a Média – annyit ér az üzenet. Sőt cuius media – illius informatio. Helyi, marginális, kis- és közepes közösségi, valamelyik Világperiférián tengődő Média kommunikációértéke befolyásoltjai számának, és ezek hatalmi hozzáféréseinek a nagyságától függ. A posztmodern Nyilvánosság pedig a Média erőtere.

A rendszerelmélet találó képet alkot a Média külön, önállósult rendszerré kidifferenciálódásáról és formális sajátviselkedéséről – pl. autopoiésziszéről, idegenreferenciáinak önreferenciába szerveződéséről, funkcionalitásáról –, azonban csupán távlati és felületesen tárgyilagos jellemzésnél áll meg, amikor a Média realitását a másodfokú megfigyelés realitásának tartja. Elsikkad ugyanis ebben a felfogásban mind az elsőrendű megfigyelések (érzékszervi vagy fejlettebb generációjú médiumokkal való) mediáltsága, mind a Médiában közölt megfigyelések sajátos (napjainkban főként elektronikus) mediáltsága, mind pedig az artificializálódásba szövődő érdekek, manipulációk és spontán megnyilatkozások megkülönböztetése a különböző rendű és rangú Média-közlésekben.

Ezek figyelembevételével nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy nemcsak „meztelen igazság”14 és „meztelen szubjektum”15 nem létezik, hanem meztelen megfigyelés, meztelen/tiszta tudás, „objektív” (tárgyilagosságra kizárólagos igényt támasztó) közlés sem. A másodkézből vett tudásnak16 nem abban az értelemben forrása az első kézből való – pontosabban első kézben tartott – tudás, hogy közvetítés nem változtatja, hanem valamely információ keletkezésében működő médiumok kiiktathatatlan adottságaira utaltság értelmében. A Médiában azután mediális szerelések változataiban implementálódik üzenetté az információ; a tudás inszcenírozottként17 vevődik.

Az Egyén végső soron akár ingyenfüggelék a Médián. A drága Kód ingyenfedezete. Ahogyan ingyen kapja a reklámozott termékekről a szórólapokat, sőt a postaládáját akkor is teletömik (mind a valós realitásban, a kapualjban, mind virtuális realitásban, az interneten), ha nem kéri, és nem akarná, ugyanúgy találja el őt a Média szórása általában, amennyiben a Média mindenáron igyekszik beléje ültetni az érdekeit közvetítő üzenettermékeit. Ingyenszolgáltatást nyújtva. Álszemérmesen pl. ingyenes újság – a nyomtatott sajtó mára zömmel az elektronikus Média portáljainak a kiprintelt változata lett – és ingyenes internet-hozzáférés formájában, szemérmetlenül a közterekre telepített displayken. Szórakoztatás, híradás és reklám három nagy Média-ágazata kapcsolt üzenetárujaként.

Ne feledjük ebben az összefüggésben sem, hogy az elektronikus Médiában a Virtuális Realitás rétege alatt – vagy inkább zárványaként – tovább élnek alkalomadtán a nyilvános kommunikáció korábbi formái, és pl. politikai célú hazugságot ezek valamelyikébe lehet ingyenes valóságközléssé álcázni. Ily módon ingyenráadásként, „háttér”-műsorok, -blokkok, -információk formájában sulykolja bele nyíltan a Média az Alanyba a saját Média- érdekű, uralmi és hatalmi hálózatban előállított üzenetét. Amit különben inkább csak konnotációkba, tudatküszöb alá, hírmagyarázatokba, metaforákba és egyéb retorikai trópusokba rejt a három nagy szolgáltatási ág némelyik szektorában (pl. az egyik igen nagy példányszámú ingyenújságban a reklámok, néhány tárgyilagos közlés és többféle szenzáció göngyölegei között, a két 2005-ben kormányon lévő párt reklámjait fogyasztja a közönség, és fogadja be a belpolitikai híreknek azt az értelmezését, melyet egy hírhedten szélsőséges kommentátor állít részükre elő).

Ezekben a működésmenetekben a Média-célzat a Média üzenete. Ami pedig a Média eluralkodását illeti, elmondható – McLuhan ismert tételét visszájára fordítva –, hogy az ember a Média extenziója. Az „ingyen”-Médiáért a létével fizet.

c) A Média ellenregula: a honi paradigma

Összefoglalólag határozottan leszögezzük, hogy a Média szabályozását csak minimum az alábbi három feltétel teljesülése esetén lehet megkísérelni:

a) Tudomásul véve a Média saját reguláját. Ezt a regulát lehet továbbszervezni, de nem lehet kiiktatni a Média megszüntetése nélkül, ami viszont a civilizáció visszacsinálása lenne (ezt pedig általában a legszélsőségesebb civilizációkritika bajnokai sem kezdenék saját magukon).

(b) Ha beszámítjuk a Média függőségét a globálissá felfejlődő, és az emberek fölött – akik persze első és végső soron szerzői a civilizációnak – hatalmassággá záruló civilizációtól (korábban kidolgozott terminusunkat használva: a „civilizátum”-tól18). Ezt a függőséget globálisan felszámolni nem lehet a mai élettechnikákról való lemondás nélkül. Ellenben a leosztásait meg lehet szervezni az éppen adott Média, és vele együtt az éppen adott Média éppen adott lokalitása éppen adott mértékű javadalmazásának a nagyobb előnyére.

(c) Ha figyelembe vesszük azoknak a Média szórásába eső embereknek a szuverén kreativitástartalékát, akik nemcsak a saját kibontakozásuk egyik esélyét látják a Média megújításában, hanem (a lokalitások és a globalitás ma már alig szétszakítható összefüggéseit sem mellőzve) az emberiség fejlődésének a menetében a sorsépítést választva artikulálják a Média saját territóriumukon történő szabályozását.

…az adott Média ne a szórástartományába eső populáció szétzüllesztéséből éljen…

A Média-szabályozás minimumkövetelménye az említett három minimumfeltétel teljesülése esetén a Média idomítása az adott lokalitásba. Ennek a követelménynek a minőségét – operatív megfogalmazásban a célkitűzéseit – önmagából kell merítenie a Média szabályozására törekvő embereknek. Tiltó formában viszont ez a követelmény azt jelenti, hogy az adott Média ne a szórástartományába eső populáció szétzüllesztéséből éljen – szélső esetben valamely más populáció javára történő élősködését kell betiltani –, hanem működése (kibernetikai és rendszerelméleti értelemben) pozitívan csatolódjon vissza a szórástartományába eső populációra (ezt a hatást lehet tudományosan, pl. szociológiai módszerekkel mérni, amennyiben a mérés nem a Média diktátuma).

Magyarország legalább öt vonatkozásban különös terepe a Média regulájának: (a) Magyarország nem tartozik a világ legfejlettebb országai közé (ez a köztudott tény mérhető azon, hogy Magyarország nem termeli meg azt a civilizációs csúcstechnikát, melyet használ), ezért erősebben és több viszonylatban függ a civilizátumon, mint az „első világ(beli országok)”. (b) A XX. századi két világháborúban vesztes országok közé tartozva a békediktátumokat a mai napig sínyli; (c) 1990–91-gyel bezárólag négy és fél évtizedig a saját rendszerében hazug (a Médiáját ideologikusan19, színét a visszájára, de folyvást a Hatalom bővített újratermelésére működtető) diktatórikus nagyhatalom tartotta megszállva és tenyésztette ki a helytartóit. (d) ők és/vagy az utódaik Médiapozicionáltak maradtak a békés rendszervált/oztat/ási kísérletben, mint a globalizálódás Trianon-hozományának a hitbizományosai. Sőt új tagokat verbuválva repozicionálták magukat a globális és egyéb nem helyi érdekek szükségesnél nagyobb – saját érdekérvényesítésük céljából fokozott – kiszolgálására, a globalitásbeli Trianont-szolgáltatásra20. (e) Ily módon Magyarország a Média ökonómiájában több represszív hatást szenved és jelez, mint sok más ország vagy régió.

Lapidárisan összefoglalva: a tapasztalatok elemzése alapján arra a határozott következtetésre jutunk – az éles megfogalmazást nem kihívásnak, nem lázításnak, nem a „revizionizmus”-vádaskodások (egyébként ez a vádaskodás éppenséggel része a folyamatos ügynökölésnek Magyarország ellen) céltáblájául szánjuk, hanem szolid, egyensúly-teremtési figyelmeztetésnek a Média-szabályozás esetére –, hogy Magyarországon a Médiát elsősorban úgy kell regulázni, hogy ne ügynökölhessen „Trianon” (a lelkek trianonizálásának) folytatására és érdekében.21

„Trianon” rendbetétele persze nemzetközi vonatkozásban a (nagy)politikára tartozik. A Média maga is kreálója lett azonban a „trianoni” politikának. Pedig ettől eltérően az emberek társadalmi relevanciájú önértékelésének egyik fórumaként, „szertartásmezeje”-ként22 azon kellene lennie, hogy ne erőszakolja, ne magyarázza bele az emberekbe és ne gyártsa tovább az oktalan – ha volt is rá bizonyos vonatkozásokban ok, akkor régóta okafogyottá lett – (kollektív) bűnösség, megbélyegzettség, megszégyenítettség, megfélemlítettség, kishitűség stigmáit. Hanem az ilyen, Magyarországon magyarellenes korteskedés23 helyett az észlelt társadalmi, gazdasági, személyes stb. hibákat azok előítélet-mentes megvitatásaként, lehetőleg a jobbítás céljából exponálja.

Az országos Média alkalomadtán országellenes ügynökölése nemzetközi összehasonlításban valószínűleg párját ritkítja. Helyi előzménye volt ennek a stratégiának a kommunista vazallusságban hivatásszerűen űzött „deheroizáció” (emlékezzünk pl. a 70-es évek „deheroizálás”-hullámára, mellyel kizárólag a magyar „héroszokat” igyekeztek elsodorni; a moszkovita mű-héroszok tabuk maradtak). Manapság viszont az elektronikus Média olyan jellemzője ismerszik meg benne, amelyik feltehetően más országokban/ terepeken is megtalálható, bár feltehetően kevésbé kifejezett formában: valamelyik Lét-Elem kisajátítása.

Magyarországon a Média a maga Gyűlölségét az eljárását bírálóknak tulajdonítva sajátítja ki – többnyire meg nem nevezve, de éppen a hallgatólagos magától értetődés megfellebbezhetetlen erélyével – a Gyűlölet egyik (vagy mindkét) ellen-Elemét: a Szeretetet24 és/vagy az Intellektualitást25. Ennek a triplacsavaros, pontosabban ötszörösen visszájára forgatott eljárásnak (a tulajdon gyűlölséget a másikra fröcskölik; a másikra kent gyűlölséget a másik tulajdonságának tüntetik fel; a másik gyűlölségének az ellen-minőségét maguknak tulajdonítják; a másik ellenében fellépve; ily módon gyűlölködőleg pózolnak, sőt próbálnak uralkodni az intellektuális szakértő és/vagy a szeretet jegyében Megértő szerepében) példája a Média-megkritizálás „gyűlöletbeszéd”- ként történő elítélése a Médiában26. A tételesen dokumentált kritikára nem tételes, dokumentált ellenérvekkel válaszolnak, hanem abból az alapállásból indulnak ki, hogy ők a megkritizálhatatlan fensőbbség, azonban ezt sem bizonyítják vagy akár deklarálják, hanem oly módon tüntetik fel evidenciának, hogy a kritizált tételeket szóba sem hozzák, hanem a kritikát gyűlöletbeszédnek nyilvánítva nyilatkoznak.

Figyelembe véve, hogy a civilizáció kerekét nem lehet visszafelé forgatni, és így a Média reguláját sem lehet kiiktatni, a Média-regulázásnak előfeltétele a Médiaszerzés, vagy párban kell hogy járjon ez a kettő. Üres malaszt – mint amilyet hint pl. a lefutott metafizika jegyében működő tudományosetika-ipar – az Igazság, az Igazságosság, a Funkcionalitás és a Generativitás (együttesükként pl. az ökoszocialitás) számonkérése a Médián, ha nincs „szerelése” ahhoz a számonkérőnek, hogy a bírálatát a Médián foganatosítsa. Különösképpen, ha nincs Média-csereértéke: pénze27 és/vagy Hatalma. Ha van, akkor a Média regulája érvényesül ugyan tovább, de helyénvaló/bb/ kivitelben.

Jegyzetek

  • 1. Pethő Bertalan: Határjárás posztmodern Végeken. Platón, Budapest. Megjelenik 2006 második felében.
  • 2. Platón: Az állam. 338e 6 – 339a 3 (a magyar kiadás – Platón Összes Művei. Európa, Budapest. Harmadik kötet – széljegyzetben közli a szövegnek ezt a standard számozását). – Szabó Miklós fordítása, módosítva.
  • 3. Platón: Phaidrosz. 272d 4 – e 1. Kövendi Dénes fordítása, módosítva.
  • 4. Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Második kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970, 191. és 277–278. o.
  • 5. A fennmaradt írások azt mutatják, hogy az elvont értelmű „dikaioszüné” (igazságosság) főnév alig volt használatban Platón előtt (Havelock, Eric A.: The Greek concept of Justice. From its shadow in Homer to its substance in Plato. Harvard University Press, Cambridge, Mass. and London, Engl., 310. o.)
  • 6. McLuhan, Marshall: Understanding Media. The Extensions of Man. Harper & Row, New York, Toronto, London, 1964.
  • 7. Vay Tamás: A Posztmodern Amerikában. Platón, Budapest, 1991, 64–81. o. – Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. Platón, Budapest, 1992, 19–20. o.
  • 8. A „medium” névszót az angol ragozza, mind a saját grammatikája szerint („mediums”), mind a latint követve („media”). Ezenkívül külön jelentésben használatos az angol nyelvben a latinban háromnemű melléknév nőnemű alakja („media”) és ennek latin képzésű többes száma („mediae”) is. Oxford English Dictionary. Prep. Simpson, J. A. and E. S. C Weiner. Clarendon Press, Oxford, 1989. S. v. media és medium.
  • 9. Kultúra és civilizáció kérdéséről vö. Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. Platón, Budapest, 1992, 72. skk. o.
  • 10. Szokványosan „közvetlen”-nek vesszük mindazt, amihez a mindennapi életben személyesen hozzáférünk. Mellőzve a „közvetlenség” kérdésének megbeszélését, „A Média saját regulája” témában elegendő annak tudatosítása, hogy az ismeretek Média általi közvetítése általában messze meghaladja a szokványos hozzáférések körét.
  • 11. Luhmann: Soziale Systeme. Grundriss einer allgemeinen Theorie. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1987, 223. sk. o. – Az „információ” különböző elméleteiről a Média vonatkozásában. Vö. Solomon, Marcus: Media and self-reference: the forgotten initial state. In: Nöth, Winfried (ed.): Semiotics of the media. State of art, projects, and perspectives. Mouton de Gruyter, Berlin, New York, 1997, 15–47. (18. skk. o.)
  • 12. Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Második fél(adag). Platón, Budapest, 2001, 220–223. és 263. o.
  • 13. Vass Csaba: Hatalom, szakralitás, kommunikáció. Kommunikáció- és médiaelméleti tanulmányok. TTFK Kölcsey Intézete, Budapest, 2005, 220. o.
  • 14. „Nem hiszünk többé abban, hogy igazság marad az igazság, ha a fátylát lehúzzák” – írta Nietzsche (Fröhliche Wissenschaft. Vorrede zur zweiten Ausgabe 4. In: Friedrich Nietzsche. Kritische Studienausgabe. Hg. v. Giorgio Colli und Mazzino Montinari. dtv/de Gruyter, München, Berlin/New York, 1988. Bd. 3, 352. o.).
  • 15. A Cyberspace illúzióihoz – még inkább az ideologémáihoz – tartozik, hogy az on-line kommunikátorok „meztelen Alany”-okká redukálódnak (Geser, Hans: Metasoziologische Implikationen der „Cyberspace”. In: Grenzenlose Gesellschaft? Verhandlungen des 29. Kongresses der Deutschen Gesellschaft der Soziologie, des 16. Kongresses der Österreichischen Gesellschaft für Soziologie, des 11. Kongresses der Schweizerischen Gesellschaft für Soziologie in Freiburg i. Br. 1998. Leske + Budrich, Opladen, 1999, Teil 2, 203–219. [213. o.]).
  • 16. Wilson, Patrick: Second-hand knowledge. An inquiry into cognitive authority. Greenwood Press, Westport, CT etc., 1983. – A hozzáférés új egyenlőtlenségeiről a tudás közvetítései kapcsán. Vö. Vay Tamás: A Posztmodern Amerikában. I. k. 57–58. o.
  • 17. Kiener, Urs und Michael Schanne: Wissensinszenierung – Folge und Antrieb der Wissensexplosion. In: Grenzenlose Gesellschaft? I. k. Teil 1, 447–458.
  • 18. Vay Tamás: A Posztmodern Amerikában. I. k. 300–355. o.; Pethő Bertalan: A civilizátum fogalmáról. In: uő. (vál. és szerk.): Poszt-posztmodern. A kilencvenes évek. Vélemények és filozófiai vizsgálódások korszakváltozásunk ügyében. Platon, Budapest, 1997, 100–110. o.
  • 19. A kommunista/szocialista országokban az „agit(ációs)-prop(aganda)” elnevezésű kommunista pártszervek mint médiumok (voltak) a marxista fétishatalom – vagyis a Hatalom önmagát a hazug marxista ideológia egyetlen igaz Igazságnak reklámozásával hatalmilag gyakorló – Médiája. (Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Első fél(adag). Platon, Budapest, 1998, 189. és 207. o., középső hasáb.)
  • 20. Gazsó L. Ferenc: A sajtón rúgott nyilvánosság… avagy a magyar sajtó szakmai-erkölcsi eróziójának okai, összefüggései. Az irodalom visszavág 23–24 (2005), 178–181. (179. o.).
  • 21. Kirívó példája a Trianon érdekében történő ügynökölésnek a hivatalban lévő miniszterelnök, Orbán Viktor kezdeményezésének Média-fogadtatása – és kommentálása – a hírhedt Benes.-dekrétum felülvizsgálata ügyében, öt-hat évvel ezelőtt. – „A magyarság implicit nemzetstratégiájával még mindig szemben áll az egész Kisantant, de több-kevesebb maradványelköteleződéssel az egész trianoni világrendet létrehozó és garantáló nagyhatalmi »pax« is” – állapította meg elemző tanulmányának idevágó összefoglalásaként Varga Károly (Szent István Terv – Batthyány-projekt. I. Implicit nemzetstratégiából explicit nemzetpolitika. Valóság 46. [2003], 2, 27–40. [36. o.]).
  • 22. Baji Lázár Imre kifejezése a KJF Posztmodernológiai Kutatóközpontja, a Professzorok Batthyány Köre és a Magyar Kultúra Alapítvány által a Magyar Kultúra Alapítvány székházában 2005. április 20-án rendezett Nemzetstratégiai Alappillérek II.: Média – Reguláció Konferencián.
  • 23. Külföldi Média-intézmények magyarországi érvényesülése gyakran akkor is a balliberálisokat, és általuk közvetve rendszerint a magyarok trianonizációját szolgálja a saját gazdasági haszna és nemzetközi presztízse érdekében, ha a maga honos területén konzervatív értékrendet képvisel. Példa erre – mint ezt részletes tartalomelemzés mutatta ki – Magyarország második legnagyobb Média-birodalma, a németországi Axel Springer (Kontroll Csoport jelentései: Média-torzítások, -elemzések. Kairosz, Budapest, 2002, 15–24. o.).
  • 24. Empedoklész (B 18, 7–8) ismerte fel Lét-Elemnek a Szeretetet és Gyűlöletet/Viszályt.
  • 25. Az Anaxagorasz (B 12) által Lét-Elemként felismert Nousz-t fordítom itt „Intellektualitás”- nak. Ezt a három Elemet és a Szorongást tárgyaltam „univerzális lételemek”-ként – megkülönböztetve ezeket a khtónikus Lét-Elemektől és az Elemek újabb, illetve még ősibb generációjától – „A filozófia híg mosléka. Első fél(adag)” című könyvemben (i. k. 62. sk. és 77. skk. o.).
  • 26. Kontroll Csoport jelentései: Média-torzítások, -elemzések. I. k. 125. o. – Ennek a könyvnek a szerzői 2001–2002-ben, még az Orbán-kormány idején készült tartalomelemzések – „Média-metriai” elemzések – eredményeit közlik, melyek az akkoriban ellenzéki, balliberális érdekek nagyon aránytalan, gyakran ferdítések, tények elhallgatása, torzítások, manipulációk stb. révén történő érvényesítését mutatják a jobboldali, nemzeti érdekek rovására. Ezekre az elemzésekre válaszul támadott vissza az egyik – finoman szólva – „elfogult” médiabeli szerző a „gyűlöletbeszéd” vádjával, az adatszerű elemzések eredményének tárgy- és adatszerű vitatása helyett. – Fontos körülmény, hogy az eredetileg a Magyar Nemzetben közzétett jelentéseket korábban minden napilapnak megküldték a szerzők, a Népszabadságnak az első közlés jogát is felajánlották, de „néhány internetes portálon és ezen a napilapon (sc. a Magyar Nemzeten) kívül senki sem merte azokat vállalni, csupán a valótlanságokat tartalmazó utánlövésekkel igyekeztek egymásra licitálni”, és az „érintett” külföldi fórumokon – pl. a Die Welt újságban – sem kapott esélyt a Kontroll Csoport az ott közölt téves állítások cáfolatára (i. m. 123–124. o.).
  • 27. „Ahol a pénz, ott a Média” – szögezte le üléselnöki zárszavában Náray-Szabó Gábor, Pálinkás József előadásával összhangban, a 22. sz. jegyzetben idézett Média-Konferencián. – A magam részéről az egyik korábbi írásomban leszögeztem: „Akié a médiumok, azé a realitás és az idealitás. Akié a média, azé a médiumok mediálása, következésképpen a valóság és az eszme […].” (Pethő Bertalan: Az információs társadalom és Magyarország jövője. In: Elek Andrea, Juhász Jácinta, Kiss Endre, Varga Csaba [szerk.]: A tudás társadalma. I–II. Stratégiakutató Intézet, Budapest, 2002, 27–59. o.)