A globalizáció hatása a trópusokra és az emberiség jövőjére

MAJOR ISTVÁN ÉS ORIEL HERRERA BONILLA a Cearai Állami Egyetem (Brazília) ökológiai professzorai.
(In memoriam Prof. Balogh János)

Nehéz helyzetben vannak a természettudományok képviselői, ha egy olyan folyóirat számára szeretnék leírni mondanivalójukat, amely főként a humán tudományok, a gazdaság iránt érdeklődők számára készül. Hogy mégis vállalkoznak erre a feladatra, annak az az oka, hogy az olvasók e tábora számára is van mondanivalójuk, és tudják azt, hogy a trópusokon történteknek már most is van, és a jövőben még inkább lesz hatásuk a világ más tájaira.

Mindenekelőtt egy nagyon fontos körülményre szeretnénk felhívni a figyelmet. A jelenlegi társadalmak életét – függetlenül azok politikai rendszerétől – alapjában véve a gazdasági törvények irányítják, befolyásolják. A világ mostani állapotában, amikor gyakorlatilag egyetlen gazdasági rendszer, a kapitalizmus a meghatározó, ez azt jelenti, hogy ennek mindennapi megvalósítási formája, a globalizáció törvényei az irányadók. A globalizáció törvényei tehát működnek, a Föld lakóinak mindennapi életét közvetve vagy közvetlenül befolyásolják. Ennek következtében ott is éreztetik hatásukat, ahol vagy még nem alkalmazzák módszereit, vagy ahol nem ismerik el a globalizáció világhatalmát. Mivel bolygónkon összességében az anyagi javak termelése, a gazdasági növekedés évről évre magasabb, ez a tény azt jelenti, hogy a globalizáció törvényei a mindennapi élet mai gyakorlatában működnek – függetlenül attól, hogy a javak termelése, felhasználása és az elosztás tekintetében óriási aránytalanságok vannak.

Ugyanakkor figyelembe kellene vennünk egy másik tényezőt is, amelyről úgy gondoljuk, háttérbe szorul az előbb említettek mellett. A gazdasági események színtere ugyanis a Föld nevű bolygó, amelyet hosszú évszázmilliók során az élet tett olyanná, amilyennek ma tapasztaljuk, és amelynek szintén megvannak a maga törvényei. A problémát abban látjuk, hogy ezek a törvények alapjaiban különböznek a ma érvényes és működő gazdasági törvényektől, és nem egy esetben tökéletesen ellentétesek azzal. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a földi élet létezett és működött a Homo sapiens megjelenése és gazdasági tevékenysége előtt is, és valószínűleg létezni fog az után is, de az emberi élet, a társadalom hosszú távon nem létezhet a földi törvények figyelembevétele nélkül. Márpedig napjainkban ez történik. A két rendszer nem mellérendelt, hanem ez utóbbi az előbbinek az alárendeltje. Mai gyakorlatunkban viszont a gazdaság törvényei világviszonylatban a természet törvényei, a reális tények fölé helyezik magukat, ami még rövid távon is veszélyes, a nem túl távoli jövőben pedig biztosan világméretű katasztrófához vezet. Ennek a gyakorlatnak ma már világszerte látni a negatív hatásait, ám ezek a hatások legmarkánsabban talán a trópusokon tapasztalhatók. Hogy erről a világ még nem kellőképpen tájékozott, annak az az oka, hogy a trópusi országok döntő többsége a „harmadik világ” része, kívül esik a civilizált Európa vagy Észak-Amerika érdeklődési körén.

No de lássuk a tényeket. Kezdjük a sort a „fenntartható fejlődés” sokat hangoztatott, és a globalizált világ által igen kedvelt szlogenjével. A dologban két helyen is hibát talál az, aki csak egy kicsit is elgondolkodik a tényeken. A Föld bolygó egy zárt rendszer, ahol az anyagi javaknak – mint az ásványkincsek, az energiaforrások, az édesvíz, a termőtalaj vagy akár a levegő – mennyiségi határai vannak. Mivel ugyanezek az anyagok a globalizált gazdasági világrendszer alapanyagai is, mennyiségük nyilvánvalóan korlátozó tényező. Az ezek egyre növekvő ütemű felhasználásán alapuló fejlődés tehát nem tartható fenn, hiszen az energia, a nyersanyagok hiánya ezt nem teszi lehetővé. Mivel pedig e javak jelentős része bolygónkon nem ott van, ahol azokat felhasználják, ez már ma is nehezen magyarázható konfliktusok forrása!

(Az Egyesült Államok iraki intervenciójának igazi oka az ott található olaj, amely nélkülözhetetlen energiaforrás a gazdasági világglobalizáció számára. Észak-Koreában a terror, az emberi jogok hiánya legalább akkora – ha nem nagyobb –, mint annak idején Irakban volt, ráadásul ott valóban létezik az atombomba a biológiai és vegyi fegyverekkel együtt, milliós hadsereg áll készenlétben, és a világ terrorszervezetei Észak-Koreában gyártott fegyvereket is használnak terrorakcióik során. E tények viszont nem zavarják a globalizáció urait, mert ott nincs olaj.)

A szlogen másik szépséghibája, hogy a „fenntarthatóság” a globalizáció urai számára nyilvánvalóan a jelenlegi állapotokra vonatkozik. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a világon felhasznált és megtermelt javak 70%-a felett a Föld lakosságának 20%-a rendelkezik, akkor nyilvánvalóvá válik ennek az elméletnek a tarthatatlansága. A harmadik világ, Afrika, Dél-Amerika, Ázsia lakóinak milliárdjai kívül esnek a gazdasági globalizáció kedvezményezettjeinek körén, hiszen helyzetüknél fogva csak használhatatlan, funkció nélküli tömeget jelentenek a XXI. század világában. Az „ökológiai lábnyom” Wackernagel és Rees zseniális elmélete, amely a Föld valamennyi lakója által felhasznált javakat, az adott körülmények közötti élethez szükséges anyagi tényezőt konkrét területre számol át, így közvetlenül összehasonlíthatóvá teszi a globalizáció hasznát élvező fejlett világ és az azon kívül eső többség fogyasztási arányait. Az USA vagy az Európai Közösség népessége elvileg a rendelkezésére álló terület többszörösét használja fel magas életszínvonala fenntartásához. Ez a „többletterület” pedig gyakorlatilag a déli félteke elmaradottabb országaiból származik! Bolygónk kapacitása pedig véges – már ma is többet élünk fel belőle, mint a Föld ökológiai kapacitása. Ez a látszólagos ellentmondás úgy magyarázható, hogy a ma felhasznált energia (amely szintén átszámítható területre) döntő hányada kőolaj, földgáz és szén, azaz fosszilis energia, ami korábbi földtörténeti korok biológiai energiáját konzerválta. Most tehát már unokáink energiakészletét éljük fel! Ha minden kínai olyan színvonalon akarna élni, annyit fogyasztani a megtermelt anyagi javakból, mint egy átlag amerikai – amihez elvben joga is lenne –, akkor ennek kielégítésére még egy Földre lenne szükség! De csak egy van. Az is igaz ugyanakkor, hogy a világ nagy tőzsdéin a földi termelést vagy készletet többszörösen meghaladó, tehát nem létező javakkal történik a spekuláció, elszakadva ettől a reális valóságtól. Abszurdumnak tűnik, de tény, hogy a globalizáció világában ezekkel a spekulációkkal sokkal több pénzt lehet keresni, mint bármiféle termelési tevékenységgel.

(Érdemes megemlíteni, hogy bolygónk két legnépesebb országa, Kína és India lakossága az említett elmélet szerint nem használ fel nagyobb területet vagy energiát, mint ami országában rendelkezésére áll! Ezzel nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, mintha az említett két ország gazdasága vagy az ottani életforma követendő példaként szolgálna a többi ország számára. Csak megjegyezzük, hogy az európai –észak-amerikai életformától eltérő gyakorlat még a mienknél nagyságrendekkel nagyobb népesség számára is lehetővé teszi a boldogulást anélkül, hogy ezzel a Föld más lakóinak közvetlen anyagi kárt okoznának.)

A jelenlegi állapotoknak megfelelő „fenntartható fejlődés” tehát nem jelent megoldást a világ lakosságának nagy többsége számára, hiszen ez egyrészt fizikailag lehetetlen, másrészt pedig viszonylagos helyzetük további romlását eredményezi – amit a tények is igazolnak. A statisztikai adatokkal alátámasztott töretlen gazdasági fejlődés ellenére a szegény és gazdag országok közötti különbség egyre nő, az ebből adódó konfliktusok pedig egyre élesebbek.

…a szegény és gazdag országok közötti különbség egyre nő, az ebből adódó konfliktusok pedig egyre élesebbek.

Lássuk ezután, milyen konkrét hatásai vannak a globalizációnak a trópusok világában, és ezeknek milyen hatása lehet a földi életre közvetlenül, illetve a gazdasági életen keresztül közvetve. Példáinkat szűkebb második hazánkból, Brazíliából vesszük, de lényegét tekintve az itt elmondottak jellemzőek Földünk szinte valamennyi trópusi országára, hatásukat tekintve pedig tökéletesen azonosak azokkal. A trópusi országok iparát, annak szerkezetét, színvonalát, teljesítményét napjainkban teljes mértékben a globalizáció törvényei irányítják. Ez azt jelenti, hogy a beruházásokat, a fejlesztés irányát nem az illető ország, hanem a globalizáció igényei szabják meg. Brazília földrésznyi területén például a szállítás és közlekedés döntő hányada nem az olcsó vasúton vagy vízi úton, hanem az országutakon történik! Északkelet- Brazília több mint egymillió négyzetkilométernyi területén például gyakorlatilag nincs vasúti közlekedés! Még azokat a vasútvonalakat is felszámolták, amelyeket a múlt század elején építettek. Pedig köztudott, hogy a vasúti közlekedés mindenütt gazdaságosabb, biztonságosabb, mint az országúti. Elvileg itt is az lenne, hiszen a terepadottságok kedvezőek, no meg igény is lenne rá. De ez nem érdeke azoknak a hatalmas teherautót, kamiont és autógumit gyártó világcégeknek, amelyek gigantikus gyárakat üzemeltetnek az országban. Itt van a Scania, a Volvo, a Ford, a Mercedes mellett a Goodyear vagy a Pirelli, sok más multinacionális távol-keleti üzemmel együtt. Nekik az az érdekük, hogy termékeikből minél több fogyjon, tehát a közlekedésnek, szállításnak ezt a formáját támogatják. Ezért is hanyagolják el az úthálózat karbantartását, felújítását. Hatalmas ellentmondás, hogy bár az ország vérkeringése a közutakon zajlik, ezek állapota katasztrofális. A megoldásnak nem pénzügyi akadályai vannak! Ha rosszak az utak, hamarabb mennek tönkre a járművek, nő a szervizköltség, több autógumit kell vásárolni, mindez pedig a profitot növeli – és ez a lényeg. Hogy ennek az állapotnak milyen szociális és környezeti hatásai vannak, gyakorlatilag kívül esik az érdeklődési körén.

De van másik jellemző példa is. Brazíliában a múlt század végi nagy olajválság idején az ország energiagondjainak orvoslására beindították az „alkoholprogramot”. A hagyományos nagy kiterjedésű cukornádültetvényeken mindenütt alkohollepárló üzemek létesültek, ennek eredményeképpen Brazíliában az olajválság nem okozott olyan gazdasági problémákat, mint a világ többi részén. A 70-es években a gyártott személyautók nagyobb része már alkohol-üzemanyaggal működött, amely csak feleannyiba került, mint a benzin. Igaz, hogy ebből az üzemanyagból 50-60%-kal többet kell tankolni a benzinnel azonos menetkilométerhez, de ez a megoldás így is gazdaságosabb, és főleg környezetkímélőbb, ugyanis az alkohol nem szennyezi a levegőt, mert szén-dioxiddá és vízzé ég el. Arról nem is beszélve, hogy maga az alkoholgyártás is „önfenntartó” technológia, mert a lepárláshoz a kipréselt cukornád szárát használták fel energiaforrásként, azt égették el. Mindenki úgy gondolta, hogy miután ez a gyakorlat és technológia Brazíliában bevált, széles körben el fog terjedni a trópusok világában, hiszen részben megoldja az energiagondokat, egy sor állandó munkahelyet teremt, ami ugyancsak állandó probléma a fejlődő országokban. Nem ez történt. Az olcsó alkohol-üzemanyag ugyanis nem üzlet, hanem konkurencia a multinacionális olajtársaságok számára. Így Brazíliában is visszafejlesztették az alkoholprogramot, a XXI. század elején már gyakorlatilag nem is gyártanak alkoholüzemmóddal működő autókat. (Ebben az évben ugyan elkezdték azoknak a modelleknek a gyártását, amelyek mind alkohollal, mind pedig benzinnel működnek, ám ezek ára sokkal magasabb a hagyományos típusoknál.) Ez a visszafejlesztés mind környezetvédelmi, mind energiagazdálkodási, mind pedig szociális szempontból káros. Csak a globalizáció, az olajtársaságok profitja szempontjából előnyös.

A multinacionális olajtársaságok tevékenysége a trópusok világában is az egyik legnagyobb környezetszennyező forrás. A legnagyobb brazil olajcég, a PETROBRAS ugyan még állami tulajdonban van, de miután egyedüli szállítója az itt működő nemzetközi olajcégeknek – mint a TEXACO, az ARAL vagy a SHELL –, működését tekintve ugyanaz a kategória. Ám ellentétben a fejlett, civilizált világgal, itt nem működik – mert nem létezik – a civil szféra ellenőrző szerepe. Ezért szinte mindennaposak, rendszeresek a környezeti katasztrófák. A külvilág csak a legnagyobbakról szerez tudomást, de ez is elegendő ahhoz, hogy bemutassuk a problémák súlyosságát. Csak az utóbbi évek két legjelentősebb helyi környezetvédelmi bűntettét említjük meg. A világ legnagyobb tengeri olajfúró állomásának felrobbanását és elsüllyedését az Atlanti-óceánon, valamint a Rio de Janeiróhoz közeli Guanabara-öbölben történt olajszennyezést, amikor fél napon keresztül ömlött a nyersolaj a világ egyik legszebb tengeröblébe. A kár a magyarországi Tisza Romániából származó szennyezéséhez mérhető. A lefolytatott vizsgálatok személyi felelőst egyik esetben sem találtak, a kiszabott több millió dolláros környezetvédelmi bírságot az esetért felelős olajtársaság könnyedén kifizette. (Néhány százalékos üzemanyagár-emelés – amely az esetet követően rövidesen megtörtént – egy órán belül behozta a büntetésként kifizetett összeget.) Az öbölbeli olajszennyeződési eset folytatásáról annyit érdemes megjegyezni, hogy hatalmas készültséggel kezdtek neki a mentési és helyreállítási munkáknak. Folyamatosan készültek a tévériportok a munkáról, az eredményekről. Tudósok, szakemberek nyilatkoztak a helyreállítás eredményességéről. Azután a dolog lekerült a napirendről, feledésbe merült. Ám napjainkban – néhány évvel az eset után – ismét riporterek jártak a Guanabara-öböl menti halásztelepüléseken. Bemutatták, hogy az itteni szardíniafeldolgozó üzemek mindegyikét bezárták. Ugyanis az öbölből kipusztult a szardínia – a többi halfajjal együtt –, amely az ott élő több száz halászcsalád megélhetését biztosította. Az egykor békés, virágzó halásztelepülések lepusztultak, általános a munkanélküliség, elterjedt a bűnözés, a kábítószer- fogyasztás. Az olajtársaság urai természetesen ismerik a helyzetet. Családonként a mindenkori minimálbért fizetik ki havonta segélyként. Az eset nem egyedi, és általánosan jellemző.

…a fejlett világból ide telepítik az ott gazdaságosan már nem működtethető, vagy a környezetet szennyező iparágakat.

Ugyancsak általános jelenség a trópusokon, hogy a fejlett világból ide telepítik az ott gazdaságosan már nem működtethető vagy a környezetet szennyező iparágakat. Az olcsó helyi munkaerő, nyersanyag és energia, valamint az ellenőrzés hiánya, no meg a kiterjedt korrupció igencsak kifizetődővé teszi a globalizáció e formáját. Ez a gyakorlat komoly problémákat jelent az illető országok környezeti állapota számára. A jelenség persze Európában sem ismeretlen, elég csak a közösséghez most csatlakozott közép-európai országok privatizált iparának „átalakítására” utalnunk.

A turizmus a legjövedelmezőbb üzletágak egyike. Nyilvánvaló, hogy a globalizáció hatása e területen is érezhető a trópusokon. Kétségtelenül igaz, hogy ennek elsősorban a meglévő pozitív oldalait kell bemutatnunk e témával kapcsolatban. A nemzetközi turizmus rengeteg új munkahelyet teremt, biztos megélhetést biztosítva az ott lakóknak. Civilizációs hatásai sem elhanyagolhatók, hiszen egészségesebb, kulturáltabb körülményeket létesítenek, közelebb hozza a „civilizált világot” az őslakókhoz. Ugyanakkor uniformizációs hatása elnyomja a helyi kultúrát, vagy silány cirkuszi bemutatóvá süllyeszti azt. A gazdag turista és a szegény helyi lakos közötti ellentét szociális feszültségek forrása lehet. A legnagyobb gondot mégis a környezetre gyakorolt negatív hatása jelenti. A turizmus számára a trópusokon a legértékesebb területek a tengerpartok. A multinacionális szállodarendszerek és utazási vállalkozások a trópusi tengerparti területeket a turizmus igényeinek megfelelően hasznosítják, ami legtöbbször az ottani természetes életközösségek elpusztításával jár. Így számolják fel sorra a trópusok egyedülálló ökoszisztémáit, a mangrove mocsárerdőket. Ezek legtöbbje a tengerbe ömlő folyók torkolatvidékén vagy a parti homokdűnék övezte festői szépségű lagúnarendszerekben van, amelyek egyben a turizmus számára is a legértékesebb területeknek számítanak. A mangrove pusztulása azután egy egész sor probléma forrása.

(A mangrove olyan örökzöld trópusi erdő, amely képes a sós tengervízben megélni. Rengeteg élőlénynek ad otthont, egy sereg tengeri és édesvízi halfaj szaporodása itt történik. Az erdő védi a szárazföldet a tenger hullámainak pusztító, erodáló hatása ellen. Ezeken a partszakaszokon a szárazföld nyer területet a vízivilággal szemben! A mangrove tehát előkészíti az élőhelyet a többi szárazföldi növény számára. Ha kiirtják a mangrovét, megindul a tengerpart eróziója, semmi nem szab gátat a hullámok pusztító hatásának. Részben ennek tragikus eredménye volt a 2004-ben bekövetkezett indonéziai szökőár több tízezer halottja. Ott a kipusztított magrove helyén létesített praiákon lelték halálukat az áldozatok. Ha megmaradt volna az eredeti növénytakaró, a pusztítás mértéke, a halottak száma lényegesen kevesebb lett volna. Az állatvilág számára ez az erdőirtás ugyancsak katasztrófát jelent. Nemcsak azoknak az élőlényeknek, amelyek itt szaporodnak és élnek, hanem azoknak a tengeri fajoknak – például a cápáknak is –, amelyek ezekből táplálkoznak. Az egész tengeri életközösség sérül, a tápláléklánc felborul. Ennek igen kellemetlen gyakorlati eredménye az, hogy például Brazíliában a bahiai és a pernambucói partok mentén kipusztított mangrove miatt eltűntek azok a halfajok, amelyek a cápák táplálékát jelentették. Így a nagy ragadozók most a parti vizek szörfözői közül szedik áldozataikat. Ezen a turisták által igen kedvelt területen korábban ismeretlen volt a cápák támadása!)

A külvilág számára Brazília számos környezetvédelmi problémája közül minden bizonnyal Amazónia folyamatos pusztulása a leginkább figyelemreméltó. Talán ennek kapcsán tudjuk leginkább bemutatni a globalizáció negatív hatásait. Amazónia hatalmas erdeit a gyarmatosítás kezdete óta szabad prédaként kezelik az ide érkezők. Először a fát vitték el innen, majd a gumit, napjainkban pedig mindezek mellett a marhahúst meg a szóját. A kipusztított őserdő helyén állítják elő ma Földünk legolcsóbb marhahúsát és szójáját. Ezért nem lehet sem megállítani, sem pedig fékezni a pusztulást. De menjünk sorjában.

Döbbenetes tény, de a becslések szerint – hivatalos adatok természetesen erre vonatkozóan nem léteznek – minden jogszabály, védelmi intézkedés, ellenőrzés ellenére az Amazóniából származó fa 90%-a napjainkban is illegálisan kerül forgalomba! Ha mindehhez hozzávesszük a nagyrészt ugyancsak illegálisan működő garimpeirók (drágakő- és aranyásók) no meg a kábítószer-termelők pusztításait, akkor belátható, hogy hatalmas teher nehezedik bolygónk leggazdagabb, legértékesebb szárazföldi életközösségére! Vajon miért nem lehet megállítani a pusztítást, miért nem lehet megálljt parancsolni ennek a vandalizmusnak? A napokban nyilakozott erről a legnagyobb brazil tévétársaság riporterének egy nagy fafeldolgozó üzem tulajdonosa. őszintén elmondta, hogy az illegálisan kitermelt fa olcsóbb, a szállítás biztonságosabb és pontosabb, mintha bármelyik hivatalos, legális forrást venné igénybe az üzeme. A hálózat olyan tökéletesen működik, hogy a megrendelő mindenről hivatalos bizonylatot kap, amely ugyan hamisított, de a vásárlót felmenti az orgazdaság vétke alól. Ne feledjük, a rendszernek csak első állomása a fák kivágása és elszállítása. A nyersanyag ezután feldolgozásra kerül, majd a bútorgyárakba, építkezésekre és minden olyan helyre, ahol a fa alapanyag. Nagy részük pedig külföldre. A felhasználók mindenütt tisztában vannak azzal, hogy a Brazíliából származó fa forrása hol van. Mégis megveszik, mert a globalizáció törvényei nem tesznek különbséget a legális és illegális származás között. A pusztítás első lépcsője, illetve oka tehát a fa mint ipari nyersanyag. De a sor folytatódik. A kipusztított őserdő helyét a továbbiakban marhalegelőként használják.

…a globalizáció törvényei nem tesznek különbséget a legális és illegális származás között.

(Itt az ökológus a későbbiek megértése miatt kisebb magyarázatra kényszerül. A trópusi esőerdő működése alapvetően különbözik a mérsékelt égövi lombhullató erdők, vagy a hidegebb éghajlati övek és a magas hegységek fenyveseinek működésétől. Ezeknek az életközösségeknek az energia- és anyagtartaléka a talajban található, szerves anyag, humusz formájában. Szükségük is van rá, hiszen tavasszal, a hóolvadásokat követően rengeteg gyorsan és könnyen felhasználható tápanyagra van szükségük a lombfakadás, a virágzás miatt. A trópusokon nincsenek évszakok, az elöregedett, szerepüket vesztett levelek hullása folyamatos. Ellentétben a mérsékelt égöv vagy a még hidegebb területek avartakarójával, ahol a lebomlás éveket, sőt évtizedeket vesz igénybe, a trópusokon a lehullott levelek néhány hét alatt elenyésznek, anyaguk azonnal visszakerül a természetes körforgásba. Itt tehát az erdő anyag- és energiakészlete az élő zöldtömegben van, amely folyamatosan termelődik! A trópusi őserdő talajában nincs humusz, termékenysége nagyon gyenge. Ha tehát kiirtják az őserdőt, a rendszert anyag- és energiaforrásától fosztják meg. A kipusztított erdő nem újul fel, mert a talajban nincs meg az ahhoz szükséges tápanyag- és energiaforrás.)

A kiirtott trópusi őserdők helyét mindenhol kusza bozótos vagy füves vegetáció váltja fel. Ennek produktuma töredéke az eredeti növénytakarónak, de marhalegelőként azért egy ideig felhasználható a terület. Brazíliában ez történik. Tízezerszámra hajtják a marhákat a kipusztított őserdei területekre, ahol az elegendő csapadék mellett megfelelő legelő áll rendelkezésükre. A garantált biokörülmények mellett kitűnő minőségű és nagyon olcsó marhahús állítható elő, amely a világ minden táján keresett exportcikk. Brazília ma a világ első számú marhahúsexportőre. Amazónia pusztulásának ez a második gazdasági oka. Egy idő után ezeknek a legelőknek a talaja annyira kilúgozódik, terméketlenné válik, hogy már a marhatartás sem kifizetődő. Ekkor jön a harmadik, talán legveszélyesebb fázis, a szójaültetvény. A szója a világpiacon ugyancsak keresett termék, melynek exportjában Brazília szintén az élen áll. Ennek a pillangós virágú trópusi-szubtrópusi haszonnövénynek a gyökérrendszerében olyan baktériumtörzsek élnek, amelyek képesek megkötni és hasznosítani a légköri nitrogént, amelyből gazdanövényük is részesül. Ily módon a szójaültetvényeket nem kell nitrogénnel – a legfontosabb növényi tápanyaggal – műtrágyázni, beszerzik azt természetes úton. Elegendő a foszfor- és kálitrágyázás, amelyek viszont nehezen oldódó műtrágyák, még a bőséges csapadék sem lúgozza ki őket, folyamatosan halmozódnak fel a talajban a szójanövény számára. A rontott amazóniai területek tehát kifejezetten ideálisak a szójaültetvények számára. Itt termelik a legolcsóbb szóját a Földön. Különösen úgy, hogy küszöbön a genetikailag módosított fajták bevetése. Köztudott, hogy ezek a géntechnológiai termékek eddig csak négy gazdasági haszonnövényt érintettek, a szója ezek között van. Génrendszerébe egyrészt olyan baktériumból származó részt ültettek be, amely méreganyagot termel, ezáltal védelmet biztosít a kártevőkkel szemben, mert elpusztítja azokat, a másik pedig egy közismert nagy hatású gyomirtó szer ellen biztosít védelmet, így azzal permetezve az ültevény gyommentessé tehető, hiszen a szóját a méreg nem károsítja. Tehát a termelő mentesül a növényvédelmi költségek terhének nagy része alól. Anélkül, hogy itt most állást foglalnánk a genetikailag módosított szervezetek használata mellett vagy ellen, két dolgot tisztázni szeretnénk. Az egyik az, hogy a termelőket érintő kétségkívüli haszon mellett ez a technológia elsősorban a vetőmagelőállító világcégek, tehát a globalizáció számára jelent óriási üzletet. A másik aggályunk szakmai jellegű. Az ökológus biztos abban, hogy belátható időn belül meg fognak jelenni azok a szuperkártevők, amelyek immunisak a termelt és a használt méreganyaggal szemben, sőt, a hagyományos módszerekkel nem is lehet majd védekezni ellenük. Ezek kártétele pedig különösen a környezetileg fokozottan érzékeny trópusi országokban olyan hatalmas összegeket fog jelenteni, amely kétségessé teszi a jelenlegi eljárás gazdaságosságát. Aggodalmunk igazolására csak egyetlen tényt említünk. A tüdőbajt mint betegséget a múlt század közepén gyakorlatilag leírták, leküzdöttnek tekintették a fejlett világ egészségügyi intézményei. Ám néhány évtized alatt megjelent egy olyan baktériumtörzs, amely ellen nem hatásosak a legmodernebb, legerősebb antibiotikumok sem. A tuberkulózis ma pontosan a legfejlettebb országokban jelent komoly egészségügyi gondokat!

A helyzet megváltozására egyelőre nincs még remény sem. Létezik természetvédelmi törvény, az azt ellenőrző hatóság, illetve hatóságok is, ám működésük hatékonysága szinte a nullával egyenlő, mert a helyi realitás egészen más. Amazónia erdeinek pusztításában egyik élenjáró állam a hatalmas területű Maranhao. Ennek az államnak a kormányzója egyben a legnagyobb földbirtok, a legjelentősebb szójatermelő fazenda tulajdonosa. Ugye nehezen képzelhető el, hogy az az ember, aki milliárdjait az őserdő elpusztításából szerezte és szerzi ma is, bármiféle védelmi akció élére vagy akár csak melléállna? Aki ezt mégis megteszi, azt egyszerűen lelövik. Erről is keveset tud a világ, csak abban az esetben jut ki innen a hír, ha az illető külföldi, főleg ha amerikai. Az egyik legutóbbi áldozat éppen egy köztiszteletben álló idős amerikai misszionáriusnő volt, aki szót emelt Amazónia pusztítása ellen. A fazendatulajdonosok által felbérelt bérgyilkos nyolc revolverlövéssel végezte ki.

Amazónia környezeti gondjai tehát igen sokrétűek, és amint láthattuk, közvetlen kapcsolatban vannak a globalizációval. Itt térnénk vissza az írásunk elején tett megállapításunkhoz – mennyiben érintik az itteni változások a világ egészét? A földi biodiverzitás csökkenését érintő kérdésekre itt nem térünk ki, ezek ugyan roppant fontosak, de a nem szakember számára nehezen magyarázható, tényekkel nehezen igazolható folyamatok. Viszont vannak olyan jelenségek, amelyek mindenki számára nyilvánvalóak. 2005-ben Amazónia fele kiszáradt, amire a gyarmatosítás kezdete óta nem volt példa. Ugyanakkor Brazília déli részét sorozatban érték és érik a hatalmas esőzések, ami ugyancsak példa nélkül álló jelenség. Amerikában tornádók tucatjai pusztítják a Mexikói-öböl környékét, New Orleans városa az emlékezetes tornádót követően hónapokig vízben állt. Az ökológus rendszerekben gondolkodik, ezért tudja, hogy az a sok köbkilométernyi édesvízmennyiség, amelyet a trópusi esőerdők kötnek meg, az erdőirtások után valahol máshol fog megjelenni. Ott okoz majd pusztító felhőszakadásokat és árvizeket, ahol eddig nem okozott. Ha a lehullott édesvíz nem kötődik meg az erdőkben, akkor elvész a szárazföldi élővilág számára, a tengerek vizének összetételét módosítja, megváltoztatva a sókoncentrációt. Ez pedig a tengeráramlások, ezzel összefüggésben a légkörzések mozgatórugója. A trópusi erdő zöldtömege hatalmas mennyiségű szén-dioxidot köt meg az élő anyagban. Ha az erdőt kiirtják, vagy a helyén haszonnövényeket termelnek, amelyek zöldtömege az eredeti vegetációnak csak a töredéke, akkor ez a szén-dioxid a légkörben marad, fokozva az üvegházhatást, a felmelegedés folyamatát. A következmények globálisak, kiszámíthatatlanok és irányíthatatlanok.

Vegyük sorra, hogy az emberi tevékenység hatására milyen változások várhatók a trópusok világában a közeljövőben!

    •  Dél-Amerikában a felmelegedés hatására csökkenni fog az Andok gleccsereinek jégtömege. •  A katasztrofális aszályok gyakorisága megnövekszik. •  A trópusi ciklonok gyakorisága és ereje növekszik. •  Sok termesztett növény terméshozama csökkenni fog a bevétellel együtt. •  Megnő a trópusi betegségek, mint a malária, sárgaláz és kolera járványszerű megjelenésének veszélye. •  Csökken a természetes ökoszisztémák területe, ezzel párhuzamosan a biodiverzitás. •  Az El Nino-jelenség intenzívebbé válik, katasztrofális esőzésekkel Dél- Brazíliában. •  A hegyvidékeken megnövekszik a földcsuszamlások veszélye. •  Afrikában nagyságrenddel csökken a termés és a mezőgazdasági termelés, a lakosság élelmiszerrel való ellátásának biztonsága. •  Megnő a tömeges járványok veszélye. •  A fejlődést akadályozó mértékben növekszik a sivatagosodás és a pusztító áradások. •  A földi biodiverzitás egyik leggazdagabb területén gyorsuló ütemben pusztulnak az eredeti ökoszisztémák. •  Ázsiában, különös tekintettel a természeti jelenségekre, mind a mérsékelt égövi, mind pedig a trópusi területeken növekszik a szárazság, a pusztító árvizek és ciklonok, az erdőtüzek gyakorisága. •  Csökken mind a hagyományos, mind pedig az öntözéses mezőgazdaság produktivitása, a fokozott párolgás miatt. •  A Csendes- és Indiai-óceánok partján fekvő megapoliszok biztonsága, fizikai léte kerül veszélybe a tengervíz szintjének emelkedése miatt. •  A globális felmelegedés és a területi fragmentáció miatt számos állatfaj kerül veszélyeztetett helyzetbe, a tengervíz szintjének emelkedése pedig veszélyezteti a part menti mangrovemocsarak és a korallzátonyok létét. •  Ausztráliában hosszú távon veszélyeztetett a növénytermesztés termésbiztonsága. •  A szárazság és aszály általánossá válik. •  Intenzívebbé és gyakoribbá válnak a pusztító trópusi ciklonok, érintve olyan területeket is, ahol eddig nem fordultak elő. •  Olyan természetes életközösségek kerülnek veszélybe, mint a Nagykorallzátony, a száraz és félszáraz területek vagy a hegyvidékek ökoszisztémái. •  A trópusi szigetvilág közvetlen léte kerül veszélybe. A világtengerek jelenlegi évi 5 milliméteres szintemelkedése azt jelenti, hogy az évszázad végéig az erózió jelentős részüket elpusztítja, lecsökkenti a védekezés lehetőségét, sóval telíti az édesvízkészleteket. •  A korallzátonyok pusztulása miatt csökken a légköri szén-dioxid megkötődése, tovább fokozódik a légköri üvegházhatás. •  A part menti ökoszisztémák pusztulása miatt csökken a halállomány, veszélyeztetetté válik, illetve megszűnik a helyi lakosság legfontosabb jövedelmi és táplálékforrása. •  A természeti körülmények romlása, a helyi lakosság szociális, gazdasági helyzetének változása miatt csökken vagy akár meg is szűnik az ökoturizmus, a térség egyik legfontosabb bevételi forrása.

Epilógus

Ezzel az írással a szerzők nem a globalizáció folyamata és gyakorlata ellen kívántak fellépni, hiszen tisztában vannak azzal, hogy az a jelenlegi gazdasági élet hatásosan működő alapeleme. De mint említettük, nagy hiba figyelmen kívül hagyni azokat a jelenségeket, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a gazdaság törvényei mellett a földi életnek más, annál fontosabb törvényei is vannak. Az apokalipszis lovasai már elindultak! Még nem jött el az idejük, de a Homo sapiens elindította őket! A „Gazdaság” szolgálatában álló technokraták, a szaktudományok egyes képviselői még további konkrétumokat, statisztikailag igazolható adatokat várnak és kívánnak e tény elfogadására. Meg fogják kapni, amit kívánnak, mint ahogyan az aggodalomra okot adó jelenségek egy sorára már meg is kapták azokat. Addigra azonban késő lesz! Az ökológusok tudják, ha egy természetes földi rendszerben valami megváltozik és megmozdul, azt nem vagyunk képesek sem megállítani, sem megfordítani. Az életnek ezen a bolygón több mint kétmilliárd éves előnye van a Homo sapiensszel szemben, és ezt a hátrányt soha nem tudjuk ledolgozni. Alkalmazkodni kellene tehát az élet törvényeihez, ezzel ha megállítani már nem is tudjuk, de legalább lassítani, módosítani képesek leszünk az apokalipszis lovasainak útját. Ennek azonban alapfeltétele a felismerés és a szándék. Egyelőre a világ urainak gyakorlatából mindkettő hiányzik.