Rászorultság és piacgazdaság az energetikában

KACSÓ ANDRÁS gépész- és atomerőművi szakmérnök. A cikk alapjául szolgáló tanulmány a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány megbízásából készült.

Alapvető konfliktushelyzet

A piacgazdasági viselkedés az egyén kihangsúlyozott szerepe köré épül fel. Alapvető az egyén mérlegelő- és döntőképessége, ezért olyan magasan értékelt az adatokhoz és főképp az információkhoz való lehetőleg torzítatlan hozzáférés. A következő lépés a döntések következetes, sőt kíméletlen végrehajtása, ahol csak egyetlen mérce van: a maximális mértékű és ütemű egyéni gyarapodás az egyén által befogható anyagi világban. Természetesen ehhez feltételként kapcsolódik bizonyos érzelmi értékekből való részesedés is (legprimitívebb formában a biológiai élvezetek).

A dolog természetéből adódik, hogy a „játékosok” egymás ellenfelei, és ebben a harcban semmi sem korlátozza őket, még ha taktikai okokból átmenetileg szövetségek is jönnek létre, vagy egyes „játékosok” visszavonulnak a harctér egy részéről. Ennek a viselkedésnek természetes kísérője, hogy a „vesztesek”-nek nincs kegyelem.

Az embervoltnak megfelelő viselkedés sok szempontból ellentétes a piacgazdasági optimális viselkedéssel. A szereplők értékrendjében megjelennek a közvetlen anyagi világon túli szempontok is. Egyrészt a múlt, amikor én még nem léteztem, de vannak tanúi: az idős emberek, akik közvetítik korábbi korok tapasztalatain túl a fölhalmozott érzelmi tőkét is. Másrészt a jövő, amikor én már nem létezem ebben a világban, de a mai fiatalok valószínűleg tovább élnek, és lényeges számukra most és a jövőben a velünk való kapcsolat. Ez a közösség érzelmi alapja.

Ebben a helyzetben a célfüggvény valamilyen transzcendentális érték. Feltétel bizonyos minimálisan szükségesnek ítélt anyagiak biztosítása, melyet csak a másik embertől várhatunk (különösen gyermekés ifjúkorban, valamint az aggkorban). Az időleges vagy állapotbeli rászorultság kölcsönös feloldása adja a közösség alapját.

Társadalmi érdek a két szempont összehangolása. A társadalom nyilvánvalóan nem mondhat le a piacgazdasági viselkedés hatékonyságáról és az embervoltnak megfelelő magatartásról sem, mert akkor egyszerűen nincs miért „hatékonynak” lenni.

Az összehangolás gyakorlatának „eredményét” sajnos tapasztaljuk. Jelentős embercsoportoknak lehetetlen vagy aránytalanul nehéz bekapcsolódni a társadalom életébe, alapvető eszközök (pl.: energiaszolgáltatás) elérhetősége kérdéses a számukra. Reménytelenül felborul a két értékrend egyensúlya: látványos az anyagi deficit közösségi kompenzáció nélkül. Kérdés: milyen választ ad erre a helyzetre a társadalom?

Ki a „szegény” és hányan vannak?

Nagyon sokan tudni vélik – személyes tapasztalataik alapján –, hogy mit jelent szegénynek lenni. A KSH Életmód Vizsgálata1 alapján ennek a századnak az elején a megkérdezettek az alábbiak szerint nyilatkoztak megélhetésükről:

    •  Csak nagy nehézséggel tud megélni: 10% •  Nehezen él: 30% •  Kisebb nehézséggel él: 50% •  Könnyen él: 10%

A két, szubjektív értelemben nehéz sorsú csoport életállapot szerinti megoszlása a következő:

    •  Egyedülálló: 52% •  Házaspár+legalább 3 gyerek: 50% •  Szülő+gyerek: 57% •  Szülő+felnőtt gyerek: 50%

A témával hivatásszerűen foglalkozó szakemberek objektív megítélésre törekednek. A kérdés meglehetősen komplex, az egyes emberek, családok helyzete átmenetileg is változhat, így a szakemberek véleménye sem egységes. Csupán abban van egyetértés, hogy a szegénység súlyos probléma Magyarországon, a spontán folyamatok hatására nem javul a helyzet, társadalmi összefogásra és sokirányú beavatkozásra van szükség a kedvező irányú előrelépéshez.2

Egyetértés volt abban, hogy a társadalom 6-8%-a nagyon szegény. Ez összhangban van a Szociális Fórum 2004-es megállapításával, miszerint „1 millió embernek a rezsi kifizetése után mindössze 3400 Ft-ja marad”. Néhány éve a valamilyen formában rendszeresen támogatott családok száma 450 ezer volt. Mindez azt sugallja, hogy a legszegényebbek száma 800-900 ezer fő körül van hazánkban. Az adatok azt mutatják, hogy további 20-25% azoknak az aránya, akiket folyamatosan az a veszély fenyeget, hogy legalább átmenetileg lecsúsznak az alsó kategóriába (a 2004-es Szociális Fórum szerint 3 milliónyian élnek a minimálbér feléből…).

Persze minél nagyobb egy család és minél inkább beágyazott a társadalmi környezetébe, annál inkább tud védekezni a szegénység hatásai ellen. Ezt tanúsíthatják a sokgyerekes családok vagy a még patriarchális viszonyok között élő roma népesség tagjai. Ugyanakkor a társadalom lassú öngyilkossága, ha ezeket a közösségeket, családokat, akik döntő mértékben a jövő letéteményesei, hagyja „lecsúszni”.

Kapcsolat a szolgáltatásokkal, az energetikával

Ma közhely, hogy a szolgáltatások szerepe mindennapi életünkben rohamosan terjed.

A huszadik század elején a lakosság döntő részét kitevő parasztgazdaságok alig-alig vettek igénybe szolgáltatást, talán csak a „Magyar Királyi Postát”, de azt is csak ritkán. Ezzel szemben ma szinte az egész társadalom távol áll az önellátó életformától, különféle szolgáltatásokra szorul.

A szolgáltatások egy része átalakul hagyományos árucikké, melynek lényege a viszonylag szabad választás lehetősége és képessége. Erre jó példa a motorhajtó anyagok, ahol a források viszonylag széles választéka áll rendelkezésre, és a fogyasztás – legalábbis időlegesen – módosítható. Baj akkor van, ha a fogyasztó döntési lehetőségei korlátozottak. Pl.: ha a villamosenergia árak 100%-kal nőnek, az igény mindössze csak 5-10%-kal csökken.

Természetesen a szolgáltatások egymástól nagyon eltérő szerepet játszanak életünkben. Egy részüket nem használja a társadalom minden tagja, mások viszonylag jól helyettesíthetők. Ma nélkülözhetetlen a villamosenergia-ellátás, melyet a lakosság 100%-a igényel, a földgázszolgáltatás, ahol az ellátottság 50%-os, és a távfűtés, mely a lakosság mintegy 25%-a számára nélkülözhetetlen. A probléma súlyát jól érzékelteti egy csaknem nyolcéves újságcikk, melynek címe: „Ahol nincs villany, ott kilyukad a térkép.”3

A szegénység, rászorultság egyik legfontosabb velejárója, hogy az érintett személy szabad pénzeszközei vészesen lecsökkennek, ha már minden kötelezettségét teljesítette. Ha megtagadja számlájának kifizetését, a súlyos erkölcsi önrombolás mellett, előbb-utóbb kizárják az adott szolgáltatásból. Persze vannak olyan kriminalizált résztársadalmak – különösen az ún. „fejlődő világ”- ban –, ahol szinte „intézményesen” nem térítik a szolgáltatás árát, hiszen a közhatalom csak nagyon korlátozottan tudja érvényesíteni akaratát.4 Ez azonban nem lehet perspektíva számunkra.

A lehetséges válaszok

„Emeljük meg az árakat.” Vannak, akik ezt javasolják, mondván, ekkor majd jobban takarékoskodnak az emberek a kérdéses szolgáltatással, hatékonyságnövelő beruházásokat foganatosítanak, végül javul a környezet terhelése stb. Ezzel a tankönyvízű javaslattal az a baj, hogy az emberek – különösen a szegények, rászorulók – gyakorlatilag képtelenek reagálni az árváltozásra, eszközeik arra sem elegendőek, hogy tompítsák a piaci mechanizmusok természetéből adódó áringadozásokat. Az energiahatékonysági beruházások pedig, a viszonylag kis egyedileg megtakarítható energiamennyiségek miatt, önmagukban, támogatás nélkül soha meg nem térülnek. Sajnos ez azt is jelenti, hogy a szegény ember élete piaci körülmények között, közgazdasági szempontból „értéktelen” (!).

„Ne csináljunk semmit.” Ezt így persze senki nem meri kimondani, de úgy állnak a problémához, hogy ez következik belőle. Az érintetteket azzal biztatják, hogy az általános életszínvonal javul, és előbb-utóbb „kinőjük” a szegénységet. Ezzel szemben sajnálatos tapasztalat, hogy az életszínvonalbeli különbségek is látványosan növekednek. A kissé utópisztikus gondolatmenet problémája, hogy túl sok emberről – köztük nagyszámú gyerekről – van szó, akik egyszerűen nem tudják kivárni az ígéretek beteljesülését. Ráadásul a villamosenergia-, és gázszolgáltatás liberalizációja az iparágak kötöttségei és specialitásai miatt nem árcsökkenéshez, hanem árnövekedéshez vezettek, amit megint a szegények tolerálnak rosszabbul. (Vajon mit szól ehhez az az államtitkár, aki 1998 és 1999 között hetente vizionálta a versenypiac bevezetésének árcsökkentő [!] hatását?).

„Erősítsük a szociális hálót!” Sokan mondják, hogy a gazdálkodási folyamatokat meg kell tisztítani a szociális szempontoktól, azok legyenek az állami költségvetés problémái. Ezzel az a gond, hogy a szociális háló működtetése igen drága. Az a hír járja, hogy 1 Ft többlet szociális támogatás 1,5 Ft többlet adóbevételt igényel! Nem csoda, hogy a költségvetést készítők állandóan berzenkednek ellene! A másik gond az, hogy a szegény emberek nem mindig célirányosan használják a szociális juttatást. A rendszer egyébként is erősíti az eltartottság szimptómáját, azaz kényelmessé, esetleg pazarlóvá tesz. Mindezek fokozott problémát jelentenek, ha nagy a szegények száma.

„Avatkozzunk be az árakba!” Versenypiaci viszonyok között minden ilyen akció torzíthatja a piaci viszonyokat, és áttételesen nagyon súlyos károkat okozhat, amik előbb-utóbb megint a gyengékre hatnak vissza. A beavatkozásoknak mindenképpen piackonformaknak kell lenniük, a piactorzító hatásokat minimalizálni kell stb. Számtalan szempontnak kell megfelelni. Így meglehetősen eltérő megoldások merültek fel. Ezeket az eredeti tanulmányban5 részleteztük. Példaként, a legújabb – Franciaországban bevezetett – „szociális” áramtarifa6, zárójelben átszámítva magyar viszonyokra:

    •  Mintegy 1,6 millió családnak (kb. 265 ezer család). •  Jogosultság 5520 EUR/év/család jövedelem (kb. 115 E Ft/hó/család). •  A havi fogyasztás első 100 kWh-ja = 1200 kWh/év/család. •  Várt költség 100 millió EUR/év (kb. 25 Mrd Ft/év arányítva 4,1-4,2 Mrd Ft/év és mintegy 13 Ft/kWh támogatásnak felel meg).

Az európai unió (eu) joganyaga, álláspontja

Az EU-direktívák (irányelvek) fő jellegzetessége, hogy nem tételes jogszabályokat, hanem csupán kereteket adnak a tagországok jogalkotásának. Az új direktívák7 fő jellemzői – témánk szempontjából – az alábbiak:

    •  A közérdekű szolgáltatások (Public Service Obligations) vonatkozhatnak a biztonságra, ellátásbiztonságra, szabályozottságra, minőségre, a szolgáltatás árára és a környezetvédelemre. [3. cikkely (3) pont.] •  A tagállamok kötelesek legalább a háztartási, de esetleg a kis- és közepes vállalkozások számára alapszolgáltatást (Universal Service) biztosítani meghatározott minőséggel, ésszerű, könnyen és világosan összehasonlítható, transzparens árakon. Erre a tagállamok kijelölhetnek végső menedékes szolgáltatót (Supplier of Last Resort) [3. cikkely (3) pont]. •  A tagállamok kötelesek megbízni az elosztóhálózati társaságokat a fogyasztók hálózatra kapcsolásának kötelezettségével [3. cikkely (3) pont]. A szabályozó hatóság köteles előírni a csatlakozás tarifáit vagy azok meghatározási módját úgy, hogy fedezzék a költségeket, valamint biztosítani a kiegyenlítő szabályozást mint szolgáltatást [23. cikkely (2) pont]. •  A tagállamok kötelesek védeni a végfogyasztókat, különösen a sérülékeny (vulnerable) fogyasztókat. Kiemelten elkerülendő a szolgáltatásból való kizárás (disconnection) [3. cikkely (5) pont]. A tagállamok védhetik a „kies” területek fogyasztóit. A tagállamok kötelesek biztosítani a magas szintű fogyasztóvédelmet…, valamint azt, hogy a feljogosított fogyasztók ténylegesen válthassanak szolgáltatót [3. cikkely (5) pont]. •  A tagállamok kötelesek törekedni a szociális és gazdasági kohézióra, valamint a környezetvédelemre… [3. cikkely (7) pont].

A fenti előírások és lehetőségek a közérdekű szolgáltatások ernyője alá vannak utalva, de a szubszidiaritás értelmében nem alkotnak zárt egységet, hanem bőséges lehetőséget biztosítanak az egyéni megoldásokra, sőt a különféle értelmezésekre, ha azok nem ellenkeznek az EU-joganyaggal (Treaty, bírósági döntések, mint pl.: az Altmark-eset8). A mi szempontunkból kiemelendő a sérülékeny fogyasztók támogatása, a szociális kohézió, a Universal Service és a fogyasztók lekapcsolásának megakadályozása. A Universal Service a rendkívüli esetekre szolgál elsősorban (csőd, üzemzavar, fogyasztói fizetésképtelenség stb.). Véleményem szerint célszerű volna leválasztani a szegénység problémájáról, mert így sokan azt hiszik majd, hogy valamiféle szociális tarifával „kipipáltuk” a Universal Service kötelezettséget. Ennek ellenére a kettő összemosása ma meglehetősen elterjedt. Mindenesetre megállapíthatók az alábbiak:

    •  Kötelességünk védeni a rászorulók energiaellátását még különleges eszközökkel is. •  Többféle eszközünk van, mint ahogy a probléma súlya is roppant különböző különféle fogyasztói csoportok esetében. •  Mindezt úgy kell tenni, hogy a versenykörülmények ne sérüljenek.

A nagy kérdés az, hogy mekkora támogatás indokolt. Nyilván formális, jelképes támogatásnak nincs sok értelme, de vajon mi a célszerű mérték? A vezetékes szolgáltatások értékelése9 foglalkozik az árak méltányosságával (affordability), és értékeli a „méltányossági jelzőszám”-ot, ami a közérdekű szolgáltatás egy típusának a családi költségvetésen belüli arányát jelenti. Az EU-15-ök nagy többségénél ez 1-2%.

A 2002. évi hazai adatok közül a víz+csatorna átlagban megfelel ennek (<2%), a telekommunikáció közel 5%. A távfűtést, gázfűtést és egyéb fűtést korrigálva az igénybevevők részarányával rendre: 8%, 6% és 4% adódik. A villamos energia kb. 3,5%. Ha nem átlagok, hanem jövedelemkategóriák szerint vizsgálódunk, akkor a helyzet még rosszabb. Az alsó jövedelmi decilisekben a fűtés aránya eléri a 14%-ot is (!), a villamos energia meghaladja az 5%-ot.

Figyelembe veendő szempontok

A probléma bonyolult, és több ellentétes érdek, szempont együttes figyelembevétele szükséges. Ebből következik, hogy nincs egyedül üdvözítő megoldás, sőt valószínűleg párhuzamosan kell működtetni több megoldást is, melyek súlya, alkalmazási mértéke a körülmények változásának függvényében időről időre módosul.

Mivel nincs „örök” és „tökéletes” megoldás, rendszeres értékelésre, felülvizsgálatra, változtatásokra van szükség bizonyos alapelvek megtartása mellett. Ezért célszerű a közérdekű szolgáltatások – köztük a rászorulók védelme – hazai rendszerét egységes dokumentumba: „alkotmányba” foglalni. Egy ilyen rendszer biztosíthatná az átláthatóságot, kiszámíthatóságot, az érdekérvényesítés szervezett formáját, és kiemelten a civil szervezetek bevonását, ellenőrző szerepét. Előzetesen néhány szempontot, feloldandó problémát érdemes rögzíteni.

    •  Mit támogassunk? Az egyik alapkérdés ebben a körben: végfelhasználói mérőhelyeket vagy személyeket? Ez elvileg nem dönthető el, a körülményektől függően mindkét eset lehetséges, sőt azok kombinációja is.

A másik idetartozó kérdés, hogy a fogyasztást vagy a fogyasztói alkalmazkodást támogassuk-e? Minél rászorultabb egy fogyasztó, annál inkább előtérbe kerül a fogyasztás támogatása, de mindig csak a minimálisan indokolt mértékben, elkerülendő a túlfinanszírozást. Az alkalmazkodás (takarékosság) támogatását talán célszerű máshol tárgyalni, bármennyire is fontos (l.: környezetvédelem, az energiapiac kínálati irányba történő eltolása stb.)

    •  Milyen legyen a támogatás formája, mértéke? A szociális kérdésekkel érdemben foglalkozók alapvető tapasztalata, hogy a pénzügyi juttatást lehetőleg minimalizálni kell, és naturáliákban kell támogatni. Sajnos a szegények, rászorulók legnagyobb problémája sokszor nem a pénztelenség, hanem az életvezetés zavara. A támogatások költségeit mértéktelenül tudja növelni a kapcsolódó bürokrácia, ezért célszerű automatizmusokra törekedni.

A támogatás mértéke azért fontos kérdés, mert ha csak szimbolikus egy támogatás, akkor az nem ad gazdaságilag értékelhető jelzést, és gyakran nem több, mint a politikusok „alibi” tevékenysége.

Más és más támogatási forma célszerű a támogatásra kijelölt célcsoport jellegétől függően: más a nyomorban élőknek, más a lecsúszás által fenyegetett rétegeknek (pl.: nyugdíjasok) és más a szociális kohézió keretében támogatottaknak (pl.: gyermekes családok).

    •  Ki fedezze a támogatásokat? Kikezdhetetlen alapelvnek kell lennie, hogy a támogatások csak minimálisan torzíthatják a piaci viszonyokat és a szolgáltatás piaci szereplőit a többletköltségekért, elmaradt jogos bevételekért kompenzálni kell. A támogatások terhét az ésszerű szolidaritáson alapuló keresztfinanszírozással kell fedezni.

A magyarországi gyakorlat

A szociális jellegű tarifák alkalmazásában a legnagyobb hagyománya a villamosenergia- ellátásnak van. A gáz és lakossági távhőszolgáltatásban csak az utóbbi években jelentek meg ilyen tarifastruktúrák. A villamosenergia-szolgáltatásban a 1990-es évek elején jelent meg egy tarifarendszer, mely a fogyasztás első 600 kWh/év sávjára kedvezményes árat állapított meg. Ez a rendszer, melynek bőven volt hibája, 1998. július 15-én szűnt meg.

A villamosenergia-törvény 2001 óta tartalmazza a „szociális villamosenergia-ellátás” lehetőségét. Ennek ellenére csak 2005-ben került bevezetésre egy, a korábbihoz hasonló megoldás (kedvezményes ár: 0–1320 kWh/év fogyasztásra).

A földgázszolgáltatásban 2003 óta van egy támogatási rendszer, mely tömböket tartalmaz (0–1500 m3/év és 1500–3000 m3/év), és ezekre árcsökkentő tarifa kedvezményt állapít meg. A kedvezmény ellentételezése a hazai gázkitermelés önköltsége és az importgázár különbségét kifejező „bányajáradék” egy része.

A távfűtésben kedvezmény – rászorultsági alapon – ez ideig nem volt. Az önkormányzatok igyekeztek korlátozni az áremelési igényeket, újabban pedig a hőforrásokba befektető tulajdonosoknál igyekeznek néhány %-os árcsökkentést adni. Legújabb fejlemény a rászoruló nyugdíjasok részére 2000 Ft/hó/fogyasztó költségvetési támogatás folyósítása a fűtési idényben.

Az eddigi hazai gyakorlat hiányosságai az alábbiakban foglalhatók össze:

    •  Nem alkot egységes koncepciót a támogatás. A 6. fejezetben elmondottak csak esetlegesen hozhatók kapcsolatba vele. •  A megfelelési kényszer és a félelem vezérelte a döntéseket. A doktríner liberálisok pedig hallani sem akartak ilyesmiről. A politikusok végeredményben „kipipálták” a kérdést. •  Nem került tisztázásra – számtalan figyelemfelhívás ellenére –, hogy pontosan mit akarunk támogatni. •  Szó sincs időszakos értékelésről, felülvizsgálatról, így esélye sincs a problémák, változtatási indokok megjelenésének a döntéshozók előtt.

Javaslatok a hazai közérdekű szolgáltatások érdemi támogatására

Korábbi munkáinkban és kutatási programjainkban részletes hatástanulmányokat és számszerű elemzéseket is végeztünk, így az alábbiak inkább illusztratív jellegűek, de jól mutatják a várható optimális megoldást.

Villamos energia

Ezt az energiát szinte minden állampolgár használja. A vele működtetett eszközök nélkülözhetetlenek a mindennapi élethez, sőt, szimbolikus értelmet kap a jövő civilizációjára való felkészülésben (számítógép működtetése). A tipikus háztartási villamosenergia- fogyasztás (GKI-felmérés 1994–95) összhangban a nemzetközi adatokkal hosszú idő óta jellemzően állandó:

A rászoruló fogyasztók jellemző fogyasztása vélhetően nem haladja meg az 1200 kWh/év/lakás szintet (ez nagyjából összhangban van a jelenlegi 1320 kWh/év/lakás tömbhatárral). A gond csak az, hogy minden nulla fogyasztástól induló tömb magában foglalhat nem lakáscélú fogyasztást (pl.: garázs) vagy nyaralók, hétvégi telkek fogyasztását is, ami nyilvánvalóan nem lehet célja a támogatásnak. Ezért célszerű bevezetni egy nullától 200-300 kWh/év/ lakásig terjedő tömböt (mondjuk: 0–240 kWh/év/lakás), ahol semmilyen kedvezmény nincs.

A nyomor szintjén élő honfitársaink villamosenergia- felhasználása nem tipikus, sőt gyakran esetleges. Esetükben talán a legjobb megoldás az előfizetéses mérők felszerelése lenne (prepaid meters), melyek már több helyen jól beváltak. Itt a működtetőkártya pénzzel való feltöltését – indokolt esetben – az önkormányzat végezhetné. A rendszer a szolgáltatóknak is előnyös, mert csökkenthetők lennének a nem fizető fogyasztók közül a leginkább problematikusak. Sajnos ma még Magyarországon csak néhány ezer üzemel belőlük, holott százezres nagyságrendben lennének indokoltak. Elterjedésükig a számukra kevésbe adekvát tömb szerinti támogatás lehet átmeneti megoldás.

A tömbtarifához kapcsolódó támogatás célszerű mértékével megoldható a rászoruló, nyomorszint által fenyegetett (pl.: kisnyugdíjasok, alacsony jövedelműek) fogyasztók támogatása, akiknek a fogyasztása jórészt beleesik az 1200-1320 kWh/év/lakás sávba.

A szociális kohézió célba vett társadalmi szegmense egyértelműen a gyermekeket nevelő családok. Minden szociológiai felmérés kimutatja a relatív, de gyakran az abszolút szegénységüket. Célszerű – esetleg választhatóan – egy olyan tarifakedvezményt is bevezetni, mely gyermekfüggő (gyermek az, aki családi pótlékot kap). Ez a kedvezményes mennyiség mintegy 300 kWh/év/fő lenne, azaz alanyi jogon járna, és az illető állandó lakhelyén lehetne igénybe venni. Ebben az esetben a fenti tömb kisebb lenne (pl.: 240-1200 kWh/év/háztartás, szemben a gyermekkedvezmény nélküli 240–1320 kWh/év/háztartással).

Földgázellátás

A kedvezményes tarifával kapcsolatos alapvető döntés az, hogy mit akarunk támogatni: a teljes gázfelhasználást vagy annak valamely jellemző szegmensét. A gázfelhasználás esetében a fő lakossági terhet a fűtés jelenti, ami környezetvédelmi és kényelmi szempontból előnyös, de sokaknak túl nagy terhet jelent. Hasonlóan a villamos energiához, itt is megvan a veszélye, hogy más célú felhasználást is támogatunk. A főzési célú és egyéb kapcsolódó fogyasztás jellemzően 800–1000 m3/év/lakás. Célszerű itt is meghatározni pl. egy 0–800 m3/év/ lakás alsó tömböt, ahol semmilyen kedvezmény nincs.

Jelenleg a kéttömbös kedvezményes tarifa felső határa, a 3000 m3/év/lakás olyan magas, hogy egy 150 m2 körüli családi ház fűtése is kevesebb gázt igényel, ha az épület és a fűtés energetikai paraméterei korszerűek. Az ilyen életkörülmények nem a rászorultakéi. Támogatott tömbnek egy kb. 800–2300 m3/év/lakás jöhetne szóba, figyelembe véve a hazai fogyasztói statisztikákat.

Itt is felmerül a gyermekesek támogatása a gyermekszám szerint. Ebben az esetben a fenti tömbhatárok pl. 800–2000 m3/év/lakás lehetnének, és mintegy 400– 500 m3/év/fő gyermekek utáni támogatás lehetne indokolt.

Távfűtés

A távfűtés igénybevételénél gondot okoz, hogy az egyéni döntésnek szinte semmilyen szerepe nincs. Az energiafelhasználás sokkal jobban függ a lakás méretétől és a tervezési paraméterektől. A távfűtés döntően földgáz bázisú. A támogatás egyik eleme a felhasznált gázhoz számolt normatív támogatás lehetne, mintha az épület egyedi gázfűtéssel üzemelne. A kedvezményeket átlagos lakosszám szerint lehetne megállapítani, és lakásméret szerint szétosztani.

A támogatás másik eleme a távfűtési rendszer hőforrását jelentő, a hőszolgáltatással kapcsoltan villamos energiát termelő és értékesítő erőmű extraprofitjának egy része lehetne. Természetesen nem úgy, hogy az erőmű „felajánl” valamilyen árkedvezményt, hanem a független regulátor költségelemzése alapján, rendeletileg rögzített haszonmegosztás eredményeként adódik a támogatás.

A tarifatámogatás formája, mértéke

Az eddigi, nem versenypiaci gyakorlat az volt, hogy a kedvezményes tarifára ármegállapítás történt, és mivel a többi – közüzemi – végfelhasználói tarifa is regulált volt, a kedvezmény mértéke egyszerűen meghatározható volt. Ennek alapján a szolgáltató kiesett bevétele pótolható volt. Versenypiaci körülmények között is folytatható ez a gyakorlat, de gondot okoz a kompenzáció meghatározása, hiszen a szolgáltató esetleg negyedóránként más és más áron veszi az energiát. A kompenzáció fedezetének biztosításához ezt előre kellene tudni (!)

Magyarországon 2007. július 1-jétől megszűnik a jelenlegi közüzemi szolgáltatás a villamosenergia- és földgázpiacon. Célszerű már most úgy kialakítani a támogatást, hogy nem a kedvezményes tarifát, hanem a tarifacsökkentés mértékét határozzuk meg előre, és azzal csökkenti a mindenkori versenypiaci árait a szolgáltató. Természetesen ekkor az áringadozás okozhat zavart a támogatott fogyasztóknál, de ennek kivédésére megvannak a megfelelő árképzési technikák.

Az ártámogatás mértékének jelentősnek kell lennie, különben a támogatott energia mértékének korlátozása mellett maga a támogatás összértéke nem lesz értékelhető. Jelentős támogatásnál az energiatömb határánál a fogyasztó számára komoly tarifaváltozás érzékelhető, ami erős jelzés és ösztönzés a kedvezményezett tömb fölötti energiamennyiséggel való takarékoskodásra.

A tarifatámogatásnak határt szab, hogy a szolgáltatás változó költségeit minden körülmények között meg kell fizetni, hiszen azok nem „hitelezhetők”. Ugyanakkor az állandó költségekre ez nem teljesen igaz. Ha egy szegény fogyasztó – nemfizetés miatt – kiesik a szolgáltatásból, a változó költségek arányosan csökkennek, de az állandó költségek nem, azt a többi fogyasztónak meg kell térítenie. Ebből adódik, hogy mind villamos energiánál, mind gáznál, az irányadó támogatás mértékének a fajlagos állandó költséggel kell harmonizálnia. Villamos energiánál ehhez iránymutató a „vezérelt fogyasztás” tarifája, mely lényegében a szolgáltatás változó (fogyasztással arányos) költségeit tartalmazza. A maximális lehetséges támogatás a normál nappali tarifa és ennek a tarifának a különbsége. Földgáznál hasonlóan kell eljárni.

A kieső árbevétel ellentételezése

A szolgáltatókat a kiesett árbevételért kompenzálni kell. A hiányzó ártömeg összegyűjtésének alapvetően két módja lehetséges. Az egyik esetben az adott energiaszolgáltatást igénybe vevők egy egységes, energiaarányos díjat fizetnek, mellyel egy pénzügyi alapot töltenek fel. Ilyen már ma is több működik. A másik esetben a központi adóbevételek terhére történik a kompenzáció. Lehet, hogy ez a javaslat meglepő, mikor másról sem hallani, mint a költségvetési hiányról és az adócsökkentési célkitűzésekről, de ha figyelembe vesszük, hogy az energetikához kötődő adózás milyen „sokrétű”, és ugyanakkor a felhasználása meglehetősen „talányos”, már nem olyan furcsa az ötlet.

Látható, hogy egy meglehetősen bonyolult kérdésről van szó. Minden beavatkozás szerteágazó következményekkel jár. Ezért a rászorulók energiafelhasználási támogatásának megújítása csak egy általános energiapolitika és stratégia részeként hajtható végre.

Jegyzetek

  • 1. KSH Életmód Vizsgálat (Világgazdaság, 2002. 03. 04.)
  • 2. Kerekasztal beszélgetés a magyarországi szegénységről (Magyar Nemzet, 2005. 10. 08.)
  • 3. Tanács István: Ahol nincs villany, ott kilyukad a térkép (Népszabadság – Magyar Tükör, 1998. 01. 05.)
  • 4. Hyde M. Merrill, PhD, Fellow IEEE: Electric Power in Developing Countries: International Equity, Economics and Electricity (IEEE Power and Energy Magazin, várható megjelenés: 2006 eleje).
  • 5. Dr. Járosi Márton–Kacsó András–Dr. Petz Ernő: Energetikai szolgáltatások versenypiaci körülmények között. (Kézirat, 2004. 11. 05.)
  • 6. Világgazdaság, 2004. 04. 09.
  • 7. Directive 2003/54/EC of the European Parliament and of the Council. Directive 2003/55/EC of the European Parliament and of the Council.
  • 8. Judgment of the Court in Case C-280/00, 24 July 2003(1).
  • 9. Almunia, Bolkestein, Byrne: Evalnation of the Performance of Network Industries – providing services of general interest (2004 EC report).