A munka becsületétől a médiumon keresztül zajló cserefolyamaton át a hivatásetikai kódexig

BIRHER NÁNDOR habilitált egyetemi docens, KRE Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti, Jogelméleti és Egyházjogi Tanszék (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.),
HOMICSKÓ ÁRPÁD OLIVÉR egyetemi docens, KRE Állam- és Jogtudományi Kar, Munkajogi és Szociális Jogi Tanszék (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A munka jelenségének jogelméleti megközelítése a történelemben

A munka a korai társadalmakban jelentős mértékben kötődött a személyes és közösségi lét fenntartásához, magába foglalta a környezetet alakító képességet, a folyamatos küzdelmet és a transzcendenciával való kapcsolatot. Eliade a Kr. e. 8000-től kezdődő időszakot a „leghosszabb forradalom” időszakának nevezi, amely során kialakul a munka imént meghatározott hármas tartalma.1 Most elégedjünk meg azzal, hogy példaképp néhány, a zsidó hagyományból származó, a munkával kapcsolatos viszonyt megvizsgáljunk. A munka itt is az emberi lét alapvető feltétele, az ember, akit az Isten a saját képmására teremtett, magától a Teremtőtől tanulta a munkát. Isten maga is azért végezte a teremtés hatnapos munkáját, hogy példát adjon az embernek. Ebben az értelemben a munka tehát nem kötelesség, hanem mert a munka, mint kreatív tevékenység, az Isten teremtő tevékenységéhez való kapcsolódás, az élet legszebb része. (Ezt a képet bontja le folyamatosan a munka funkcióként való kezelése.)2 Később differenciálódik a kérdés abban a tekintetben, hogy a fizikai vagy a szellemi tevékenység az előbbre való-e (akár a görög gyakorlattal is párhuzamba állítva), azonban ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ember feladata a Tóra szerint: sokasodjatok és szaporodjatok, és foglaljátok el a földet. Az ember feladata a világának felépítése.

Az első nagy civilizációkkal együtt megjelent a munka egy újabb értelmezése is, amelyikben a munka mint jogügylet, illetve mint a személyes élet és kiteljesedés egyik útja jelentkezik. Ez az időszak egészen a modernitás kezdetéig tart. Ugyanezekben a korokban a „kétkezi munka” esetenként csak a rabszolgák által végzett tevékenység volt, és a rabszolga nem személynek, hanem dolognak számított, tisztában kell lenni azzal is, hogy már akár a kétkezi munka esetén is érhettek el a személyek különös megbecsülést, például a művészi tevékenységen keresztül. Ennél is jelentősebb azonban, hogy már a római jogrend is világosan azonosít munkavégzésre vonatkozó szerződésfajtákat, úgymint a munkabérletet, a locatio-conductio operarumot, amelytől megkülönbözteti a munkaeredményt nem elváró locatio-conductio operist, vagy a mandatumot mint ingyenes megbízást, illetve az alacsonyabb rendű munkákat, az operae illiberales-t. Ez a letisztult rendszer élt tovább a középkorban is, részben az „ora et labora” vezérelv mentén, részben pedig mind a jobbágyság, mind pedig a céhek kollektív viszonyaiban.

A harmadik jelentős időszak egybeesik a modernitás megjelenésével, itt a munka egyre inkább „médium” lesz, a tevékenységek differenciálódnak, az alkotás örömének helyét a megélhetés kényszerű szüksége, illetve ennek a szükségnek a folyamatos kiterjesztése a fogyasztás extázisáig veszi át. Ebben az időszakban – különösen is az első időszakban – az állam még inkább csak külső szemlélő, a piac láthatatlan acélkeze irányítja a folyamatokat. Egyre markánsabban megjelenik a pénz, mint sajátosan kódolt irányító nyelv. Ahogy Habermas fogalmaz: „A normális nyelvből ágazott el standard szituációkra (a cserére) szabott speciális kódként, amely beépült a preferenciastruktúra (kínálat és kereslet) alapján, a koordinációra nézve hatékonyan koordinálja a cselekvési döntéseket, s nem kell igénybe vennie ehhez az életvilág3 erőforrásait.” 4 Ezen a ponton (is) szétkapcsolódott az életvilág és a munka mint rendszerelem. Gyakorlatilag egyre jobban eltárgyiasuló életformákkal találkozunk a munka területén. Az üzemszerű keresőmunka egyre inkább feldúlta a hagyományos életformákat. A jobbágyságból plebejusok, az iparosokból proletárok lettek. Mindez ahhoz vezetett, hogy az államnak egyre inkább részt kellett venni a munka világának megszervezésében, már csak azért is, hiszen maga is az üzemszerű munkából származó adókból kezdett el élni. A rendszerekbe szervezett cserefolyamatok világossá váltak, a pénz a közvetítő erő, de mindezért nagy árat kell fizetni. Marx messianisztikus elképzelésével próbálja meg utolsóként ismét egymáshoz közelíteni az önálló gazdasági folyamatokat és az életvilágot. A megoldás a forradalmi magatartás. Mindez nem vezetett a praxis szintjén tartós eredményre. Az elképzelés idealisztikus alapjai az elmélet horizontján jól működtek, a gyakorlat próbáján azonban megbuktak. Egy tanulság ellenben mindenképp adódik: az egyének hálózatos összekapcsolásában hatalmas erő van5. A munka kérdése egyre inkább rendszerkérdés és nem valós személyes kérdés lesz. Ennek eredménye az egyének tényleges elidegenedése a valóságtól.

Ez a fajta elidegenedés vezet el bennünket a 2. világháború utáni időszakig, ahol a munkafogalom szinte teljes egészében szintetikussá válik. A munka klasszikus értelme rendszerfogalommá transzformálódik. A kérdés egyre kevésbé a termelés teloszára, vagy legalább értelmére irányul, sokkal inkább arra, hogy az életformák helyét betöltő alrendszerek működőképesek maradjanak. Ennek érdekében jelennek meg a cizellált második, illetve harmadik generációs emberi jogok a munkajog területén. Ez a pótcselekvés vezetett oda, hogy miközben precízen körülhatároltak a kollektív munkajogok, a sztrájkjog, a nemek egyenlőségét garantáló jogok, a gyakorlatban multinacionális érdekek tartják a fogyasztásba vetett hittel rövid pórázón a munkavállalók tömegeit. Az alrendszerek egy új hitet termeltek ki magukból: a fenntartható fejlődés hitét. Ezért a hitért kénytelenek eladni munkaerejüket a munkavállalók, miközben az emberi jogoknak az alrendszerek által kitermelt virtuális narratívája igyekszik megvédeni nem létező alanyiságukat.6

Habermas világosan látja: „A barbár állapotot, amelyet Marx előre megjósolt a forradalmi gyakorlat sikertelenségének esetére, az jellemzi, hogy az életvilágot maradéktalanul alárendeli a használati értéktől és a konkrét munkától elcsatolt értékesülési folyamat imperatívuszainak.” 7

A modern ember megállapította, nem vált be a szubjektivitás ígérete ...

Jelenleg, miközben a politika és a gazdaság egymást okolja a fenntartható fejlődés illúziójába vetett hit megszűnése miatt, nem világos, milyen irányba is tart a világ. Továbbá nem világos az sem, hogy ebben az új irányban milyen szerepe van annak a ténynek, hogy a rendszerelemekről még soha ennyi információ nem állt technikailag is rendelkezésünkre, mint manapság. De hogyan válasszuk ki a releváns információkat? A rendszergép8-ből lehet-e újra élet?

Mindez témánk számára csak keret, akkor is, ha egyáltalán nem elhanyagolható keret. A történeti vizsgálat során egyértelművé vált, hogy az ember elidegenedve saját alkotó munkájától olyan gépet alkotott, amelyiknek a működése sok bizonytalansággal jár. Alapvető kérdés, hogy vissza lehet-e egyáltalán találni azokhoz az alapelvekhez, amelyek a személyt még létező entitásként kezelik (ahol a munkavállaló személyes, alkotó érték), ahol a közösség a szolidaritáson nyugszik (a kollektíva tényleg a személyek közös érdekeikért küzd, nem pedig valamelyik alrendszer megvásárolt szolgája), ahol a szubszidiaritás szervezi értelmesen és hatékonyan a közösségeket?

A negyedik korszak kialakulásának körülményei – a hálózati gondolkodás előzményei

A rendszerszemléletű, kibernetikai gondolkodás Luhmann által kijelölt vonulata egyenes következménye a konstruktivista–dekonstruktivista gondolkodásnak és cselekvésnek. A világ a „gépek” szervezett világa, az emberiség legutolsó illúziója arra vonatkozóan, hogy maga építse meg önmagából a nálánál nagyobbat. Ehhez módszeresen tárgyiasította mind a közerkölcs, mind pedig az ész fenoménjait, majd miután tárggyá alakította azokat, történelmi lomként ki is dobta. Velük együtt persze lomtárba került a közösség és az egyén értékmivolta is. A modern ember megállapította, nem vált be a szubjektivitás ígérete, nem teremtődött meg az az öntudatos praxis, amelyben mindenki szolidáris önrendelkezése sikeresen kapcsolódik össze minden egyén autentikus önmegvalósításával.9 Ebben a folyamatban a munkának kitüntetett szerepe lehetett volna, mivel ez lehetett volna kapcsolódás médiuma. Ezzel szemben a munka maga is mediatizált lett a pénz által. A munka elvesztette a személyes és társadalmi öncél jellegét, helyette a pénz mint médium szerepléséhez kötődött, ami pedig megerősítette a hatalom struktúráit. A gazdaság a munkára alapult, a pénz segítségével pedig egyre markánsabban kapcsolódott a hatalom egyéb területeihez. Később azonban a munka maga is elvesztette a praxishoz való természetes kötődését. Helyette inkább olyan virtuális cselekvéssé változott, amelyik nem értéket, hanem csak az érték látszatát állította elő kényszeres és egyre gyorsuló ütemben. A gyakorlati érték és az érték látszata (szimulákrum) egyre nagyobb mértékben távolodott el egymástól napjainkra. Mindezt azonban a nagy rendszerfilozófusok nem észlelték idejében.

Luhmann egyértelműen kijelenti, hogy a rendszerelmélet univerzalitása és a humanitás nem fér meg egymással. A gépiesített világ felélte az igazi emberi kapcsolatokat, azokat részben kommunikatív cselekvésekké transzformálta.10

Az életvilági struktúrák átalakításának és differenciálásának veszélye is nyilvánvaló, mivel azok újfajta társadalmi patológiákat hoznak felszínre. Az „individuum végnapjaiban” szétesnek az interszubjektivitás struktúrái is, az individuumok kiszakadnak az életvilágukból.11 Kialakul az a világ, amelyben az elmélet önmagát olyan szubjektumként értelmezi, amely egy csak számára érvényes fiktív világ következtében termelheti újra magát. Nietzsche mindezt egyszerűbben fogalmazta meg: A világ önmagából él: saját ürülékével táplálkozik.

A szerveződésnek egy fejlett szintjén intézményesül a pénz és a hatalom médiuma, megjelenik a piacgazdaság és az állam strukturált funkciórendszere. Az idealista elmélet szerint innentől csak annyi a kérdés, hogy hogyan osszuk el az erőforrásokat és a problémákat e két rendszer között. Minél olajozottabban működik az elosztás, annál inkább háttérbe szorul a tényleges szociális állam kérdése. Nem válik világossá, hogy a társadalom reális és nem virtuális hálózat. Nem válik világossá, hogy a személyes kapcsolatok élő és történelmi rendszere az a hiányzó centralitás, amelyet a mesterségesen konstruált rendszerelmélet nem találhat meg sohasem.12 A szem ugyanis nem láthatja önmagát – ahogy ezt már Wittgenstein Tractatusában13 megállapította.

Mind a politikáról (hatalom), mind pedig a gazdaságról (pénz) kiderül, hogy alkalmatlanok feladatuk betöltésére a rendszerelméleti modell szerinti működésben. Működésük egyre inkább öncél – saját autopiezisük, és nem az őket létrehozó emberek (zoon politikon és individua substantia) érdeke. Kiderül, hogy sem a pénz, sem a hatalom nem tudja megvenni vagy kikényszeríteni a szolidaritást és az érzületet. A gazdaság és állam harca során a rendszerelméletben megszüntetett humánum folyamatosan kárt vall. Ennek kiváló példája a napjainkban zajló globális tüntetéssorozat, amelyik elsődlegesen a harc önmagáért való eszköze, és nem a megoldás megszülője. A forradalmi magatartás önmagában kevés, fokozottabban kell figyelembe venni az élet (biológiai-evolúciós értelemben vett) szempontját. Habermas világosan megfogalmazza: az életvilági válság érzékelése teljességgel átalakítható az irányítás rendszerre vonatkozó problémájává. Az érzékelt életvilági tényből ismételten rendszerelméleti probléma lesz, újabb és újabb metahorizontokat nyitva tovább mélyíti az egyre elvontabb és egyre érthetetlenebb diskurzust14. Pontosan emiatt megvalósíthatatlan a habermasi vágy, hogy a szolidaritás társadalomintegráló hatalma lépjen fel a pénz és a hatalom rendszerintegráló médiumával szemben. Mindez azért lehetetlen, mert a szolidaritás is mindössze egy virtuális rendszer virtuális eleme a jelen értelmében. Amíg nem létezik igazi Én és igazi Te, csak eltárgyiasult életformák és kompetencianyalábok, addig nem lehet szó gyakorlati szolidaritásról sem. A szervezeti szolidaritás céljai távol kerülnek a tagok akaratától, és helyette a szervezet önteremtését szolgálják. Forradalmi kontextusban mindez komoly pusztításra képes erőt hoz létre. A munka világában éppen ezért fontos, hogy a kollektív szervezetek ne önmaguk, hanem az emberek érdekeit képviseljék. Mindez egy teljesen újfajta szakszervezeti gondolkodást kíván meg.

Habermas tanulmánya végén megállapítja: Európa kergette magát és a világot egy egyre fokozódó értelmetlen versenybe, ő lehet hát képes arra is, hogy ennek a versenynek az értelmetlenségét beismerje, és megmeneküljön a „rendszergyarapítás elvakult kényszerétől”. Ebben a világban a munka nem érték, hanem az öntudat helyébe kerülő gyakorlat, amelyik csak arra való, hogy szenet lapátoljon a rendszer motorjába. A munkaerő felhasználását követi a termelés és a megtermelt javak elfogyasztása, ami reprodukálja a munkaerőt, örök, valójában céltalan körforgásban.

Ennek felismerése nem kis áldozattal jár, de a humánumhoz való viszszafordulás15 visszavezetheti az embert a teremtő munka becsületéhez, az Én–Te kapcsolatok interperszonális lényegéhez. És ebben az állapotban, a rohanás megszűntével az idő is visszakaphatja eredeti jelentését és értékét. Ez lehetne a munka világának ötödik korszaka. A világméretű, egységes kommunikációval alátámasztott józan cselekvésé. Az érdemi globális gondolkodás és a lokális cselekvés teremtő korszaka jöhetne így létre. Kérdés, hogy a metafizikájától, erkölcsétől, moralitásától és eszétől is megfosztott egyén16 és közösség17 képes lehet-e még erre a megújulásra?

A társadalmi hálózatok megoldási alternatívái

Már Luhmann is jól látta, hogy a társadalmi alrendszerek működése sokban hasonlít az élővilág funkcióira. ő azonban nem jut tovább azon az értelmezésen, hogy a rendszerek önreprodukciója hasonlít az élőlények autopieziséhez. Nem képes felismerni, hogy az emberi szerveződések nem egyszerűen hasonlítanak az élettevékenységekre, hanem azok magát az életet jelentik. Vissza kell kanyarodni az élő élet fogalmához a halott rendszerek kibernetikai működése helyett. Újra meg kell találni és meg kell fogalmazni azt az entelecheiát, amelyik a tevékenységek immanens értelmét jelenti.

Luhmann túl erősen kötődik a nyelv mint rendszerintegrátor valóságához. Nem látja, hogy a nyelven túlmutató erős viszonyok tartják össze a társadalmi kapcsolatokat, nem érzékeli, hogy pusztán a kapcsoltság ténye miatt még három lépés távolságból is érezhető a hatás. Jól látja, hogy a nyelv nem kínál szilárd talajt az Ego és az Alter találkozásához. Ebből kiindulva a humanizmus kardinális hibájának tartja a szociális és tárgyi dimenzió összekeverését.

Ennek az ellenkezőjét mutatja fel Martin Buber, aki tisztában van az én–te találkozás minden vonatkozásával. Amíg Luhmann nyelvileg létesített interszubjektivitásról és önreferenciálisan zárt rendszerről beszél, amelyik az „elértéktelenedett” szellem–test problematikát űzi el, addig Buber a találkozásokban megjelenő életre hívja fel a figyelmet.

Egy lehetséges hivatásetika filozófiai megalapozása

Buber perszonalista tézise, hogy két alapszópár határozza meg az emberi cselekvést: az Én–Te, illetve az Én–Az szópár. Ezeket a lényével mondja az ember. Egész lényünkkel viszont csak az Én–Te szópárt mondhatjuk. Sőt, Én nem is létezik önmagában, csak a Te, illetve Az viszonyban. De továbbmenve, Te sem létezik önmagában, csak a viszonyban állásban. Ezek a viszonyok meghaladják a tapasztalatokat, mivel a tapasztalat az emberben van, a viszony ellenben kinyitja a világát.18 A világomat akkor értem meg, ha viszonyba tudok kerülni vele, nem pedig akkor, ha tudni akarom.

Itt világossá válik, hogy a kutatás nem az elemekre, hanem annak öszszefüggésrendszerére kell, hogy irányuljon. A lényeg az Én és Te között ható szeretetben van. Ez a világban ható erő. Ez az Én felelőssége a Te iránt. Itt nem valamiféle megfoghatatlan ideáról van szó, hanem az alapviszonyról: felelősségről a világ iránt. A felelősség pedig felelősségre vonhatóságot is jelent. Az első viszonyban megjelenik az első jogi kategória.

Világunkban csak az Az rendezhető. A rendezett világ azonban nem a világrend. Amikor a világrend feltárulkozik, az élet legnagyobb és legmúlandóbb pillanatai. Nem rendelkeznek semmiféle tartalommal, amelyet megőrizhetnénk belőlük, de olyan energiája van ezeknek a pillanatoknak, amelyek képesek a rendezett világot felolvasztani.

Ilyen értelemben illúzió lenne azt gondolni, hogy a találkozások világa rendezett világként leírható lenne, fontos viszont tudni, hogy minden találkozás a világrend jele. Az Az világ térben és időben összefüggő, a Te világ térben és időben nem összefüggő. Az nélkül nem élhet az ember, de aki csak Az-zal él, nem ember. Szükséges az Az világ szisztematikus leírása. De aki azt hiszi, hogy az Az világ leírása magyarázat az emberre mint például erkölcsi létezőre, alapvetően téved.

A kommunikáció lehetőségét a szellem adja meg, ami nem az Énben van, hanem az Én és Te között. Ez a kommunikáció azonban mihelyt kimondottá válik, az Az világába kötözi a Te-t. Az ember a leglényegesebb dolgokat nem tudja kimondani, csak megélni. Ezért is nagyon veszélyes, ha valaki beletörődve a sorsába úgy képzeli, hogy a kimondott világa a világ, abban rendezi be az otthonát, és elfeledi az élet helyét. Ez az ember csak használja a világát ahelyett, hogy elfogadná azt. Minél inkább meg akarjuk hódítani, annál inkább elpusztítjuk a világunkat.

Az igazi szabály nem más, mint készen lenni a szellemben való életre.

Kiemelten fontos megállapítása Bubernek, hogy a tapasztaló és a felhasználó funkció kibontakozása többnyire az ember viszonyt alkotó képességének csökkenésével jár együtt. Éppen ezért örülhetünk a hálózatelméletek térhódításának, amelyek ideális esetben képesek lehetnek kiszabadítani az embert a tudományával elpusztított (dekonstruált) szimulákrum világából.

Következmények a munka értelmezésének vonatkozásában

Világossá kell tenni, hogy a munka értékteremtő tevékenység. Az ember kibontakozásának egyik kitüntetett helye. A munkavállaló és a munkaadó csak együtt, nem pedig egymás elleni harcban képes a munka ügyét szolgálni. A kollektív szerveződéseket át kell alakítani a tényleges, munkához kötődő érdekeket szolgáló csoportosulásokká a különböző ideológiák szolgálata helyett. Fontos lenne ezeknek a szervezeteknek a valóban spontán szer veződésének előmozdítása.

Világossá kell tenni, hogy a munka értékteremtő tevékenység.

A kommunikáció szintjén is azonosítani kell a munkához kötődő értékfogalmat. Ennek megfelelő társadalmi mintákat kell kialakítani, amelyek a társadalmi hálózatban másolásra kerülhetnek. A munkaadók–munkavállalók konszenzusán alapuló igazságos gyakorlat mintáit kell népszerűsíteni és védeni. Ennek az igazságos gyakorlatnak az alapelve, hogy a munka értékének alapja maga az ember, ami a személy méltóságának is a garanciája.

Világosan látszik, hogy a munka nem egyszerűen az értelmetlen rendszerreprodukció fűtőanyaga, hanem az emberi élet egyik alapfeltétele. Ennek értelmében kell – újra a személyesig visszatérve – meghatározni a munkához kapcsolódó jogalkotást is. A leggyakorlatibb és legközvetlenebb lehetőség azonban a hivatásetikai kódexek kidolgozása lehetne. Ennek lehetőségét vizsgáljuk meg a következő részben.

A munkáltató és a munkavállaló kapcsolata szempontjából az igazságos gyakorlati minták kialakítása vonatkozásában jelentőséget kell tulajdonítani a jogon kívüli erkölcsi elvárásoknak, valamint a foglalkoztatási

Gyakorlati következtetések - hivatásetika

jogviszonyban érvényesülő jogi szabályozáson kívül eső emberi kapcsolatoknak. Ezt többek között a hivatásetikai alapelvek révén lehet alkalmazni. A hivatásetikai alapelvek olyan etikai előírásokat foglalnak magukba, amelyeket a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyokban dolgozóknak mindennapi munkatevékenységük során alkalmazniuk kell a gyakorlatban. Foglalkoztatásra irányuló jogviszonyoknak tekintjük jelen tanulmány vonatkozásában azokat a jogviszonyokat, amelyekben a felek alá-fölérendelt kapcsolatban vannak egymással (pl. munkaviszony, közalkalmazotti, köztisztviselői, kormánytisztviselői jogviszony stb.).

A hivatásetikai alapelveknek meg kell jelenniük a mindennapi munkavégzés során. A hivatásetika a Metapédia szerint azoknak az erkölcsi elveknek a foglalata, amelyeket a különböző életpályákon működő egyének hivatásuk teljesítése közben követni tartoznak. Tehát alkalmazott erkölcstan: a gyakorlat számára kötelező cselekvést és magatartást az erkölcsi törvényeknek megfelelően szabályozza, és ezeknek szellemében értékeli a cselekedetet.19 A hivatásetika megjelenik a lutheri hivatásetikában is, amelynek lényege a következő: Isten tetszésének elnyeréséhez egyetlen út vezet, mégpedig az e világi kötelességek teljesítése. Isten előtt minden hivatás egyenlő és egyaránt kedves. Az ember akkor jár el helyesen, ha megmarad abban a hivatásban, amelybe Isten állította, s törekszik hivatása mind teljesebb és tökéletesebb betöltésére.20 Kálvin továbbfejlesztette a lutheri megközelítést, és hangsúlyosabbá tette a hivatás megszentelt voltát. Azt tanította, hogy nemcsak világi hivatásunkban lehetünk Istennek tetsző emberek, hanem éppen a hivatásunk végzésével leszünk azokká. Kálvinnál a becsületes, szorgalmas munka maga Isten dicsőítésévé válik.21 A foglalkoztatási jogviszonyokba történő átültetése a hivatásetikának azért nehézkes és problematikus, mert egy nem jogi természetű elvárt magatartást kívánunk jogilag szabályozottá, ezáltal kötelezően kikényszeríthetővé tenni. Dennis F. Thompson a kérdést a közszolgálati jogviszonyok oldaláról vizsgálta, és megállapította, hogy „a közszolgálati etika azt jelenti, hogy a morális alapelveket a szervezetekben működő tisztviselők viselkedésére alkalmazzuk”.22 A közszolgálati etika (a közhivatalok etikája) a politikai etika egy válfaja Thompson szerint, amely az erkölcsi alapelveket általában a politikai életre vonatkoztatja. Általánosan elmondható, hogy a morális alapelvek meghatározzák a) azokat a jogokat és kötelességeket, melyeket az egyénnek tiszteletben kell tartania, amikor mások vagy a társadalom jólétét érintő kérdésekben jár el, másfelől pedig b) azokat a feltételeket, amelyeket minden kollektív gyakorlatnak, illetve politikának ki kell elégítenie, amennyiben az előbbihez hasonlóan az egyének és a társadalom jólétét érintik. Az erkölcsi alapelvek önzetlenséget tételeznek fel.23 Ugyanezt a problematikát Hencz Aurél úgy fogalmazza meg, hogy „a közigazgatási etika a közigazgatási tevékenységi körébe vágó, gyakran jogszabályokban tükröződő, máskor csak a gyakorlatban kialakult erkölcsi szabályok összessége”.24 Mártonffy szerint pedig „a köztisztviselői etika a közigazgatási munkának szociális tartalommal való megtöltése, a köztisztviselőnek a közönséghez való viszonya”.25 Mártonffy szerint az egész magyar közszolgálati jog bizonyos alapelvekre vezethető vissza, amely alapelvek a közszolgálati jog minden részére érvényesek. Mártonffy szerint a közszolgálat erkölcsi tartalmú. A jog tartalmát minden vonatkozásban erkölcsi elem tölti ki. E megállapítás pedig szerinte hangsúlyozottabb a közszolgálati jogban annak természeténél és lényegénél fogva, mint bármely más jogterületen. Szerinte a közszolgálati jog az etikai maximumot jelenti. Kimondja, hogy a köztisztviselők kötelessége a hűség az államfő és általában az állam iránt, a tisztességes életmód, a szolgálati teendők lelkiismeretes ellátása, a hivatali titok megőrzése, az udvarias bánásmód a felekkel szemben, a megfelelő viselkedés feletteseivel és beosztottaival szemben, a szolgálati székhelyen lakás kötelezettsége, valamint a szolgálati engedelmesség.26 Magyary Zoltán megállapítása: „A közigazgatás jósága a tisztviselőkön fordul meg. Minden szervezeti és eljárási reform értéke attól függ, mennyit érnek a tisztviselők”.27 Szerinte a közhivatalnok fontosabb kötelességei a következők: a szolgálati teendők gyors és pontos ellátása; a lakossággal való szorosabb kapcsolat ápolása érdekében a hivatali székhelyen való lakás; a közhivatalnoknak más állása nem lehet, mellékfoglalkozást csak elöljárója engedélyével folytathat; tiltott egyesületnek tagja nem lehet; hűség a haza és az államfő iránt; igazmondás a főnökkel, a beosztottakkal és kollégákkal, valamint a felekkel szemben; a hivatali titok megőrzése; megfelelő viselkedés az elöljáróságokkal, a beosztottakkal, valamint az intézmény dolgozójával szemben; udvarias bánásmód a felekkel szemben; önállóság, felelősség vállalására készség, kezdeményezés; tanulás, állandó továbbképzés; javításra, haladásra való készség; szolgálatért a felektől jutalmat vagy valamilyen előnyt nem kérhet, illetve nem fogadhat el; tilos a hivatali tevékenység önkényes abbahagyása vagy a többiekkel egyetértésben való beszüntetése, vagyis a sztrájk; erkölcsös élet, rendezett anyagi helyzet, káros szenvedélyektől, valamint közbotrányokozástól való tartózkodás; a közszolgálat tekintélyének megóvása, valamint nem szabad tűrni, hogy a vele közös háztartásban élő családtagja köztisztességbe ütköző magatartást tanúsítson.28 Koi Gyula megfogalmazásában „a közszolgálati etika a közjog alá tartozó szervezetek etikáját jelenti”.29 Amint a hivatkozásokból látható, a hivatásetika megjelenése kidolgozottabb a közszféra vonatkozásában, ahol az állami közhatalom közvetlenül is megjelenik, mint a magánautonómián alapuló munkaviszony esetében.

... önmagában az etikai kódex nem elegendő ...

Álláspontunk szerint a hivatásetikai alapelvek normatív rögzítése mint elvárás indokolt lehet, ha egységes és követendő magatartást akarunk érvényesíteni a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyokban dolgozókkal szemben. Ebben a tekintetben azonban élesen el kell határolni egymástól a munkajogi jogviszonyban foglalkoztatottakat a közszolgálatban foglalkoztatottaktól. A munkajogi jogviszonyban foglalkoztatottak esetében a felek szabadabban tudnak rendelkezni az etikai-magatartási elvárások tekintetében, a felek autonómiájának nagyobb tere van, míg a közszolgálati jogviszonyban foglalkoztatottakra vonatkozóan a kötelező, normatív tartalmú rendelkezéseknek van nagyobb szerepük. Ez a két eltérő jellegű foglalkoztatásra irányuló jogviszony sajátosságából is ered. A normatív szabályozás esetén a kikényszeríthetőség könnyebb, így az elvárható hivatásetikai magatartás jobban érvényesíthető, ami a közszolgálati jogviszonyok szolgálati jellegéből is ered, míg a munkaviszony esetén inkább a társadalmi elvárás és a személyes-erkölcsi meggyőződés a meghatározó. Az etikai-magatartási szabályok konkrét meghatározása a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyok esetében az etikai kódexek révén valósulhat meg. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni azt, hogy önmagában az etikai kódex nem elegendő, ha az egyének a belső meggyőződésük szerint nem tudnak az abban foglaltakkal azonosulni, nem érzékelik annak meghatározó jelentőségét.

Az etikai kódex fogalmát tekintve nem fejezhető ki valamiféle egységes meghatározás formájában. A szakirodalomban az etikai kódex meghatározására nem is találunk példát. Az etikai kódex röviden valamely szakma viselkedési normáit egységbe foglaló szabálygyűjtemény, melynek hatálya a közéleti viselkedés mellett a magánélet kérdéseire is kiterjedhet.30 Etikai elvárásokat és alapelveket irányoznak elő a munkajogi jogviszonyokban a vállalati etikai kódexek. A vállalati etikai kódexekben kerül legtöbbször rögzítésre a tisztességes munkakörülmények követelménye. Ezeknél a kódexeknél fontos annak rögzítése, hogy mindig önkéntes alkalmazáson alapulnak, inkább morális, mint jogi kötőerővel bírnak, ugyanakkor bizonyos esetekben iránymutatásként szolgálnak a jogértelmezés, jogalkalmazás szempontjából konkrét esetek vizsgálatakor. A munkajogi kódexek célja tehát, hogy útmutatást adjanak az elvárt munkahelyi magatartások vonatkozásában, amelyek egyben kötelezettséget is jelentenek számukra. Ezekben a kódexekben megfogalmazott magatartási szabályokat a munkavállalóknak is fontosnak és hasznosnak kell érezniük munkavégzésük gyakorlása során, ezáltal is erősítve azt, hogy tisztában vannak személyes és munkabeli megbecsültségükkel. Fontos, hogy magának a munkavégzésnek legyen belső (szervezeten belüli) és külső (társadalmi) megbecsültsége.

A közszolgálatban érvényesülő hivatásetikai kódexek megalkotása is rendkívül változatos formát mutathat. Egyes etikai kódexek megalkotása jogszabályi felhatalmazáson alapul, míg más esetekben a társadalmi párbeszéd keretei között, az érintett társadalmi/érdekvédelmi szervezetek és a közhatalmi szervek közötti érdekegyeztető folyamat részeként kerülnek összeállításra.31 Ez a két eltérő szabályozási terület sajátosságaiból is következik. A közszolgálat szempontjából figyelembe kell venni, hogy egy demokratikus kormányzás elengedhetetlen feltétele a folyamatos etikai reform, mivel az egyes állami intézmények működése olyan etikai elvek érvényesítését is kívánja, amelyek egyben a stabil demokrácia megszilárdításának alapkövetelményei.32

A Ktv. és a Ktjv. nem tartalmaz külön fejezetet, amelyben hivatásetikai rendelkezéseket fogalmaznának meg. Ezekben a törvényekben az alapelveket elszórtan találjuk meg, mint jogszabályi előírásokat, amelyeket a közszolgálati hivatásetika szempontjából is kötelező a jogalkalmazáskor figyelembe venni. Az általános etikai alapelvek jelentős része ugyanakkor – mint alkalmazotti kötelezettségi elem – megjelenik a közszolgálati jogállási törvényekben, valamint az általános munkajogi jogelvekben is. A politikai, gazdasági és személyi összeférhetetlenségi esetek, a fegyelmi és kártérítési rendszerek, a munkavégzés általános szabályai jórészt megtalálhatók a Ktv.-ben és a Ktjv.-ben.33 Fontos kiemelni azt is, hogy a hivatásetikai alapelvek megtartása és számonkérése tekintetében nincs egységesen kidolgozott jogi szabályozás a Ktv.-ben és a Ktjv.ben, vagy a Munka törvénykönyvében, azokat az általános szabályok szerint ítélik meg. A szerzők álláspontja szerint érdemes lenne a jogalkotónak elgondolkodnia azon, hogy a közszolgálatban a hivatásetikai alapelvek megsértése esetén milyen szankcionálási rendszer megalkotását tartaná indokoltnak, amely a munkajogi szabályozásra is kihatással lehetne, tekintettel arra, hogy ezek a kérdések a munkajogi jogviszonyokban is felmerülnek, és szükségessé teszik ennek átgondolását. Arra azonban tekintettel kell lenni, hogy az etikai szabályok megsértésének szankcionálása során kifejezésre kell juttatni az általános társadalmi rosszallást is, valamint a személyes lelkiismeret működésének kérdését is. Abban az esetben, ha a közszolgálatban hivatásetikai kódexet alkotna a jogalkotó, úgy felmerülhetne, hogy abban külön fejezet foglalkozzon a jogkövetkezményekkel az etikai alapelvek megsértése esetén, valamint a szükséges eljárási renddel, ugyanakkor nem mellőzhető az, hogy ebben az esetben is, ennek összhangban kellene lennie a Ktv., valamint a Ktjv. rendelkezéseivel is. Álláspontunk szerint ebben a kérdésben biztosan eltérő szabályozás lenne indokolt a munkajogi és a közszolgálati jogviszonyok tekintetében. A munkajogban a hagyományos megszüntetés rendszerébe lenne indokolt beilleszteni az etikai magatartási szabályok megsértését, míg a közszolgálat esetében ezt akár külön jogszabály keretében is meg lehetne tenni, amely szabályozás ugyanakkor összhangban lenne a Ktv. és a Ktjv. szabályaival. Ennek az eldöntése a jogalkotó feladata. Bizonyos esetekben ugyanakkor már most is lehetőség van arra, hogy bizonyos hivatásetikai elvárásokat is tartalmazó esetekben a Ktv. szabályai esetében szankcionálni lehessen a tisztviselőket. Nem feltétlenül indokolt a közszolgálat esetében sem külön hivatásetikai alapelveket, magatartási szabályokat tartalmazó kódexben önállóan rendelkezni a megsértés esetén alkalmazható szankciókról és eljárásról, azokat érdemes lenne beépíteni, vagy értelemszerűen alkalmazni a Ktv.ben szabályozott – és a Ktjv. hatálya alá tartozók esetében is irányadó – köztisztviselői fegyelmi felelősség körében. Általánosságban kimondható, hogy fegyelmi felelősségre vonásra van lehetőség a köztisztviselővel szemben, ha az a közszolgálati jogviszonyból származó kötelezettségét vétkesen megszegte. A köztisztviselő legfontosabb kötelezettségeit a Ktv. tartalmazza, azonban a közszolgálati jogviszonyra vonatkozó más szabályok (pl.: hivatásetikai kódex) és a felek megállapodása is számtalan kötelezettséget állapíthatnak meg. Szintén általános elvárás, hogy a köztisztviselő munkaköri kötelezettségeit a közszolgálati jogviszonyra vonatkozó jogszabályok megtartása mellett a szakmai szokásoknak, a közigazgatási szerv utasításainak, az irányító testület döntéseinek megfelelően, szakszerűen, pártatlanul, igazságosan, a közérdek figyelembevételével köteles végezni.

A fentiekből látható, hogy az erkölcsi-etikai magatartási szabályok megjelennek mind a munkajogi szabályozásban, mind pedig a közszolgálati szabályozásban. Ami lényeges különbség a két foglalkoztatási terület között, az a jogviszony sajátosságából eredő különbözőségek tekintetében érhető tetten. A munkajogban magánjogi jogi jogalanyok közötti jogviszonyról van szó, míg a közszolgálati jogviszonyokban az egyik fél mindig valamilyen közhatalmi szerv, ami a későbbi szabályozási kérdések tekintetében hangsúlyosan kifejezésre is jut. Ami kérdésként felmerül még, hogy lehetséges-e közös ismertetők révén meghatározni az etikai-erkölcsi magatartási szabályokat a foglalkoztatási jogviszonyokban. Az egységesítés irányába mutató célkitűzés lehetne, ha az alapvető rendelkezések tekintetében egységes etikai alapelvek kerülnének megfogalmazásra valamennyi foglalkoztatási jogviszony tekintetében, majd ezt követően külön-külön rendelkeznének a speciális szabályokról, tovább differenciálva a különböző közszolgálati jogviszonyokat is.

A szabályozás tekintetében vizsgálandó konkrét alkalmazás szempontjából, hogy melyek lennének azok az általános alapelvek, amelyeknek valamennyi foglalkoztatási jogviszonyban érvényesülniük kell, ezek egy része már megfogalmazásra került, más részük megfogalmazásra vár. Alkotmányos – foglalkoztatáshoz kapcsolódó – alapelvek az élethez és az emberi méltósághoz való jog, a hátrányos megkülönböztetés tilalma, a nők és férfiak egyenjogúsága, az egyenlő munkáért egyenlő bér elve, a személyes adatok védelméhez való jog, a munkához való jog, a pihenéshez való jog, a szakszervezetek és érdekképviseleti szervek működéséhez való jog, a sztrájkjog, valamint a testi és lelki egészséghez való jog. A munkajog alapelvei közül általánosan elvárt a felek közötti együttműködési kötelezettség, a jóhiszeműség és a tisztesség, mint elvárható magatartás alapkövetelménye, az adatvédelem és a gazdasági érdekek védelme, valamint a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye. A közszolgálatban ezen túl további hivatásetikai-magatartási elvárások is megfogalmazódnak, mint a diszkriminációmentes ügyintézés, előítélet-mentesség, pártatlanság, politikai semlegesség, felelősségtudat és szakszerűség, méltányosság és emberségesség, méltóság és tisztesség, befolyásmentes ügyintézés, arányosság. A közigazgatási ügyintézés folyamatos sikerének titka az ügyfelek igényeinek megbízható, következetes és kiváló minőségű kielégítése, amellyel egyidejűleg a feddhetetlenség legmagasabb követelményeinek is eleget kell tenni.

A hivatásetikai magatartási szabályok megfogalmazásakor figyelemmel kell lenni az irányadó jogi alapelvekre is, amennyiben azok befolyásolják a jogi szabályozást. Amit a jogi norma már szabályoz, az kérdéses, hogy etikai szabályozás tárgya is lehet-e, ugyanakkor álláspontunk szerint az értékleltár elkészítésekor ezek egy részét is számításba kell venni.

Jegyzetek

  • 1. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I., Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 35–54. o.
  • 2. Durkheim a „munkamegosztás funkciójáról” beszél, ami a társadalmi kohézió egyik lényegi eleme. Émile Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
  • 3. Az életvilág Habermasnál mint erőforrás jelenik meg, amelyik kultúrára, társadalomra és személyre tagolódik.
  • 4. Jürgen Habermas: Filozófiai diskurzus a modernségről. Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 284. o.
  • 5. Birher Nándor: A szubszidiaritás mint a hálózati kapcsolatok egyik alapelve. In: Szubszidiaritás és regionalitás az egyház- és államszervezetben. Szerk.: Hajdú Zoltán, MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 2010, 34–44. o.
  • 6. Ebben a világban jelenik meg a Technopolisz története, a határok nélküli fejlődés, a kötelesség nélküli jogok és a költségek nélküli technológiák entuziazmusával. A Technopolisz története morális központ nélküli. Mennyországot ígér a földön a technológia fejlődése által. A stabilitást és rendet közvetítő hagyományos narratívákat és szimbólumokat elhajítja, és helyette életstílusokat, technikai gyakorlatot és a fogyasztás extázisát állítja. (Barry Harker: Postmodernism and Quality. In: Quality in Higher Education. Vol. 1., Iss. 1., 1995, 31. o.
  • 7. Habermas, i. m. 285. o.
  • 8. Molnár Tamás: Én, Symmachus. Lélek és gép. Európa Kiadó, Budapest, 2000, 137–211. o.
  • 9. Habermas, i. m. 274. o.
  • 10. Strukturális kényszer váltja ki a garantált tudás felbomlását, generalizált értékek és normák tételezését, valamint az önigazgatott individualizációt…, az egykoron a szubjektumok gyakorlatának tulajdonított racionalitásmozzanatok felerősödése most olyan feltételek között megy végbe, amelyeket a nyelvileg létrehozott interszubjektivitás mind szélesebbre és egyre finomabbra szőtt hálója alakít ki. (Habermas, i. m. 279–280. o.).
  • 11. Habermas, i. m. 285. o.
  • 12. Még a kollektív identitások is ide-oda hányódnak az interpretációk hullámain, s jobban beillenek egy törékeny hálóról, mintsem az önreflexió stabil centrumáról alkotott képbe. (Habermas, i. m. 291. o.)
  • 13. 5.633
  • 14. Az önmagukra vonatkozó rendszerek önmaga-nélküliek, acentrikusak, nincs referenciapontjuk. Mivel a modern társadalmaknak nincs referenciaidentitásuk, ezért a kritikájuk is lehetetlen.
  • 15. A transzcendentálisan megalapozott világ helyén rendszerrelatív környezeteket találunk.
  • 16. Az új értelmezés szerint az ember nem belülről (tudat, ész, akarat által) irányított, önálló egyén, hanem inkább kívülről hozzák létre személytelen struktúrák, diskurzusok: ezeknek alávetett (szubjektum a latin szó eredeti jelentésében). Foucault fogalmazásában: a szubjektum a diskurzus változó és komplex funkciója, megfosztva alkotó szerepétől, Lyotard szerint csak egy pont, amelyen keresztül különböző üzenetek haladnak át, Julia Kristeva szerint nem más, mint maga a jelölés folyamata vagy a jelölők lánca, áthelyeződése. Diszkurzív gyakorlatok hozzák létre a szubjektumot, a hatalom intézményesült struktúrái – újfent Foucault. (www.mmi.elte.hu).
  • 17. A rendszerelméletnek az önmagára vonatkozásban szereplő „önmagától” távol kell tartania az öntudat szintetikus munkával előállított mindenfajta identitását. (Habermas, i. m. 297. o.)
  • 18. A világ három szinten lehet nyitott: kapcsolat a természettel, kapcsolat az emberekkel, kapcsolat a szellemi létezőkkel.
  • 19. hu.metapedia.org/wiki/Hivatásetika. (Letöltés: 2011. május 22.)
  • 20. Bodai Zsuzsa: A reformátorok gazdasági tanításai. www.pointernet.pds.hu/kissendre/tudasszociologia/20060702150951642000000940.html. (Letöltés: 2011. május 22.)
  • 21. Kis Csongor: Kálvin és a pénzügyek. www.tzsinat.hu/?p=124. (Letöltés: 2011. május 22.)
  • 22. Lásd erről D. F. Thompson: A közszolgálati etika lehetősége című tanulmányát. In: Közszolgálat és etika. Vál.: Gulyás Gyula, Helikon Kiadó, Budapest, 1997, 34. o.
  • 23. Lásd erről Thompson, i. m. 34. o.
  • 24. Hencz Aurél: Törekvések a közszolgálati etika kialakítására I–II. MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1987, I. kötet, 9. o.
  • 25. Lóczy Péter: A közszolgálati etikai rendszer kialakításának normatív és intézményi feltételei. Új magyar közigazgatás, 2./2., 2009, 2. o.
  • 26. Hencz Aurél: Gondolatok a közszolgálati pragmatikáról és etikáról (1867–1944). Magyar közigazgatás, 43./1., 1993, 20. o.
  • 27. Dudás Ferenc: Gondolatok a közszolgálati etikáról I. Magyar közigazgatás, 49./8., 1999, 422. o.
  • 28. Hencz, i. m. 19. o.
  • 29. Koi Gyula: Töprengés a közszolgálati etika és a közszolgálati etikai kódex aktuális problémáin. Magyar Közigazgatás, 52./12., 2002, 725. o.
  • 30. Koi, i. m. 728. o.
  • 31. Lóczy, i. m. 5. o.
  • 32. Uo. 1. o.
  • 33. Uo. 3. o.